TIBORCA története IV. 15. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.19. 08:19 |
Soha nem felejtem el azoknak az éveknek a rossz hangulatú vasárnapjait! Akkoriban lettem kisiskolás. Pesterzsébeten felépült egy új mozi. Ebben a moziban kötelező(!)volt vasárnap délelőttönként, a 10 órakor kezdődő matinéra elmenni. A mozi bejáratában álltak – kezükben az osztályok névsorával - azok a „tanárok”, akik járva az iskolákat, meghirdették a matinékat. Ők, azután, ott feljegyezték az érkezőket. Akkoriban vetítették azokat a híradó filmeket, amelyeken olyan kisfiúkat, kisgyerekeket mutogattak, akik azért kaptak Rákosi Mátyástól kitüntetést, mert feljelentették valami miatt a saját anyjukat, apjukat! Így ültették el a kisgyermekek lelkében a szülőkkel szembeni szembefordulás és gyanakvás csíráit! Az iskolában azután hétfőnként végig nézhettük, ahogy „megbüntetik” azokat, akik nem tudtak, vagy nem voltak hajlandók ezekre a matinékra elmenni. Ilyenkor az is kiderült, ha netán valaki éppen templomban volt a szüleivel. Kompetensék gondoskodtak arról, hogy a „Szégyentáblán” kint legyen a nevük!
|
TIBORCA története IV. 14. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.19. 08:16 |
Otthon, férjemnek kifakadtam. - Itt a bizonyíték, hogy nem az anyuék és nem is a gyerekeim nehezítik meg a továbbtanulásomat, hanem az a sok negatív megkülönböztetés, herce-hurca – ami, most pl. az indexem körül kialakult! Tett valamilyen elhárító megjegyzést, de nem hagytam annyiban! - Nem én tehetek róla, hogy mindig velem történik meg ez a sok rossz! Legyél egészen biztos abban, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy direkt megkérem őket arra, hogy bántsanak! Igen is követeltem, még ülősztrájkoltam is, hogy vegyék elő az indexemet, mert látni akarom! - Hát, ez az, örökké cirkuszolsz és akkor csodálkozol, hogy mindenhonnan kiutálnak! - Tudod, mit? Jogom van az indexemhez! Járj utána te magad! Mint minisztériumi főtanácsosnak, talán nagyobb súlya van a szavadnak! Te taníttatsz! A te nevedre könyvelték el a számlákat! Menj oda és közöld velük: látni akarod a tanulmányi eredményeimet!
|
TIBORCA története IV. 13. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.18. 14:56 |
- Ha nem Aczél volt a miniszter, akkor hogyan tudta akaratát az egész országra kiterjeszteni? Kérdezte ugrásra készen. Nem ijesztett meg, mert ilyen ugrásra kész emberekkel hadakoztam egész addigi életemben. Ránéztem Bauerra és, mintha biztatóan intett volna a szemével. Belefogtam a válaszba: - Aczél György úgy tudta érvényesíteni akaratát, hogy abban az időben pártirányítás volt az élet minden területén – a gazdaságban és még a kultúrában is… Erre úgy ugrott föl ültő helyéből Agárdi Péter, hogy felborult a szék, amin ült. Majd kiviharzott a teremből és az addig halk szavú ember, kiabálva tiltotta meg a megszeppent tanulmányi előadónak, hogy további vizsgázót fogadjon! Nagyon sajnáltam azokat, akik vidékről utaztak föl Budapestre, a szigorlatra és hiába. Megvártam az eredményhirdetést. A legrosszabbra voltam felkészülve. Azt hittem, hogy ki fognak buktatni! Ekkor még nem tudtam arról, hogy számomra egy hatékonyabb módját találják meg a „kibuktatásnak”. Pontosabban, engem nem kibuktatni akartak, hanem „megbuktatni”.
|
TIBORCA története IV. 12. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.18. 14:53 |
Iszonyatosan megküzdöttem a gyerekeimért folyamatosan minden nap, a nap minden órájában; házon kívül és belül is!!! Ez fájt a legjobban, mert férjem kifelé mutatta a mintaapát és férjet, míg otthon mindent és mindenkit becsmérelt, amiről szerettem volna gyermekeimet meggyőzni, hogy olyan eszmények amelyek segítségével felemelhetjük nemzetünket és méltóvá tehetjük régi- szép híréhez. Ebben a kettősségben őrlődve neveltem föl gyerekeinket. Vágtunk bele lakásvásárlásba, költözködésbe, építkezésbe többször is… A főiskolai tanulmányaimat is azért kezdtem el, hogy befejezzem és a diplomával megszerezzem a kulturális életben való tevékenykedéshez a JOGOSÍTVÁNYT. Titokban, persze vágytam a gyerekeim- és az apjuk elismerésére is. Annyira szerettem volna, ha a gyerekeim nem csak az apjuk szemével látnak vagyis, ítélnek meg engem! Anyuék ápolása óta, viszont éreztem, hogy semmilyen befolyásom nincs már az otthonomban történtekre. Ebben a legfájóbb az volt, hogy már a gyerekeim sem fogadtak el tőlem semmit fenntartás nélkül. Pedig ekkor még szülői értekezletre is kellett járnom, ahol – a tanárok szerint - mindig az én fiaim voltak a „legelvetemültebb” tanulók! Mitől változtak meg ennyire a gyerekeim? Talán, mert apjuk mindent rájuk hagyott?
|
TIBORCA története IV. 11. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.18. 14:53 |
- „Mint tag, sokkal többet tehetne a „pesterzsébeti polgárokért.” Hosszas beszélgetés után, kitöltve és aláírva átadtam neki a belépési nyilatkozatot. Sajnos, közben beesteledett és férjem még ott érte, amikor hazajött a munkából. Bemutatkozáskor kényszeredetten fogott vele kezet. ... Ettől fogva, szinte minden megismétlődött velem. A főiskolán negatív diszkriminációk sora ért és a taggyűléseken is látványos mellőzöttségben volt részem. Otthon, pedig sorra ránk telefonáltak a régi KISZ-esek. ... Minden látogató férjemmel „tárgyalt”, többnyire az ő szobájában, vagy kint az udvaron. Távozásukat követően férjemen a teljes tudati visszarendeződést tapasztaltam. Ingerlékeny lett és dühösen kritizálta a rendszerváltoztató politikusokat... Egy-két hónap múlva sorra jött a hír, hogy „meghaltak” ezek a látogatóink…
|
TIBORCA története IV. 10. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.18. 14:52 |
Szerencsére, Orsi nagyon szerette nagymamáját, és nagyon komolyan vette a neki tett ígéretünket. Előfordult, hogy „fülön csípte” az öcsikéit és nem volt apelláta! Mentek a templomba – zokszó nélkül. Egy küzdelmesen nehéz, de mégis boldogságos év után,a tanévkezdet első vasárnapján, mint „konfirmandusok” tehettek tanúbizonyságot hitükről. Ünneplő lélekkel, ünneplőbe öltözve kiállhattak a gyülekezet elé – arra várva, hogy lelkipásztorunk majd kiszolgáltatja számukra a keresztség sakramentumát. Amikor a három szép ifjú ember meghajtott fején végigcsorgott a keresztvíz, „könnyűim” homályán át is láttam, amint kigyúlnak körülöttük az öröm fényei.
|
TIBORCA története IV. 9. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.18. 14:51 |
Egyre gyakrabban előfordult, hogy úgy megfeszítette magát, nem voltam képes az ágytálat betenni neki. Amikor „bepelenkáztam” akkor meg letépte magáról, hogy a tiszta hálóruháját és ágyneműjét összepiszkítsa. Tudnia kellett, hogy addig úgysem megyek haza, míg ismét tisztába nem teszem. Ilyenkor valóságos testi tusát vívtam vele, hogy meg tudjam mosdatni, át tudjam öltöztetni és a teljes ágyhuzatot ki tudjam cserélni. Nem feltételeztem a szándékosságot, ezért megkérdeztem a családorvost, hogy mi lehet ezeknek a megnyilvánulásoknak az oka? Ő azt mondta:- „Az utolsó életszakaszban felerősödnek az emberre legjellemzőbb tulajdonságok.” Ezt továbbgondolva, rájöttem: ha valaki alapvetően önzetlen, segítőkész volt fiatalabb korában, az úgy is hal meg. Aki alapvetően önző, rosszindulatú volt, de szocializációs kényszerből megtanulta elfojtani rossz tulajdonságait, az sajnos, az utolsó életszakaszban – viselkedés-képtelenség miatt - aztán olyan lesz, amilyen valójában mindig is volt.
|
TIBORCA története IV. 8. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.18. 14:45 |
Ott volt előttem a kézírásuk, amint aláírták nevüket az anyakönyvben. Visszanyelve könnyeimet, azzal küszködtem, nehogy elsírjam magamat. Elhomályosult szemmel néztem annak dokumentumát, hogy apa és anya, 1942-ben bizakodó szívvel, „Isten színe előtt” örök hűséget esküdött egymásnak. Mennyi gyötrelem, meg-nem-értés, megcsalatás, hitetlenség rakódott erre a házasságra az elmúlt ötvenöt évben?! Elköszöntem a tiszteletre méltó házaspártól és folytatva kutakodásomat, becsöngettem az Illés utca 4-es számú ház házmesteri csengőjén. Egy fekete hajú asszonyság nyitott ajtót. Szabadkozva mondta, hogy nem ő a házmester, de szívességből kijött kaput nyitni. Amikor elmondtam, hogy mi járatban vagyok, bekísért az udvarba. A kis, lekövezett belső udvarról több lakásba vezetett ajtó. A fölső szintekre egy oldalsó lépcsőn lehetett felmenni. Körülnéztem és megköszönve a szívességet, kijöttem a házból.
|
TIBORCA története IV. 7. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.06. 10:58 |
Nem tehettem róla, mert mindig is úgy éltem, mintha csak véletlenül, tévedésből születtem volna erre a világra, és ez által én csak egy "mintha-ember" lennék. Talán ennek ellentételezésére éltem le fél évszázadot örökös harcban, küzdelemben. Talán ennek ellentételezésére hallattam akkor is a hangom, ha senki nem kérdezett! Talán azért perlekedek örökké, mert létjogosultságomat akarom újra és újra bizonyítani!... Talán, ha férjem is egy nem kívánt, családja által törvényen kívül helyezettként élte volna meg gyermeki voltát - úgy, mint én - akkor megértett volna engem? Talán, akkor segítő társamként, mellém állt volna? Talán, ha anyós-anyámmal tudtam volna erről beszélni már a házasságkötésünk kezdetén…? Talán, talán... Számomra a LEHETŐSÉG halt meg anyós-anyámmal. Egy vissza nem térő lehetőség. ... - Anyukám, édes anyukám! Szakadt ki belőlem önkéntelenül és ott zokogtunk mindketten, egymás karjaiban. ... amiről éreztem, hogy nem a megkésett anyai érzések megnyilvánulása, hanem a fuldokló ember kapaszkodása a szalmaszálba. Bizony, én nem voltam több, mint egy szalmaszál. ... Éreztem, hogy a „kelepce” ajtaja ismét rám csukódik, ha nem teszek ellene gyorsan és hatékonyan valamit. Tudtam, hogy „családon belül” semmi esélyem nincs arra, hogy valódi- emberi értékeim szerint viszonyuljanak hozzám. Azt is tudtam, hogy Györgyi sem ok a problémámban, hanem csak okozat.Tehát, az okot, a probléma forrását kell kiiktatni valahogyan. De hogyan?
|
TIBORCA története IV. 6. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.06. 10:53 |
|
Közölte velem: - Csak kétágyas szobáink vannak. Vagy keres egy társat, vagy kifizeti a másik ágyat külön. Majdnem elbőgtem magam ismét. Arra gondoltam, hogy milyen keservesen fizettem be az 5.000,- Ft részvételi díjat és az útiköltséget is! Fillérre ki volt a visszaútra is számolva a pénzem. ... Bízva abban, hogy a fiatalember az előzőleg megbeszélt módon folytatni fogja az "előterjesztését" - visszaadtam neki a szót. Ő azonban úgy elsápadt, hogy attól féltem rosszul lett. Ahogy elszürkült arccal, verejtékezve hebegett, habogott és közröhej tárgya lett, megsajnáltam szegényt. Leitta magát és egész éjjel üvöltözve tombolt. A szállodában külföldiek, többek között német vendégek is voltak akkor éppen. Másnap reggel összepakoltak és kiköltöztek. Nagyon föl voltak háborodva... Ez az ősz anyósom életéért való aggódásban telt el. Olyan lett, mint egy törékeny gyermek. A lelkiereje azonban töretlen erővel sugárzott. Annyira az adásra volt berendezkedve, hogy még betegen is tudott adni. ... - A múltkoriban meghallgattam a református istentiszteletet is. Hát, arankam, nagyon szép a te hited! Kereszteltesd meg őket abban!”- Igen anyuka, úgy lesz! Ezt fogom tenni… válaszoltam elfúlón, mert megsejtettem, hogy ez életének utolsó kívánsága…
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…