TIBORCA története IV. 25. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.28. 08:52 |
- Az édesanyjának nincs bordatörése. Azonban, a koponyaröntgen (CT) kimutatta, hogy az agykéreg – szinte teljesen – felszívódott. Már csak, kis foltok láthatók belőle. - Akkor is lelkiismeret-furdalásom van miatta. Jól sejtettem, hogy nem tört el semmije. Csak azt nem értem, hogy miért jajgatott annyira! - Tiborca néni már nem képes tudatosan cselekedni. Az agykéreg felszívódása visszafordíthatatlan folyamat. Megszűnésével megszűnik az ember személyisége. Vagyis mindaz, ami a tudatos cselekvést irányítja. Azért a bénult állapot, az önkénytelen hangadás értelmes beszéd helyett… Március utolsó napján meghalt anya. Élt hetvenhat évet. Ebből húsz évet úgy élt meg, mint Győri Lídia „szépreményű úrleány”; a többi ötvenhat évet, mint Tiborca Györgyné „túlélő”. ...Most, hogy a „Feladat” véget ért(?), mégsem érzek megkönnyebbülést. Mint, amikor világra szenvedtem halott magzatomat… Csak a hiányérzet maradt és a lehetőség elvesztésének fájdalma.
|
TIBORCA története IV. 24. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.28. 08:51 |
Éjjel kettő után feküdtem le a kanapéra ruhástól. Alig szenderedtem el, szörnyű jajgatásra, kiabálásra riadtam. Anya volt. Azt mondta mutogatva, hogy nagyon fáj neki a melle fölött az egyik bordája és ezért nem tud megmozdulni. - Megfulladok! Jaj, de fáj! ... Azonban még hozzá sem értem anyához, máris olyan jajveszékelésben tört ki - az volt az érzésem - tényleg eltörhetett ismét valamilye! Hoztam melegvizet, amivel szép lassan megmosdattam. Ezt hagyta és nem jajgatott. Ebből arra következtettem, hogy talán lelki alapúak a fájdalmai. ... Már alig éltem, amikor ismét ledőltem a kanapéra. Már-már elaludtam, amikor elkezdett jajgatni. Ismét ágytál, melegvíz, stb. A villanyt is felkapcsolva hagytam, és úgy feküdtem vissza. De alighogy elaludtam, máris éktelenül kiabált. Biztos ezt csinálta apuval is – gondoltam apámra, együtt-érzőn. Rájöttem, hogy a fáradtságtól horkolok, és ezt meghallva kezd el kiabálni. Mégis előszedtem az ágyneműt és a fejemet is betakarva, tudtam egy-két órát aludni.
|
TIBORCA története IV. 23. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.28. 08:51 |
Györgyi rendszeresen bejárt hozzá a kórházba látogatni. Amiért én, sajnos nem tudtam a kórházba bemenni, mert „Anyukát” nem volt kire hagyni - telefonon érdeklődtem a műtétet végző orvosnál. Tőle tudtam meg: Györgyi kezdeményezte, hogy a kórházból szállítsák át apát egy rehabilitációs intézménybe. Az orvos szerint: - Tiborca bácsinak minden lelete negatív. A törött csontok illeszkedése mentén megkezdődött a csontosodás. Ez annak a jele, hogy össze fog forrni! A bácsi azt hajtogatja, hogy van lehetősége az otthoni rehabilitációra. A lánya, pedig erről hallani sem akar. Most, magán múlik, hogy hogyan ítéli meg. - Tiborca Györgynek van otthona, ahova visszatérhet. Van a kerületnek egy házi- beteggondozó hálózata. Ők, majd segítenek, ha szükség lesz rá. Családorvosunkkal is állandó kapcsolatban vagyok az anyukám ápolása kapcsán. – mondtam, mert ez volt az igazság! Ekkor még nem sejtettem, hogy Györgyi mindent el fog követni, hogy az apja soha többé ne kerüljön a házába vissza! Ezt is az orvostól tudtam meg, aki megkért, hogy egyeztessek a testvéremmel, mert neki egészen más a véleménye, mint nekem.
|
TIBORCA története IV. 22. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.28. 08:50 |
- Mustoha testvérem lánya... Mondta, és ettől fogva éreztem, hogy nem vállalhat föl engem és családomat, mint közelebbi rokonokat! Megérzésem beigazolódott. Mint később megtudtam, „Keresztanyám” hamarosan beteg lett. Minden-napos ápolásra szorult, ezért fiatalabbik lányához költözött. Akkor megszakadt vele a kapcsolatom. Utóbb megtudtam, lányai engem okoltak apjuk, nyolcvankét éves korban bekövetkezett halála, majd anyjuk megbetegedése miatt. ...- Na, de apu, miért nem szóltál? Lehet, hogy eltört valamid és meg kell operálni! ... Én orvoshoz nem mögyök, csak azt akartam ezzel mondani. ... - Mi lesz akkor a feleségemmel? Ki fogja ápolni? Nem hagyhatom magára! - Apa, én itt vagyok úgyis minden nap, csak aludni megyek haza. Legfeljebb, majd itt alszom addig, míg a kórházban vagy. - Akkor, tégöd a férjed agyonüt! Az lösz a legjobb, ha végleg ideköltözöl! - Ezt ne most vitassuk meg! Most elszaladok a családorvoshoz. Apa még tiltakozott, de én rohantam, ahogy csak tudtam – haza - telefonálni, mert pont rendelési idő volt. - Apa eltörte a lábát. Orvost kell hozzá hívni! Nyitottam be a nappaliba. Azt hiszem, még köszönni is elfelejtettem, úgy meg voltam rémülve. - Ebben a ruhában ne ülj le a székre! - Megmostad a kezed? - Sokba kerül az örökös telefonálgatás is. - Maholnap nem tudjuk a telefonszámlát sem befizetni! Ezeket a megalázó megjegyzéseket felváltva mondogatták a nappaliban éppen vacsorázó férjem és gyermekeim. Még akkor is szidalmaztak, amikor már az orvossal beszéltem. Nagyon fájt.
|
TIBORCA története IV. 21. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.28. 08:48 |
Ekkor már elindultunk befelé és elénk jött egy nagyon kék szemű idős, de sportos külsejű férfi. Amint neki is bemutatkoztunk és találkozott a tekintetünk, az volt az érzésem, hogy ezek a kék szemek már néztek rám valamikor a távoli múltban. Jó érzéseket ébresztett bennem az emlékezés. Biztos jó ember. Gondoltam magamban.- Kettler Győző vagyok. - Én, pedig Tiborca Ilona és ön a keresztapám. Ilonka néni, vagy ahogy anyu szokta mondani „Ilus”, pedig a keresztanyám. Ekkor már egy kerti padon ültünk egy gyümölcsfa alá helyezett, viaszos vászonnal letakart asztal mellett. - Nem én vagyok a keresztanyád. Hallod, apus! Ez a szegény gyerek semmit nem tud! „Apust” hideg zuhanyként érhette az én fölbukkanásom, mert amilyen nagy kedvvel üdvözölt, olyan nagy letörtségben elballagott a kert végébe. Amikor „Keresztanyám” előhívta, könnyes volt a szeme. ... Orsi ekkor már fölállva jelezte, hogy mennünk kéne. Én is fölálltam, de nem tudtam ilyen „dolgavégezetlen” elindulni.- Az én életemet is tönkre tették. Tőlem is mindig, mindent elvettek, hogy aztán a „húgomnak” adják. Csak azt tudnám, hogy miért? - Nem mondhatok semmit! – zárta „rövidre” az egymásra találást „keresztanyám”.
|
TIBORCA története IV. 20. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.27. 11:12 |
- Kifárasztod anyádat! Hagyd pihenni! – mondta ellentmondást nem tűrő keménységgel a hangjában. - Nem szeretném kifárasztani, de lehetetlenség, hogy semmire nem emlékszik, ami az én gyerekkorommal kapcsolatos! - Nem is fog, mert már nem tiszta az operáció óta! Tekintettel lehetnél rá! Nem lehet megérteni, hogy kotorásztak a fejibe’!? - Nem lehet mindent a betegségre fogni! Én is voltam számtalanszor beteg és még csak orvos sem látott soha! - Az a té bajod! - Nem igaz! A ti gyereketek voltam és vagyok! Ti nem törődtetek velem soha! Most is hidegvérrel kihasználtok, miközben már betegebb vagyok, mint az, akit ápolok! Kicsoda ő, hogy még engem, a háromgyerekes családanyát is feláldoznátok érte! - Ő az anyád, akit kötelességed ápolni! - Nem igaz! Ő maga mondta a múltkor, hogy azért nem emlékszik semmire, mert nem ő szült engem. - Bizonyítsd be, ha tudod! Ezt olyan gonosz hidegvérrel vágta az arcomba, hogy megdermedtem tőle. Hagyva „csapot-papot”, kiszaladtam a házból, mert attól féltem, ha maradok: a „Hideg” eléri a szívemet.
|
TIBORCA története IV. 19. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.19. 08:21 |
Már attól, hogy a saját családi nevemet láttam leírva úgy, hogy az egy 1956-os szabadságharcos volt, a torkomban éreztem a szívdobogásomat. Akkor, amikor az ötvenegyedik oldalra érve olvasom: „… az osztálytársam volt, Agárd”y” Péter is, aki a Rádiónál lett nagy ember…” elsötétült előttem a világ. ... Emlékeimben megjelent a kunszentmiklósi református templom. Amint jövünk ki a templomból, és nagyapát kérdezgetik, hogy „… melyiké ez a szép, fekete szemű kislány?”. Suttogóra fogják a hangjukat, de én nagyon figyeltem és csodálkozva hallom: - „…a Rudié…” Hallani vélem a saját hangomat, amint suttogva, inkább csak magamnak mondom: „… de hát, az én apukámat Györgynek szólítja a nagymama…” ... Ma már tudom, hogy nem véletlenül, hiszen én voltam öt éves akkor, tehát nem lehet véletlen a sejtelem. Lehet, hogy mégis igaz: …Rudi volt az édesapám, és …Rezső a testvérem? Lehet, hogy apja után becézték „Rudi”-nak? Lehet, hogy ezért mondta Györgyi, amikor nagybetegen feküdt az édesanyja: - Bűnhődniük kell! Ne menj át ápolni őket, mert velük bűnhődsz te is! Biztosat szeretnék tudni végre! Hogyan? ... Arra nem is merek gondolni, hogy bárkit beavatok, azzal hogy segítséget kérek… De még mindig iskolába járnak a gyerekek. Nagyobbik fiam is egyetemi hallgató. A kisebbik most felvételizett… Elvihetik őket katonának, ha „ugrálok”! A telefonomat lehallgathatják… A postámat „elveszejtik”… Minden a férjemé, hiszen évtizedek óta csak ő „keres”! És ő - még mindig - nagyon elítéli az 1956-os „hőbörgőket”!
|
TIBORCA története IV. 18. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.19. 08:20 |
Valamit, amit nagyon mélyen eltemethetett, még ifjú asszony korában. - Nem én szültelek! Nagyot vétettem ellened! - Tudom. Pontosabban: éreztem egész életemben. De, ha nem te, akkor ki? - Mit akarsz még tudni, hiszen a föld alól is előkapartad? ... Végre, rám került a sor. Előadtam: - Van egy gyerekkoromban, itt a kerületben kiállított anyakönyvi kivonat-másolatom. Ezzel élek, éltem mostanáig. Anyám - pontosabban: akit anyámnak hittem - tegnap közölte velem, hogy azért nem tud rólam mondani semmit, mert nem ő szült engem. Megkeresné nekem, az anyakönyvben az adataimat? - Mikor született? Hogy hívják? Miután válaszoltam a kérdésre, hamarosan megtalálta a keresett anyakönyvet és készségesen lapozgatni kezdte. Majd, amikor megtalálta az adataimat, egy gyakorlott mozdulattal megfordította, hogy elém tolja. Azonban, fél úton megállt a keze a levegőben, benne a nagy könyv és összecsapva becsukta.- Nem mondhatok semmit! Csak bírósági végzés ellenében szolgáltathatok ki adatokat!
|
TIBORCA története IV. 17. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.19. 08:20 |
Te vagy beírva anyámnak a templomi anyakönyvbe és semmit nem tudsz mondani, csakhogy meghaltak?! Te még élsz. Elmondhatnád, hogy milyen kisbaba voltam! - Aranyos. Fodros, kis ruhácskában ültél körösztanyád karján. – Nyöszörögte, sírósan. Éreztem, hogy már megint Györgyi megkereszteléséről mesél, mert az én megkeresztelésem huszonhárom napos koromban történt. Szinte, még újszülött voltam és – lévén március, fodros, kis ruhácskában sem ülhettem a keresztanyám karján. - De, anyu, az a kisbaba Györgyi volt. Én, akkor még újszülött voltam, mikor megkereszteltek! Miért nem emlékszel rám? Miért nem tudsz kisbaba koromról semmit? Sírva kérlelve, kissé emelt hangon beszéltem hozzá. Ekkor már alig tudtam türtőztetni magamat. Már nem is számítottam rá, hogy bármit is fog mondani, amikor a könyörgésem mégis megmozdított benne valamit.
|
TIBORCA története IV. 16. |
Bóna Mária Ilona |
2010.03.19. 08:19 |
Nagyon rosszul éreztem magam a társaságukban. Alig vártam, hogy megérkezzünk végre! Amikor kiszálltunk az autóból – a polgármesteri hivatal közelében lévő parkolóban, majdnem elsírtam magam. Ez, ugyanis a református templomot körülölelő tér mellett volt. - Ugyanitt „parkoltunk” a lovas kocsival is, amikor templomba mentünk nagypapával, meg Borika nénivel! Olyan jó lenne bemenni a templomba és megkeresni azt a padot, ahova leültünk! ... Mi elindultunk. „Húgom” megpillantott egy bank-automatát és elnézést kérve odament hozzá. Amikor visszajött mentegetődzve mondta: - Csak szerettem volna tudni, hogy átutalta-e a cégem már a fizetésem. - És? Átutalta? - Sajnos, még mindig nincs a számlámon egy fillér sem! ...- Nem kellene bemennünk előbb a templomba és ott érdeklődni? - Jó, menjünk! - mondta olyan unottan, hogy kiszakadt belőlem:- Szívesebben maradnál Nándival a kocsiban? Mondd meg őszintén! Nem kell velem jönnöd, mert látom, hogy ez az egész csak nekem fontos! - Dehogyis, csak zavar, hogy a „szemetek” mindig késnek az átutalással! - Miért? Most akarsz valamit vásárolni, vagy éhes vagy és be akarsz ülni valahova ebédelni?
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…