|
TIBORCA története IV. 15.
Bóna Mária Ilona 2010.03.19. 08:19
Soha nem felejtem el azoknak az éveknek a rossz hangulatú vasárnapjait! Akkoriban lettem kisiskolás. Pesterzsébeten felépült egy új mozi. Ebben a moziban kötelező(!)volt vasárnap délelőttönként, a 10 órakor kezdődő matinéra elmenni. A mozi bejáratában álltak – kezükben az osztályok névsorával - azok a „tanárok”, akik járva az iskolákat, meghirdették a matinékat. Ők, azután, ott feljegyezték az érkezőket. Akkoriban vetítették azokat a híradó filmeket, amelyeken olyan kisfiúkat, kisgyerekeket mutogattak, akik azért kaptak Rákosi Mátyástól kitüntetést, mert feljelentették valami miatt a saját anyjukat, apjukat! Így ültették el a kisgyermekek lelkében a szülőkkel szembeni szembefordulás és gyanakvás csíráit! Az iskolában azután hétfőnként végig nézhettük, ahogy „megbüntetik” azokat, akik nem tudtak, vagy nem voltak hajlandók ezekre a matinékra elmenni. Ilyenkor az is kiderült, ha netán valaki éppen templomban volt a szüleivel. Kompetensék gondoskodtak arról, hogy a „Szégyentáblán” kint legyen a nevük!
TIBORCA története
IV. f., 15. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
„Mintha a haza sorsa múlna rajtam…”
Az 1990. utáni években azt hittem, hogy ott lehet majd folytatni a lelkiséget, ahol a II. világháború előtt abbamaradt.
Én, legalább is Albert Schweitzer gondolataival felvértezve szerettem volna életemen, családom életén változtatni.
„…ostobaság arra várni, hogy Isten maga hárítsa el az ember elleni igazságtalanságokat. Hogyan lehet kitartani egy olyan istenkoncepció mellett, amely szerint Isten az igazságosság oldalán avatkozik be az emberiség ügyeibe azok után, ami az utolsó háborúban történt – annak összes gyilkosságai és igazságtalanságai, a koncentrációs táborok után, ahol gázkamrák voltak, a vallási kisebbség üldözése után? A gonosz létezése és győzelme azt jelenti, hogy a rosszért az ember felelős, harcolnia kell ellene, nem pedig ölbe tett kézzel ülni, és várni holmi isteni beavatkozást”…
Az igazán erkölcsös ember számára minden élet szent, még az is, amely az emberi szempontok szerint nagyon alacsony szinten áll.”
„Nem elég egyszerűen létezni. Nem elég azt mondani: „keresek, hogy eltartsam családomat. Jól végzem a munkámat. Jó apa vagyok, jó férj vagyok. Az egyházközségnek jó tagja vagyok.”
„Mindez nagyon jó, de még valamit kell tenni. Mindig keresse annak a lehetőségét, hogy jót cselekedjék. Minden embernek a maga módján kell keresni annak a lehetőségét, hogy még nemesebbé váljék, és megvalósítsa igazi emberi méltóságát. Bizonyos időt a felebarátainak is kell szentelni. Lehet, hogy ez nem sok, de tegyen valamit azokért, akik emberi segítségre szorulnak, valami mást, amiért nem kap semmilyen más fizetést, mint e munka elvégzésének a kiváltságát. Mert ne feledje el azt, hogy nem egyedül él e világon. Hogy felebarátai vannak.”
Ezek a bölcselkedések azonban nagyon is férfiasak, vagyis férfiaknak szólnak. Nő létemre éppen akkor olvastam először, amikor második gyermekem megmaradásáért, egy hónapig feküdtem a kórházban. Ott fogadtam meg, hogy ha megszületik, ezen eszmények jegyében fogom felnevelni. Amiért bíztam az indirekt nevelés (a mód, ahogy élünk gyermekeink előtt) fontosságában, arra gondoltam, hogy először férjemet fogom megnyerni mindennek.
Őt, sajnos szőröstül-bőröstül bekebelezte a szocialistának nevezett társadalom. Oly annyira, hogy még gondolni sem tudott az „egyházközség”-re, meg a „felebarátai”-ra!
Az egyházközség, pedig - mentve hívei életét, mint a „bölcs” Salamon király történetének édesanyja - „elengedte” az emberek kezét.
A kommunista hatalom: - a „gonosz mostoha”, mindent magának akaró erőszakosságával - elszakította híveit az egyháztól.
Példák hosszú sorát tudnám most itt feleleveníteni. A sok közül egy-két jellemző esetet elmesélek:
1. Soha nem felejtem el azoknak az éveknek a rossz hangulatú vasárnapjait! Akkoriban lettem kisiskolás. Pesterzsébeten felépült egy új mozi. Ebben a moziban kötelező(!)volt vasárnap délelőttönként, a 10 órakor kezdődő matinéra elmenni. A mozi bejáratában álltak – kezükben az osztályok névsorával - azok a „tanárok”, akik járva az iskolákat, meghirdették a matinékat. Ők, azután, ott feljegyezték az érkezőket. Akkoriban vetítették azokat a híradó filmeket, amelyeken olyan kisfiúkat, kisgyerekeket mutogattak, akik azért kaptak Rákosi Mátyástól kitüntetést, mert feljelentették valami miatt a saját anyjukat, apjukat!
Így ültették el a kisgyermekek lelkében a szülőkkel szembeni szembefordulás és gyanakvás csíráit! Az iskolában azután hétfőnként végig nézhettük, ahogy „megbüntetik” azokat, akik nem tudtak, vagy nem voltak hajlandók ezekre a matinékra elmenni. Ilyenkor az is kiderült, ha netán valaki éppen templomban volt a szüleivel. Kompetensék gondoskodtak arról, hogy a „Szégyentáblán” kint legyen a nevük.
Volt szülő, aki belátta, hogy - ha nem akar a gyerekéből „bukott szamarat” csinálni - bizony jobb, ha nem erőlteti a templomos életet! Később, az otthoni hitbéli szokásokat is, mint például az imádkozás – elhagyták. Mert kialakult az a kényszerképzetük, hogy „a falnak is füle van”!
2. Egy másik történetet még gépírónő koromban mesélte el az egyik kollégám. Akiről már tudtam, hogy azért nem lehetett több, mint egy jó lakatos szakmunkás, mert az apjának maszek lakatos műhelye volt a háború előtt és ragaszkodott (volna) hozzá a háború után is!
Kollégám azonban - „megtanulva” az új módit - „munkás”-ként igyekezett jó „szocialista” polgára lenni hazájának. A dolgozók esti technikumában, megszerezve a technikusi képesítést, lemondott a gépészmérnöki vágyairól is. Ösztönös vonzódást érezvén azonban a népi tánchoz, nem kellett sok rábeszélés, hogy tagja legyen a KISZ Központi Bizottsága Népi Táncegyüttesének. Az együttes – egyik legjobb táncosaként, és - táncosaival bejárta az egész világot.
Nem is volt semmi gond, míg bele nem szeretett egy lányba, akinek a szülei ragaszkodtak a templomi esküvőhöz!
A szerelmes technikus- és népi táncos, oltár elé kísérte mennyasszonyát. Lett is ebből pártfegyelmi, meg a népi táncegyüttesből való kizárás!
3. Ugyanennek a KISZ Központi Népi Táncegyüttesnek a lánytagjait a Magyar Szocialista Munkás Párt központi bizottsága kirendelte a hazánkba látogató „magas-rangú” külföldi államférfiak fogadására. Ezeken a fogadásokon nem csak népitáncot kellett előadniuk a csinos lányoknak, hanem kettesben is ki kellett elégítenie a kiválasztottnak a vendég minden nem(i)ű igényeit. Ezt még a varrodában mesélte egy lány - könnyes szemmel… és akkor még nem értettem, hogy miért sír, amikor erről beszél. Elmondta, hogy édesapja meghalt az 1956-os szabadságharcok során és neki van egy öccse, akit ő taníttat, mert édesanyja teljesen idegroncs lett az 1956-ot követő megtorlások idején. Ez a gyönyörű varrólány még divatbemutatókon is fellépett, mert olyan szép termetű, szép arcú volt. Tőle tanultam könyvvel a fejemen járni, mint a modellek…
De: napjainkban, a rendszerváltozás nevezetű folyamattal sem szűntek meg a kompetenciájukat megtartott politikai erők képviselői úgy irányítani életünk folyását, hogy még véletlenül se lehessen „visszarendeződni” „Isten, Haza, Család” hármas-eszményéhez! Az ő módszereik is hasonlóan az előbbiekhez nagyon ismerősnek tűnnek.
1. Ezek egyike, amikor a fölsőfokú oktatási intézményekben még a karácsony előtti „szentestén” is – rendszeresen(!) folyik a vizsgáztatás!
2. A másik: minden keresztény, keresztyén ünnepen rendeznek valamilyen nagy „…parádét”, iskolai „bulit” az oktatási intézmények tanulói számára. Ahol aztán a gyerekek bömböltetik a technót, vagy a rapet, vagy ami a divatos diszkókban éppen „trendi”, miközben mérgezett egerekhez hasonlatosan - ordítozva rohangásznak - a „demokrácia” jegyében.
3. Nehogy azt higgyük ám, hogy a gólya-bálok különbek lettek!
Ma már a fölsőbb évfolyam diákjai szervezik a gólyák számára a - bálnak egyáltalán nem nevezhető - bulikat!
A kompetenciájukat megtartott felvételiztetők vizsgáin átesett diákok: meggyötörten és megszeppenve, de tele reménységgel mennek el a –„gólyabál”-ra. Ahol aztán rájöhetnek „se perc” alatt arra, hogy nem szánnak más szerepet nekik, mint hogy asszisztálhatnak a fölsőbb évfolyamosok részeges- pótszeres tombolásához.
Talán, ez a sok rossz tapasztalat is magyarázatul szolgálhat arra, hogy – nő létemre – miért „ártottam bele” magamat a politikai életbe.
Ezen szomorú tapasztalataimat és a Bokros-csomag nevezetű kormányzati- gazdasági megszigorítások miatti kétségbe-esésemet megírtam Filó Katalin egyetemi tanárnak, az emdéef alapító tagjának.
Ettől fogva, minden olyan rendezvényre kaptam meghívót, melyet a Haza és Haladás-, valamint a Lakitelek Alapítvány szervezett.
Évekig éltem a lehetőséggel és elmondhatom, hogy sok, tartalmas előadásnak, programnak lehettem a részese. Filó Katalin, a Magyar nők első világkonferenciáját a Magyarok Világszövetsége székházába hívta össze. Mint nagycsaládos édesanya, az oktatási szekció ülésein vettem részt. Ezen, a következő nyilatkozatot fogalmaztuk meg:
„Mi, a Magyar nők világkonferenciája oktatási szekciójának résztvevői: a nemzet szellemi, erkölcsi, fizikai állapotáról, társadalmi- és gazdasági helyzetéről tanácskozva – arra a meggyőződésre jutottunk, hogy csak a földrajzi, nemzedéki, társadalmi különbségek fölött együttműködő magyarság nyerheti el méltó helyét a XXI. század népei között. Nyilvánvalóvá vált, hogy – itt és most: egy nemzet vívja élet-halál harcát; hogy nem volt még az emberiség történelmében olyan korszak, melyben a nőnek annyi szerepnek, társadalmi elvárásnak kellett megfelelnie, mint az elmúlt ötven évben- napjainkig. Soha vissza nem térő alkalom nyílhat arra, hogy úgy rendezzük be társadalmunkat, hogy az utódokról való gondoskodás, mint megmaradásunk záloga, a legfontosabb tényező legyen!”
„Csak” - az ezen szekcióban tanácskozók közül - negyvenketten írtuk alá a nyilatkozatot. Felemelő érzés járta át a lelkemet! Ezzel az érzéssel mentem haza mindkét nap. Otthon aztán, bekapcsoltam a tévét és meglepve tapasztaltam, hogy egyik híradóban sem tettek említést arról a konferenciáról, amelyről azt hittem, hogy majd „megváltjuk” vele a világot!
*
Ekkor már anya összeszegecselt csípőcsontokkal feküdt az ágyában. Nem is ettől volt olyan szomorú számomra, hogy beteg, hanem attól a szellemi leépültségtől, amiben teltek a mindennapjai! Hiába próbáltam vele ezekről a – számomra felemelő – történésekről beszélni, mert csak a mindennapi vegetációjával kapcsolatos történések jutottak el a tudatáig.
Lányom még nem heverte ki azt a lelki sérülést, amit a főiskoláról való eltávolítása okozott! Olyan kiábrándult volt, hogy hallani sem akart az én lelkesedésemről semmilyen politikai, kulturális- oktatási szervezkedés kapcsán!
Még évekig az volt az érzésem, egy-egy ilyen rendezvény után - hazaérve Pesterzsébetre - mintha egy másik világba, egy „Vörös Zónába” tévedtem volna!
Pedig, csodálatos érzés volt találkozni a világ minden tájáról összesereglett lányokkal, asszonyokkal! Volt ott a határon túli magyarok lakta területekről, Kanadától Ausztráliáig, Kecskeméttől Pécsig, Soprontól Nyíregyházáig, mindenféle foglalkozású és hitvallású női személy.
Ott hallottam először Jókai Anna írót. A női léthez kapcsolódó sorskérdésekről beszélt olyan szuggesztíven, ahogy én írtam erről a témáról - az akkor már a Magyar Írószövetség folyóiratának – a Magyar Napló szerkesztőségében leadott jeligés szociográfiámban írtam. Amiért szó szerint idézte Jókai Anna a következő szöveget a szociográfiámból: - "Miért természetes az, ha egy "nagydarab", kövérkés, nehézkes mozgású (leány)gyereket nem akarnak minden áron balerinának kiképezni?" - "Azért, mert az alkalmatlanság fizikális, testi eredetű, mindenki számára látható, érzékszervekkel érzékelhető. Ugyanakkor a szellemi, lelki eredetű alkalmasság- vagy alkalmatlanság nagyon kevesek számára - és csak közvetve - érzékelhető.”
már tudtam, hogy ő is tagja volt a zsűrinek. Legnagyobb meglepetésemre, felállva közbetapsoltak leány- és asszonytársaim. Csakhogy, Jókai Anna elfelejtette megemlíteni a szerző nevét. Úgy adta elő, mintha az az ő saját gondolata lett volna… Én meg ott ültem – mert a bénultságtól nem tudtam fölállni - mint a mesebeli hamupipőke és folyt a könnyem, mint két kis búvópatak. Erőt vettem magamon és azzal vigasztaltam magamat, hogy: „lehetséges, majd díjazásban részesülök és azt követően meg fog a szociográfiám jelenni és attól fogva már kénytelen lesz mindenki megjelölni a szerzőt, ha idézni próbál tőlem”. (Az azóta eltelt másfél évtized alatt ebből semmi, de semmi nem valósult meg. Ma is ugyanott tartok, ahol akkor.)
Ott ismertem meg Sz. Fehér Violát, aki az árvák túlcsorduló szeretet-képességével és szeretet-éhségével - szép versekbe öntve mondja el érzéseit.
Ott ismertem meg Törley Mária szobrászművészt és műveinek egy részét. Szép (női)-szoboralakjai a szeretet-szépség közvetítői. (Ott tudtam meg róla, hogy a híres Törley pezsgő-gyáros dédunokája.)
Ott ismertem meg a Csillagszemű népi- gyermek-táncegyüttes vezetőjét. Az ötgyermekes családanya karcsún-szőkén olyan óvodákról mesélt, ahol a népi tánc hozzá tartozik a kicsinyek mindennapos tevékenységéhez. És, hogy ezzel, még mi mindent sajátítanak el gyermekkorban! Például, megtanulják a fiúk és lányok közti különbséget és azt a viselkedést, ami előkészítője lehet a későbbi egészséges párkapcsolat kialakításában.
Rajtuk kívül még számos, nagyszerű asszonyt ismerhettem meg! Például, Kovács Jánosnét, egy kecskeméti vendéglátós asszonyt, aki a színpadon, mikrofonba mondhatta vallomását életéről, munkájáról, hazaszeretetéről. Soha nem felejtem el egy mondatát: „Úgy kelek fel minden reggel és látok munkához, mintha a haza sorsa múlna rajtam…”
Bóna Mária Ilona
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
