|
TIBORCA története IV. 2.
Bóna Mária Ilona 2010.03.03. 11:58
Nekem az volt a tragédiám, hogy sem nagymamát, sem keresztanyát nem tudtam a családomból prezentálni. Férjem, pedig nem vágyódott arra, hogy partnerként együttműködjön velem ebben a feladatban. Egyébként is „én voltam otthon gyesen...” Majd úgy alakult, hogy később sem tudott velük, velünk együtt lenni, mert hol "helyettem is dolgoznia kellett" a "fusiban", hol meg iskolába járt a két munkahelye mellett (mert őt bezzeg örökké beiskolázták mindenféle iskolákba)! Ha ő elismerte volna a saját gyermekeim nevelése során anyapedagógiai ténykedésem, ha úgy beszélt volna velem, mint aki tiszteli az elhivatottságomat,függetlenül attól, hogy "csak" saját gyermekeinken gyakorolhatom, akkor nem akartam volna minden áron intézményesen továbbtanulni! De: neki én csak egy háziasszony voltam, akit el kell tartania. Egy "anyasenki" aki nem hoz a konyhára, hanem csak visz. - Aki "kéretlenül beleszól az értelmiségiek dolgába". Mert: bizonyos körökben, melyekben ő éppen forgolódott, csak a diploma teszi az értelmiségit. TIBORCA története
IV. f., 2. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Házasságba zárva
Több-mint húsz év után értettem meg, hogy nem azért hagy mindig cserben, mert nem szeret, hanem azért, mert ő egy autoriter, sikerorientált személyiség!
A sikerorientált emberek sajátja, hogy nem tudnak a kudarcokkal, problémákkal mit kezdeni. Ilyen tehetetlen távolságtartással kezelt engem - és ami a legfájóbb, gyermekeit is - ha valamilyen probléma volt a családban.
Ezért éreztem úgy, hogy leányanyaként neveltem föl gyermekeinket.
Míg kicsik voltak és sokat betegeskedtek, szóval sok volt a gond velük, mintha nem is az övé lettek volna!
Ennek ellenére az egész lakótelepen, talán ő volt az egyetlen, akit rá lehetett venni arra, hogy ő is tolja a babakocsit, ha nagy-néha együtt mehettünk bevásárolni!
Ezt a jelenséget is megírtam abban a bizonyos, díjnyertes szociográfiámban.
Ott úgy fejtegettem:
"Ezekben a körökben nem a házaspárnak született gyereke, hanem az asszonynak. A "gyerekpátyolgatás" is kizárólag asszonydolog: nagymamák, keresztanyák, anyukák dolga volt."
Nekem az volt a tragédiám, hogy sem nagymamát, sem keresztanyát nem tudtam a családomból prezentálni. Férjem, pedig nem vágyódott arra, hogy partnerként együttműködjön velem ebben a feladatban. Egyébként is „én voltam otthon gyesen...”
Majd úgy alakult, hogy később sem tudott velük, velünk együtt lenni, mert hol "helyettem is dolgoznia kellett" a "fusiban", hol meg iskolába járt a két munkahelye mellett (mert őt bezzeg örökké beiskolázták mindenféle iskolákba)!
Ha ő elismerte volna a saját gyermekeim nevelése során anyapedagógiai ténykedésem, ha úgy beszélt volna velem, mint aki tiszteli az elhivatottságomat, függetlenül attól, hogy "csak" saját gyermekeinken gyakorolhatom, akkor nem akartam volna minden áron intézményesen továbbtanulni!
De: neki én csak egy háziasszony voltam, akit el kell tartania. Egy "anyasenki", aki nem hoz a konyhára, hanem csak visz.
- Aki "kéretlenül beleszól az értelmiségiek dolgába". Mert: bizonyos körökben, melyekben ő éppen forgolódott, csak a diploma teszi az értelmiségit.
- Aki könyveket akar vásárolni, és folyóiratokra akar előfizetni…
- Aki szeretné évi jövedelmének 1 %-át fölajánlani annak az intézménynek, amelyik tevékenységét intellektuálisan is támogatja.
- Akinek fáj, hogy gyermekeinek még soha nem tudott ünnepek előtt ajándékot venni.
- Akinek fáj, hogy a továbbtanulásának költségeit gyermekei elől kellett elvennie.
- Aki úgy szeretne a rászorulókon segíteni, hogy előtte a hozzájárulást ne kelljen senkitől kiharcolni!
- Aki színházba, moziba, társaságba szeretne járni; aki néha nagyokat szeretne egy társaságban beszélgetni, mert egy valóságos közösség által körülvéve tudja és tudta mindig is az életét elképzelni!
- Akinek nem elég a robot után, a tv előtt elterülni, miközben elmegy mellettünk az élet és kimaradunk mindenből!
- Azt is tudom, hogy egy "ingyencseléd"-nek nem illik beleszólni a családfő és a család életébe!
*
Ugyanezt a szerepet kellett eljátszanom a "szüleim" házában is.
Csakhogy, a saját életemet én szeretném végre megszervezni, és ésszerűen berendezni, mert meggyőződésem, hogy: ha egy házaspár nagycsaládot alapít, akkor el kell fogadni, hogy ez csak akkor működik egészségesen, ha van, aki a család életét, a háztartást megszervezi, működteti.
Mert a család is olyan társadalmi intézmény, amelyben, ha sokan élnek, nem működik magától!
Ha nem telik nevelőnőre, háztartási alkalmazottra, betegápolóra, akkor bizony a feleség, édesanya és a felnőtt gyermek, nagyon sokat takaríthat meg azzal, ha alkalmassá válik ezeknek a feladatoknak szakszerű ellátására.
Nekem anya ápolása és mellette a főiskolai tanulás is csak egy kihívás volt a sok közül, addigi életemben!
Megoldottam volna minden gondot, ami ekörül keletkezett, ha lett volna, aki havonta egyszer átveszi a stafétabotot, amikor Pécsre kellett utaznom!
De Györgyinek éppen ekkor jutott eszébe, hogy "megbüntesse" szüleit és nemcsak, hogy engem nem jött leváltani hétvégeken, hanem még gyermekeinek is megtiltotta, hogy meglátogassák nagymamájukat, nagypapájukat, akik valóban nagyon szenvedtek emiatt!
Ez is rajtam csapódott le, mert amennyire szenvedtek, annyira kínoztak engem. Úgymond, "rajtam reagálták le a frusztált dühüket", keserűségüket!
Aki ismerte apa nagy indulatkitöréseit, hatalmas vehemenciával előadott igazát, az elhiszi nekem, hogy igazi villámhárítóként éltem közöttük.
Ráadásul, saját családom úgy akart megvédeni ezektől a szörnyű inzultusoktól, hogy csak ádáz veszekedések és viták után tudtam átmenni "szüleimhez" minden alkalommal, mert senki nem értette, hogy miért csinálom?
- Most, hogy ők is tehetetlen, beteg öregekké váltak, "végre visszaadhatsz nekik minden rosszat"!
Mondogatta férjem gyakran.
*
Én, viszont megszántam őket és félretéve saját családomban is kötelezettségeimet, ápoltam és vigaszt nyújtottam! Többnyire sikertelenül, mert apa gyakran mondogatta, hogy felesleges "anyukát" pátyolgatni, mert:
- Úgysem fog már jobban lenni!
Ugyanakkor elvárta tőlem, hogy örökké ott legyek mellette.
Van akiken nem lehet segíteni, de akkor is meg kell próbálni!
E-szerint szerettem volna mindig is élni.
Anyának, pedig szüksége volt a segítségemre, meg apának is.
Ezt kristálytisztán éreztem. Azt, viszont ki kellett gondolnom, hogy mi az amivel a legjobban hasznukra lehetnék?
Ez, pedig a gyakori, derűs jelenlétem, a testi-lelki ápolásuk volt.
Ezzel, sokat segíthettem volna rajtuk és segítettem is.
Még akkor is, amikor családorvosunk közölte:
- "..semmi nem indokolja azt, hogy Tiborca néni úgy feküdjön a nap 24 órájában, mint egy darab fa",
akkor, megpróbáltam gyógytornáztatni.
Nagyobbik fiammal vettünk egy járókeretet és azzal sétáltunk a lakásban. Apa, amikor meglátta rám ordított,
- ...minek nyúzgálod azt a szerencsétlent, miért nem hagyod békében?
Ettől az ordítástól anyát elhagyta azonnal minden ereje és úgy lebénult, hogy a két karomban cipeltem vissza az ágyába, miközben úgy jajveszékelt, mint akit valóban nyúznak!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
