TIBORCA történe III. 11. |
Bóna Mária Ilona |
2010.02.09. 10:17 |
Márpedig nekem az anyaság maradt az egyedüli, ami értelmet adott az életemnek. Talán ezért is fogadtam szinte kamaszos ujjongással a rendszerváltozáskor hatalomra kerülő politikai erőket, mert biztos voltam benne, hogy az olyan "örök értékek", mint nemzet, haza, család, anyaság ismét visszanyerik társadalmi rangjukat.; Az első „szabad választások előtt” örömmel készítettem össze gyerekeim mesekönyveit és már használaton kívül lévő tankönyveit, majd együtt vittük a rendszerváltoztató párt helyi irodájába, mert tudtam, hogy másnap lelkes kis csapat indul velük Erdélybe. Sajnos ott is kiderült (mintha egy hallgatólagos megállapodás alapján a politikai erők felosztották volna egymás közt a területeket), hogy nem igazán az "ilyen munkás származásúakra" van szükségük, mert: "nekik ott vannak a baloldali pártok!". Ez a visszautasítás olyan volt, mint utolsó csepp a pohárban! Szinte fuldokoltam az indulattól hazáig. Szerencsére velem voltak fiaim és már miattuk is türtőztetnem kellett magam.
|
TIBORCA történe III. 10. |
Bóna Mária Ilona |
2010.02.09. 10:15 |
Az adatainkról szóló rubrikák egyikében a munkahely rovatba beírtam, hogy „Háromgyerekes családanya vagyok. Éppen építkezünk, és az építkezés idejére nem tudok állást vállalni.” Erőss Zoltán tanár úr, amikor kijavította a dolgozatomat, ráírta: „Ha háziasszonyi teendői mellett jut ideje rá, akkor a fakanalat felcserélhetné a Helyesírási szótár forgatására!” ... Az irodán megismételték ugyanezt, majd pár nap múlva megkaptam levélben is a felszólítást:„…ha harminc napon belül nem tudja munkáltatójának továbbtanulási javaslatát felmutatni, akkor töröljük a felvételi előkészítőn résztvevők névsorából.” Egy szó nélkül vettem tudomásul, pedig az előkészítő tanfolyami díjat férjem kifizette a tanfolyam teljes időtartamára!... Férjem, a dühtől tajtékozva ment másnap reggel dolgozni. Már este azzal az ötlettel állt elő, hogy: - beszéltem a személyzetisünkkel. Felvesz a cég könyvtárosnak. És, azon mód megírja a felvételi javaslatot is. Ha ezeknek ez kell, akkor megkapják és „kapják be”! ... Ekkor, a vizsgabizottság egyetlen nőtagja(!) fölugrott és belenézve az arcomba, jó hangosan megkérdezte: "Mit csinált maga mostanáig?" Lehajtottam a fejem, hogy ne látszódjon annyira az arcom, rajta életemnek mind a negyvenhárom éve. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. Egy pillanat alatt lepergett előttem egész küzdelmes életem és elfúlón csak annyit mondtam: - "Neveltem a saját három gyerekem." "Nahát, ez aztán most már igazán tűrhetetlen! Felháborító, hogy itt tartunk: egy HÁZIASSZONY gondolhat egyet és fölcserélheti a fakanalat a diplomával! Hova lesz így a pálya presztízse?!"
|
TIBORCA történe III. 9. |
Bóna Mária Ilona |
2010.02.04. 10:18 |
És akkor előállunk azzal az ötlettel, hogy átmenetileg szállást keresünk, mert mi is - ismét építkezésbe kezdünk. Irénkéék, féltve minket attól az évekig tartó építkezési tortúrától, amiben nekik is részük volt, mindent elkövettek, hogy lebeszéljenek minket a tervünkről. ... - Pedig egy hónapja sincs, hogy levertük a vakolatot és penészirtóval kevert anyaggal újravakoltuk. Nincs mit tenni, le fogjuk bontani! Mondta férjem elszántan. Azt hitte, hogy az építész-technikus Mihály majd megérti és még szakmai tanácsokat is ad neki. Mihály helyett azonban, Irénke mondta el a „szak”véleményét. - Eszetekbe ne jusson egy ilyen szép házat lebontani! Tudjátok, hogy mibe kerül egy építkezés? Rámegy az ember élete, egészsége! Én soha többé bele nem fognék még egyszer! Irénke – szíve minden keserűségével, szinte kiabálva óvta Nándit attól, hogy építkezésbe fogjon! Nándit annyira megdöbbentette ez a vehemens beleszólás a „férfiak dolgába”, hogy ettől fogva valósággal iszonyodott Irénkétől. Már a múzeumba sem akart eljönni velünk. Ettől fogva iszonyú indulatos ellentétek feszültek Irén és Nándi között.
|
TIBORCA történe III. 8. |
Bóna Mária Ilona |
2010.02.04. 10:16 |
Az első próbálkozásom a közelben lakó "szüleimnél" végződött kudarccal. Azon a napon, amikor Misivel szirénázó mentővel száguldottunk a László Kórházba, mert allergiás fulladási rohama volt - és a mentős orvos egy gégemetszés lehetőségére is felkészített - érlelődött döntéssé bennünk a bontás-építés terve. Ekkor már a két nagyobb gyereknél is megállapították a penészallergiát. Két nap múlva férjem unszolására ismét átmentem "szüleimhez". Amikor rákérdeztem a költözködésre, apa rám nézett és úgy elkezdett kiabálni, mintha nem is ő lett volna az a megalázottságában kétségbeesett öregember, aki előzőleg majdnem sírva panaszkodott feleségére és annak barátjára. - Hát én nem is tudom, hogy hogyan gondoltátok kislányom? Hiszen tudod, hogy milyen beteg az anyátok! - Kislányom, hogy gondolhattad, hogy én a nagybeteg, operált fejemmel el tudnám viselni, hogy annyian nyüzsögjenek körülöttem? Nyöszörögte anya, a sírós, betegségét demonstráló hangján. - De hiszen anyukám, én a lányod vagyok, a gyerekeim, pedig az unokáid. Úgy neveltem őket, hogy nyugodt lélekkel költöznék velük bárhová! Kár, hogy nem is ismeritek őket, sem engem!
|
TIBORCA történe III. 7. |
Bóna Mária Ilona |
2010.02.02. 07:59 |
Amiért senki nem reagált megjegyzésemre, felálltam és elindultam a Tagore sétányon. Hullott a könnyem, mert még azt sem mondhattam, hogy meghívom a gyerekeimet egy fagyira, mert nem volt egy fillérem sem. Férjemtől kellett volna kérni, de a maradék büszkeségem megakadályozott ebben. Annyira nem tudtam elviselni, hogy Nándi úgy néz rajtam keresztül, mint egy nagy 0-án, hogy elhatároztam, megkeresem a szabad strandot és besétálok a Balatonba egészen addig, míg a hullámok összeölelkeznek a fejem fölött. Amint ezzel a végső elhatározással bolyongtam a sétányon grasszáló tömegben, egyszer csak belém karol valaki és megszólal: - Anyu, meghívlak egy fagyira! - Jaj de örülök neki Nándika! Mondtam, miközben letöröltem a könnyeimet, hogy észre ne vegye: sírtam. Kisfiam visszahozott a teljes kétségbeesésből, arról a pontról, ahonnan már nincs visszaút…
|
TIBORCA történe III. 6. |
Bóna Mária Ilona |
2010.02.02. 07:57 |
Ekkor megéreztem, hogy ez az utolsó karácsonyom, mint tanítónak, mert én már valami nagyon fontosat soha nem leszek képes nyújtani tanítványaimnak! Mégpedig azt az egészséges derűt, nyugalmat, ami áradt a két fiatal tanárból! Mert: beláttam, hogy hiába teszek úgy, mintha nem agyonhajszoltan, átizzadt ruhában és sminkkel rohanva mennék közéjük minden nap, úgyis megérzik a látható, nyilvánvaló valóságot. Megérzik azt a negatív kisugárzást, amit az átvirrasztott éjszakák, az otthoni egészségtelen körülmények okoznak. Megérzik azt az iszonyatos kimerültséget, amit - mint a mellékelt példa mutatja - a szeretet sem képes elfedni! Megérzik és becsukódnak. Becsukódnak és az ismereteket is sokkal nehezebben fogadják be az ilyen közvetítőtől... Ezt a karácsonyt úgy éltem meg, mint az a játékos, aki mindent feltesz egy lapra és egyetlen pillanat alatt mindenét elveszíti.
|
TIBORCA történe III. 5. |
Bóna Mária Ilona |
2010.02.02. 07:22 |
Majd, amikor olvastam a Tanítóban egy jónak tűnő módszerről, "...ha kimennek a tanulók a sportudvarra és futnak egy-két kört, majd így felfrissülve a vérkeringésük, az agyi hajszálerek megtelve oxigén-dús vérrel, újból tanulásképes állapotba kerülhetnek..." elhatároztam, hogy adandó alkalommal kipróbálom. Lassan rájöttem arra is, hogy azokon a napokon, amikor a heti "kötelező" három tornaóra sem volt megtartva, mert vagy nem volt hely a tornateremben, vagy a tanító ezzel büntette a tanulókat, fokozottan jelentkeztek a túlmozgásos tünetek. Egy ilyen alkalommal, hirtelen elhatározással kimentem velük az udvarra. Nagyon örültek az ötletemnek. Megbeszéltük előtte, hogy csendben kell lenniük, mert nem zavarhatjuk a többiek tanulását. Alig értünk ki az udvarra, a tanári szoba ablaka kicsapódott, majd az igazgató egy szócsőbe kiabálta, hogy: - "Azonnal menjenek a tanulók vissza a terembe és Tiborca Ilona, tanárnő jöjjön a tanáriba!" Kénytelen voltam tanítványaimat "azonnal" sorakoztatni és visszavezényelni a tanterembe. Ők azonban, a visszavonulás helyett elkezdtek össze-vissza futkározni, mert megérezték, hogy nekik olyan "tanító nénijük" van, akit ugyanúgy lehet dresszírozni, mint ahogy ebben az iskolában a gyerekeket szokás.
|
TIBORCA történe III. 4. |
Bóna Mária Ilona |
2010.01.27. 09:02 |
1986-ban történt a Csernobili Atomerőmű katasztrófája is és hirtelen megnőtt a légúti, valamint a kamaszkorú fiúknál a leukémiás megbetegedések száma. Mi is rendszeresen jártunk a H. P. Gyermekkórház pulmonológiai szakrendelésére. Az allergiás rohamok megelőzésére ott írták föl a gyógyszerüket. Kár, hogy hónapokig, szinte semmit nem lehetett tudni a katasztrófáról. Itt, a pulmonológián is csak annyit mondott az orvos: - ne adjon a gyerekeknek friss zöldséget és gyümölcsöt, hanem előző évi termésből készült mirelitet, vagy befőttet és gyümölcslét! Később, talán valamelyik évforduló alkalmával jöttem arra rá, hogy miért mondta ezt előzőleg az orvos… A csernobili tragédia rádöbbenthette a materialista humanistákat arra, hogy az emberi alkotóerő nem mindenható és nem léphet az isteni teremtőerő helyébe. A kommunisták, viszont – hatalmuk megtartása érdekében - továbbra is fetisizálták ideológiájuk- és vezéreik tévedhetetlenségét. Éppen ezért, a lehető legkevesebb tényt ismertek el abból a pusztításból, amit például a csernobili atomerőmű egyik blokkjának felrobbanása okozott. Évekkel később, döbbenten hallgattuk és láttuk a televíziós dokumentumokat az atomtragédiáról.
|
TIBORCA történe III. 3. |
Bóna Mária Ilona |
2010.01.27. 08:59 |
Az iskola, a panelrengetegben élők gyermekei számára épült, szintén panelból – az úgynevezett könnyűszerkezetes technológiával. Még az iskolaudvar is le volt betonozva, ami az igénybevételtől(?) már mindenhol feltöredezett. Végre, elérkezett egy olyan péntek délután, amikor kimenekülhettünk a közeli parkba. Furcsállottam, hogy nem lelkesednek a gondolatért. Aztán, egy alkalommal rájöttem, hogy miért nem. Nekik a betonrengeteg volt a „biztonságot” jelentő élettér, hiszen ebben nőttek/nőnek föl. - Mi történt? Mitől vagy ilyen vizes? Szokatlanul, gyanakvó pillantással néznek rám, majd az újabb biztatásra elmondja egy bátrabb gyerek. - Az egyik ablakból leöntötte a néni egy lavór vízzel! - Miért? - Mert ricsajoztunk… azt akarja, hogy elmenjünk innen. Több szempontból is nagyon tanulságos volt számomra az egész történet.Először is: nagyon elgondolkoztató az a fajta bizalmatlanság, ahogyan a gyerekek fel sem tételezték rólam: esetleg segíthetek! Ez kimondottan rosszul esett. Másodsorban: szinte megrendültem attól a felismeréstől, hogy még csak kilenc éves gyerekekről van szó! Máris, mennyi rossz tapasztalatot szerezhettek, ha egymásba kapaszkodnak, amikor valamilyen baj éri őket, ahelyett, hogy egy idősebb emberhez – pl. hozzám - fordulnának segítségért.
|
TIBORCA történe III. 2. |
Bóna Mária Ilona |
2010.01.25. 18:33 |
Örömmel tapasztaltam, hogy az osztálytársai közül ketten-hárman, vagy négyen is átjönnek és nagy „pinyó”-csatákat vívnak. Ilyenkor – a fiúk - még Orsit is „bevették” a csapatba. Jó volt hallani az önfeledt gyerekzsivajt! ... készítettem nagymama málnaszörpéből szódás-szörpöt, meg hideg citromos teát. Egy-egy alkalommal hamar hazamentek, mert közben megéheztek. Akkor meg kitaláltam, hogy a maradék kenyérből és anyósom-küldte kacsazsírból zsíros-kenyér szendvicseket készítek. ... A srácok éppen falatoztak a pingpongasztalon. Már ekkor éreztem, hogy valami miatt haragszik, mert pont olyan volt a feje, mint amikor ki akarta zavarni az utcára a befogadott farkaskutyát. - Mi ez a rajcsúr itt? Miért nem mennek haza enni? - Pont azért készítettem nekik a száraz kenyérből egy kis „zsírosdeszkát”, hogy ne menjenek haza! - Tudod, hogy nekünk nincs pénzünk arra, hogy megetessük a kerület összes kölkét! - Akkor, meg miért hiszed, hogy neked kell jóllakatni mások hülye-gyerekeit? - Ricsajozzanak, meg zabáljanak otthon! Amikor ezt mondta, már remegtem a visszafojtott indulattól és nagy csörömpöléssel kiesett a kezemből, ami akkor benne volt. Lehajoltam, hogy összeszedjem a cserepeket és akkor vettem észre, hogy Nándika ott áll a konyhaajtóban az üres tálcával. Elég volt egy pillantást vetni a kis arcára. A végtelenül szomorú pillantásából és, ahogy letette a mosogató szélére a tálcát – már tudtam, hogy minden szót hallott. Leakasztotta a kapukulcsot a helyéről, és az értetlenkedő társaságot elküldte haza. Ezt követően még sokáig jöttek hozzánk ezek a fiúk, de Nándika nem engedte be őket többé. Nem tudom, hogy mit mondhatott nekik, mert ettől fogva nem beszélgetett velem sem ezekről a dolgokról. Szomorú szótlanságba burkolódzott. Sokszor láttam még, hogy órákig áll a kapuban egy-egy barátjával és úgy beszélgetnek.
|
|