| REGÉNYEK : Asimov: Kavics az égben - 4.fejezet |
Asimov: Kavics az égben - 4.fejezet
Asimov 2011.05.02. 17:50
– Aha – villant föl Ennius –, és az idegi ingernek le kell küzdenie ezt az akadályt! – Pontosan! Az elválasztó réteg visszaveti az inger erejét, és lelassítja a közvetítését a vastagságának négyzetével arányosan. És ugyanez vonatkozik az agyra is. Most próbáljuk elképzelni, hogy valami módon csökkenthetjük az egyes sejtek közötti szigetelőréteg ellenállóképességét. – Azt, amit föntebb említett? – Lényegében a szigetelőerejét. Mindössze erre törekszem. Amennyiben ez sikerül, az inger könnyebben átugorhatja azt a küszöböt. Az ember pedig egyre gyorsabban és gyorsabban gondolkodik... – Állatokon már kipróbáltam a berendezést. – És milyen eredménnyel? – Nos, a legtöbbje igen hamar elpusztul az agyi fehérjék denaturálódása következtében, másképpen mondva ezek a fehérjék koagulálódnak, mint mondjuk a kemény tojásban. Ennius elfintorodott. Asimov: Kavics az égben
NEGYEDIKDIK FEJEZET
A királyi út
|
|
Arbin kellemetlenül érezte magát Chica városában. Mintha bekerítették volna. Valahol ott is, a Föld egyik legnagyobb városában – azt beszélték, hogy legalább ötvenezer lakosa van –, egyszóval valahol ott is jelen voltak a nagy, űrbéli Birodalom hivatalos képviselői.
Valójában ő maga még sohasem találkozott a Galaxisból származó emberrel. Ezért még itt, Chicában is szorongva forgatta a fejét, nehogy véletlenül összefusson eggyel. Ha nekiszegezik a kérdést, nem tudta volna megmondani, hogyan állapítja meg, ki lehet kívülálló ember, még akkor sem, ha szemtől szemben látja, de valahol a veleje legmélyén érezte, hogy lennie kell valami különbségnek.
Az intézetbe belépve is visszapillantott a válla fölött. Kétkerekűjét egy nyílt parkolóban helyezte el, miután hat órára kiváltotta a parkolócédulát. Vajon ez az utazása nem ébreszthet gyanút? Az utóbbi időben indentől rettegett. Valahogy még a levegő is tele volt fülekkel és szemekkel.
|
|
Csak az a furcsa ember ne feledkezzen meg róla, hogy ott maradjon, elbújva az utastér hátuljában! Hevesen bólogatott, amikor megkérte, de vajon igazán értette-e? Hirtelen önmaga iránt is türelmetlenség fogta el. Miért is hagyta, hogy Grew rábeszélje erre az őrültségre? Ekkor hirtelen föltárult előtte az ajtó, és egy hang zavarta meg a gondolatait.
– Azt kérdeztem: mit óhajt?
Türelmetlennek tűnt. Lehet, hogy már többször is föltette neki a kérdést. Rekedten válaszolt, a szavak száraz rögökként törtek elő a torkából: – Itt jelentkezhet az ember az „összegző"-kísérletre?
Az ügyeletes éles pillantást vetett rá, és így szólt: – Itt írja alá!
Arbin ijedten dugta kezét a háta mögé, és erőltetett hangon megismételte: Hol érdeklődhetem az „összegző" iránt? – Még Grew mondta meg neki, hogy nevezik a szerkezetet, de a szó zavaros motyogásként hatott a szájából. Az ügyeletes nővér hangja acélkeményen csattant: – Addig semmit sem tehetek önért, míg alá nem írja a látogatók könyvét. Ez a szabály! Arbin egy szó nélkül megfordult, hogy elmenjen. Az íróasztal mögött ülő fiatal nő összeszorította a száját, és hevesen megnyomta a székje karfája melletti jelzőgombot.
Arbin kétségbeesetten igyekezett elkerülni a föltűnést, de a lány átható pillantással méregette őt. Még ezer év múlva is visszaemlékezne rá. Vad vágy fogta el, hogy futásnak eredjen, vissza a kocsihoz, vissza a farmjára...
Egy másik helyiségből fehér köpenyes alak ugrott elő sebesen, mire az ügyeletes határozottan rámutatott.
– Önkéntes jelentkező az „összegzőhöz", Miss Shekt – hadarta. – Nem akarja megmondani a nevét. Arbin fölpillantott. Egy másik lány volt az, talán még fiatalabb. A férfi zavarodottnak látszott.
– Ön annak a gépnek a kezelője, kisasszony?
– Nem. Nem én vagyok. – A nő nagyon barátságosan mosolygott rá, mire Arbin érezte, hogy izgatottsága kissé alábbhagy.
– Viszont odakísérhetem hozzá. – Majd meglepett érdeklődéssel folytatta: – Valóban önként jelentkezik az összegző kezelésre?
– Csak a működtetőjével szeretnék találkozni – nyögte Arbin fahangon.
|
|
– Semmi akadálya. – A lány látszólag mit sem törődött a másik ijedelmével. Visszalibbent az ajtón, amelyen az imént kilépett. Arbin tétován várakozott egy kis ideig. Végül hívón intett felé egy kéz. Reszkető inakkal követte a lányt egy szűk előszobába. A fiatal nő kedvesen fordult hozzá.
– Ha lenne szíves, és várna egy félórácskát vagy még annyit sem, utána dr. Shekt fogadja önt. Most éppen nagyon elfoglalt. Ha esetleg óhajt valami könyvfilmet és egy olvasógépet, hogy elüsse vele az időt, minden további nélkül hozhatok magának.
De Arbin némán megrázta a fejét. A kis szoba négy fala szorosan vette körül, úgy tűnt neki, hogy szigorúan fogva tartja. Utóbb csapdába esett? Talán mindjárt érte küldenek a Vének? Arbin életének ez volt a leghosszabb várakozása.
|
|
|
Lord Ennius, a Föld helytartója nem ütközött hasonló nehézségekbe a Shekt doktorral való találkozást illetően, viszont ő maga is legalább annyira izgatott volt. Még most, helytartóságának negyedik évében is eseményszámba ment egy látogatás Chica városába. Mint a távoli császár teljes jogú képviselője, társadalmi helyzete azonos volt jog szerint a több száz köbparszeknyi teret büszkén felölelő, hatalmas galaktikus szektorok többi alkirályáéval, szerény posztja azonban mégiscsak afféle száműzetésnek számított.
A Himalája steril ürességének csapdájából, az őt és a Birodalmat egyaránt gyűlölő helyi lakosság hasonlóan üres torzsalkodásainak világából még egy ilyen jelentéktelen kirándulás is maga volt a menekvés. Hasonló megfutamodásai azonban rendszerint rövid időre szóltak. Azoknak kellett lenniök, mivel még itt, Chicában is állandóan ólombetétes ruhában kellett járnia, sőt, még aludnia is, s ami a legrosszabb volt: folyamatosan anyagcsere-javító szereket kellett szednie! Keserűen említette meg ezt a körülményt Shekt doktornak.
– Metabolikus szer – mutatta a cinóbervörös pirulát a doktornak, hogy nézze meg közelebbről –, talán a legmegfelelőbb jelképe annak, amit az önök bolygója számomra jelent, barátom. Az a feladata, hogy élénkítse az anyagcsere-folyamataimat, mialatt itt ülök ebben a mindent elborító radioaktív felhőben, amelyről ön még csak tudomást sem vesz.
Bekapta a tablettát.
– Így! Most a szívem majd sebesebben ver, a légzésem versenyt fut önmagával, a májam pedig lázasan munkálkodik azokon a vegyi folyamatokon, amelyek az orvosok szerint egész testem legfontosabb szervévé emelik. És mindezért később szörnyű fejfájással és kimerültséggel kell fizetnem. Dr. Shekt csöndesen mulatott magában a hallottakon. Határozottan azt a benyomást keltette, mintha erősen rövidlátó lenne, de nem azért, mert szemüveget viselt, vagy bármi más módon jelét adta volna, hanem csupán azért, mivel hosszú évek megrögzött szokása arra kényszerítette, hogy mindent közelről megvizsgáljon, minden tényt alaposan mérlegeljen, mielőtt bármit is nyilatkozna felőlük. Magas volt, túljutott már élete delén, vékony alakja kissé meggörnyedt. Viszont alaposan megismerte a galaktikus kultúrát, s ennélfogva viszonylag mentes volt attól az általános ellenségességtől, amely minden földi embert oly hevesen szembefordított a Birodalom olyan kozmopolita képviselőivel is, mint Ennius.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs szüksége arra a pirulára – mondta Shekt. – A metabolin nem más, mint az önök egyik babonája, a Birodalom hiedelme, Ennius. Mégpedig arról, hogy mi, földiek különbözőek vagyunk a többi emberi lénytől, pedig a lényeget tekintve ez egyáltalán nem így van. Ha például a tudomása nélkül cukortablettára cserélném, sem mivel sem lenne rosszabb az állapota. Sőt mi több, utána még ugyanolyan fejfájásokat is bebeszélne magának.
– Azért beszél így, mert jól érzi magát a saját környezetében. Talán tagadja, hogy az általános anyagcseréje intenzívebb az enyémnél?
– Ó, nem, dehogy, de ugyan mit számít ez? Vagy talán a Föld ellenségeinek képviselőjeként jött el hozzám?Ennius fölmordult: – A császár életére! A maga földi embertársai önmaguk ellenségeinek legkiválóbb képviselői. Ahogyan itt élnek, beásva magukat halálhozó bolygójukba, önnön vad dühükben lubickolva, nem egyebek, mint egy elmérgesedett fekély a Galaxis testén. Komolyan beszélek, Shekt. Hát melyik bolygónak a mindennapi életét hálózzák be ennyire a különféle szertartások, és hol találhatók még az ilyesminek olyan mazochista hívei, mint önök? Nem múlik el nap, hogy valamelyik vezető testületüktől ne keresnének föl küldöttségek, halálos ítéletet követelve valamilyen szerencsétlen fejére, akinek nincs más bűne, mint hogy belépett valamelyik tiltott övezetbe, túllépte hatvanéves korát, vagy egyszerűen a fejadagjánál többet evett!
– Ó, de azért csak mindig meghozza azt a halálos ítéletet. Idealista viszolygása, úgy látszik, nem elegendő az ellenszegüléshez.
– A csillagok a tanúim, hogy mindig harcolok a halálos szentenciák ellen. De mit tehet egyetlen ember? A császár akarata az, hogy a Birodalom minden tartományának érintetlenül kell hagynunk a helyi szokásait. És ez így helyes és bölcs dolog, mivel megfosztja a nép támogatásától azokat a bolondokat, akik különben minden kedden és csütörtökön lázadásokat robbantanának ki. Egyébként is, akadékoskodhatnék én, amikor az önök tanácsai, szenátusai és parlamentjei rendre követelik a halálos verdikteket? Olyan ordítozás,
olyan esztelen lárma keletkezne ettől, a Birodalomnak és minden cselekedetének olyan eszelős gyalázása, hogy inkább húsz esztendeig laknék egy seregnyi ördög társaságában, mint akár tíz percet egy ilyen Földön. Shekt fölsóhajtott, és ujjaival hátrafésülte ritkuló haját.
– A Galaxis többi részének szemében, ha egyáltalán tudomásuk van rólunk, a Föld csupán egy kavics az égben. Számunkra viszont az otthon, méghozzá az egyetlen otthon, amelyet ismerünk. Mégsem különbözünk önöktől, külső világbeliektől, hacsak abban nem, hogy szerencsétlenebbek vagyunk. Itt élhetünk csak, ezen a világon, amely egyáltalán nem halott, bezárva a radioaktív sugárzás áthatolhatatlan falú börtönébe, körülöttünk egy egész Galaxissal, amely elutasít bennünket. Ugyan mit tehetnénk a lelkünket sanyargató kudarc érzésével szemben? Ön például támogatná, helytartó uram, ha a népfölöslegünket más világokra küldenénk? Ennius megvonta a vállát.
– Nekem semmi kifogásom sem lenne ellene. A többi világok népei nem engednék. Semmi kedvük sincs rá ugyanis, hogy valami földi betegség áldozatául essenek.
– Földi betegségek! – Shekt dühösen szűrte a szavakat. – Ez egy teljesen értelmetlen meghatározás, amelyet rég törölni kellene a szótárból. Mi nem vagyunk a halál hordozói. Ön talán belehalt abba, hogy meg-megfordult közöttünk? – A biztonság kedvéért – mosolygott Ennius – azért mindent megteszek a szükségtelen kapcsolatok elkerüléséért.
– Azért, mert még ön is hisz az önök korlátolt bigottjai által kiagyalt és terjesztett propagandának.
– Miért, Shekt, annak talán semmi tudományos alapja sincsen, hogy maguk a földi emberek is radioaktívak?
– Igen, valóban azok. Hogyan is lehetne másként? Még ön is az. Éppen úgy, ahogy mindenki más, a Birodalom mind a százmillió világán. Mi nagyobb mértékben vagyunk azok, ezt elismerem, de korántsem annyira, hogy bárkit is veszélyeztethetnénk vele.
– Viszont a Galaxis átlagpolgára éppen az ellenkezőjét hiszi, és attól tartok, semmi kedvük hozzá, hogy kísérleti úton győződjenek meg az igazságról. Azonkívül...
– Azonkívül nyilván azt akarja mondani, hogy mi mégis csak mások vagyunk. Nem is vagyunk igazi emberi lények, mert sokkal gyakoribbak nálunk a mutációk, éppen a nukleáris sugárzás következtében, és ezért sokféle elváltozáson mentünk keresztül. Ez sem bizonyított tény.
– De ezt is hiszik!
|
|
|
– És mindaddig, amíg ezt elhiszik, helytartó úr, és amíg bennünket, földieket páriákként kezelnek, önök meg is keresik bennünk azokat a tulajdonságokat, amelyeket elutasíthatnak. Ha már tűrhetetlen nyomást gyakorolnak ránk, csoda-e, ha mi is visszaütünk? Ha önök ennyire gyűlölnek bennünket, csodálkozhatnak-e rajta, hogy mi is gyűlölettel válaszolunk? Nem, nem, mi sokkal inkább megtámadottak, mintsem támadók vagyunk! Enniust elszomorította az általa a másik emberben ébresztett harag. Hát ezeknek a földieknek még a legkülönbje is ugyanabban az elvakultságban szenved? Ugyanúgy hisz a Föld és az univerzum szembenállásában?
– Shekt, kérem, bocsássa meg nekem a kíméletlenségemet – mondta udvariasan. – Tekintse enyhítő körülménynek a fiatalságomat és rámenősségemet. Egy szegény, mindössze negyvenéves fiatalember áll ön előtt – ez pedig a diplomáciai szolgálatban csecsemőkornak számít
|
–,olyan ember, aki inaséveit tölti itt, a Földön. Hosszú évekbe telhet, míg azok a hülyék ott, a Külső Tartományok Hivatalában gondolnak majd rám, és előléptetnek valami kevésbé dögletes világra, így tehát mindketten a Föld foglyai, de ugyanakkor a tudás világának szabad polgárai vagyunk, akik nem tesznek különbséget sem az egyes bolygók, sem az emberek fizikai típusai között. Nyújtsa hát a kezét, és legyünk barátok! Shekt arcán kisimultak a ráncok, helyesebben másikaknak, a jobb hangulat kifejezőinek adták át a helyüket. A doktor őszinte szívvel fölkacagott.
– Ezek a szavak a kérő ember szavai, de a hang még mindig a birodalmi karrierdiplomatáé! Nem valami tehetséges színész ön, helytartó.
– Nos, akkor legyen türelmes tanítóm és mondjon valamit erről az „összegzőjéről"! Shekt láthatóan meglepődött, és idegesen elfintorodott.
– Mit hallott arról a készülékről? Tehát amellett, hogy bürokrata, még fizikus is?
– Minden tudás az én világom. De komolyan, Shekt, igazán tudni szeretném, mi az! A tudós közelről a másik szemébe nézett. Tekintetében kétkedés tükröződött. Fölkelt, csontos kezét a szájához emelte, és összecsippentette az ajkát. Elgondolkodott.
– Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá.
– Ó, ti magasságos csillagok, ha azon gondolkodik, hogy a matematikai elmélet melyik részébe vágjon bele, akkor leegyszerűsíthetem a problémáját. Hagyja ki az egészet. Én nem tudok semmit az egyenleteikről, nagyságrendjeikről és más hasonlókról. Shekt pislogott egy sort.
– Nos, ha csak a lényeg fölvázolására korlátozom, akkor ez egy olyan berendezés, amely az emberi lények tanulékonyságát fokozza.
– Emberekét? Valóban? És kielégítően működik?
– Azt én is szeretném tudni. Még jócskán kell dolgoznom rajta. Azért elmondom önnek a lényeget, ítélje meg személyesen, helytartó uram. Az ember és az állatok idegrendszere neuroproteinekből épül fel. Ez az anyag hatalmas méretű, elektromosan tökéletesen kiegyensúlyozott molekulákat tartalmaz. A legenyhébb hatásra egy sejtben fölborul ez az egyensúly, és az úgy kárpótolja magát, hogy kibillenti egyensúlyából a következőt, és ez a folyamat így megy tovább, míg el nem éri az agyat. Maga az agyvelő ugyanilyen molekulák óriási halmaza, amelynek elemei minden lehetséges módon kapcsolódnak egymáshoz. Mivel itt tíz a huszadikon nagyságrendről van szó, vagyis egy egyesről, utána húsz nullával, így azután az agyi elemek kapcsolatainak lehetséges nagyságrendje is a tíz a huszadikon faktorális kategóriájába tartozik. Ez a szám olyan hatalmas, hogy ha a világmindenség minden elektronja és protonja önálló világokat alkotna, majd azok minden elektronja és protonja újabb világokat, akkor az így létrejött új világok minden elektronja
és protonja még mindig csekélység lenne hozzá képest. Követi, amit mondok, helytartó?
– A csillagoknak hála, egy szót sem értek belőle. Gondolom, ha csak megpróbáltam volna, már akkor is úgy nyüszítenék, mint egy kutya a szellemi túlterheléstől.
– Hmmm. Nos, tulajdonképpen, amit idegi impulzusoknak, ingereknek nevezünk, azok az említett elektronikus egyensúly megbomlásának útját jelentik az idegsejtektől az agyig, majd onnan vissza az idegsejtekig. Ez legalább világos?
– Igen.
– Helyes, legyen áldott a gyors fölfogása. Míg ez az inger az idegsejten halad végig, mozgása rendkívül gyors, mivel a neuropeptinek gyakorlatilag mind kapcsolatban állnak egymással. Az idegsejtek kiterjedése azonban véges. Minden ilyen sejt és a szomszédja között egy nagyon vékony, nem idegi anyagú szigetelőréteg van. Más szavakkal: két szomszédos idegsejt tulajdonképpen nem kapcsolódik egymáshoz.
– Aha – villant föl Ennius –, és az idegi ingernek le kell küzdenie ezt az akadályt!
– Pontosan! Az elválasztó réteg visszaveti az inger erejét, és lelassítja a közvetítését a vastagságának négyzetével arányosan. És ugyanez vonatkozik az agyra is. Most próbáljuk elképzelni, hogy valami módon csökkenthetjük az egyes sejtek közötti szigetelőréteg ellenállóképességét.
– Azt, amit föntebb említett?
– Lényegében a szigetelőerejét. Mindössze erre törekszem. Amennyiben ez sikerül, az inger könnyebben átugorhatja azt a küszöböt. Az ember pedig egyre gyorsabban és gyorsabban gondolkodik...
– Értem. Akkor térjünk vissza az eredeti kérdésemhez. Működik ez a műszer?
|
|
– Állatokon már kipróbáltam a berendezést.
– És milyen eredménnyel?
– Nos, a legtöbbje igen hamar elpusztul az agyi fehérjék denaturálódása következtében, másképpen mondva ezek a fehérjék koagulálódnak, mint mondjuk a kemény tojásban. Ennius elfintorodott.
– A tudomány hidegvérűségében van valami elemi kegyetlenség. No, és mi lett azokkal, amelyek nem pusztultak el?
– A következtetés nem lenne érvényes, mivel nem emberi lények. A teher elviselhető számukra, és még a javukra is szolgál, de emberekre lenne szükségem. Tudja, itt sokat számítanak az egyéni agyvelő természetes, elektronikus sajátosságai. Minden egyes agy bizonyos mikroáramokat gerjeszt. Ezek sohasem egyeznek pontosan egymással. Olyanok, mint az ujjlenyomatok vagy a retina véredényeinek mintázata.
|
 |
Illetve még annál is jóval egyénibb természetűek. A kezelésnek, gondolom, ezt is figyelembe kellene vennie, és ha nem tévedek, akkor kikapcsolható lenne a denaturálódás. De nincsenek emberi alanyaim a kísérletek számára. Próbálok önként jelentkezőket toborozni, de... – És Shekt tehetetlenül széttárta a karját.
– Egyáltalán nem kárhoztatom őket, öreg barátom – mondta Ennius. – De komolyra fordítva a szót: amennyiben sikerül tökéletesítenie a gépezetét, mik a szándékai vele. A fizikus tanácstalan kézmozdulatot tett.
– Ez nem is rám tartozik igazán. Természetesen a Nagytanácsé a döntés e kérdésben is.
– Ön személyesen nem gördítene akadályt a műszer birodalmi forgalmazásának útjába?
– Én? Nem, részemről semmi akadálya. De csupán a Nagytanácsnak van joga...
– Ó – fortyant föl Ennius türelmetlenül –, a pokolba a maguk Nagytanácsával! Már eddig is akadt vele némi dolgom. Hajlandó lenne szólni előtte a megfelelő időben?
– Miért? Hát miféle hatással lehetnék én rá?
– Megmondhatná, hogy amennyiben a Föld emberek esetében is alkalmazható „összegzőt" állítana elő és azt az egész Galaxis rendelkezésére bocsátana, akkor a más bolygók felé irányuló kivándorlási tilalmak némelyike esetleg megszüntethető lenne.
– Hogyan? – kérdezte Shekt csúfondárosan. – És kockáztatnák a betegségeinkkel, különbözőségünkkel, nem emberi mivoltunkkal való érintkezést?
– Még az is lehetséges lenne – folytatta Ennius nyugodtan –, hogy en masse átköltözzenek egy másik bolygóra. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy fiatal hölgy viharzott be rajta, elhaladva a filmkönyvespolc mellett. A tavasz friss leheletével megbolygatta az elzárkózott dolgozószoba fülledt levegőjét. Az idegen láttán könnyedén elpirult és elfordult.
– Csak gyere be, Pola, gyere – biztatta őt – Shekt sürgetőn.
– Lordságod – fordult Enniushoz –, azt hiszem, eddig még nem találkozott a lányommal. Pola, ez itt Lord Ennius, a Föld birodalmi helytartója. A helytartó könnyed galantériával talpra szökkent, ellensúlyozva vele a lány túlzottan alázatos meghajlási szándékát.
– Kedves Miss Shekt – pergett a nyelve –, ön olyan ékesség, amelyről nem gondoltam, hogy a Föld képes előteremteni. Ön bármely általam elképzelhető világ díszére válna.
Megfogta Pola kezét, amelyet a lány gyors és valahogy mégis szemérmes mozdulattal nyújtott felé, udvarias gesztusára válaszul. Égy pillanatra úgy tett, mintha meg akarná csókolni az előző nemzedék udvari modorában, de a szándékát, ha volt egyáltalán, nem valósította meg. A fölemelt kis kezet félúton elengedte, talán a kelleténél kissé gyorsabban is.
– Lenyűgöz lordságod kedvessége egy közönséges földi leány iránt – mondta Pola az elképzelhető leghalványabb mosollyal. – Ön bátor, sőt vakmerő, hogy így kiteszi magát a fertőzés veszélyének.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
