|
Hontalanok 6. rész
Gábor Ferenc 2011.04.19. 11:08
A köröstárkányi 1919–ben történt vérengzésről, méltatlanul keveset ismerünk a magyar történelmi és történelemkönyvekből. Mintha a magyar történetírók szégyellnék, vagy nem mernék vállalni azokat az embereket, akik mindig és mindenkor merték vállalni nemzetiségüket. Nem így a román történészek, illetve az akkori idők román feldolgozói, elemzői. Ők minden alkalmat megragadtak, hogy befeketítsék a tárkányiakat és fehérre, mossák az akkori rémségek elkövetőit. Több írásműben is úgy próbálják beállítani az akkori eseményeket, mintha a tárkányiaknak minden románokat ért sérelemben részük lenne. Még a Ciordas és Bolcas román ügyvédek meggyilkolását is megpróbálták a nyakukba varrni. ... A tárkányiak ellen soha semmilyen eljárás nem folyt. A befeketítő írások az után jelentek meg, hogy fény derült a rablógyilkosságokra. A szomszédos Kisnyégerfalva is a megtorlás áldozatává vált, 19 embert lőttek agyon a faluszéli malomárok partján, a vegyes lakosságu faluba nem akadt senki, aki szót emeljen mellettük. Meg kellett haljanak, mert magyarok voltak és a Székely hadosztály és a tárkányiak mellé álltak. Az áldozatok bűne annyi volt, hogy becsülettel védték akkori hazájukat, otthonukat. Írásom nem számonkérés és nem vádolás, de igenis a tények és az akkori események, történések igaz feltárása. Tanulság a múltból a jövő számára. Üzenet a hitetleneknek, hogy igenis van Isteni igazságszolgáltatás. Az árvák emberré cseperedtek, erősek testben és lélekben. A falak visszakapták díszeiket, a falu is a régi, ha hittel, önbizalommal bíró emberek lakják meg. Gábor Ferenc:
Hontalanok
6.
Na emberek mi lesz, kérdezte a tiszt. Bunta János szólalt meg újra a bíróra nézve: - Mirony, szólj egy szót értünk. Nehéz, súlyos csend után: - nem tehetem, magyarok vagytok, mondta a bíró konokul. Abban a pillanatban a nehéz felhőkkel telt ég rárogyott a magyarok vállára… Ott maradtak a malomárok partján kiontott vérüket az eső belemosta a patakba tizenkilencen, csak egy menekült meg. Nem kapott halálos sebet és amikor ott hagyták őket ő belecsúszott a malomárokba és elmenekült…
Szatmári Erzsi még csak 24 éves volt, de már két éve özvegy. A hat éves kislányát együtt neveli az anyósával. Nem költözött haza az övéihez az ura halála után, az anyósa is marasztalta nagyon, mert hát ő is egyedül maradt és a nagy fájdalmat csak könnyebb elviselni, ha megosztják egymást biztatgatva, vigasztalva szeretgetve a kis árvát. Juli az anyós már rég ember nélkül maradt, ötven éves volt de még úgy dolgozott akár egy fiatal. Egymást segítve, gyámolítva végezte a két asszony a rájuk szakadt teendőket, amióta ember nélkül maradt a család. Kemény kézzel bántak a szolgákkal, mert kezdetben sokan közülük úgy szegődtek el a két asszonyhoz, hogy azt hitték ha nincs gazda könnyebb az élet. Hát nem így volt, mert a gazda helyett is dolgozni kellett és a két asszony két gazda volt! A két asszonyt nem lehetett félrevezetni, amit nem látott meg az egyik, azt észrevette a másik. Mi több olyan is akadt közülük, amelyik szemet vetett a menyecskére de hamar rájött szerszámnyélnél egyebet nem kaphat. Volt akinek felmondtak, volt aki maga ment el keserű szájízzel. Szó ami szó tűzrőlpattant menyecske volt Erzsi, nem magas inkább alacsony, piros arcú, ügyes fürge mozgású. Még a férfi munka sem esett nehezére, még azt is hozzáértéssel végezte. Kevés ember volt a faluban, aki ne tetszéssel nézett volna rá. Volt, hogy legény akart neki udvarolni, de kit finomabban, kit keményebben utasított el. Igaz megkapta a frontról a Déltirolból jött gyászjelentést, de titkon a szíve belsejében még mindig reménykedett, bízott, hátha tévedés volt, hátha mégis egy nap megjelenik a kislánya apja. Napközben, ha a munka is úgy kívánta, többször kérdezgették az anyósával – vajon János ezt hogyan csinálná, vajon ő is így döntene? Mennyivel másabb lenne vele az élet, milyen nagy szükség lenne most rá a háború utáni, ki tudja mit hozó zavaros helyzetben. Éjjelente, ha megébredt nagyon sokszor nyitott szemmel álmodta vissza az urával töltött pár évet. Újra látta magát lányként az akkor még legény Jánossal táncolni a bálba, csintalankodni a fonókába. Újra élte az esküvőt, a lakodalmat, fülébe csengett a vidám dalolás, kurjongatás. Látta magát ott ülni a Jánossal a lakodalmas lovas kocsin, amint a falut körbejárva megmutatják magukat.
Látta a kapukban álló, jó szerencsét kívánó falubelieket, hallotta a hamuval megtöltött cserépedények durrogását és a büszkén toporzékoló lovakat. Átélte a búcsút a szüleitől, a szülői háztól. Leánytársait amikor kontyoláskor átvették tőle pántlikáit, hajfésűit. A soha meg nem ismétlődő fájdalmas és mégis örömteli érzést, a pillanat fogságát, amikor elvált attól, ami az addigi életéhez kötötte. „Asszony lesz a lányból, bimbóból a rózsa ’’ zúgott a fülébe és csalt könnyet a szemébe. Nem sokáig lehetett rózsa, a háború mindent elrontott, legszebb éveit vitte el és az embert, akit a világon mindennél jobban szeretett. Nem maradt más, csak az emlékek és hála Istennek a kislány, akiért érdemes mindent elviselni, mindent megtenni, mert nem csak az övé, hanem egy darab Jánosból is. Féltette és szerette és nem hagyta volna a világ minden kincséért sem, hogy idegenek megbántsák, vagy csúnyán nézzenek rá. Ezért idegenkedett minden férfitől, lett légyen az akárki. Már csak egy dolog éltette őt és az anyósát is, a kislány. Nappal dolgoztak, mint a férfiak, de ha eljött a nyugvást hozó este, újra asszonyokká lettek és nem győzték babusgatni, dédelgetni mindkettőjük szemefényét. Most, hogy visszatértek a háborús idők még jobban féltették sokkal több időt töltöttek vele, mint máskor.
A lucskos, csatakos időben csak a jószágokat látták el majdnem egész nap bent ültek mindhárman a konyhába. Ha valamelyik az asszonyok közül elment a szomszédba vagy az utcára tudakozódni, az is gyorsan sietett haza, mintha valami űzte, zavarta volna az övéihez közel. Tudták, éreztek az őket is körülvevő nagy bajt, de mint más asszonyok, ők is úgy gondolkodtak, az emberek dolgába nem jó beleavatkozni, mert hát a háborúskodás nem rájuk tartozik. Hogy nem volt férfi a háznál, ők ketten mindenből kimaradtak, igaz nem is nagyon bánták, elég volt nekik a maguk baja, nem hogy még a világ baját is magukra vegyék. Hallották, mi és miért történt, de annyira nem érdekelte egyikőjüket sem. Látták a nagypéntek este szedelőzködő embereket, de úgy érezték nincs miért menni, nincs mitől félni. Ki bántana két asszonyt és egy hatéves kislányt, ahol még ember sincs a háznál?
Szombat reggel, amikor meghallották a lövéseket, ijedten néztek egymásra, de igazából még akkor sem féltek. Kis ideig ültek egymás mellett a szobába, gondolták csak megszűnik a lövöldözés. De hát hiába várták, még inkább erősödött, közeledett és még ordibálás, kiabálás is hallatszott az utca felől. Rövid ideges, izgatott tanakodás után Erzsi magára kapva a kuzsit kiment az utcára, hogy széjjelnézzen, mi történik. Mi tévők legyenek? Maradjanak, menjenek el hazulról? Nem ért messze, szembe jött vele a volt szolga, akit arcátlanságáért zavartak el. Büszkén felemelt fejjel, az arcát majdnem felismerhetetlenné tette a bosszúvágy, a rosszakarat, a kezében puskát szorongatott. Erzsi akaratán kívül a fal mellé húzódott, észrevette az emberen a fékezhetetlen gonoszságot. Az mikor már vagy öt lépésre volt tőle, gonosz mosollyal a száján, felemelte a fegyverét és közvetlen közelről belelőtt az asszonyba, aki azon nyomban összerogyott. Mellén a lékrit pirosra festette a vére, ahogy leesett falfehérré vált arccal mozdulatlan maradt. A szolga mint aki jól végezte dolgát vállára vetette a puskát és peckesen sietve indult tovább mint akinek még nagyon hamari elintéznivalója van. Mikor kivágta az Erzsiék kapuját, az anyósa azt hívén, hogy Erzsi jött meg gyorsan kiment az udvarra, hogy minél előbb hallja meg a híreket a faluból. Az első hír egyben az utolsó is volt, már csak a puska dörrenését hallotta. Arcán még ott volt a csodálkozás, amikor lerogyott az udvar latyakos földjére.
Epilógus.
A köröstárkányi 1919–ben történt vérengzésről, méltatlanul keveset ismerünk a magyar történelmi és történelemkönyvekből. Mintha a magyar történetírók szégyellnék, vagy nem mernék vállalni azokat az embereket, akik mindig és mindenkor merték vállalni nemzetiségüket. Nem így a román történészek, illetve az akkori idők román feldolgozói, elemzői. Ők minden alkalmat megragadtak, hogy befeketítsék a tárkányiakat és fehérre, mossák az akkori rémségek elkövetőit. Több írásműben is úgy próbálják beállítani az akkori eseményeket, mintha a tárkányiaknak minden románokat ért sérelemben részük lenne. Még a Ciordas és Bolcas román ügyvédek meggyilkolását is megpróbálták a nyakukba varrni. Tény az, hogy az 1925-ben megrendezett gyilkosság- bizonyítási perben még tanúként sem hallgattak ki tárkányit. Különben a két román ügyvédet 1919. április 3-án gyilkolták meg tisztázatlan körülmények között a Lunca nevezetű faluban. A 11 gyanúsított közül (a Székely hadosztály volt katonái) kettőt ítéltek el, Magos Józsefet kilenc év kényszermunkára és Heinrich Sachsot egy év és három hónapra. A tárkányiak ellen soha semmilyen eljárás nem folyt. A befeketítő írások az után jelentek meg, hogy fény derült a rablógyilkosságokra. A szomszédos Kisnyégerfalva is a megtorlás áldozatává vált, 19 embert lőttek agyon a faluszéli malomárok partján, a vegyes lakosságu faluba nem akadt senki, aki szót emeljen mellettük. Meg kellett haljanak, mert magyarok voltak és a Székely hadosztály és a tárkányiak mellé álltak.
Az áldozatok bűne annyi volt, hogy becsülettel védték akkori hazájukat, otthonukat.
Írásom nem számonkérés és nem vádolás, de igenis a tények és az akkori események, történések igaz feltárása. Tanulság a múltból a jövő számára. Üzenet a hitetleneknek, hogy igenis van Isteni igazságszolgáltatás. Az árvák emberré cseperedtek, erősek testben és lélekben. A falak visszakapták díszeiket, a falu is a régi, ha hittel, önbizalommal bíró emberek lakják meg.
Gábor Ferenc. 2oo6. március 14.
<< előző
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
