|
Hontalanok 5. rész
Gábor Ferenc 2011.04.19. 10:41
A köröstárkányi 1919–ben történt vérengzésről, méltatlanul keveset ismerünk a magyar történelmi és történelemkönyvekből. Mintha a magyar történetírók szégyellnék, vagy nem mernék vállalni azokat az embereket, akik mindig és mindenkor merték vállalni nemzetiségüket. Nem így a román történészek, illetve az akkori idők román feldolgozói, elemzői. Ők minden alkalmat megragadtak, hogy befeketítsék a tárkányiakat és fehérre, mossák az akkori rémségek elkövetőit. Több írásműben is úgy próbálják beállítani az akkori eseményeket, mintha a tárkányiaknak minden románokat ért sérelemben részük lenne. Még a Ciordas és Bolcas román ügyvédek meggyilkolását is megpróbálták a nyakukba varrni. ... A tárkányiak ellen soha semmilyen eljárás nem folyt. A befeketítő írások az után jelentek meg, hogy fény derült a rablógyilkosságokra. A szomszédos Kisnyégerfalva is a megtorlás áldozatává vált, 19 embert lőttek agyon a faluszéli malomárok partján, a vegyes lakosságu faluba nem akadt senki, aki szót emeljen mellettük. Meg kellett haljanak, mert magyarok voltak és a Székely hadosztály és a tárkányiak mellé álltak. Az áldozatok bűne annyi volt, hogy becsülettel védték akkori hazájukat, otthonukat. Írásom nem számonkérés és nem vádolás, de igenis a tények és az akkori események, történések igaz feltárása. Tanulság a múltból a jövő számára. Üzenet a hitetleneknek, hogy igenis van Isteni igazságszolgáltatás. Az árvák emberré cseperedtek, erősek testben és lélekben. A falak visszakapták díszeiket, a falu is a régi, ha hittel, önbizalommal bíró emberek lakják meg.
Gábor Ferenc:
Hontalanok
5.
Fehér gyolcs lepedőbe tekertük mindegyiket. Koporsót nem volt ki és annyit amennyi kellett volna, nem volt idő csinálni. Temettünk egész nap szakadatlan, csak néha, néha álltunk meg pihenni. A megmaradt toldozott foltozott szekerek elé egybefogtunk elmenekített tehenet, ökröt. Egyik szekér a másik után ment ki a temetőre, kísérték a még életben maradottak. Pap nélkül mert a pap, Hadar István még jóval a háborúskodás előtt, elhagyta Tárkányt. Elhagyta, mert nem tudott eggyé lenni az itteni emberekkel. Nem értette a konokságukat, büszkeségüket és makacs öntudatosságukat. Elment, mert rájött a hívei kereszténységükben is, olyan eltökéltek, mint mindennapjaikban. Nem tudott rájuk hatni viselkedésével, szavaival. Szinte szó szerint betartják a szentírást és ez irányba nem tűrnek semmiféle oktatást, beleszólást sem vallási, sem világi dolgaikba. Jobbnak látta, ha elmegy, sokkal kezelhetőbb szelídebb nyájra vágyott.
Erdei Gyula, a kántor sem jött vissza még a bujdosásból, ő egy sorsot vállalt szeretett híveivel, de ha már el kellett menni ő haza látogatott szüleihez, így még nem tudott, tudhatott a temetésről.
A sírokat, egyiket a másik után ásták meg kinek-kinek a családja mellé. Egy szívből jövő Miatyánk, másra nem volt idő, 9o halottat kellett eltemetni! (Egy tárkányit Nyégerfalván öltek meg) Sötét este lett mire elindultunk lefele a Temető dombról. Otthagytuk őket egy jobb, igazságosabb világ hitébe és a boldog feltámadás reménye alatt.
Odalent a faluban vártak bennünket a csupasz falak, a megtizedelt családok, 2o4 árvája.
A Pájna Mihály hat árvája, az anyátlan, apátlan Pata Trézsi…..
Pájna Mihály mint vincellér kereste kenyerét éveken keresztül, mindamellett, hogy saját birtokát is becsülettel megdolgozta. Nehéz volt helytállni, de sok volt a gyerek és mint a közmondás mondja - amelyik macskának sok a kölyke sokat kell egerésznie. Így volt ez vele is, de szerencsére volt egy jó felesége, aki mindenben segítette, bármilyen nehéz volt az élet sose hagyta cserbe. Nagyon szerette a feleségét és nem csak szerette de nagyra becsülte is. Megszülni tizenhárom gyereket és hetet felnevelni belőlük az is valami, de hogy hatot kellett eltemetni és mégsem tört meg, nem esett búskomorságba az volt a becsülni, tisztelni való. Mári megsiratta eltemette a halottakat és dogozott, fáradt az élőkért. Az első gyerek halála után felvette a fekete ruhát és mint a legtöbb tárkányi asszony már le sem vetette. Miért is tette volna, félt a rossztól de nem ijedt meg semmitől. Most megint olyan időket élnek az emberek, amikor a fekete ruha nem kerülhetett vissza a sifonba. Sokan odavesztek a háborúba, mások sorsa még bizonytalan. Az ő Péter fia is, elment még alig töltötte be a tizenhét évet. Írt, írogatott haza mikor merre melyik fronton járt. Már a vége felé járt a háború, amikor egyszer csak hirtelen megszűnt minden levél. Hiába várták nem hozott a posta és ő se került haza. Mindhiába kérdezősködtek a hazaszabadultakról nem látta, nem hallott róla senki. Tavaszra már elveszett még a maradék remény is, hogy haza jönne. És még ez a csapás sem volt elég, itt a másik, az oláhok úgy fenekednek a tárkányiakra mintha már az övék lenne az egész világ. Igaz amióta a magyar csendőrök, most meg a Verbőczi katonái elmentek nagyon csúnya dolgokat jósolnak az emberek. A mindig nyugodt férje is mostanában nyugtalanul kapkodja a fejét tágra nyílt szemekkel figyelve az emberek száját. Márinak kellett elmagyaráznia neki, amit nem értett, mert már fiatal kora óta süket volt mindkét fülére. Még nagyon rég egy hideg téli napon sáncot ástak az apjával. Nehéz volt a munka kimelegedtek, az apja hiába szólt rá ne tegye a kucsmát a fejéről, ő nem hallgatott rá. Éjjel és még több nap élet, halál közt vergődött a nagy lázban. Végül megmenekült csak a hallását veszítette el. Dolgos, inas, erős legény volt, de mindhiába a lányok nem szívesen álltak komolyan szóba vele. Valahogy nem tudták kivárni, ha mondani akart valamit, vagy nem volt türelmük vele beszélgetni. Ki tudja, lehet csak a beszélő szájat leső tekintetet nem szerették. Egy szó mint száz, sehogy sem akadt hozzá valóra a faluban. Mások esetében nagy szégyen volt, ha más faluból kellett asszonyt hozni de ő már kezdett belenyugodni, hogy kell várja amíg az övét is kirendeli a Jóisten. És ki is rendelte méghozzá a papon keresztül. Abban az időben a papéknál egy remetei lány szolgált, akit Márinak hívtak. Dolgos, tiszta, takaros lány volt, de hogy sokan voltak otthon testvérek, meg hát valami sok földjük sem volt, emiatt eljött Tárkányba a papéknál szolgálni.
Elég az hozzá, hogy addig sündörgött a papilak környékén, amíg Mári észre nem vette, na meg persze a pap és papné is hamar rájött mibe sündörög Mihály a környéken. Így történt aztán, hogy az ő segítségükkel Mári a papéktól felköltözött a felszegre a Mihályék házába. Hogy egybe keltek egyikőjük sem bánta meg, ahogy nőtt a család úgy gyarapodott is. Mihály a vincellérséget is a Mári unszolására, biztatására vállalta el. Elvégez ő minden dolgot a nagyobbacska gyerekekkel itthon, a férje csak a nehezebbjébe segítsen be, Úgy is lett, ment minden a maga rendjén, szántás, vetés, kapálás, betakarítás. Kendertilolás, fonás, szövés, pénzt nagyjából csak a cifra vasárnapi ruhára kellett adni, a többi kikerült a család kezéből. Mári hamar kitanulta a tengeri pálinkafőzést is, mert az igazi haszon abban volt. A pálinkát jó pénzért el lehetett adni, a hátramaradt moslékból pedig disznókat, borjakat de leginkább ökröket lehetett hizlalni, majd nagy haszonnal eladni. Igaz, a fináncok nagyon lesték a pálinkafőzőket, de alig értek be a faluba már a felszegen is tudták, hogy megjöttek. Szomszédok kiabáltak át a kerítésen házról, házra vagy gyerekeket szalasztottak utcáról, utcára a suttogva, nagy gyorsan átadott hírrel. Csak a nagyon gyáva embert foghatták volna el a fináncok, szerencsére azokból kevés akadt Tárkányba, mert minden háznak megvolt a maga dughelye, veszély esetére volt hova elrejteni a pálinkafőzés kellékeit. Besúgás, vagy árulás szinte sose történt, de mégis egyszer, egy évben túl sokszor és túl biztosan csaptak le a fináncok. Mindenkinek gyanús volt, hogy valami áruló lehet a dolog mögött, de sehogy sem tudtak rájönni, ki lehet, egészen az illető haláláig. Egyik éjjel valaki megütögette az ablakát a nevén szólítva. Amikor kinyitotta az ablakot és kidugta a fejét, lássa kivel beszél, már nem volt ideje visszahúzni mert valaki úgy fejbe vágta egy karóval, hogy saját ablakába halt szörnyet. Sose tudták meg a zsandárok ki volt a falubelieket pedig nem érdekelte. Az íratlan törvény mindenkit kötelezett, kit tettre, kit hallgatásra. Kivonni alóla magát senkinek sem volt joga!
Így élt a faluban Mihály a családjával, minden napnak megvolt a maga munkája, ha jó volt az idő, ha rossz mindig akadt tennivaló. Hogy a háborúba maradt a nagyobbik fiú még több volt a tennivaló. Szolgát sem lehetett már találni, mindenki úr akart már lenni. A szomszéd falukból az oláhok nagyon fenekedtek, nagyon vágytak a máséra. Nem munkára, hanem prédára lestek. Alig lehetett embert kapni a baromorvos szőlőjéhez. Bízott benne, hogy ha majd eladó lesz, akkor másnak át nem engedi, megveszi az utolsó tőkéig bármennyibe kerül is. Igaz most nem úgy nézett ki az alkalom, mintha valakinek kedve lenne adni-venni, de hát kitudja mit hozhat még a jövő, hátha elmúlik egyszer a sok zavargás, bizonytalanság. Pedig sehogysem úgy nézett ki. Nem hallotta, de látta, hogy a baj egyre nagyobb. Kint volt ő is, a Fiatalon lövészárkot ásni, mert aki csak élt és mozgott úgy ásott mintha az életéért tenné, öregek, fiatal suhancok mellett túrták a sáros, ragacsos agyagot, hogy legyen hová lehúzódjanak a lövészek. Mikor megvoltak az ásással Mihályt nagy vállveregetések közepette hazatessékelték. Nem ellenkezett, tudta ha megkezdődnek a harcok lehet vele több lesz a baj mint a haszon. Tisztában volt és belenyugodott természetadta hátrányába. Meg aztán voltak fiatalok elegen akik önként jelentkeztek fegyveres szolgálatra, tudta ha kell jobban megállják azok a helyüket mint az ötvenen felüli emberek. Ő maga már az ötvenhármat taposta, hagyott hát mindent a fiatalokra. De hiába volt a kiásott rajvonal, hiába a sok fegyvert fogó tárkányi, nagypénteken eldőlt minden. Látta az elvonuló katonákat és a sok aggódó embert. A felesége nagypéntek estére megértette vele, hogy a gyerekekkel neki kell kimennie a szőlőhegyi kunyhóba, ha nagy a baj ő is utánuk megy. Mihály ezt is megértette és késő este már, frissen vetett szénaágyba fektette le a rosszból keveset sejtő kis csapatot. Keveset tudott aludni az éjszaka folyamán. Szeget ütött a fejébe, hogy jó lett volna a megtakarított pénzt is kihozni a kunyhóhoz, meg hát lesz ami lesz a feleségének is, biztosabb lenne itt kint. Amikor megvirradt elmondta a legnagyobb kislánynak, hogy etesse a felhozott ennivalóból a többieket, mert ő lemegy a faluba és addig is, viseljék jól magukat amíg visszatér. Ahogy sietős léptekkel haladt az ösvényen észrevette, hogy mások is kiköltöztették a családot a szőlőhegyre. Még olyanokkal is találkozott, akik most kapaszkodtak batyuval a hátukon ki a hegyre, ki erre, ki arra. Nem álltak meg vele beszélgetni, ahhoz most senkinek sem volt türelme, látta szemekbe bujkáló aggodalmat, idegességet. Épp csak biccentettek egymásnak, ment mindenki a maga útjára.
Mikor benyitott a kapun a meglepett feleségével találta magát szembe, szeme tele volt félelemmel. Alig tette be a lábát a kapun már mutogatva, tagolt beszéddel vonta felelősségre, amiért haza jött. Próbálta nyugtatgatni a maga módján, ne féljen a gyerekekkel semmi baj, jól vannak, de mindhiába. Nem ott kint volt a baj egyelőre, hanem itt a faluban. Rosszabbnál, rosszabb hírek terjedtek futótűzként az utcákon. A felesége érte aggódott, amiért haza jött, ő meg a feleségéért, aki itthon maradt. Na de ha már hazajött Mári asztalhoz ültette, legalább reggelizzen meg ha már hazajött, aztán meglátják csak lesz valahogy. Szalonát sütött hagymával, még tojást is ütött rá, tudta a férfi ember kiéhezik a nagypénteki böjt után. Kis ideig nézte a falatozó embert, aztán kivette pénzt az almáriomból és letette a férje elé az asztalra. Mihály csak úgy evés közben egyik kezével megtapogatta, megszorongatta a bankókat, szép summa gyűlt már össze, csak legalább hasznát is tudnák már venni. Betette a gölebébe és evett tovább. Észre sem vette, amikor a felesége kiment. Kis idő múlva a csapódó ajtó huzatjára kapta fel a fejét. Mári ugrott be a szobába és férje ruháját rángatva, mutogatva tuszkolni kezdte kifele a házból. Közben értésére adta, hogy fegyveres idegenek verik a kaput és meneküljön ki a kert felé. Mit tehetett, vissza-vissza nézve feleségére elindult a kert felé. Mikor az udvart a kerttől elválasztó kerítésen túl jutott, gondolt egy nagyot és kivette a pénzt a gölebéből és betette a kerítés tetője alá, még egy követ is tett rá el ne fújja a szél (a felesége talált rá a pénzre, több mint egy év múlva, amikor már semmi értéke sem volt, mert bejött a román világ). Visszafordult az udvarra, nem hagyhatta a feleségét magára. Érezte, hogy a baj nagyobb, mint hitte. Amikor visszaért az udvarra épp akkor tódultak be a kapun a veszett tekintetű fegyveresek. Legtöbbjüket ismerte, környékbeli oláhok voltak, a többiek román katonák. Csakhogy máskor nem így jöttek be a kapun, hanem tisztességes ember módjára. Most félrelökték Márit és azonnal nekiestek, ütötték verték ahogy csak tudták. Csak miután eldördült a lövés hallották meg, hogy az asszony nyelvükön kérleli, szidja, átkozza őket. A lövés után hirtelen nagy csend lett, Mihály a gyomrát szorítva a földhöz vágódott. Ujjai közül kibuggyant a vér. A felesége ráborult, átfogta a fájdalmában fettrengő embert és a körül álló fegyveresekre ordított románul.- Miért bántottátok?- Mi rosszat tett nektek? – Gazemberek! Azok csak álltak és nézték a velük kiabáló asszonyt. - Kinek ártott ez a süket öregember? – Vigyetek amit akartok csak hagyjátok békén, az Isten verjen meg benneteket!
Ráborult a férjére simogatva, csitítgatva a fájdalmában nyögdécselő embert. Az idegenek toporogtak, mocorogtak, nem tudták mit is csináljanak, ki tudja mi lepte meg őket jobban, saját tettük, vagy az asszony átkai? Valamelyik elindult közülük az utca felé. Azért az egyik még odavetett mintha okolná tettét - azt kapjátok amit megérdemeltek! Eloldalogtak…
Mári mikor kicsit magához tért lassan felsegítette a hasbalőtt embert és apró léptekkel besegítette a szobába. Széthasított egy lepedőt és amilyen szorosan lehetett, figyelmesen nehogy fájdalmat okozzon bekötötte a vérző sebet. Könnyei rácsepegtek a keservesen nyögő férjére. Sírt a sajnálattól, az elkeseredéstől, a kétségbeeséstől. Mi lesz vele és a gyerekekkel, ha meghal az ember? Hátha őt is megölik a semmirekellők? Mi tévő legyen, hagyja itt az embert és fusson a gyerekeihez? Megint úrrá lett rajta a kétségbeesés. Féltette a szétszakadt családját. Nem volt szíve otthagyni a vérében fetrengő embert. Annyi és annyi év közös munkája, gondja, szenvedése és öröme kötötte a szenvedőhöz. De szíven szúrta a szőlőhegyen lévők sorsa is. Ha őt is megölik mi lesz apa, anya nélkül velük? Kétségbeesésében a kezeit tördelte, sírni már nem tudott, néma fájdalommal tűrte a kínzó idő múlását. Addig amíg újra nagy lárma, idegen kiabálás nem rángatta ki a mindent elnyomó kétségbeesésből. Nem ment ki nem érdekelte mi történik a négy falon túl. Ült az embere mellett és vigyázta a kínlódó, de még létező életet. Nem hagyták, kicsapták a szobaajtót és román katonák vonszolták, vitték ki az udvarra. Mihályt nem bántották látszott rajta, hogy már nincs neki sok hátra. Hiába kérte őket, nem volt kegyelem, lökték, húzták, cibálták mint az utolsó rongyot. A ház falához állították. Ott már nem tiltakozott, nem kiabált, belenyugodott az elkerülhetetlenbe. Már a puskák meredtek rá, amikor a kapuba megjelent egy tisztféle és kérdőre vonta a katonákat, meg a rabolni, fosztogatni kezdő marcona környékbelieket. Mári kapott a pillanaton ő szólalt meg elsőnek gyorsan románul mondta, hadarta a tisztnek, hogy az emberét meglőtték pedig süket is, öreg is már még a légynek sem ártott soha életébe és mégis megölték. Bent fekszik az ágyba, a végét járja. A tiszt meglepődött milyen jól beszél (Mári románul Remetén oláhok is laktak még ott tanulta meg a nyelvet). Megkérdezte az egyik katonát igaz-e amit az asszony mond ? A katona bólintására mindenkit kizavart a házból. Odament a tornáchoz, papírt és ceruzát szedett ki a zsebéből és írt rá valamit. Az asszonykezébe nyomva meghagyta, ha még háborgatná valaki, csak mutassa fel azt a papirost. Mári meg se köszönte, csak nézett az udvart komótosan elhagyó román tiszt után. A papiros mindent eldöntött. Visszament az ura mellé és várt. Várta a kikerülhetetlent. Várta, hogy elmúljon a nagy keresztet hozó idő. Jöttek a rabló-gyilkosok, jöttek szinte számlálatlanul, de a papiros megvédte. Nem mertek a tiszt írásával ellenkezni. Estére megszűntek a Mihály szenvedései, csendben, ahogy élt úgy távozott az élet belőle, lassan elfolyt a vére. Mári akkorra már mindenbe belenyugodott, ha Isten így rendelte, így kellett történjen. Ismerte és élte a nagy igazságot - Isten mindenkire annyit bír amennyit elbír. Erősre sokat, gyengére kevesebbet…
A nagyobbik fia sose tért haza, elesett a fronton. A többiek épségben átélték a gyilkos időt.
Mári tovább hordozta, vitte a reá mért nehéz keresztet, a második világháborúba két fia maradt ott!
Közel száz évet élt…
Oláh Ferenc az apjával maradt otthon, áldott állapotban lévő feleségét a három gyerekkel, a Verbőczyék távozása után azonnal elküldte a szomszédos oláhok lakta Kistárkányba, jó ismerősei, barátai voltak ott. Teljes biztonságba csak ott lehettek, pedig ki tudja amilyen most a világ… Volt aki akkor még igaz szótlanul, de csúfondárosan nézte a megpakolt szekérrel falut elhagyó családot. Ferenc ez esetbe nem törődött a mások véleményével, ő tudta, amit tudott, a háborút is úgy élte át, hogy mindig a biztonságot, a megbízható helyzeteket tartotta szem előtt. Elejétől a végéig kint volt a frontokon, harcolt a taljánok, az oroszok majd pedig a románok ellen is. Mindig és minden esetben teljesítette a parancsokat, ellent soha nem mondott a feletteseinek és túlélte a világháborút. Hallgatott a Verbőczy szavára, amikor bejött Tárkányba és hallgatott rá távozáskor is. Azon túl nagyon jól ismerte a környékről hozott szolgákat és a román király katonáit is. Tudta Verbőczy nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta hagyják el Tárkányt pár napra. Tudta, hogy Tárkányon fogják kiélni a „győztesek” minden bosszúvágyukat, ami persze rablással és gyilkolással járhat. A döntés nagyon nehéz volt, de hamar kellett határozni.
Menteni kellett, amit lehetett a családból és a vagyonból is. Persze az ember egyiket sem hagyta volna, szíve a családjához kötötte, de a kínkeservesen összeszedett vagyonát se hagyta volna gazok prédájára. Ferencnek fájt, hogy meg kell váljon az övéitől de a legjobbnak azt látta ha csak ő és az apja maradnak otthon és a feleségét kilenc éves fiával és a két hét és négy éves kislánnyal elküldi távol Tárkánytól ismerősökhöz. Esetleg ha nagy lesz a baj ő és az apja is utánuk mennek.
Ahogy az öreggel maradtak, egyikőjük sem találták helyüket a házba, de ki az utcára sem kívánkoztak. Jöttek, mentek, forgolódtak, de nyugalmuk csak nem volt . A nagypéntek este valahogy nagy nehezen eltelt, de az azt követő éjszaka kínkeserves várakozás volt csak. Mit hoz a holnap, mi lesz ha bejön a román hadsereg és velük a jönnek a felfegyverzett oláhok is? Ferencnek még az is megfordult a fejébe, hogy ha valami baj lesz, ő megmondja az oláhoknak hogy hát őt is, oláhnak hívják hiszen a neve Oláh Ferenc… Ki honnan melyik ősétől örökölte a család az oláh nevet, csúfnévként kapták vagy igazán valaki valamikor valaki oláh lehetett az ősök között? Már rég el lett felejtve, a közös sors egyformán tárkányivá tett mindenkit akármilyen neve is volt. Közös volt az öröm és most közös a baj is. És mégis amióta tudja magát még nem történt meg csak most, hogy mindenki magábazárkozva, egyedül keresi orvoslását. Igaz most nem is lehetett másként, megpróbálták együtt, de Verbőczyvel együtt elment minden remény. Ha külön külön is, de minden tárkányinak holnap egy lesz a sorsa. Kibúvó nem lesz és nem is lehet, bárhogy is csűri, csavarja az ember a holnaptól sok jót nem lehetett várni. A szűnni nem akaró havas eső is mind jobban rátelepedett az emberre. Mire eljött a reggel Ferenc nem lett okosabb, semmit se tudott határozni, maradt az álmatlan éjszakával és a keserű gondolatokkal. Látszott az öreg se sokat aludt, dörmögött mormogott, jött ment közben küldte Ferencet, menjen a felesége után marad ő itthon majd kivárja egyedül amit hoz a nap.
Menjél csak, mondta neki, én már majdnem 7o éves vagyok. Ha meg kell halni valakinek inkább én legyek az. A családnak apára van szüksége nem öregemberre. Közben mérgesen nézett a fiára,- igaz öreg volt már de azért még mindig ő volt a gazda a háznál. Addig- addig mondogatta amíg Ferenc ráállt, hogy elmegy de elősször elmegy megnézni az apósáékat, mi tévők lettek elmentek vagy maradtak? Az öreg nem hagyta helybe, azt mondta inkább elmegy ő és közben az utcákon is széjjelnéz. Ő, a fiatalabb maradjon csak otthon. Mert hát megmondja a násznak, hogy a fiatalokat küldje el hazulról, ha még nem mentek el és maradjon inkább az öreg otthon.
Alig ment el az öreg, még az utca közepén sem lehetett, amikor feldördültek az első lövések. Az öreg nem fordult vissza amennyire lehetett meggyorsította lépteit. A Nagyutcán már idegen katonák és emberek verték, lökték le a kapukat, közben belőttek a házakba. Amikor elérte a nászura házát, meglátta, hogy megelőzték, a kapu ledöntve bentről nagy kiabálás, káromkodás. Belesett a kapun, hát látja hogy a nászurát idegen katonák tartják a volt szolgája meg üti veri ahogy csak bírja. Csupa vér már az arca, inge mocskos a sárral összekeveredett vértől. Aztán hirtelen ráfogták a puskákat és szerencsétlen összevert embert agyonlőtték. Ennyi még sok is volt, hogy meggyőzze mi történik, gyorsan megfordult és ahogy a lábai bírták iparkodott haza a fiához. Ferenc már nyugtalanul kint állt a kapuba, hallva a lövéseket nem tudta mitévő legyen, várja e az apját, maradjon vagy meneküljön. Végül aztán meglátta az öreget zihálva befordulni az utcába. Látta rajta, hogy nagyon nagy a baj. Még a házig sem ért már zihálva, akadozó szavakkal, kezeivel mutogatva kiabálta, menekülj, menj hazulról, ezek mindenkit leölnek! Ferenc csak állt hirtelen nem tudta eldönteni, mit csináljon. Ahogy az öreg odaért már tuszkolta is, be a házba, menj a kerteken, menekülj, az utcán már nem lehet, ellepték a falut az oláhok. Az apósodat a szemem láttára lőtték agyon, menekülj amerre még szabad az út. Én itthon maradok velem már lesz ami lesz. Ferencnek nem jött ki szó a száján, némán tompa aggyal indult a kerten keresztül a köröspart felé. A ragacsos sár nehézzé tette a bocskorát, ezért ahogy kiért a körösparti bokrok közé lehajolt, felvett egy éles követ és elkezdte levakarni a bocskorait.
Már majdnem végzett, amikor hangos beszédre, caplatásra lett figyelmes. Gyorsan a bokrok tövébe húzódott, nehogy észrevegyék, mert hallotta nem magyarul beszélnek. Alig tíz lépésre tőle haladt el vagy hat toprongyos alak. Nem osontak, nem leskelődtek, nagy hangon beszélve vonultak sietősen, kezükben puska, arcukon vad kapzsiság. Úgy lépték át a sövényen lévő hágcsót mintha mindig ott jártak volna. Környékbeli oláhok voltak, ismerte mindegyiket, máskor kezet fogott volna velük, de most tudta, érezte, nem lenne jó szembe kerülni velük. Becsületes embernek hitte eddig őket, de most mind egyformán sárosak, elázottak, ravasz, eltökélt ábrázatúak voltak. Rablásra, zsákmányra éhes csapat voltak. Megvárta, amíg eltűnnek a sövénykerítésen túlra és mást nem tehetett mert mostmár tudta, hogy csak Nyégerfa felé szabad az út, elindult a bokrok takarásába a palló irányába. Szerencséje volt, futva kelt át a pallón nem látták meg. Mikor már a túlsó oldalon volt hallotta meg a kertjük felől jövő lövéseket. Tudta arra már nincs visszaút, csak a szomszéd faluba mehet, ahol talán nincs baj, mert hát együtt éltek vegyesen magyarok és románok. Pedig ki tudhatja, mi lehet ott is, a mai világba nem lehet tudni. Hallgatózva kilesett a két falut összekötő útra. Nem látott, hallott semmi mozgást de azért mégis úgy döntött inkább a kertek alján fog bemenni. Elosont az Egyedék kertjéig, hozzájuk ment, mert hát szegről-végről rokonok volta. Egyed Mihály a nagybátyja volt. Csend volt mindenhol, talán még túlságosan is nagy csend. A kertkapu nyitva volt, belesett az udvarra. Sehol semmi mozgás, mintha ki lett volna halva a ház. Csak az eresz csepegése törte meg a nagy csendet, a háziak közül senkinek se híre, se hamva. Rosszat sejtve elindult a pitar felé, mikor felért a tornácra észrevette, hogy odabent mocorgás van. Mikor óvatosan benyitott, szinte visszahőkölt a meglepetéstől: az egész család ott ült az asztalnál. Arcukon nyugtalan izgatott félelem.
Ahogy meglátták Ferencet meglepődtek, látszott rajtuk, hogy rosszabbat vártak Az öregasszony szólalt meg leghamarabb
– hát te, hogy kerülsz ide?
– Jöttem, mert baj van Tárkányban, hallják mi folyik ott, ölik az embereket.
–Itt se jobb, nehogy azt hidd vetette oda neki kurtán az asszony, nézd Mihályt is, elvitték ki tudja mi lesz vele. Visznek minden magyart, aki a tárkányiak mellé állt. Látod mit csináltatok, kellett nektek nyakaskodni a románokkal? Megmondták már jó előre, hogy mostmár aztán az lesz, amit ők akarnak. Azzal fenyegettek meg bennünket, hogy kiirtják az egész családot, hogy írmagja se maradjon a magyarnak.- Az nem lehet, próbálkozott Ferenc még mindig az ajtóban állva.
– Itt a bíró is román, a ti emberetek. – Nem áll az mellénk sóhajtott nagyot az asszony, most mindenkit a kapzsiság a préda hajt. Csak a Jóisten a megmondhatója mi lesz velünk, itt még nem öltek meg senkit, de halljuk szegény tárkányiak már szenvednek. Ferenc búsan elköszönt, mert látta itt sehogy sem maradhat, megvan mindenkinek a maga baja. Kiment a kertek aljára és úgy döntött elmegy Nyégerfa túlsó végéig, hátha találkozik ismerősökkel, barátokkal, hogy ne egyedül bolyongjon. Abban biztos volt, hogy ha életbe akar maradni Tárkányt el kell kerülje de így a családhoz Kistárkányba sem érhet el. A felső utca irányába kiment a kertek alól, mert két embert látott közeledni a kihalt üres úton. Ruhájukról rájuk ismert, hogy tárkányiak. Mikor közel értek látta, hogy Tili János az az öccsével. Ők is neki voltak búsulva a világnak látszott rajtuk. Nem kérdezték honnan, csak hová? Kevés tanakodás után úgy határoztak, Belényesnek veszik az irányt, jobb gondolatuk nem akadt. Alig mentek egy keveset együtt, már majdnem kiértek a faluból, amikor mintha a földből nőttek volna ki, előttük termett egy csoport fegyveres, vegyesen katonák és fegyveres civilek. Körbefogták őket. Hasukba nyomott puskacsővel kérdezték a három magyart hová mennek és kicsodák? Ők hárman félig magyarul, félig románul magyarázták, hogy Belényesbe mennének. Kicsodák hová valósiak? – záporoztak rájuk a kérdések, közben lökdösték, terelték vissza a falu felé őket. Hagyjatok békén bennünket mi nyégerfalviak vagyunk, csak Belényesbe akarunk menni. Nem mentek sehová, jösztök velünk volt a válasz. Az egyik ház előtt, az eresz alatt egy tíz éves körüli gyerek állt.
Az egyik katona odaszólt neki:
- gyere csak közelebb! A gyerek félénken közeledett.
– Ismered ezeket az embereket kérdezte tőle. A gyerek nem szólt csak bólintott.
– Mind a hármat? A gyerek megrázta a fejét. Melyiket nem ismered? Ferencre mutatott.
– A Tili testvéreket elengedték, Ferencet pedig vitték, tuszkolták magukkal végig a falun, ki a falu Tárkány felőli végére, a malomárok partjára.
Már egy jó páran oda voltak gyűjtve magyarok. Közibük dobták őt is. Egyed Mihályt is ott találta, csak szótlanul kezet fogtak egymással beszélni nem volt mit, nem volt miről. Fegyveres román katonák állták körül őket. Kissé odébb néhány falubeli oláh ember beszélgetett a román katonákkal és egy tisztfélével. A havas eső könyörtelenül esett. Egyszer csak megjelent egy kisebb csoport a falu irányából. Megin pár magyar embert hoztak és löktek be a többi közé. A román tiszt úgy látszik megunta már az ázást, fázást és hirtelen parancsot adott a katonáknak, hogy a magyarokat állítsák ki a víz mellé a partra. Mindenki tudta mi következik. Bunta János a református kurátor odaszólt a tisztnek románul: - miért öltök meg bennünket, itt már nincs háború, látjátok senkinél nincs fegyver. Mindig békességben éltünk ebben a faluban, magyar a románnal, még a falubíró is román, sose volt senkinek semmi baja vele. Csapó Péter is odaszólt a falubeliekhez - Petre szomszéd, Gyorgyie szóljatok egy szót érettünk, nem hagyhatjátok, hogy megöljenek bennünket! Sose voltunk rosszul egymással… Mondták volna a többiek is, de volt akibe a keserűségtől, másba pedig a haragtól akadt meg a szó. A román tiszt mintha átérezte volna a helyzetet odaszólt a románul, feltéve a Pilátusi kérdést - na mit csináljunk, engedjük el őket? A magyarokra mutatva jelentette ki - ha valaki egy jó szót szól értük, elengedem őket. A magyarok szeme a másik csoporton csüngve kereste a szomszéd, a barát, a falubeli szemét. Nem találtak egyet sem a fejek le voltak horgasztva a sáros föld felé.
<< előző következő>>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
