|
Hontalanok 3. rész
2011.04.19. 10:34
A köröstárkányi 1919–ben történt vérengzésről, méltatlanul keveset ismerünk a magyar történelmi és történelemkönyvekből. Mintha a magyar történetírók szégyellnék, vagy nem mernék vállalni azokat az embereket, akik mindig és mindenkor merték vállalni nemzetiségüket. Nem így a román történészek, illetve az akkori idők román feldolgozói, elemzői. Ők minden alkalmat megragadtak, hogy befeketítsék a tárkányiakat és fehérre, mossák az akkori rémségek elkövetőit. Több írásműben is úgy próbálják beállítani az akkori eseményeket, mintha a tárkányiaknak minden románokat ért sérelemben részük lenne. Még a Ciordas és Bolcas román ügyvédek meggyilkolását is megpróbálták a nyakukba varrni. ... A tárkányiak ellen soha semmilyen eljárás nem folyt. A befeketítő írások az után jelentek meg, hogy fény derült a rablógyilkosságokra. A szomszédos Kisnyégerfalva is a megtorlás áldozatává vált, 19 embert lőttek agyon a faluszéli malomárok partján, a vegyes lakosságu faluba nem akadt senki, aki szót emeljen mellettük. Meg kellett haljanak, mert magyarok voltak és a Székely hadosztály és a tárkányiak mellé álltak. Az áldozatok bűne annyi volt, hogy becsülettel védték akkori hazájukat, otthonukat. Írásom nem számonkérés és nem vádolás, de igenis a tények és az akkori események, történések igaz feltárása. Tanulság a múltból a jövő számára. Üzenet a hitetleneknek, hogy igenis van Isteni igazságszolgáltatás. Az árvák emberré cseperedtek, erősek testben és lélekben. A falak visszakapták díszeiket, a falu is a régi, ha hittel, önbizalommal bíró emberek lakják meg. Gábor Ferenc:
Hontalanok
3.
Most a másik civil szólalt meg: - meg se kínálsz bennünket egy kis pálinkával Ferenc, vagy talán nincs, kérdezte gúnyolódva. – Van hála Istennek, de kint az utcán mi van? – Ahhoz neked semmi közöd, förmedtek rá szinte egyidőben mind a ketten, itt mostmár mi kérdezünk nem te. Megértetted? Hozzál magadnak is poharat. Látták csak nekik tett poharat az asztalra Én már ittam, nem kell szólt Ferenc foghegyről. – Azt nem láttuk, velünk is iszol, förmedtek neki megint. Mit tehetett, hozott egy poharat, töltött magának is, nem csak a háromnak. Felemelte és gyorsan ivott belőle, nehogy már elvárják, hogy koccintson is velük. A román tiszt köhögött, krákogott az első korty után, beszélni nem tudott, elakadt a hangja csak idegesen, bizalmatlan, ijedt szemmel nézte a másik hármat. A két bocskoros mosolyogva nyugtatta a nyelvükön, ők már ismerték a tárkányi pálinkát, sokszor koccintottak már vele. Minden evés előtt kijárt a napszámosnak egy pohárkával. A tiszt még tekergette a nyakát egy kis ideig, aztán már úgy szopogatta a poharát, mint pólyás a cumit – mind bizalmasabban nézve Ferencre.
Mikor másodjára teltek meg a poharak előhozakodtak jövetelük céljával. A ravasz nézésű kezdte el: - Hol van apád Ferenc, mi vele akarunk beszélni, ő volt a falu bírója. - Csak volt mostmár más a bíró, miért nem beszéltek vele? – Már megmondtuk, itt nem te kérdezel, csapott a másik az asztalra. – De ha nincs, te is jó leszel! – Hallod mi van kint az utcán, mostmár Tárkányba mi vagyunk az urak. Többet itt úr magyar nem lesz. Itt minden a románoké! Itt ezentúl míg a világ fennáll, Románia lesz. Nektek le is út, fel is út mennyetek amerre láttok, verte az asztalt - a pálinka – gondolta Ferenc. De ahogy újra meghallotta az utcai zajt ráeszmélt, itt többről van szó. Itt most nem a pálinka beszél, sokkal rosszabb annál. A szemekbe ott égett a kapzsiság, a sunyi ravaszság. A tiszt elkezdett mocorogni, mint aki már végére járna dolgoknak, na nem a pálinkának, mert arról csak ritkán vette le a szemét. Észrevette a másik kettő is. Egymás szavába vágva mondták, el miért jöttek. Zabot akartak a román katonaság lovainak és Ferencet szemelték ki, hogy összeszedje. Nem mintha ők nem vehették volna el az emberektől, de tudták, hogy Tárkányba kevés a ló, mert az ökrök jobban bírják a nehéz, szurkos föld munkálását. Zabot csak kevesen vetettek a faluba. Most azt a keveset kellett összeszedni, mind egy szemig, hogy az a kevés hol van Ferenc jobban, tudja, mint ők. Felálltak, elindultak ki az udvarra Ferenc utánuk, a két katona követte őket. Mielőtt elmentek még visszaszóltak. – Ma maradj itthon a házadba, nem engedünk be senkit, reggel küldünk egy szekeret, hogy szedd össze a zabot. Elmentek de egy katonát otthagytak a kapu előtt, őrködni.
Visszament a házba, leült az asztalhoz, két tenyerébe szorította a fejét. Úgy érezte, forog vele a ház és a házzal az egész világ. -Úristen, mi lesz ezzel a világgal, mi lesz ezzel a faluval. Mintha nehéz kősziklát szorított volna a két keze… nem bírta, leejtette fejét az asztalra. Nagyot csörrentek a poharak mintha jelezni szerették volna - ember mi is itt vagyunk és annyi minden itt van még. Az asztal, amire könyökölsz, mellette a szék, amin ülsz, a szoba, a ház és a házon túl az utca, a falu… a csörrenés megszűnt, elnyomta a fegyverropogás. - Két tenyerét rányomta az asztal lapjára, felemelte ólomnehéz testét és lassan kitámolygott az udvarra. Mit csináljon? Maradjon, menjen? Csak a fiút küldje, ő maradjon lesz, ami lesz? Nem tudott dönteni, csak sétált az udvaron, mint az alvajáró. Az utcáról mostmár megrakott szekerek nyikorgása is behallatszott, amikor elült egy kicsit a lövöldözés. Elment a kapuig kilesett az egyik résen - a katona ott állt fegyverrel a hátán. Nagy volt a zűrzavar, az ordibálás, kiabálás. Mit csináljon, menjen ki? Kinek segíthetne? Senkinek, meg lehet a katona sem engedné ki. De ha így vigyázzák a házát talán az ő családjukat megkímélik. Hogy a zabot össze kell szedje, mi mást tehetne, különben ha akarnák a románok, úgy is elvinnék, csak annyi kár essen a falun. Végül döntésre jutott magába, marad és a fia is jobb, ha vele van éjjel, ha a házat őrzik, meg hát a jószágnak is, jobb, ha tető alatt alszik nem kint a hideg éjszakába. Kicsit megnyugodott, ami magát és a családját illeti. Felmászott a padlásra, felemelt vigyázva két cserepet és kilesett az utcára. Fegyveres katonák, katonazubbonyos környékbeli románok rekedten káromkodva lökdöstek a templom felé több tárkányit, a volt szolgák puskatussal sietették a volt kenyéradóikat, gazdáikat. A felszeg felől már látszott sebtibe, nagy sietve megrakott szekerek jöttek nyikorogva. Nem csak az ökrökről de az előttük peckesen lépkedő szolgáról is, lehetett tudni kinek a házát rabolták ki. Nem bírta állva nézni mi történik az utcán, reszkettek a lábai. Talált egy féllábú rossz széket, ráült és onnan nézte, mi folyik kint az utcán. Nem ment le ebédkor se csak nézte, hogy viszik az embereket, és hogy hozzák a rabolt holmit. Ahogy fogytak az emberek, úgy sokasodtak a megrakott szekerek. Ferenc lassan rájött, mi is történik. Amelyik házba embert találtak azt vagy ott helyben, - mert nem csak a templom felől hallatszott a puskaropogás, hanem a falu más részéről is - vagy a templom előtt lőtték agyon. Az üres házat aztán kifosztották. A meggyilkolt gazda saját szekerére pakoltak, ami a kezük ügyébe került. És ez így folyt egész nap. Ember, ember után, lövés lövés után és a megrakott szekerek szinte egymást érték. Este fele aztán eszébe jutott a fia - vajon mi van vele, haza jön e a jószágokkal? Nem várta, meg amíg bejön kiment elé a kertek aljára, tudta, amíg a katona ott van a kapu előtt addig a ház biztonságban van. Alig jutott túl a kerítéseken és a fia már ott is termett előtte. Látszott rajta nagyon megviselte a félelem, hisz egész nap hallotta a puskaropogást a falu felől. Mondta is, hogy már azon volt áthajtja a jószágokat Fenesre, de csak bízott abba, hogy ha valami baj van az apja utána megy. Így most bejött a kertek aljára lássa, bejöhet-e a házba. A kerten keresztül beterelték az állatokat, és szárazra törölték őket, meg ne betegedjenek. Míg tettek, vettek alig beszéltek egymáshoz mintha féltek volna az igazságtól, féltek a kérdéstől és a választól is. De bent a szobában már nem volt menekvés egyikőjük számára sem. Hiába tette ki Ferenc a paprikás szalonnát az asztalra sem ő, sem a fia nem nyúlt hozzá, csak ültek egymással szembe és úgy meredtek az asztalra, mintha nem lenne rajta semmi. Ferkó volt, aki szóra bírta magát és anélkül, hogy felemelte volna a szemét, nehézen kiejtett súlyos szavakkal kérdezett rá az apjára. – Mi lesz velünk idesapám miért nem menekülünk el mi is? Miért nem hagyunk itt mindent és megyünk ki a szőllöbe. – Mi nem megyünk, maradunk még várunk. Ha itt hagyjuk a házat, ezek kirabolják, semmink sem marad, akkor meg inkább halljunk meg. Nem azért dolgozott nagyapád egy életen keresztül meg én is, hogy most mások vegyék hasznát! Nem emelte meg a hangját csak mondta egyik szót a másik után, olyan eltökélten, hogy még ő maga is meglepődött. Tudta a fiát nem nyugtatta meg ezért lassan felállt az asztaltól, és míg pakolta másnapra a tarisznyát neki, még próbálta magyarázni a helyben maradás indokait. Elmondta, hogy mivel bízták meg a románok, és hogy addig nem eshet bántódásuk, amíg a katona ott áll a kapujuk előtt. Hogy utána mi lesz annak csak a Jóisten a megmondhatója. Ő minden esetre meg fog tenni mindent, hogy átvészeljék a rájuk szakadt szerencsétlenséget. A fia szótlanul hallgatta, nem volt arra szokatva, hogy szülei szavaiban kételkedjen, már megszokta, hogy mindenben nekik van igazuk. Úgy mentek neki újra a szinte álmatlan éjszakának, hogy másnap mindent úgy csinálnak, mint a mai nap, rákészülve minden rosszra. Ruhástól húzódtak le éjjelre, az ágyakra, mert ha mégis történne valami, minél hamarabb tudjanak menekülni. Az udvarról behallatszott a havas eső köszmötölése, az utcáról az egész éjjel jövő - menő szekerek nyikorgását egy-egy puskalövés és részeg román kurjongatások törték meg. Most nem az azelőtti éjszaka ideges várakozó csendje fájt és tartotta nyitva a sajgó szemeket, hanem a falutól idegen, hozzá nem illő agyakba hasító zajok. Így jött el újra egy bizonytalan csak sötét gondolatokat hozó reggel. 1919 Húsvétjának első napja.
Ugyanazokkal a tanácsokkal engedte el a fiát, mint egy nappal előtte, ha baj van, hagyjon mindent és meneküljön. Ő még tett-vett a ház körül csak, hogy teljen az idő, várta mikor jönnek utána, és ha jönnek egyáltalán? Kilesett a kapu résén és látta hogy egy román katona ott áll a ház előtt. Ez egy kicsit megnyugtatta. Hátha mégis megmenekül ő is, a ház is. Hátha nem rabolják ki. Hátha raboltak már eleget, hátha megunják az öldöklést is. Már kezdett magának igazat adni, mikor puskaropogás térítette vissza a valóra. Makacs kitartó embernek tartotta magát, de most eltökélte magába, bármi is történik, mindent meg fog tenni, hogy valahogy túlélje az elkövetkező napokat.
Tüzet rakott, szalonnát sütött magának pár tojást, szalonnát. Evett, előtte még pálinkát is ivott, tömte magába az ennivalót, mert élni akart, mert mindent el akart követni, hogy megússza. Erő kell hozzá meg akarat. Benne aztán meglesz, az ő vagyona nem jut, nem juthat szolgák kezére, azt már nem.
Pár órával virradat után megjöttek utána, a kapu előtt ott állt a szekér két ökörrel, ismerte őket a Maris Miskáék volt mind a kettő, szép kövér jószágok, - mint minden tárkányié - most a szőrük csapzott volt, megadóan tűrték a hátukat verdeső havas esőt. Három katonát kapott maga mellé, zsákolni. Elindultak fel a falu felső vége felé. Ferenc eltökélve a két ökör előtt, a katonák a szekérbe. Tudta, hogy rosszra számíthat, de ha bárki mondja se hiszi el, hogy a falu Húsvét reggelre így néz ki. A templom előtt halottak egymás hegyén-hátán temetetlenül mosta a havas eső őket. Az utcákon fosztogató román katonák, környékbeli oláhok. A szekerek üresen jöttek és megpakolva mentek teletömve bútorokkal, ágyneműkkel, szerszámokkal, vittek mindent, ami mozdítható volt. Ledöntött kapuk, nyitott ablakok, üres pajták és halottak az utcákon, udvarokon, kerítések tövében. Mindenhol, bármerre járt az ember. Ólomlábakon járva, élő halottként járta a falut a katonákkal, összeszedték, vitték a halottak kifosztott házából a zabot. Közben megfordult a fejébe, hogy megszökik, hagyja házát, hogy mindent csak az életét menekítse. Nem hagyta, hogy befészkelje magát a fejébe ez a gondolat, legyűrte. Bármi áron megmenti a rablástól a házát. Ment, vitte a katonákat, hordták a szekérre a zabot. Már késő délután volt, már majdnem megtelt a szekér pár zsákkal kellett még, amikor befordult a Mártonyék udvarába. Tudta a falu legmódosabb gazdája neki mindenféle gabonája van, biztos volt benne, hogy zabot is talál. A kapu be volt döntve, a máskor tiszta takaros udvar most tele dobálva széjjelvert bútorokkal kidobált széjjelhasogatott ruhákkal. Mikor meglátta őket földbegyökeredzett a lába, mindhárman ott feküdtek agyonverve a sáros földön, összekaszabolva, megcsonkítva, eltorzult arccal. Mindig sok pénzük volt, sokat hiteleztek azoknak, akik rájuk szorultak. Ez lett a vesztük. Még a román katonák se bírták idegekkel, kitámolyogtak az utcára és a szekér mellé állva várták, mit csinál Ferenc, merre indulnak. Ő nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és lassan, mint aki nincs is ezen a világon elindult talán nem is a feje csak a lábai irányultak, haza a háza felé. Támolyogva, mint a részeg, felfordult gyomorral, zúgó fejjel ért a házáig. Nem nézte, nem érdekelte ott van e még a katona a ház előtt. Bement, kivette az almáriumból a pálinkás üveget, leült az asztalhoz és nagyot húzott belőle. Érezte, hogy égeti az erős pálinka a torkát, érezte, hogy indítja el a vért a szinte merev, átfagyott testébe. Megint a szájához vitte az italt, és hosszú kortyokkal itta a tüzes, égető italt. Letette az üveget az asztalra, de nem engedte el egyik kezével erősen, szorította az üveget a másikra, letette a fejét. Lepergett előtte minden, amit akkor nap látott és furcsamód nem a félelem lett rajta úrrá, hanem a csökönyösség. Ő nem fog elmenni, nem fogja itt hagyni a házat, élete munkáját, ha megölik, még akkor se, ha ki akarják rabolni, hát dolgozzanak érte a maguk módján, gyilkoljanak.
Nem tudja meddig ült az asztalnál, amikor egyszer csak kintről csoszogás ütötte meg a fülét. Felnézett és a fiát látta meg az ajtóban. Nem szólt csak a kezét emelte meg – várjon, jön azonnal. Felállt, elment a kapuig, kilesett. Egy román katona ott állt a ház előtt. Kimentek a kertek alá és behajtották a jószágokat. Nem mondott a fiának semmit arról, amit a faluba látott, de észrevette rajta, hogy sok mindenről tud. Ha lopva az apjára nézett látszott a tekintetén a félelem, a bizonytalanság. De mint sok tárkányi fiatal, ő is úgy volt nevelve, hogy ne mutassa ki fél, vagy ha bántja valami ne beszéljen róla, fojtsa magába.
Mikor bekerültek a szobába és leültek egymással szembe, csak akkor kezdett Ferenc beszélni a fiához. Rákötötte, mindent hallgasson meg figyelmesen, hogy egy szavát se felejtse el. Mert ha öt megölik, akkor legyen, ki elmondja azoknak, akik életben maradnak. Nyugodt, kemény, őszinte szavakkal mesélt el mindent, mit és hogyan csinált, mit látott, tapasztalt az utóbbi két napban. Mikor befejezte a lehúzott petróleumlámpánál, folytatta de már a múltról és mit miért, hogyan csinált ő és a családja. Ki tudja mikor éjfél után szinte észrevétlenül rátért a jövőre, mert ahogy mondta, az is lesz annak, aki túléli ezt a csúnya időt, mert ez sem tarthat örök világ. Lesz még szép Húsvét, mint volt, lesz még tele az utca nevetéssel, fiatalokkal, templomba menő emberekkel. Lesz még vetés és aratás, mert mióta élet van a földön és az ember élni akar, ha egy mag marad meg, abból a jövő özönt terem. És mondta, mintha elszámolna múltról és jövőről, úgy mondta, mintha ami most történik a faluba nem is számítana, mintha nem is érdekelné. Mondta, lehet nem a fiának csak úgy önmagának, vagy mégis a fiának ki tudja, kinek, mit hoz a holnap…
Kínkeservesen eljött a reggel. Mint még soha most elbúcsúzott a fiától, - sose mutatta ki mennyire szereti, azt nem volt szabad az öregek mindig arra tanították az nem jó, mert elkényeztetetté teszi a fiatalt - mikor megölelte rekedten mondta neki, sose felejtse el, amit az éjjel hallott. Még utána szólt ügyeljen magára, hagyjon mindent, ha menekülni kell. Nem nézett sokáig utána nem akart elgyengülni. Rendbe rakott mindent a pajtába. Megmosakodott, tiszta kapcát kötött, kitakarított egy keveset és elindult ki az utcára. A ház előtt nem volt román katona, tudta ez nem jó jel. Lesz, ami lesz, sietős léptekkel elindult a román tiszthez. Nem nézett se jobbra se balra csak a földet a lába előtt. Így ért a tiszt elé. Várta bíz e rá valamit, de az csak fél szemmel nézett rá. Mikor aztán felé fordult, nem volt benne köszönet. Durván mérgesen vetett oda neki aprózva a román szót, hogy Ferenc is megértse. - Úgy hallottam nem vagy jó ember, gazdag ember vagy, te se vagy jobb, mint a többi! Hogy mit mondott még a tiszt azt már nem hallotta. Nem tudja, hogy vitték a katonák a kalodához a kovácsműhely elé. Csak akkor ocsúdott fel, amikor kezébe nyomták az ásót. A sok halott ott volt csomóba húzva temetetlenül. Valakinek meg kellett ásni a gödrüket. Nemsokára hozták Maris Miskát, Pali Petit összekötözve Balla Jánossal. Kijelölték, megmutatták nekik hova ássák a gödröt. Ástak, lapátoltak szó nélkül, mert ha megszólaltak a négy fegyveres katona, akik vigyáztak rájuk nekik esett a puskatussal, a magyar szó megvadította őket. A havas eső egész idő alatt esett, most nem jutott eszükbe, hogy megfáznak, a maguk és családjuk sorsán törték a fejüket. Maris Miska volt a legöregebb közöttük, ő néha suttogva szomorúan megszólalt: - meglátjátok ezek élve nem engednek ki ebből a gödörből bennünket! Nem szóltak rá semmit csak ástak tovább sietve, mintha minél hamarabb túl akarnának lenni már mindenen. Ha néha megálltak szusszanni egy-egy pillanatra és ránéztek a halottakra, vagy a négy román katonára, akikhez még katonazubbonyos civilek is csatlakoztak, tudták semmi jóra nem számíthatnak. Látták az arcukon, hallották a hangjukon. Egyszer mintha nagyon hirtelen jött volna, szinte alig bírtak megmozdulni, amikor rájuk szóltak, hogy ki a gödörből és húzzák bele a gödörbe a halottakat. Nehezek voltak, nagyon nehezek rokonok, szomszédok, barátok még fiatalok, már ősz öregek. A megszaporodott fegyveresek, rájuk fogott puskával nézték, hogy fektetik a halottakat a gödörbe. Mikor megvoltak, megálltak mind a négyen a gödör szélén. És akkor lőttek rájuk, Pali Peti és Balla János azonnal meghalt. Maris Miskán és Bíró Ferencen átment a golyó de nem ölte meg őket. Belelökték őket a többi halottra és elkezdték dobálni rájuk a földet. Az öreg Maris Miska még megpróbálta kérlelni őket: - ne temessetek el, még élek, legalább öljetek meg. – Megdöglesz te úgy is, kiáltott rá az egyik. Bíró Ferencre egy szót nem szólt, csak rátette fejét a karjára… úgy találtak rá egy hét múlva mikor kiásták a közös sírt.
Bíró Ferkó mikor elbúcsúzott tőle az apja, annyira meglepődött, hogy egy szó se jött ki a száján. Nem volt hozzászokva, hogy valaki magához ölelje. Tudta, hogy szeretik, de hogy ezt az apja ki is mutassa még nem történt meg. Hogy most megtörtént jól esett neki, de tudta, megértette nagyon nagy a baj, ha az apja így viselkedik. Az agyába vésődtek az apja éjszakai beszédei, minduntalan azon gondolkodott vajon jól tette-e az apja, hogy még mindig otthon maradt. Az Irtáson át menekülő emberek, - ahol ő legeltetett - nagyon csúnya dolgokat meséltek a faluban történtekről, meg hát ő is hallotta a puskalövéseket. Igaz a falura meg az útra nem látott le de elég volt hallani a lövéseket és látni a sok menekülőt. Többen a faluból otthon hagyva mindent kiköltöztek a domboldali kunyhókba, mert szinte minden nagyobb tábla szöllősgazdának volt boronából összeállított kunyhója. Most szinte mindegyikben laktak, még a jószágokat is kihajtották többen számítva arra, hogy a románok nem fogják követni őket a dombokra. Ferkó már harmadnapja legeltetett három unokatestvérével, akik már kiköltöztek idejébe a faluból. Igaz nem sokat ettek a jószágok a havas eső miatt, de jobb volt nekik kint a dombon, mint lent a faluban. Beszélgetéssel ütötték el az időt, mást nem tehettek, még tüzet sem rakhattak, nehogy észrevegyék őket. Ferkó többet hallgatott a többiek idősebbek voltak nem illet a szót fogni velük. Találgatták meddig tart még a fosztogatás, kit öltek meg ki maradt életbe, ki merre bujdosott? Húsvét második napja volt, a Horgoshegy kapujánál álltak a latyakos fűben nézték a jószágokat és épp arról beszéltek, hogy is volt más Húsvétokon. Melyik lánytól kaptak bokrétát és mellé még tojást is, amikor mintha a földből bújtak volna ki mellettük termett két katonazubbonyos környékbeli oláh. Ferkó egyiket megismerte sokat járt hozzájuk, jó ismerőse volt a nagyapjának. Kezükben célzásra emelt puska. Magyarul kiáltottak rájuk. – Le a földre! Lefeküdni! Még fel sem ocsúdtak a nagy csodálkozásból már le is hasaltak a vizes fűre, egymás mellé mind a négyen. Ferkó a hasa alá húzta a tarisznyát, hogy ne áztassa el nagyon a darócát a vizes fű: – Na most ezek biztos elhajtják a jószágokat, gondolta magába, de tovább nem jutott a gondolataival, mert hirtelen nagy csattanásokkal valami elmelegítette a testét és akkor megszűnt számára minden. Nem látta hogy hajtják a jószágot, még azt sem érezte, hogy kiakasztják a tarisznyát a nyakából…
Nem tudta mennyi idejére tért magához, a hátán feküdt és az arcát mosta a hideg havas eső. Mikor megpróbált felülni nagyot nyilallt a mellébe. Odakapott és akkor megérezte, hogy síkos vér tapad a kezére. Lassan felemelte a fejét és amennyire tudott széjjelnézett. A jószágok nem látszottak sehol a három unokatestvér ott feküdt arccal a föld felé, a kezét mellére szorítva odakúszott melléjük szólogatta, próbálta mozgatni őket, de hamar belátta nincs kiket mind a hárman halottak voltak. Megpróbált felállni, de sehogysem sikerült, a mellén a seb sajgott, égett, a feje majd széjjelrobbant a fájdalomtól. Tudta, ha helyben marad, úgy jár, mint az unokatestvérei nem sok idő múlva ő is meghal, elfolyik a maradék vére is, vagy megfagyik a latyakos havas földön. Lassan csúszva, mászva elindult a Klemencék felé, ott volt a nagyapja az anyjával. Nem ment le a Buci völgynek, félt hogy nem tudná megmászni aztán a dombot, meg ha útközben meghal még meg se találják lent a völgyben. Inkább a Kapálló felé vette az irányt arra nem olyan nagy az emelkedő. Meg-megállva minden alkalommal nyalt a hóból annyira gyötörte a szomjúság, szorítva sebét, csúszott, mászott kihasználva minden kis fűcsomót, bokrot, amibe megkapaszkodhatott. Kis idő múlva annyira erőt vett a gyengeségén, hogy felállt és fától fáig ment előre. Amikor már nem bírta nekitámaszkodva valamelyik fatörzsnek kipihente magát. Csak arra ügyelt ne sokáig nehogy összeesve valahol ott maradjon. Sok időbe került, amíg megláthatta a kunyhójukat, máskor már messziről meg lehetett látni, de most, az esős, havas időben nehezen lehetett észrevenni. Kiabálni segítségért nem volt ereje örült, ha menni, haladni tudott. Már olyan közel ért, hogy úgy tűnt neki mintha az anyját és nagyapját látná a kunyhó előtt. Megállt egy facsemete mellett, megemelte a kezét amennyire tudta, integetett hátha észre veszik. És szerencséje volt. Igaz elösszőr tarkaruhás lánynak nézték, csak amikor közel jöttek ismerték meg a vérző Ferkót. Vitték aztán amilyen gyorsan csak tudták be a kunyhóba. Átkötötték lepedővel jó szorosan a mellét és lefektették a szénából vetett ágyra. Kérdezték, mit tud az apjáról, de csak a fejét rázta, hogy nem tud semmit. Egész éjjel nyögött jajgatott annyira fájt a sebe, de megérte a reggelt. A nagyapja még sötétség alatt elment Fenesre és beszélt az ott lévő zsidó orvossal, úgyhogy másnap vigyázva, hogy meg ne lássák, - mert már akkor Fenesen is ki volt adva, hogy nehogy valaki tárkányit merjen bujtogatni – elvitték az orvoshoz, aki megnézte, fertőtlenítette a sebét. Két golyót kapott, mindkettő a szíve alatt ütötte át a testét az volt a szerencséje. Még fiatal erős, ha vigyáznak, rá megmaradhat. Isten is úgy akarta…
Mikor vége lett a nagy veszedelemnek és az emberek haza kerültek, Ferkó egy szép napsütéses délelőtt lábadozva, gyógyulgatva kint ült a ház előtti lócán. Nézegette a jövő-menő, dolgozó falubelieket. Ahogy ott üldögélt egyszer csak egy szomszédfaluból lévő oláh öltözetű embert látott gyalogolni a Belényesi út felé. Mikor közel ért ráismert…- ez volt az egyik a kettő közül, aki lelőtte őt és az unokatestvéreit. Mikor az is meglátta földbegyökeredzett a lába. – falfehér arccal, kiugró szemgolyóval, mély hörgő, ijedt hanggal kérdezett - te még élsz Ferkó? Ferkó tért először magához, szót se szólva megfeledkezve sebéről beszaladt a házba és kiabálva hívta a nagyapját, hozza a puskát, mert itt van, aki meg akarta ölni. Ki is kapta gyorsan az öreg a lefűrészelt csövű vadászpuskát az eresz alól, de mire kiértek az utcára úgy eltűnt a gyilkos, mintha a föld nyelte volna el. Soha többet még a környéken sem lehetett látni, itt hagyta ezt a vidéket…
Ott volt a süketnéma Antal Kati a süket öreg Illés papó, a megcsonkított Izsák Mihály, a falubíró Fenesi Ferenc.
- Eltemettük a Csonka Halászék sánta fiát és az apját:- Csonka Halászék sem menekültek el. Úgy gondolták nincs miért. Az öreg Péter már az 58 évet is betöltötte, egyik kezét akkor veszítette el, amikor dinamittal halászott a Körösbe, így kapta aztán a családja a megkülönböztető Csonka előnevet. A fiatal Péter szegény ő sántán született, még alig töltötte a 19 évet. Igaz, hogy a két férfi közül egyik sem volt teljesen épp egészséges de semmivel sem voltak lemaradva a falu többi gazdájától. A pajtában pár ökör, egy tehén, két tinó volt a jászol elé kötve. Dolgoztak, ahogy csak tudtak látástól vakulásig, mert hogy reggel korán tudják kezdeni a munkát a harmadik, negyedik falu határában lévő földjeiken, ahhoz jóval hajnal előtt el kellett indulni az ökrös szekérrel. De hát ezt így csinálták más tárkányi gazdák is. Az ökrök előtt gyalogolva a kötőjükből ették meg a reggelit. Haza pedig csak sötétedés után indultak, mert hát ha már megtette az ember a hosszú utat, ne csak meglássa a földjét, hanem dolgozzon is rajta. Szóval nehéz volt az élet, de szép is, mikor gyarapodott a család. Ők mindig többet és nehezebben dolgoztak, mint mások, az öreg a fél keze miatt a fiatal meg a sánta lábáért. A Verbőczy katonái közé sem állt be a fiatal Péter félt, hogy kinevetik, kicsúfolják a legények, pedig amit más elbírt azt ő is, amit más tudott azt ő is, csak hát a lába… Belenyugodott inkább otthon ült és végezte a munkáját, hagyta a háborúskodást másokra, nem keveredett bele. Ezért is ültek nyugodtan nagyszombat reggelén az apjával kint a tornácon, épp azt taglalták, hogy a szomszéd sem ment el, ő is itthon maradt pedig ott volt a Székely hadosztállyal mindenhol. Az asszony is kiszólt néha-néha, hogy azért nem ártana, ha legalább ők a férfiak mennének el egy időre hazulról, legalább addig, amíg nem tisztázódik a helyzet. Azért ő sem valami nagy meggyőződéssel mondta bízott benne, hogy hamar visszatér minden a régi rendbe, mindenki végzi majd a maga dolgát. Már arról tanakodtak mi lesz az első teendő, ha eljön a jó idő, amikor meghallották a falu túlsó feléről a lövéseket. Hirtelen meglepődtek, belerezzentek, de kis idő múlva újra megnyugodtak. Hallottak már mostanában annyi lövöldözést, hogy szinte megszokottá vált. És mégis a beszéd meg- megszakadt, idegesen kezdték hallgatni a lövöldözés terjedését, erősödését. Észre sem vették, amikor nyílt a kapu és két idegen fegyveres közeledett a tornác felé. Az öreg állt fel hamarabb, de egy lépést sem tudott tenni, mert mindkét puskát rásütötték, hanyatt vágódott úgy dűlt el, mint egy farönk.
A fiatal Péter is felugrott, és ahogy csak sánta lába engedte, szalad ki a kert felé. Nem ért messze, csak a szénaboglyáig ott érte a két lövés. Mint a villámcsapás, olyan hirtelen jött, történt minden. Az asszony akkor ugrott ki a konyhából, amikor azok ketten a kert felé lőttek. Látta az emberét holtan elterülve a tornácon, tudta rajta már nem segíthet, de még ott a fia. Rohant ki a kert felé, ott volt a fia arcra bukva a boglya mellett. Nem törődött a két fegyveressel, odaugrott mellé, megfordította, magához ölelte szorította a fejét és eltorzult arccal sírva kiabált: - Péterem ne halj meg, ne hagyj itt, ugye nem halsz meg - csókolta, simogatta a fia arcát. Szeméből a könnyek ráfolytak a sáros arcra. Még élt, lélegzett, de nem tudott megszólalni, az anyja könnyei mosták az arcát, de mindhiába, mert a szemében lassan kialudt a fény, hiába szorította magához az anyja, mert ahogy nőtt a vértócsa a földön ő úgy került messzebb ettől a világtól. Ahogy fogyott a fiából az erő az asszonyba úgy nőtt a kétségbeesés. Csukló sírással simogatta a fiát, mióta a nagyobbik megnősült már csak ez maradt neki a gyengébb és mégis segítőkész, a sokszor kicsúfolt és mégis kedvesebb. Mikor már sírni sem tudott és a könnyei is elapadtak anélkül, hogy levette volna róla a tekintetét, lassan leoldotta a kötőjét és beterítette a fia arcát, ne mossa a hideg havas eső. Felállt és támolygó lépésekkel elindult be az udvar felé. Felment a tornácra letérdepelt a férje mellé, megfogta az ép kezét, de az izmos kéz mely kettő helyett is tudott dolgozni most jéghideg erőtlen volt. Fogta, szorongatta, közben nézte a sok erőfeszítéstől, törődéstől barázdált arcot. Már nem volt rajta élet. Miért kellett megöljék mindkettőt? Kinek ártottak csonkán és sántán? Hogy tudta szeretni mind a kettőt, hogy tudta félteni őket és milyen jó volt, gondoskodni róluk és most holtan fekszenek, pedig az előbb még beszélgettek, tervezgettek. Elengedte a férjét. Kiszaladt a kertbe, letérdepelt a fia mellé, ölébe vette a fejét, simogatta, csókolgatta. Hogy közben mi történik körülötte arról nem vett tudomást. Már nem sírt, csak szorította, ölelte a fiát magához. Egyszer csak hirtelen felugrott, beszaladt az udvarra, nagy szögkelő lépésekkel felugrott a tornácra és lekuporgott a férje mellé, simogatta, nézte az arcát, könnytelen, fénytelen szemmel. Majd hirtelen, mint akinek valami sürgős dolga akadt kiugrott az udvarra és onnan ki a kertbe a fia mellé. Ruhája teljesen átázott, rokolyája csupa sár lett a papucsait is elhagyta, mezítláb rohangált a tornácról ki a kertbe, a kertből be a tornácra. Nem törődött vele, se az esővel, hóval, se a csúszós átázott kerti földel. Csak futott egyiktől a másikig, ha elcsúszott, feltápászkodott és eszelősen a semmibe nézve folytatta útját. Ki tudja mennyi idő múlva egyszer, amikor elcsúszott már nem tudott többet felállni. Ottmaradt a latyakos, sárba, kezeivel markolászva, kaparva a ragacsos földet, mintha a föld alá akarta volna leásni magát, mint aki a föld alá akar bújni…
(Nyimaesti román ismerőseik találtak rá és vitték magukkal, gyógyítva ápolva több mint egy hónapig tartották maguknál a megzavarodott asszonyt.)
Bódi Gyurkáék amikor meghallották a szomszédban a lövéseket, gyorsan felmásztak a hájszira és a cserepek közt kinézve, már csak azt látták amint a két oláh mit sem törődve a jajveszékelő asszonnyal kicsapja az utcakaput és bemenve a pajtába, kihajtják az összes jószágot az utcára. Ahogy azok elmentek gyorsan tanakodni kezdtek, mi tévők legyenek? De alig kezdték el már verték is a kaput és románul ordibáltak be, hogy azonnal nyissák ki. A férfiak fent maradtak de az asszonyok gyorsan leszálltak és kinyitották, talán ez volt a szerencséjük. A fegyveres toprongyos, piszkos alakoknak csak pénz kellett és miután megkapták gyorsan tovább álltak, más áldozatok után nézve. Most aztán tovább gondolkodásra, tervezgetésre nem volt idő. Amilyen gyorsan csak lehetett mindenki tette a dolgát, a férfiak fejszét, csákányt kaptak gyorsan a kezükbe, a nők kis batyut kötöttek a legszükségesebből. Csak az öregasszonnyal voltak nagy gondba, Mit csináljanak vele? Már több hónapja ágyban fekvő beteg volt. Nem csak az évek, hanem a betegség is, megviselte öreg testét. Amilyen gyorsan csak tudták elmagyarázták neki mi történt a szomszédba és kérték, hadd vigyék valahogy őt is magukkal, hogy meneküljenek el egy időre hazulról. Hiába volt a kérés, mert megmondta: - ő aztán sehova nem megy, neki már mindegy hol és hogyan hal meg. Mit tehettek? Gyorsan a kezeügyébe raktak ezt-azt, hogy éhen, vagy szomjan ne halljon, ha még megtartja a Fennvaló. Ahogy lehet, majd eljönnek hozzá, bíztatták. Elindultak otthon hagyva mindent a bizonytalanra. Nem mentek el hamarabb, mint azt sokan tették, két okból is kifolyólag: - nem hitték, hogy a bevonulók fegyvertelen embereket ölnek majd. – hogy a Mocsár utcába és egyben a falu végén laktak, azt hitték lesz idejük elmenekülni, bármi is történik. Most aztán saját szemükkel látták és tapasztalták, hogy nem jól döntöttek. Abban azért igazán szerencséjük volt, hogy hamar kint voltak a faluból felértek a Csujakra, onnan meg átvágva a többi dombon Fenesnek vehették az irányt. Ott volt egy jó emberük, aki sokáig szolgásodott náluk. Míg az úton sietve haladtak mind több és több embert láttak menekülni ki a faluból, a legtöbben csak kis batyuval a kezükbe vitték az öregeket és gyerekeket magukkal…
A fenesi Stefan kint volt a kertbe és nagyban hallgatózott Tárkány irányába, amikor meglátta Bódi Gyurkáékat már tudta, hogy mit jelent a nagy lövöldözés Tárkány felől. Eléjük ment és hívta, tessékelte be őket a házba. Sokáig volt szolga a tárkányiaknál. Tudta sok közöttük a nyakas, vakmerő igazáért ölre menő ember. Minden embert, családot ismert, ha nem tetszett neki valamelyik gazdánál azt hamar otthagyta, talált mást, Tárkányba mindig nagy szükség volt a becsületes munkás kézre. Ő meg nem csak szolgája de társa is volt a jó gazdának.
<< előző következő>>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
