|
Hontalanok 2. rész
Gbor Ferenc 2011.04.19. 10:32
A köröstárkányi 1919–ben történt vérengzésről, méltatlanul keveset ismerünk a magyar történelmi és történelemkönyvekből. Mintha a magyar történetírók szégyellnék, vagy nem mernék vállalni azokat az embereket, akik mindig és mindenkor merték vállalni nemzetiségüket. Nem így a román történészek, illetve az akkori idők román feldolgozói, elemzői. Ők minden alkalmat megragadtak, hogy befeketítsék a tárkányiakat és fehérre, mossák az akkori rémségek elkövetőit. Több írásműben is úgy próbálják beállítani az akkori eseményeket, mintha a tárkányiaknak minden románokat ért sérelemben részük lenne. Még a Ciordas és Bolcas román ügyvédek meggyilkolását is megpróbálták a nyakukba varrni. ... A tárkányiak ellen soha semmilyen eljárás nem folyt. A befeketítő írások az után jelentek meg, hogy fény derült a rablógyilkosságokra. A szomszédos Kisnyégerfalva is a megtorlás áldozatává vált, 19 embert lőttek agyon a faluszéli malomárok partján, a vegyes lakosságu faluba nem akadt senki, aki szót emeljen mellettük. Meg kellett haljanak, mert magyarok voltak és a Székely hadosztály és a tárkányiak mellé álltak. Az áldozatok bűne annyi volt, hogy becsülettel védték akkori hazájukat, otthonukat. Írásom nem számonkérés és nem vádolás, de igenis a tények és az akkori események, történések igaz feltárása. Tanulság a múltból a jövő számára. Üzenet a hitetleneknek, hogy igenis van Isteni igazságszolgáltatás. Az árvák emberré cseperedtek, erősek testben és lélekben. A falak visszakapták díszeiket, a falu is a régi, ha hittel, önbizalommal bíró emberek lakják meg. Gábor Ferenc:
Hontalanok
2.
Ahogy jöttek haza a környező falukból az emberek a piacról, bizony sokan nem állták meg, hogy hozzá ne jussanak egy ingyen patkóhoz. Ilyenkor aztán sokan dobták messze a forró vasat és megsült kézzel, káromkodva kellet elsomfordáljanak. Másoknak persze szégyellték elmondani, hogyan jártak, így aztán a mesternek sokszor megadatott, hogy jól kinevethette magát a pórúljártakon. Frontot járt ügyes ember volt, mindig lehetett rá számítani, Verbőczyvel is volt mindenhol. Most ott feküdt a sárba, élettelenül.
Fülébe csengett a felesége búcsúszava, ha baj van, hagyjon mindent csak kend, meneküljön! A templom előtt megállt, nem tudta mitévő legyen? Forduljon ki a faluból, vagy menjen haza. Hirtelen eszébe jutott a falu pénze. Az nem az övé, azzal el kell majd számolnia, ha lesz kinek, az a pénz az ő gondjaira van bízva. Mit mond, majd ha számon kérik tőle? Megtért az utcába a háza felé, a pénzt minden áron el kell hozza. Mire elért hazáig már majdnem minden irányból hallatszott a puskaropogás, jajveszékelés. Bement, bezárta maga után a kaput és elővette a ládikát, amibe a falu pénzét tartotta. Ki markolta belőle az összes pénzt és a gölebébe dugta. Akkor eszébe jutott a család pénze is. Kivette a párna alól, ahol az asszony tartotta és rongyba csavarba az udvaron egy nagy kő alá dugta. Már épp azon tanakodott magába, hogy a jószágokkal mit csináljon, amikor meghallotta, hogy a szomszéd kapuját irtózatosan verik. Egy pillanatot sem gondolkodott tovább nekiiramodott a kertnek, tudta az utca felé már nem menekülhet, csak az Alszeg felé a kerteken keresztül. Futott, ahogy csak öreg lábai bírták, egyik kerítést a másik után mászta át. Már vagy csak egy kerítés volt a falu széléig, már remélte, hogy szerencsésen megmenekül, amikor hirtelen, mintha a földből jöttek volna ki három fegyveres, félig paraszt, félig katona termett előtte. Ismerte őket, a szomszéd faluból voltak. Ők is megismerték. Ráfogták a puskákat. - Bácsi hol a pénz? - kérdezte az egyik tört magyarsággal. Egy pillanat alatt földbegyökeredzett a lába, nem jött ki hang a torkán. Mind közelebb jöttek hozzá, a puskák már ott voltak az orra előtt. – Van pénz, nyögte ki. Lassan benyúlt a gölebébe és ledobta a sok pénzt a földre. A sok bankó széjjelszóródott a sáros, latyakos földön. Azok hárman egymást lökdösve, nyomkodva nekiestek és egymás elől kapkodták fel a pénzt. Nem törődtek azok már sem emberrel, sem puskával, úgyhogy szabad lett az út ki egész a falu végéig. Így jutott el aztán Fenesig, mert a dombok felé vezető út még nem volt elállva. Pénz nélkül, de élve elevenen. Elveszett a falu pénze igaz, de aztán már úgysem lehetett hasznát venni, mert más világ jött, más pénzzel.
Pali János szinte teljesen átvirrasztotta nagypéntek éjszakáját, már 43 éves volt, de felesége halála óta ilyen rossz éjszakája még nem volt. Nem is, tudja hogyan, vagy mikor álmodhatott, mert úgy érezte egész éjjel le se hunyta szemét, csak nézett a lehúzott lámpába és hallgatta a három kislány szuszogását és biztatta a feleségét, hogy aludjon csak nyugodtan nem lesz holnap semmi baj. Akárhogyan is történt az álom nem hagyta nyugodni, csupa víz lett rajta a ruha, még a dunyha is nyirkos lett tőle. Hajnalba az asszony is észre vette és addig unszolta, amíg elmondta neki nehéz álmát.- Azt álmodta, hogy Kati az első felesége, aki már egy éve halott, ott áll előtte tiszta fehér menyasszonyi ruhában és minduntalan azt kérdezi - Kit szeretsz jobban? Engem vagy ezt a másikat? Hogy nem felelt a kérdésre, egyszerre csak azt mondja, ha engem szeretsz, gyere utánam! Közben integetett hívogatóan. Ennyi volt az álom, ami a nyugtalansághoz keserűséget is hozott. Hogy ne szerette volna első feleségét, hiszen tőle volt a három kislány, későn jöttek de szépek ügyesek voltak mind, még a karon ülő is szép formásnak egészségesnek néz ki. De azért a halálba nem menne a volt felesége után, nem hagyná el ezt az újat, mert hát ki vállalta volna fel, hogy más asszony három árváját nevelje. Nem elég, hogy elvesztették az anyjukat még apjuk nélkül is maradjanak? Ez az asszony főz, mos, takarít rájuk, úgy viselkedik, mintha egy élet óta övéi lennének. Egy rossz szóval meg nem bántaná a mostani feleségét. Igaz ezzel csak pár hónapja él, az is igaz, hogy a másikkal majdnem húsz évet éltek le együtt, hát hogyne szeretné… Nagy nehéz csend ülte meg a szobát. A régi asszony eszébe jutatta az eddig leélt életét mely tele volt kínnal és szenvedéssel. Talán csak a gyerekek, akik miatt most annyira aggódik, hoztak csak örömöt életébe. Neki csak a szegénység jutott, amiből nagyon nehéz volt kikecmeregni, mikor már kezdett minden jól menni, hogy földet is vehetett, akkor hagyta itt a felesége. Hirtelen kapta meg a tüdőbajt, ami pár hónap alatt el is vitte. Ott maradt a kislányokkal magába. Hogy győzze a reászakadt sok munkát szolgát fogadott, de elég semmire kellőre akadt. Mitre nem nagyon szeretett dolgozni, csak fanyalgott a máléra és a puliszkára is. Mintha otthon jobbat evett volna, de hát mit lehetett tesz volt, ezzel kellett beérje. Csak a munkára tudott jobban fanyalogni. Igaz sokat kellett szidja, de ha az erdőre ment fáért, vagy szántani szénát hordani, csak volt ki segítsen. Akármilyen lusta volt csak hasznát vehette, de most az is itt hagyta. Haragosan ment el, mert ahogy az lenni szokott a szegény embert az ág is húzza. Most a télen történt, hogy az egyik ökör megbetegedett. Kijött hozzá az orvos és úgy ahogy helyre is hozta, csak azt mondta, vigyázzanak rá nagyon, ne terheljék egy ideig. Sokáig kímélni nem lehetett, mert hát hamar jött a tavasz, ki kellett hordani a ganét, sietni kellett a szántással is. Egyik reggel raktak a szekérre valamennyi ganét, mert hát elég messze a Mátyás rítbe kellett vinni, fel a dombra, meg hát az ökröt is kímélni kellett. Rá is kötötte a szolgára, nehogy felüljön az emelkedőn a szekérre, mert anélkül is nehéz szegény beteg ökörnek. Neki még dolga volt otthon, csak később indult el a szolga után. Ki tudja, hogy a kivel állt meg beszélgetni, mert épp a dombon érte utol. Ott ült peckesen a szekéren és ütötte sajnálat nélkül a kínlódó beteg ökröt. Mikor meglátta az első kezébe kerülő bottal ugrott neki a szolgának. Az elég fürge volt, hogy egy-két ütésnél ne kapjon többet. Eddig se kedvelték egymást, de azután már csak a szükség tartotta egymás mellett őket. Már az se mert az elsők között volt, akik felmondtak a gazdának. Ment az övé közé, oda való volt.
Maradt a sok munka, és ami igaz mostanában sehogy sem ment. Felfordult az egész világ, megint háborúról beszéltek az emberek a faluba. Nem nagyon érdekelte, mert őt nem vitték katonának a kicsinyek miatt, úgyhogy nem sokat érdekelte ki kivel és miért hadakozik. Werbőczyhez sem állt be. Elég volt neki a maga baja, nem akarta a másét is a vállára venni. Volt, amikor sajnálta, hogy nincsen legalább egy fia, mert az csak segített volna, de amikor a kislányokra nézett azonnal meglágyult a szíve. Összeszorította a fogát és még keményebben végezte a dolgát. Mit tehetett? Hagyta, hogy mások háborúzzanak, neki nem volt rá ideje. És most mégis tele gondokkal várta a reggelt. Nem menekült. Nem volt miért. Amije van mindenért megszenvedett, ki tudja kiket hoz a holnap a faluba? Nem hagyhatja itt ebek harmincadjára azt, amit keserves munkával szedett össze. Miből adja majd férjhez a kislányokat? Tudta, érezte a reggel semmi jót, csak rosszat hozhat, de neki maradni kell.
Így jött el a hajnal. Felkötötte a bocskorát, meggyújtotta a lámpást és kiment szénát adni a tehénnek és az ökröknek. Megtömte a jászlat, leült a fejőszékre, úgy érezte a lábai nem bírják. Az álom nem hagyta nyugodni. Nagy sokára felállt és elkezdte fésülni a jószágokat csak úgy megszokásból, mintha nem is az övéi lennének pedig máskor nem csak a fésűvel, de a szemével is jól esett simogatni őket. Most, mint akinek a vérét vették úgy jött ment matatott körülöttük. Fogta a villát és kitakarította a pajtát. Erőtlenül, mint egy alvajáró végezte a munkát. Amit máskor pillanatok alatt elvégzett most nem kevés időbe került. Jött ment, forgolódott, mint aki nem ismeri ki magát saját pajtájába. A végén még a seprűt is kellett keresse pedig az ott volt a megszokott helyén a sarokba. Mikor bement a sajtárért, hogy megfejjen, már kezdett világosodni, csapkodott a havas eső. A fellegek olyan lent voltak mintha a földhöz akarták volna nyomni a falut, házastól, emberestől. Mikor benyitott az asszony a kályha mellett forgolódott, rakta a tüzet. A kislányok már kezdtek mozgolódni. Nem szólt semmit, fogta a sajtárt és kicaplatott a sáros udvaron át, a kúthoz. Vizet húzott, töltött a sajtárba, és mint mindig a válut is, tele húzta tiszta vízzel, legyen, mit igyanak majd az állatok, ha kiengedi őket. Visszament a pajtába letette a sajtárt és abrakot tett a jószágok elé. Máskor mire megette a tehén az abrakot már meg is volt fejve. Most az egyszer nem, nem érzett erőt a kezeiben, de lehet a tehén nem akarta leadni a tejet. Végül csak bekerült a sajtárral a szobába. Máskor végig kínálta a friss tejjel a lányokat most csak letette és ment ki vissza a pajtába, mintha csak ott találná a helyét. Kint egyfolytába esett a havas eső. Kis idő múlva az asszony jött ki utána, hívta be reggelizni. Mire bement már ott ültek az asztalnál, csak őrá vártak a kislányok köszöntek illedelmesen, mint mindig, ha otthon kapta a reggel. Jó reggelt kívánt ő is nekik de most valahogy mintha ők is érezték volna, hogy valami nagy baj van. Igaz mióta meghalt az anyjuk a nagyobbacskák már nem viháncoltak, kacarásztak annyit. Mintha megkomolyodtak volna. Pedig az anyjuk sokkal szigorúbb volt hozzájuk, mint a mostoha. Alig ettek, csak a kicsi itta meg jóízűen a cukros tejet.
Kiment, megitatta a válunál a jószágokat és tengerit szórt a malacok elé. Még ténfergett egy ideig, mint aki nem találja a helyét, be a pajtába, ki a csűrbe és vissza. A havas eső hol csendesedett, hol jobban rákezdte. Végül valahogy csak bekerült a szobába. Az asszony és a lányok ott ültek még mindig az asztalnál a kanapén. A karonülő is ott volt köztük, hol egyik, hol másik szorította, ölelte magához, babusgatták, szeretgették. Leült melléjük az asszonnyal szembe. Nem szólt egyikőjük sem, csak nézték egymást és hallgatták a gyerekek halk kacarászását. És vártak… Máskor ilyenkor már a kalácsot dagasztották, a lányok festették a tojást. Valahogy most a lányok sem kérdezték, miért nem készülnek Húsvétra, ők is megérezték a levegőben a várakozást. Nem tudták mire, de érezték várni kell a kérdésekkel. A csendet János törte meg mondván kinéz az utcára, de épp amikor a kilincsre tette a kezét hallották meg az első lövéseket. Becsukta az ajtót halkan és visszafordult. Leült az asszony mellé, szembe a kislányokkal, akik a lövések hallatára úgy összebújtak, mint egy kis madár csapat, ha üllű csap közéjük. Szótlanul néztek nagy riadt szemekkel. Az asszony felállt és odament hozzájuk. Egyenként megsimogatta őket, szólni nem szólt hang nem jött ki a száján. Visszaült a férje mellé és újra megfogta a kezét. Szorította, mert csak ő volt neki, meg a lányok. Az első férje elzavarta hét év házasság után… Szerette, szerelemből ment hozzá, de hát az nem volt elég. Gyerek kellett volna, minél több, mert a család csak így erősödik, gyarapodik. Meddő asszonnyal hiába az erős férfi, hiába a vagyon, hiába a munka. Ezért kellett elváljanak, és haza menjen, ahol igaz újra befogadta a család, de belátta, hogy egy életen keresztül csak a mások szolgája lett volna. Így most jobb mióta újra férjhez ment, feleség és anya is. Igaz nem az ő lányai, de mire felnőnek anyjukként fogják szeretni. Szerették egymást, ő is a lányokat, a férjét és azok is őt. Lassan, napról-napra mind jobban mentek a család dolgai, csak a háború ne jött volna. Az mindent elrontott, nem volt kinek eladni és nem volt mit venni. Mindent a frontra embert, állatot, élelmet, ruhát. Igaz János nem volt katona, de a háború alatt nem sokat lehetett haladni, akármennyit is dolgozott az ember. Most meg alig múlt el az egyik itt a másik háborúság. Azt hallotta az utcán, az oláhok mindent el akarnak venni a magyaroktól, mert mostmár mindenhol Románia lesz. Nem értette, hogy lehet ez, mert hát a regáti Románia olyan messze van, hogy még hallani is ritkán lehetett róla. Most meg fegyverrel jönnek Tárkányra. Még a szolga is azt kiabálta vissza mikor elment, hogy nemsokára ők lesznek Tárkányban az urak! Nemigen hitte, de hogy nincs magyar csendőrség, aki vigyázzon a rendre és a katonák is elvonultak, hirtelen zúdult a falura a nagy baj. Semmit nem lehetett tenni ellene, csak várni, vajon mi lesz, vajon igaz-e, hogy az oláhság azt csinálhat, amit akar? A puskalövések hozták meg a hírt, hogy itt vannak, hogy elkezdődött, amit talán csak nagyon kevesek hittek. És jöttek… Nyikorgott a kapu, valakik csoszogtak befele. A szobába hirtelen megdermedt a levegő. Mind egymásra néztek, riadtan kapcsolódtak egymásba a szemek. Ismerős hang kiabált a szoba felé - János bácsi, János bácsi! Lassan minden szem a hang irányába fordult. Ott állt az ajtó előtt a volt szolga, mögötte lövésre emelt puskával három román katona. – Gyere ki János bácsi, gyertek csak! Felálltak, elől a férfi, utána feleség ölébe a kicsivel, utánuk a lányok.- Gyertek, csak megyünk a templom elébe, mondta a szolga sunyi mosollyal az arcán. Elindultak kifelé a kapun, ki az utcából, szótlanul mentek. Elől a férfi, mellette az asszony az ölébe a kicsivel, egyik kislány a rokolyájába kapaszkodva ment mellette, a nagyobbacska az apja kezét fogta. Utánuk a szolga, a fegyveresekkel. Mentek puskaropogás irányába, a templom felé. Ahogy közeledtek, tértek ki az utcából, már nem csak a puskák, de káromkodás és jajgatás is megcsapta a fülüket. Nem néztek hátra a kísérőikre, csak mentek csendben, földre szegzett tekintettel. Így értek ki a templom elé, ahol egyik sortűz a másikat érte. Asszonyok, gyerekek sírása, sikolya vegyült, férfikáromkodásba. Volt szolgák, idegen katonák rekedt ordítozása töltötte a máskor tisztelettől csendes, nyugodt templomteret. A fal mellett egymásra lőtt emberek feküdtek, vérük a latyakos sáros hóval vegyült és folyt lassan le a dombról.
Durva, karomként begörbült újjak ragadták meg őket, cibálták el a gyerekeket, akik ekkorra már sírtak, ordítottak. - Duceti prunci la o parte! (Vigyétek a gyerekeket arrébb!) Kiabálta Mitre fröcskölő szájjal és cibálta többedmagával a kislányokat. - Nem, nem hagyom, nem engedem, sikította az asszony, nem engedem, ha minket, akkor őket is! Öljétek meg őket, ordította rekedten, öljetek meg mindőnket! A kislányokat, ha elcibálták egyiktől sárba esve, bukdácsolva kapaszkodtak a másikba. Nem akarták hagyni sem apjukat, sem anyjukat. Már hang se jött ki a torkukon, csak hörögtek könnyes sártól mocskos arccal és bújtak egymás mellé, keresve szorítva a szülői kezeket. Végül egy tiszt röviden odavetett - Lasati femeia si prunci, aduceti barbatul! (Hagyjátok az asszonyt és a gyerekiket, hozzátok a férfit). Durván ellökték az asszonyt és a gyerekiket, csak az embert ragadták meg és vitték a falhoz. A kislányok kimerülten bújtak mostohaanyjukhoz, aki azt se tudta, mit csináljon, csak állt és nézte a falnál álló férjét. Egy rokon öregasszony lépett hozzájuk és elkezdte lassan terelgetni őket a Gábor Istókék háza felé, hogy legalább a kislányok ne lássák, ami történni fog az apjukkal. Elindultak engedelmesen összefogózva egymást támogatva, vissza-visszanézve. A szemek nem tudtak elszakadni egymástól, fogták, kapaszkodtak egymásba. Már majdnem beértek a ház kapuján, amikor eldördült a sortűz. Hallotta a lövéseket, érezte az ütést a testébe, és hogy leesik a kalap a fejéről. Nem akart még elesni, nem, amíg még látja a kis csoportot, amint lassan összekapaszkodva távolodik. Még hallotta, hogy a katonák újra töltik fegyvereiket, de nem látta csak az övéit és a szemébe kapaszkodó asszony tekintetét. És egyszerre sötét lett és akkor egy másik szempár nézett rá hívogatóan, biztatóan.
(Az akkor még 13- éves nagyobbik kislány lett később a nagyapám felesége.)
Majdnem egy hétig voltunk Tenkén. Láttuk a román katonaság elvonulását, nyugatnak, Magyarország felé. Közben jöttek a hírek Tárkány felől is. Mesélték az onnan jövők a nagy pusztítást, rablást, öldöklést. Megtelt a vidék tárkányi menekültekkel. Sokan a szőlőhegyi kunyhókba vagy mások a közeli erdőkben húzták meg magukat. Akinek rokona volt a szomszéd falukba, náluk talált menedéket. Ki Fenesre, ki Sonkolyosra, mások Jánosfalvára, vagy épp Gyantára, Tenkére vonultak űzött vadként. A legtöbb faluba kidoboltatták a bevonulók, hogy szigorúan tilos tárkányiakat befogadni, rejtegetni. És mégis még fenesi románok is fogadtak be tárkányi menekülteket. A jánosfalviak Húsvétkor, mikor már meghallották mi történt a Tárkányban maradottakkal, nem festett, hanem fehér tojást ajándékoztak a Tárkányból kimenekített gyerekeknek. Bizony keserű volt az a Húsvét, pedig még elképzelni sem tudtuk mi történt otthon. Csak amikor haza értünk, láttuk azt, amit azelőtt még a fronton sem.
Csupasz falakkal maradt, kifosztott házak, üres pajták, magtárak. Volt, aki a kutya tálját kellett kimossa, hogy valamiből enni tudjon a család. Még a háborúba kapott érdemrendeimet is ellopták. Nem volt mire feküdni, mert sem ágy, sem ágynemű, mindent elhurcoltak. Támolyogtunk egyik helyről a másikra, néztük a reánkszakadt nagy pusztítást. Hiába keresgéltünk, csak halottakat találtunk. Kit a kertjében, kit az udvarán, kit az utcán saját háza előtt lőttek agyon. És elkezdtük temetni őket…
Összeszedtük a megmaradt rossz szerszámokat, amik ellopni sem voltak jók és kiástuk a Gábor Istókék meszes gödrébe elföldelteket. Kiástuk a kovácsműhely előtti gödröt is. Majoránnát tettünk az orrunkba, mert nem bírtuk a már egy hetes oszlásnak indult hullák szagát. Akik ott voltunk mind frontot viselt emberek, de olyat még nem láttunk… Megtaláltuk Fakuc Julcsát, akit a kenyérdagasztó teknőtől hurcoltak el, még látszott a csiriz a karján. Ő már az ötven évet is betöltötte és nagyszombaton, mint mindig, minden évben a mostanin is korán reggel kelt, hogy kenyeret dagasszon Húsvétra. A férje kint tett-vett a jószágoknál, sokat kellett győzködje az öreget, mert minden áron menni akart. Itt akart hagyni mindent ki tudja, lehet ebek harmincadjára. Igaz kettecskén éltek, amióta a gyerekek külön családot alapítottak, de azért elég jó módban éltek. Soha még ilyen nagypénteket és nagyszombatot, mint az ideit, nem élt még meg. Máskor ebben az időben már hangos volt a falu a sok jövés-menéstől úgy készültek az emberek az ünnepre. Most nagy volt a csend mindenhol, még a szomszéd se nyitott be kíváncsiskodni. Igaz most még a kaput sem nyitották ki, ki tudja kik jönnek, mennek az utcán. Mióta elmentek Verbőczyék jobbnak látták bezárva tartani a kaput. Magával, a maga bajával volt elfoglalva mindenki.
Már épp ki akart szólni a férjének, hogy reggelit adjon neki, amikor az dohogva, dörmögve bejött az ajtón. Hiába csak nem tudott belenyugodni, hogy nem mentek el, mint mások. Leült az asztalra kitett reggelihez. De valahogy sehogy sem tudott enni, nem volt étvágya hiába ivott egy korty pálinkát, az sem hozta meg. Nézte a feleségét, aki közben elkezdte dagasztani a kenyeret. – Juli jobb lett volna, ha elmegyünk mi is hazulról, ki tudja milyen baj szakadhat ránk! – Az asszony felé se nézett csak a dagasztós teknő felé hajolva kérdezett vissza nyugodt hangján. - Hová mentünk volna? Meg hát kire hagytuk volna a sok jószágot? Nincs kitől, meg mitől féljünk. – Nem értesz te ehhez Juli dohogott az öreg csendesen. Nem látod milyen most a világ, mindenkinél puska, ha jóravaló ember, ha nem. - Kenteknél is volt, mégse értek vele semmit, ha Verbőczy azt parancsolta, hogy letegyék, hát letették. A román katonáknak is parancsol valaki, azok se csinálhatnak, amit akarnak. Meg hát a katona katonával verekszik, velünk ha akar se tud, mert nincs fegyverünk - felelt vissza az asszony. Épp még mondani akart valamit de meghallották az első lövéseket. A falu vége felől. Megállt bennük a lélegzet. Az asszony lassan felegyenesedett a kenyértészta felől és a férje felé fordult egy pillanatig szó nélkül nézték egymást. De az újabb lövések már állva találták az embert. - Gyere Juli, hagyjunk mindent, meneküljünk, nehogy bajunk essen. Az asszonyba újra visszatért az élet, és mint mindig most is nyugodt hangon szólt az urához. - Menjen csak kend, én asszony vagyok, annyira talán nem vadak, hogy asszonyokra emeljenek kezet. – Menjen kend, siessen a kert felé. – Ha nem jössz te nem megyek, hagyd azt a kenyeret, mert ha megölnek bennünket, hiába sütöd nem lesz, ki megegye. – Majd megeszi, aki él, csak kend menjen már! Tudta hiába kérleli, unszolja az asszony a maga eltökéltségéből úgysem hagy. Ilyen volt világ életében, amit elhatározott azt véghez is vitte. Soha nem törte le semmi, mindig végig csinálta minden dolgát. Ő volt az erősebb hiába a kalap az ember fején. Az utcáról közeledő kiabálás hallatszott, egy pillanat múlva már a kapun dörömböltek. - Juli gyere, menjünk, most még kimehetünk a kertek felé, most már kiabálta az asszony felé. - Nem megyek, menjen, siessen, ha itt marad a ház magába, mindenünket elrabolják, én nem megyek. Kend menjen, siessen, mert mindjárt kiborítják a sarkából a kaput. Behallatszott, ahogy már nem is verik a, kaput hanem minden áron be akarják nyomni. Közben amennyire engedték csirizes kezei, toszogatta kifelé az udvarra. Kint egy pillanatra megálltak az ember még ránézett az asszonyra, de tudta hiába minden szó, neki menni kell nélküle.
Elindult a kert felé. Még visszanézett hátha meggondolja magát. De nem, csak siettetve intett felé, menjen már. Alig ért ki a kert végébe már hallotta, hogy nagy csattanással, dörömböléssel bedől a kapu. Megállt egy pillanatra, gondolkodva mit csináljon, ne menjen e vissza? Nem. Még érezte, látta a felesége siettető tekintetét. A kertek alján folyt a sok eső után megduzzadt Körös. Nem tudott, nem akart tovább menni, már kezdte megbánni, hogy az asszonyra hallgatott és magára hagyta. Lehúzódott egy vízmosásba és várt mi történik. Tudta, hogy semmi jó, hallotta a kiabálást, ordítozást és a lövéseket. De alighogy leült, még szinte gondolkodni se volt ideje, amikor közvetlen közelből, közeledő lépéseket hallott. Meghűlt a vér benne. Azt hitte a szíve is kiugrik a helyéről, amikor románul a nevén szólították. - Ce faci aici János bácsi? (Mit csinálsz itt János bácsi?) Felnézett a partra. Hát ott állt előtte a volt mézgedi szolgája. Nem látszott az arcán semmi rosszindulat. Nem is volt miért, nem volt rossz dolga, míg nála szolgásodott. – Gyere János bácsi, kiviszlek a faluból, mert ma itt nagy baj lesz. – De a feleségem otthon van próbálkozott hatni a volt szolgára. - Most vele ne törődj, gyere gyorsan, amíg nem késő, sürgette. - Majd lesz vele is valami. Elidultak sietős léptekkel a falu felső vége felé. A szolga nem mondott semmit, csak siettette. Minél hamarabb meg akart szabadulni tőle. Az öreg is hallgatott, pedig ott kerengett a gondolat a fejébe, hogy vajon a volt szolgája miért van ma Tárkányba. Vajon mi hozta olyan messziről ide? Ahogy kiértek szerencsésen, - mert közbe a faluban idegen fegyveresek, katonák járták a házakat és nagy lövöldözések közepette vittek, amit tudtak - a felső falu végére, útjára engedte. El se köszönt csak sietve visszafordult a falu irányába. Ő meg most már lassan nehézkes lépésekkel hagyta maga mögött a falut minduntalan a magára hagyott asszonyon törte a fejét. Délre már Fenesen volt a rokonainál és várta hátha utána jön a felesége. Nem jött akkor nap se és azután sem. Egy hét múlva látta újra holtan, a kenyértészta még akkor is ott volt a karján…
Mikor ledöntötték a kaput az asszony kint állt az udvaron. Nézte, hogy tódul be az udvarra öt-hat félig civil, félig katona vad tekintetű, habzó szájú toprongyos alak. Hármat megismert közülük, kapásaik voltak a nyáron. Rájuk is kérdezett - emberek hát így kell nektek bejönni… Tovább nem tudta mondani. Puskatussal feleltek. Ketten megragadták és kicibálták az utcára és nagyokat lökve, ütve rajta kísérték a jegyzőség pincéjéig. Bedobták a pincébe ahol már többen is voltak csúnyán összeverve, Dödő Mihály, Jónás Ferenc, Istók Ferkó még lábra se tudott állni csak nyögött kínjában a szerencsétlen. Kis idő múlva, amikor kiparancsolták őket még remélt, hátha elengedik, nem bántják az asszonyokat, de amikor meglátta az agyonlőtt embereket már tudta őt sem kímélik…
Megtaláltuk az élve eltemetett Maris Miskát és Bíró Ferencet, akit miután összeszedte a faluból a román katonaság számára a zabot, ölték meg…
Az öreg Bíró Ferkó már jóval túl volt a hatvanon, sok mindent megélt már, de most, hogy elmentek Verbőczyék sehogy sem tudott dönteni. Bármennyit is tanakodott a fiával sehogy sem tudtak dűlőre jutni, mitévők legyenek. Azt mindketten tudták a jövő semmi jót sem hozhat. Igazat adtak a kapitánynak, aki azt mondta a románok Tárkányon fogják kiélni minden bosszújukat. Bíztak a kapitányba, tudták, ha ő nem más sem tudja megvédeni Tárkányt. Azért álltak melléje már attól a perctől kezdve, hogy bejött a faluba. Leszámolt a veresgárdával. Lefegyverezte a románokat, úgyhogy egyszeribe visszatért a régi rend, már nem kellett félni a sok garázdálkodó, fenyegetődző fegyverestől.
Egyszeriben vége lett az oláhok legénykedésének is, de nem sokáig. Ahogy teltet az idő rosszabbnál rosszabb hírek jöttek. Hogy özönlik be a regátból a román hadsereg és a román király Erdélyt akarja. Na de ezért volt itt Verbőczy, hogy ne hagyja. Az öreg Bíró Ferkónak nem csak a fia de még az unokája is odafurakodott Verbőczy mellé, fegyvert követelve. Volt Tárkányba ember elég, aki elbírja a fegyvert, fegyver meg volt, hozott a kapitány. De hiába a fegyver, hiába a helyállás nem lehettek ott Csucsánál is. Ott a veresek voltak. Meg is futottak szégyentelenül a nagy hősök. Bajt hozva Verbőczyre és a tárkányiakra is. Most aztán mitévők legyenek? Menjenek, maradjanak? Akárhogy csűrték, csavarták sehogy sem volt jó. Ha elmennek, szabad prédává válik a keservesen összegyűjtött vagyon. Ha maradnak… a kapitány szavai azok biztos igazak voltak. Végül Nagypéntek estére azt ötölték ki, hogy az öreg a menyével és a két kisebb gyerekkel kimennek a szőlőhegyi kunyhóba. A fia a már 14 éves unokával itthon marad, és ha baj lesz ők könnyebben utánuk tudnak menni. Fel is pakoltak a szekérre amilyen gyorsan csak tudtak, befogtak két ökröt. Búcsúzkodásra nem sok idő maradt sietni kellett, ki tudja, mit hoz az éjszaka. Az asszony a két kicsivel a szekérbe, az öreg lámpással a kezébe az ökrök előtt, pedig tudták volna azok maguktól is az utat olyan okos állatok voltak, csak azt nem értették, hogy miért akkor hajtják őket, amikor máskor már abrakoltak.
Nagy kő esett le a Bíró Ferenc szívéről, amikor a lámpás apró világa eltűnt a sötétbe, tudta most az egyszer jobb kívül lenni a falun…
Ketten maradt a fiával Ferkóval. Kínálta, etette volna, mert a felesége nagyon rábízta vigyázzon rá, mint a két szemére. Látszott a fiún nem tud enni, inkább pihenne, hirtelen lett felnőtté a múlt hetek, napok azzá tették. Nem csak őt de a többi fiatalt is, akik Verbőczyhez szegődve hirtelen nagy felelősség részesei lettek. Biztatta, feküdjön csak le és pihenjen, mert reggel korán kell kimenni a tehenekkel. Szerette volna, ha a fiú is minél hamarabb elhagyja a falut. Ki tudhatja, mit hoz a holnapi nap. Lecsavarta a lámpa lángját, de nem sokat aludt ébren gondolkodott, tervezgetett, hogy mit hogyan kellene csinálni, ha úgy hozzák a körülmények. Hallgatta a fáradt fiú szuszogását, nyugtalan forgolódását. Hosszú, álomtalan éjszaka után jött el a hajnal. Amikor észrevette, hogy kint pitymallik, felkelt. Kiment a pajtába abrakot tett a két ökör és a tehén elé. Kitakarított alóluk, megfésülte őket és csak azután ment költeni a fiát. Amíg Ferkó evett, - mert így hívták a nagyapja után - addig megpakolta a tarisznyáját ennivalóval, de úgy, hogy elég legyen egész nap. Közben nagyon rákötötte vigyázzon a jószágokra, de legjobban magára. Ha valami baj történik, hagyja a jószágokat és meneküljön. Csak este jöjjön haza, de úgy jöjjön be, hogy elősször győződjön meg, hogy nincs valami baj a ház körül. Hagyja kint a jószágokat, és csak ő lopakodjon be. Baj esetére pénzt is adott neki, sose tudja az ember, mire kell mostanság. Kicsapták az állatokat, megitatták őket a válunál és Ferkó a tarisznyával a vállán elindult utánunk. Az utcán akkorra már mások is hajtották a jószágot legeltetni, meg lehet azért is, csak ne legyenek otthon.
Apró szemű hideg havas eső esett, sajnálta a fiát is, a jószágokat is, de látta mások is úgy tartják jónak, hogy kihajtsanak legeltetni. Nem azért mintha nem lett volna szénája elég mindenkinek, de biztonságosabb volt a csajtos-latyakos mezőn. Mindenki tudta mire fáj a tolvajok foga. Meg hát a tárkányi gazda vagyonát bőrbe tartotta - állatokba. Ha pénz kellett a családnak mindig volt mihez nyúlni, ha eladtak vagy egy tinót, vagy felhizlalt ökröt.
Ferenc már nem ment vissza a házba, enni adott a disznóknak, kitakarította a pajtát, de valahogy nagyon nehézkesen, meg-megállva, gondolkodva végezte mindennapi munkáját. Eszébe ötlöttek az oláhok fenyegetőzései, rosszindulatú semmi jót sem ígérő ellenséges szavaik. Tudta, ha nem lesz, ki megfékezze őket, akkor kő kövön nem marad Tárkányba. Ha a bevonuló román katonaság elhagyja, hogy a volt szolgák neki essenek, amire már rég fáj a foguk, akkor képesek lesznek még a kotló alól is kilopni a tojást. Lassan reggel lett, de nem akaródzott neki bemenni. Csak magába volt a házba, jobb híján elkezdte rendezgetni a gané csomót, pedig ki volt az rakva jól szögletesre, de azért imitt-amott meglapogatta, igazgatta. Egyszer aztán ráunt, abbahagyta, bevitte a vasvillát a pajtába. A bocskorát takarította, amikor meghallotta a lövéseket. Felegyenesedett önkéntelenül még számolta is egy, kettő és mind több és több. Csak állt egy helybe és hallgatta. Ezek nem csak rabolni jöttek, nyilallt bele. Elindult, még nem tudta hova. Kimenjen-e az utcára, lássa, mi történik, vagy menjen ki a kertek alján arra még szabad lehet az út. Elment a kapuig férrehúzta a riglit, de amikor a kilincsre tette a kezét meggondolta magát. Nem megy sehová, marad. Bement a szobába, levette a sifon tetejéről a pálinkásüveget és nagyot húzott belőle. Megmosakodott, kuzsit vett magára és kiment az udvarra. Alig lépett ki, nyílt a kapu. Egy román tiszt, három katona és két környékbeli posztókabátos, bocskoros jött befele rajta. Ismerte mind a kettőt sok tárkányihoz jártak napszámra kapálni, kaszálni. A katonák ráfogták a puskáikat, mintha szökni akart volna, úgy figyelték nagy sunyin. Ferenc tudta, ha egy lépést tesz, azonnal keresztül lövik. Már nem félt, nem akart szökni, lesz, ami lesz. Az utcáról most hogy a hívatlanok nyitva hagyták a kaput, behallatszott a rekedt férfiordibálás, káromkodás, asszonysírás, amit csak a sűrű puskaropogás nyomott el. – Beszélni akarunk veled Ferenc, szólalt meg az egyik magyarul ravaszul pislogva. - Be se hívsz bennünket, kérdezte és már indult is a szoba felé, a többiek meg utána Ferencet közrefogva. A katonák kint maradtak az ajtó előtt. Ahogy beértek mintha csak otthon lennének, letelepedtek az asztal köré, még kucsmájukat se vették le, amit magyar embernek első dolga, ha asztalhoz ül. A román tiszt csak nézett széjjel, mint aki még nem járt magyar házba.
<<előző következő>>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
