| REGÉNYEK : Asimov: Kavics az égben - 3.fejezet |
Asimov: Kavics az égben - 3.fejezet
Asimov 2011.04.17. 14:52
– Ebben az esetben nem statisztikai egyedülállóságról van szó. – Arvardan egy-egy kortyintás között gondosan megválogatta a szavait. – Ennél többről van szó. A jelenségben fölmérhetetlen lehetőségek rejlenek. A biológusok bebizonyították, vagy legalábbis azt állítják, hogy azokon a bolygókon, ahol a légkör és a tengerek radioaktivitása bizonyos értéket meghalad, az élet nem alakulhat ki... És a Föld ilyen szennyezettsége jóval meghaladja ezt a mértéket. – Nagyon érdekfeszítően vázolta föl ezeket a folyamatokat de ha valóban minden úgy van, ahogy ön állítja, akkor mi a helyzet a földi élettel? Itt hogyan jöhetett létre? – No látja, lassan még ön is elcsodálkozik rajta. Ám a válasz, legalábbis azt hiszem, egyszerű. A radioaktivitás, még azon a minimumon felül is, amely elegendő az élet kialakulásának megakadályozására, nem szükségszerűen pusztítja el a már létező életet. Lehetséges, hogy átalakítja, de különlegesen nagy dózisoktól eltekintve nem semmisíti meg. – A legkevésbé sem értem az eszmefuttatás lényegét – mondta Ennius. – Hát nem teljesen világos? A Földön az élet korábban keletkezett a radioaktivitásának kialakulásánál. ... Mindenesetre oda akarok kilyukadni, hogy az illető állítása szerint kifejlesztett valami szerkezetet, amelyet „összegző"-nek nevez, és amely, úgymond, fokozza az emlősök tanulékonyságát, idegrendszerük befogadóképességét.
Asimov: Kavics az égben
HARMADIK FEJEZET
Egy vagy több világ?
|
Bel Arvardan, közvetlenül azután, hogy a Földre készülő expedíciójáról interjút adott a sajtónak, rendkívül békés szívvel gondolt a mindent felölelő Galaktikus Birodalmat alkotó százmilliónyi csillagra. Többé nem arról volt szó, hogy ismerik-e egyik vagy másik szektorban. Bizonyosodjék csak be a Földdel kapcsolatos elmélete, és hírneve megalapozott lesz a Tejút valamennyi lakott világán, minden egyes bolygón, amelyre az ember valaha betette a lábát űrbéli terjeszkedésének több százezer esztendeje alatt.
Az elismerésnek e potenciális csúcsai, ezek a tiszta és párjukat ritkító tudományos magaslatok gyorsan, ha nem is könnyen elérhetővé válnak számára. Még alig volt harmincöt éves, pályafutása zsúfolva volt már a legkeményebb ellentmondásokkal. Az egész azzal a robbanással kezdődött, amely megrengette az Arcturus egyetemének falait, amikor a jeles intézményben példátlanul fiatalon, már huszonhárom éves korában elnyerte a régészet egyetemi doktora címet. A másik, nem anyagi természetű létére nem kevésbé hatékony robbanást az idézte elő, hogy disszertációjának kiadását visszautasította a Galaktikus Régészeti Társaság Közleményei című folyóirat. Az egyetem történetében ez volt az első eset, hogy megtagadták egy doktori értekezés kinyomtatását. Hasonlóképpen első ízben fordult elő a fenti, tekintélyes szakfolyóirat történetében, hogy egy tanulmány elutasítását ilyen nyers szavakkal fogalmazzák meg.
Egy nem régész számára teljesen rejtélyesnek tűnhetett ez a heves indulat a nehezen érthető és száraz kis dolgozattal szemben, melynek címe a következő volt: A Szinusz szektorban lelt tárgyak ősi voltáról – különös tekintettel az ember származásának ebből levezethető sugaras elméletére. A lényeghez tartozott, hogy Arvardan az első pillanattól a magáénak vallotta azt a föltételezést, amelyet már korábban közzétettek egyes misztikusok, akik inkább metafizikai problémákkal és nem régészettel foglalkoztak. Azt állították ugyanis, hogy az emberiség egy bizonyos bolygóról származik, onnan sugárzott szét fokozatosan a Galaxis térségeibe. Kedvelt témája volt ez a korszak fantaszta regényíróinak és egyben fekete báránya a Birodalom bármely, magára valamit is adó archeológusának. Hanem Arvardan olyan erővé növekedett, amellyel számolni kellett még a legtekintélyesebb tudósnak is, mivel az utóbbi tíz év során ő lett a legismertebb szaktekintély a Galaxis végvidékein és rejtett bugyraiban még föllelhető, birodalom előtti kultúrákból származó emlékeknek.
Például önálló monográfiát írt a Rigel szektor gépi civilizációjáról, ahol a robotok fejlődése évszázadokon keresztül önálló kultúra kialakulásához vezetett, mígnem a mind tökéletesebb fém rabszolgák annyira háttérbe szorították az emberi tevékenységet, hogy a Moray nevű erőszakos hadvezér kíméletlen flottái könnyűszerrel ellenőrzésük alá vonhatták az érintett világokat. Az ortodox régészek azt hangoztatták, hogy a különböző embertípusok egymástól függetlenül alakultak ki távoli bolygókon, és a sorból kilógó olyan kultúrákat, mint a Rigelé, csupán olyan fajtabéli eltéréseknek tekintették, amelyeket még nem egyenlített ki a közöttük végbement keveredés. Arvardan sikerrel cáfolta az ilyesféle elméleteket, bebizonyítva, hogy a Rigel robotkultúrája nem más, mint az idő és az adott tér gazdasági és társadalmi erőinek sajátos kinövése.
Azután ott voltak az Ophiucus barbár világai, amelyeket az ortodoxok hosszú ideje a csillagközi utazás szintjéig még el nem jutott, primitív emberi kultúrák példájaként emlegették. Ezeket a világokat minden kézikönyv annak egyértelmű bizonyítékaként hozta föl, hogy a fúziós elmélet az egyedül üdvözítő, amely szerint az ember a fejlődés csúcspontja minden, a víz és oxigén kémiáján alapuló, megfelelő hőmérsékletű és gravitációjú bolygó bármely életformáinak. Hogy az emberiség mindegyik, önállóan kifejlődött ága szabadon keveredhet egymással ... és hogy a csillagközi utazás kifejlődésével az ilyen keveredés valóban végbe is ment.
|
 |
Arvardan azonban olyan korai civilizációk nyomait tárta föl, amelyek jóval megelőzték a jelenleg körülbelül ezeréves múltra visszatekintő barbárság korszakát, és bebizonyították, hogy az Ophiucusról származó legkorábbi följegyzések kétségtelenül csillagközi kereskedelem korábbi meglétére utalnak. A végső érvet akkor szolgáltatta, amikor minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az ember már civilizált lényként jelent meg először abban a régióban.
Ezt követően érkezett el az a pillanat, amikor a Gal. Rég. Társ. K. (a Közlemények, tudományos körökben elfogadott rövidítése) végül is, benyújtása után tíz évvel hajlandónak mutatkozott Arvardan disszertációjának kiadására.
Kedvenc elmélete bizonyításának szándéka pedig most elvezérelte tudósunkat a Birodalom talán legjelentéktelenebb pontjára, a Föld nevű bolygóra.
Arvardan a Birodalom egyetlen földi támaszpontján, a Himalája északi oldalán lévő, világtól teljesen elzárt fennsíkon szállt le. Ott, ahol nem érzékelhető és soha nem is létezett radioaktivitás, ott ragyogott egy nem földi építészek kezétől származó palota. Lényegét tekintve a szerencsésebb bolygókra telepített többi alkirályi rezidencia másolata volt.
Az odahordott, nedvesen dús talaj is a kényelmet szolgálta. A terméketlen sziklákra humuszt terítettek, öntözték, mesterséges légkör és éghajlat burkába zárták, ily módon jött létre a mintegy öt négyzetmérföldnyi pázsit és virágzó liget.
|
|
Földi mércével mérve hihetetlen értékű energiába került ez az építkezés, de mögötte állt több tízmilliónyi és még mindig növekedő számú világ teljességgel kimeríthetetlen anyagi háttere. (Bizonyos becslések szerint a galaktikus időszámítás 827. évében naponta átlagosan ötven új világ nyerte el a Birodalmi Tartomány megtisztelő státusát. Ennek egyik legfontosabb föltétele az ötszázmilliós lélekszám elérése volt.)
Ezen a nem földi eredetű szigetecskén élt a Föld birodalmi helytartója, aki mesterségesen fényűző körülményei között néha megfeledkezhetett róla. hogy égy koszos patkánylyukvilág ura, eszébe juthatott, hogy maga is nagy tekintélyű arisztokrata, és neves történelmi család leszármazottja.
A felesége bizonyára ritkábban érezte ezt a megkönnyebbülést, különösen olyankor, amikor egy kis, füves dombocska tetejéről szemébe villant a távolban a területüket a Föld vad tájaitól elválasztó, élesen fénylő vonal. Ilyenkor sem az éjszaka hideg tüzek sokszínű fényeivel világló szökőkutak, sem a virágos sétányok, sem az idilli ligetecskék nem kárpótolhatták őt a száműzetés tudatáért.
|
|
Ezért Arvardan fogadtatása is bizonyára fényesebb volt a protokoll által előírtnál. A helytartó számára a tudós a Birodalom, a tágasság és határtalanság megtestesítője volt.
A maga részéről Arvardan is sok megcsodálnivalót talált.
– Nagyon szép ez a hely, igazán ízléses – mondta. – Igazán lenyűgöző, hogy a központi kultúra így áthatja birodalmunk legeldugottabb csücskét is, kedves Lord Ennius.
A helytartó elmosolyodott.
– Attól tartok, hogy ez a palota itt a Földön sokkal kellemesebb egy látogató, mint a benne lakók számára.
Nem más ez, mint egy kagylóhéj, amely minden érintésre üresen visszhangzik. Ha a családomra, a birodalmi csapatok itt és a bolygó fontosabb pontjain állomásozó egységeire és az önhöz hasonló, ritkán erre vetődő látogatókra gondol, ezzel lényegében ki is merítette a központi kultúra itt érvényesülő minden hatását.
És ez nem valami sok, nem igaz?
Egy oszlopos előtér árnyékában üldögéltek a lassan homályosodó délutáni fényben, miközben a Nap egyre alább ereszkedett a látóhatár ködösen vöröslő csúcsai fölött, a pompázó növények illatától oly terhes levegőben, hogy annak legkisebb rezdülése is nehéz sóhajnak tűnhetett.
Természetesen még egy helytartó részéről sem volt igazán illendő a túlzott érdeklődés egy vendég ügyes–bajos dolgai iránt, de csak addig, amíg nem vesszük tekintetbe a Birodalom egészétől való mindennapi elzártság nyomasztó embertelenségét.
– Körünkben marad egy ideig, Arvardan doktor? – kérdezte Ennius.
– Erre vonatkozóan még nem nyilatkozhatom véglegesen, Lord Ennius. Expedícióm többi tagja előtt érkeztem, hogy megismerkedjem a Föld kultúrájával és előkészítsem a szükséges hivatalos formaságokat.
Például öntől is meg kell szereznem a szokásos engedélyeket a szükséges helyeken való táborok létesítéséhez és más hasonlókhoz.
– Ó, azt megadjuk, megadjuk. És mikor kezd hozzá az ásatásokhoz? És mondja, miben reménykedik, mit találhat ezen a nyomorúságos szemétdombon?
– Ha minden jól megy, remélem, hogy pár hónapon belül fölállíthatom az első táborokat. Ami pedig ezt a világot illeti... sok minden elmondható róla, de az nem, hogy szemétdomb lenne. Teljes mértékben egyedülálló jelenség az egész Galaxisban.
– Egyedülálló? – kérdezte a helytartó feszülten. – Egyáltalán nem az! Egészen közönséges világ! Többékevésbé olyan, mint egy disznóól, egy borzalmas, bűzös lyuk, egy szennygödör, vagy használjon olyan becsmérlő jelzőt, amilyet csak óhajt. És minden undorító tulajdonsága mellett még a zsiványsága révén sem tarthat igényt valamiféle kizárólagosságra. Mindent egybevetve is egy közönséges, durva parasztvilág!
– De – vetette közbe Arvardan, kissé meglepődve a heves indulattal rázúduló mocskolódó kijelentések hallatán – ez a világ radioaktív. .
– No és, az mit számít? A Galaxis több ezer bolygója radioaktív, ráadásul nem egy sokkal inkább az, mint a Föld.
|
|
Ebben a pillanatban hívta föl magára figyelmüket a halk siklással melléjük gördülő mozgó felszolgálópult. Kézzel könnyen elérhető távolságban állapodott meg előttük. Ennius felé intett, és megkérdezte vendégét:
– Mit óhajtana a leginkább?
– Nincs semmi különös kívánságom. Talán a citromkoktélt.
– Az könnyen előállítható. A pultban megvan minden hozzávaló. Egy kis chenseyt kér bele, vagy inkább anélkül kéri?
– Csak egy hangyányit – mosolygott Arvardan, fölemelve csaknem egymáshoz érintett hüvelyk- és mutatóujját.
– Egy pillanat, és máris kész.
Valahol a mozgópult gyomrában működésbe lépett egy „csapos" (talán az emberi találékonyság világmindenség-szerte legnépszerűbb gépi leszármazottja), egy nem emberi kocsmáros, akinek elektronikus lelke nem pohárkákkal mérte, hanem atomonként keverte össze a koktél alkotóelemeit, aki mindig tökéletes pontossággal határozta meg az adagokat, és akivel egyetlen emberi lény kifinomult érzéke sem vehette volna föl a versenyt. A megfelelő nyílásban látszólag a semmiből bukkant elő két magas pohár. Arvardan a zöld színű után nyúlt, és egy pillanatig arcához érintve élvezte kellemes hűvösségét. Azután a szélét a szájához emelte és megízlelte az italt.
– A lehető legjobb – állapította meg. A poharat elhelyezte széke karfájának hajszálpontosan kialakított mélyedésében, és így folytatta: – Több ezer radioaktív bolygó létezik, helytartó úr, ahogy ön állítja, de valamennyi közül csak egyetlen egy lakott. És az éppen ez, uram.
– Nos – Ennius is ajkához érintette italát, és merevsége is enyhült valamicskét bársonyos érintésétől –, elfogadom, hogy ebből a szempontból valóban egyedülálló lehet. Ám ez nem valami irigylésre méltó kizárólagosság.
|
 |
|
– Ebben az esetben nem statisztikai egyedülállóságról van szó. – Arvardan egy-egy kortyintás között gondosan megválogatta a szavait. – Ennél többről van szó. A jelenségben fölmérhetetlen lehetőségek rejlenek. A biológusok bebizonyították, vagy legalábbis azt állítják, hogy azokon a bolygókon, ahol a légkör és a tengerek radioaktivitása bizonyos értéket meghalad, az élet nem alakulhat ki... És a Föld ilyen szennyezettsége jóval meghaladja ezt a mértéket.
– Ez érdekes. Eddig nem is tudtam róla. Ezek szerint a mondottak határozottan amellett szólnak, hogy a földi élet alapvetően különbözik a Galaxis bármely más pontján meglévőtől. Ez nyilvánvalóan megfelel az ön várakozásának is, hiszen a Sziriusz rendszeréből származik. – Ezt láthatóan némi gúnyosan élcelődő felhangon mondta, majd mintegy mellékesen hozzátette: – Tudja, hogy e bolygó kormányzásában a legfőbb nehézséget éppen az okozza, hogy meg kell küzdenünk az egész sziriuszi szektorban uralkodó, kivételesen éles földellenességgel? És ezek a földi emberek legalább olyan vehemenciával viszonozzák ezeket a negatív érzelmeket. Azt nem állíthatom, hogy a földellenesség többé-kevésbé oldottabb formában nem fordul elő a Galaxis egyéb pontjain is, de sehol olyan töménységben, mint a Sziriusz bolygórendszerében.
Arvardan türelmetlen szenvedéllyel válaszolt:
– Lord Ennius, vissza kell utasítanom ezt a burkolt célzást!
Bennem bármely élő embernél csekélyebb intolerancia rejlik e téren. Tudományos meggyőződésem legmélyéig hiszek az emberiség egységességében, és ez magában foglalja a Földet is. És minden életforma lényegében azonos természetű, mivel láncokba rendeződött nukleinsav-molekulákon és kolloidrendszereket alkotó fehérjéken alapul. Az imént általam említett radioaktivitás közvetlen hatása nem az emberi élet vagy egyáltalán bármilyen élet konkrét formáira van hatással. Általában az életet befolyásolja, mivel az utóbbi a makromolekulák kvantummechanikájára támaszkodik. Hat önre, rám, a földi emberekre, a pókokra és a mikrobákra egyaránt.
Tudja, a fehérjék és a nukleinsavak, de azt hiszem, ezt nem is szükséges megmagyaráznom önnek, az aminosavas nukleotidák végtelenül bonyolult csoportosulásai és bizonyos más speciális alkotóelemek rendszerei, amelyek rendkívül sokrétű, háromdimenziós mintákba rendeződnek, akár a napfény borús időben. És ez az instabilitás maga az élet, mivel az idők végtelenségéig változtatja a helyzetét, törekedve saját azonosságának megőrzésére, egy artista orrán egyensúlyozott hosszú rúd esetéhez hasonlóan.
Mielőtt azonban az élet egyáltalán megjelenhetne, először ezeknek a bonyolult vegyi rendszereknek kell fölépülniök a szervetlen anyagból. így tehát a kezdet kezdetén a napsugaraknak az óceánoknak nevezett hatalmas oldatmennyiségekre gyakorolt közvetlen hatására a szerves molekulák fokozatosan egyre bonyolultabbakká válnak: metánból formaldehidekké, majd végül cukrokká alakulnak. És itt kettéválik a folyamat: az egyik irányban a karbamidok nukleotidekké, majd nukleinsavakká, míg a másik irányban ugyanazok aminosavakká és végül fehérjékké fejlődnek. Itt természetesen közbeszólhat a véletlen is: az atomok e kombinációi és bomlástermékei, egyszóval az egész folyamat elemei egyes világokon több millió év alatt alakulhatnak ki, másutt viszont néhány száz év is elegendő lehet hozzájuk. Magától értetődően sokkal valószínűbb, hogy évmilliók kellenek az egész mikrovilág kibontakozásához. Valójában az a legvalószínűbb, hogy az egész sohasem következik be.
No már most, a szerves kémia fizikai sajátosságainak kutatói rendkívüli pontossággal meghatározták az ide vonatkozó láncreakciók természetét, különös tekintettel azok energetikai tulajdonságaira. Minden kétséget kizáró tény, hogy az élet keletkezésének számos kulcsfontosságú történése esetében lényeges, hogy semmiféle sugárzó energia ne legyen hatással az érintett folyamatokra. Amennyiben ezt ön furcsállná, helytartó uram, csak annyit mondhatok, hogy a fotokémia (a sugárzó energiaforrások által keltett reakciók vegytudománya) az általános tudományosság meglehetősen fejlett ága, és számtalan esete ismeretes annak, amikor egészen egyszerű reakciók két különböző irány valamelyikében haladhatnak tovább attól függően, hogy az adott pillanatban a kellő mennyiségű fényenergia rendelkezésre áll vagy hiányzik.
A közönséges világok esetében a sugárzó energia egyetlen vagy minden másiknál összehasonlíthatatlanul lényegesebb forrása az adott rendszer Napja. A felhők árnyékában vagy éjszaka a szén vagy nitrogén alkotóelemek új és új kombinációkba rendeződhetnek, mégpedig olyan alakzatokban, amelyek csak akkor jöhetnek létre, ha nincsenek jelen a Nap által máskor közéjük bombázott parányi energiamennyiségek, ahhoz hasonlóan, ahogy egy tekegolyó ütne szét egy végtelen nagy számú, ám ugyanakkor végtelenül parányi méretű kuglibábuk között.
A radioaktív világokon azonban, akár süt a nap, akár nem, minden csöppnyi víz, még a legsötétebb éjszaka kellős közepén is ötmérföldnyi mélységben fürge gamma-sugarak miriádjait bocsátja ki magából, beleütközve a szénatomokba, a vegyészek kifejezésével élve, aktiválják őket, és ezzel meghatározott alapreakciókat idéznek elő, amelyek viszont sohasem vezethetnek az élet kialakulásához.
Közben Arvardan itala elfogyott. Az üres poharat a várakozó mozgópultra helyezte. Az nyomban beszippantotta valamelyik speciális bugyrába, ahol megtisztította, sterilizálta és előkészítette a következő ital felszolgálására.
– Óhajt még egyet? – kérdezte Ennius.
– Majd kérdezzen meg ebéd után – tréfálkozott Arvardan
– Komolyan, e pillanatban teljesen elég volt.
Ennius idegesen dobolt ujjával széke karfáján, majd megjegyezte:
– Nagyon érdekfeszítően vázolta föl ezeket a folyamatokat de ha valóban minden úgy van, ahogy ön állítja, akkor mi a helyzet a földi élettel? Itt hogyan jöhetett létre?
– No látja, lassan még ön is elcsodálkozik rajta. Ám a válasz, legalábbis azt hiszem, egyszerű. A radioaktivitás, még azon a minimumon felül is, amely elegendő az élet kialakulásának megakadályozására, nem szükségszerűen pusztítja el a már létező életet. Lehetséges, hogy átalakítja, de különlegesen nagy dózisoktól eltekintve nem semmisíti meg. Tudhatja, más-más vegyi folyamatokról van szó. Az előző esetben az egyszerű molekulákat akadályozza meg bonyolultabbakká válásukban, míg a másikban már létrejött, összetett molekulák lerombolásáról van szó. Ez megközelítőleg sem azonos folyamat!
|
|
|
– A legkevésbé sem értem az eszmefuttatás lényegét – mondta Ennius.
– Hát nem teljesen világos? A Földön az élet korábban keletkezett a radioaktivitásának kialakulásánál.
Tiszteletre méltó helytartó uram, ez az egyetlen lehetséges magyarázat arra, hogy a Földön egyáltalán létezhet élet, különben a vonatkozó vegyészeti érvek a tudomány jó felét halomra döntenék.
Ennius döbbent hitetlenséggel meredt beszélgetőpartnere szemébe.
– Ezt igazán nem gondolhatja komolyan!
– És vajon miért nem?
– Mert ugyan hogyan válhat radioaktívvá bármely világ? E világ anyagában a radioaktív elemek évmilliók, sőt, évmilliárdok óta jelen vannak! Legalábbis ezt tanultam egyetemi éveim alatt, még a jogi tanulmányaimat megelőzően. A múlt meghatározhatatlan mélységeiből származnak ezek az elemek!
– De létezik mesterséges radioaktivitás is, Lord Ennius, mégpedig igen jelentős mértékben. Sok-sok ezerféle, elegendő energiával rendelkező nukleáris reakció lehetséges ahhoz, hogy bármiféle radioaktív izotópot létrehozzon.
|
|
Gondolja csak meg: ha föltételezzük, hogy valamely emberi lények bizonyos nukleáris reakciókat alkalmazhatnak az iparban, megfelelő ellenőrzés nélkül, sőt, még háborús célokra is, ha egyáltalán elképzelhetőnek tart bármilyen háborút egyetlen bolygón, akkor a talaj felső rétegeinek nagy része nyilvánvalóan radioaktív anyagokká alakulhat át. Nos, erről mi a véleménye?
A napkorong vérvörössé vált a hegyek fölött, amitől Ennius keskeny arca is vöröses színt öltött. Föltámadt az enyhe alkonyi szellő, és a palota környékén gondosan kiválogatott ízeltlábú életformák zümmögése az eddigiekhez képest is elhalkult.
– Ez túlságosan is mesterkéltnek hangzik számomra - jegyezte meg Ennius. - Legalábbis elképzelhetetlennek tartom a nukleáris reakciók harci alkalmazását vagy egyáltalán azt, hogy ilyen
mértékben bármiképpen is kikerüljenek az ellenőrzés alól...
–Teljesen természetes, uram, hogy ön ennyire alábecsüli a nukleáris reakciók jelentőségét, hiszen a mában él, amikor olyan egyszerű ellenőrizni őket. De mi a helyzet, ha valaki, vagy valamely hadsereg mégis alkalmazott ilyen fegyvereket még a megfelelő védelmi intézkedések kidolgozása előtt?
Például, mi lenne, ha valaki tűzbombákat vetett volna be annak fölismerése előtt, hogy tőlük a víz vagy akár a homok is lángra lobbanhat?
– Hmmm – tétovázott Ennius –, ön pontosan úgy beszél, akár Shekt.
– Ki az a Shekt? - pillantott föl Arvardan érdeklődőn.
– Egy földi ember. A kevés figyelemre méltó egyike. Úgy értem, olyasvalaki, akivel egy úriember is szóba állhat. Egy fizikus. Egyszer azt mondta nekem, hogy a Föld bizonyára nem is volt mindig radioaktív...
– Ó... tulajdonképpen nem is olyan meglepő dolog, hiszen ez az elmélet nem kizárólagos tulajdonom.
Benne van a Vének könyvében, amely a Föld hagyományos, illetve misztikus előtörténetével foglalkozik.
Bizonyos értelemben én is csupán azt idézem, azzal a különbséggel, hogy meglehetősen elvont állításait a megfelelő tudományos érvelés köntösébe öltöztetem.
– A Vének könyvében? – kérdezte Ennius meglepetten és némiképp izgatottan. – Hogyan jutott ön ehhez az irományhoz?
– Hol itt, hol ott. Nem volt könnyű, és csak bizonyos részeit olvashattam. Ez a radioaktivitást kétségbe vonó állítás, bármennyire tudománytalan is, rendkívül fontos a kutatási terveimet illetően... Egyébként miért kérdezi?
– Mivel ez a könyv a földi emberek egyik radikális szektájának szentírását képezi. Kívülállók egyáltalán nem is olvashatják. Nem is teszek róla említést, hogy ön is ismeri, legalábbis, ameddig itt tartózkodik. Nem földi embereket, illetve kívülállókat, ahogy ők mondják, ennél kevesebbért is meglincseltek már.
– Ez úgy hangzik, mintha a birodalmi rendőrség ezen a bolygón védekezésre kényszerülne.
– Ilyesmi csak szentségtörés esetében fordulhat elő. Legyen ez bölcs figyelmeztetés az ön számára is, Arvard doktor!
Dallamos harangjáték szólalt meg, mely szinte tökéletese: harmonizált a fák lombjainak susogásával. Egész lassan hal el, mintha reménytelen szerelem fűzné a környezetéhez.
Ennius fölemelkedett.
– Azt hiszem, itt az étkezés ideje. Csatlakozna hozzám, uram, és elfogadná a vendégszeretetet, amelyben a Birodalom e szerény földi buboréka részesítheti önt?
Kifinomult étkezésre itt meglehetősen ritkán kerülhetett sor. A házigazda nem mulaszthatta el, hogy elnézést kérjen, még ha képmutatóan is. Természetesen sok fogást szolgáltak föl, a környezet fényűző volt, a férfiak kifinomultak, a nők elbűvölőek. Az pedig magától értetődött, hogy a Sziriusz Baronn bolygójáról származó dr. Arvardan kényeztetése nem ismert határokat.
A doktor kihasználta hallgatóságának figyelmét a fogadás befejező részében. Jórészt mindent megismételt, amit korábban Ennius lordnak mondott, de szónoklatát ezúttal észrevehetően csekélyebb siker koronázta.
Egy ezredesi egyenruhát viselő, túlcicomázott úriember, a katonák részéről egy civil tudóssal szembeni szokásos leereszkedéssel feléhajolt, és megkérdezte:
– Ha helyesen értettem az ön által mondottakat, Arvardan doktor, akkor azt próbálja elhitetni velünk, hogy ezek a földi kutyák olyan ősi fajtát képviselnek, amely valaha régen az egész emberiség dicső előde lehetett?
– Tétovázom, ezredes, e kijelentés határozottságát illetően, de fönnáll az az érdekes lehetőség, hogy valóban így lehetett.
A mai naptól számított egy éven belül őszintén hiszem, hogy megbízható választ adhatok becses kérdésére.
– Ha arra a következtetésre jut, doktor, hogy valóban így van, amit erősen kétlek – vetette vissza a szót az ezredes –, akkor minden mértéken felül csodálkozom majd. E pillanatban éppen negyedik éve állomásozom a Földön, tapasztalataim tehát korántsem elhanyagolhatóak. Ezek a földiek mind, kivétel nélkül sötét gazfickók. Értelmi szempontból pedig kétségtelenül jóval alattunk állnak. Hiányzik belőlük az a szikra, amely az emberiséget eljuttatta a Galaxis minden zugába. Lusták, babonásak, mohók, és nyoma sincs bennük a lelki nagyságnak. Nem hiszem önnek, sem másnak, hogy fölmutathat akár egyetlen földlakót is, aki bármely szempontból fölvehetne a versenyt egy igazi emberrel... önnel vagy velem például, csak ha ezt bebizonyítja, hiszem el önnek vagy bárki másnak, hogy valaha ők lehettek a mi elődeink. Mindaddig azonban bocsássa meg nekem, ha nem segítem hozzá őket ehhez a mennybemenetelhez!
Egy, az asztal alsó végén ülő, köpcös alak ekkor megjegyezte:
– Azt mondják, csak a halott földi ember a jó földi ember, sőt még akkor is általában bűzlik. – És harsányan felröhögött.
Arvardan keserű képet vágott az előtte lévő tál felé, és tekintetét föl sem emelve megjegyezte:
– Nem óhajtok faji vitákba bonyolódni, különösképpen, mivel e kérdést illetően semmi értelme sincs.
Ugyanis a történelem előtti földi emberekről beszélek. Mai leszármazottaik hosszú ideje elszigeteltek, ráadásul a legszokatlanabb környezetbe kényszerítették őket ... mégsem ítélném el őket látatlanul.
|
|
Enniushoz fordult.
– Uram, úgy emlékszem, egy földi embert említett vacsora előtt.
– Valóban? Nem jut eszembe!
– Egy fizikust. Valami Shekt nevűt.
– Ó, igen. Valóban.
– Talán Affret Shekt az illető?
– Hogyan? Igen. Ön is hallott már róla?
– Azt hiszem, igen. Mióta szóba hozta, egész idő alatt rajta töröm a fejemet, és végre úgy tűnik, sikerült helyretennem.
Véletlenül nem az Atomkutatási Intézetnél van? Izé... a fenébe, hogy is hívják azt a várost? – Tenyere élével többször is megütögette a homlokát. – Chica? Nem?
– Pontosan róla van szó. Miért, mi van vele?
– Csupán annyi, hogy megjelent egy cikke a Fizikai Figyelő augusztusi számában. Azért figyeltem föl rá, mert mindent kerestem, ami a Földről szól, és a galaktikus folyóiratokban elég ritkán jelennek meg földi tudósok írásai. Mindenesetre oda akarok kilyukadni, hogy az illető állítása szerint kifejlesztett valami szerkezetet, amelyet „összegző"-nek nevez, és amely, úgymond, fokozza az emlősök tanulékonyságát, idegrendszerük befogadóképességét.
– Csakugyan? – vetette oda Ennius kissé élesen. – Én semmit sem hallottam róla.
– Megkereshetem önnek az adatait. Egész érdekes tanulmány, bár a matematikai levezetéseit aligha értem igazán. Mindenesetre ki is próbálta valami endemikus földi állatfajon... ha jól emlékszem, patkánynak nevezik, azután a kísérleti alanyokat valami útvesztőbe tette. Tudja, miért? Hogy egy kis méretű labirintusban megkeressék a táplálékhoz vezető egyetlen helyes utat. Ellenőrzésképpen nem kezelt patkányokat használt, és minden esetben kiderült, hogy az „összegzőt" megjártak kevesebb, mint harmadannyi idő alatt oldották meg a feladatot. Érzékeli ennek a jelentőségét, ezredes?
A vitát kezdeményező katonatiszt közömbösen vetette oda:
– Nem, doktor, nem érzékelem.
– Akkor hadd magyarázzam meg: szilárd meggyőződésem, hogy bármely, ilyen teljesítményre képes tudós, még hacsak földi ember is, teljes értékű szellemi társam, és ha megbocsátja a föltételezésemet, az öné is!
Ennius közbevágott:
|
– Bocsásson meg, Arvardan doktor! Térjünk vissza egy pillanatra ahhoz az „összegzőhöz". Vajon Shekt embereken is kipróbálta már?
Arvardan fölnevetett.
– Nem hinném, Lord Ennius. A kezelésben részesített patkányok kilenctizede ugyanis elpusztult az eljárás során. Aligha merné emberi alanyokon is kipróbálni, amíg nem fejleszti jóval tovább.
Ennius enyhe homlokráncolással dőlt hátra karosszékében, és a vacsora hátralévő ideje alatt többet nem szólt és nem is evett.
Valamivel éjfél előtt a helytartó csöndesen elhagyta a társaságot. csupán feleségének mondott pár szót, majd előrendelte személyi sztratocirkálóját, és nekivágott a kétórás útnak Chica felé. A könnyű ráncok még mindig ott voltak a homlokán, szíve fölfokozott izgalommal dobogott.
Így történt, hogy aznap délután, amikor Arbin Marén Joseph Schwartz társaságában szintén a városba érkezett, hogy fölajánlja őt a Shekt „összegzőjével" való kísérletezés céljára, a tudós már több mint egy órája magával a Föld helytartójával zárkózott be dolgozószobájába.
|
 |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
