| REGÉNYEK : Asimov: Kavics az égben - 2.fejezet |
Asimov: Kavics az égben - 2.fejezet
Asimov 2011.04.17. 11:48
A Föld – folytatta – a maga ódon civilizációjával és rendkívüli természeti környezetével olyan szokatlan kultúrát tár elénk, amelyet társadalomtudósaink oly hosszú ideje méltatlanul mellőznek, csupán a helyi kormányzatnak okozott nehézségeket látva benne. Minden reményem megvan rá, hogy egy, legföljebb két éven belül forradalmi változások következhetnek be a társadalomfejlődés és az emberi történelem megingathatatlannak vélt elméletei területén. – És így tovább és így tovább, fejezte be lendületes kézmozdulattal. Arbin Marén csak fél füllel hallgatta a mondottakat. – Vajon mit ért azon, hogy „szokatlan kultúra"? – dörmögte. ... Grew így vélekedett: – A gondotok nyilvánvalóan abból a körülményből fakad, Arbin, hogy én dolgozóként szerepelek a nyilvántartásban, ezért a termelési előírásaink három főre szólnak. De már unom, hogy minden bajnak én vagyok az okozója. Máris két évvel éltem túl az időmet. Elég volt. Arbin határozottan megbántódott. – Egyáltalán nem erről van szó. A legkevésbé sem állítom, hogy bármiképpen a terhünkre vagy. – Nos, különben is, mit számít az egész? Két év múlva úgyis újra népszámlálás lesz, és akkor végleg el kell mennem. Asimov: Kavics az égben
MÁSODIK FEJEZET
Az idegen elszállásolása
|
Loa Marén és mamlasz férje, Arbin aznap este éppen kártyáztak a hűvös szobában, miközben az idősebbik férfi motoros kerekes székében üldögélve mérgesen zörgette az újságja lapjait, és ingerülten kiabált: – Arbin!
Arbin Marén nem válaszolt neki azonnal. Óvatosan rakosgatta a vékony, sima, szögletes lapokat, a következő húzáson töprengve magában. Miután megszületett a döntés, közönyösen mégis visszaszólt:
– Mit akarsz, Grew?
A fölpaprikázódott Grew mérges pillantást vetett vejére az újságja széle fölött, és ismét vadul megzörgette a lapokat. Az ilyesféle zörejek nagy megkönnyebbülésére szolgáltak általában. Ha egy energiáktól duzzadó férfi hirtelen tolószékben találja magát, a lába helyett két élettelen karóval, akkor az űr szerelmére, csak kell neki valami, amivel kifejezheti az akaratát. Grew az újságját használta erre a célra. Zörgette a lapokat.
Gesztikulált velük, és ha nagyon mérges volt, a bútorokat is végigcsapkodta.
Grew tudta, hogy a Földön kívül mindenütt távhírközlő berendezések vannak, amelyeken mikrofilmek lejátszásával szerzik meg az emberek mindennapi ismereteiket. Ezek lényegében szabványosított olvasógépek voltak. Grew magában megvetette ezeket a módszereket. Elkorcsosult, degenerált szokásnak tekintette az egészet.
– Olvastad a hírt a Földre küldendő régészeti expedícióról?– kérdezte a vejét.
– Nem, még nem olvastam – válaszolta Arbin nyugodtan.
Grew persze tudta ezt, hiszen rajta kívül még senki sem látta azt az újságot, a család a múlt évben pedig végleg lemondott a videójáról. Megjegyzése mégis olyan ízű volt, mintha gyalogáldozattal nyitott volna egy sakkjátszmában.
|
 |
Majd így folytatta:
– Nos, itt írják, ni. Ráadásul császári támogatással, hogy tetszik? – Ezzel hozzálátott a cikk fölolvasásához, olyan szaggatottan lüktető hanghordozással, ahogy a legtöbben csinálják, amikor fennhangon olvasnak valamit. – Bel Arvardan, a Császári Régészeti Intézet kutató főmunkatársa, a Galaktikus Sajtóközpontnak adott interjújában annak a reményének adott hangot, hogy a Föld nevű bolygón tervezett régészeti kutatások, ott a Sziriusz szektor peremvidékén (lásd a térképet) értékes eredményekre vezethetnek.
A Föld – folytatta – a maga ódon civilizációjával és rendkívüli természeti környezetével olyan szokatlan kultúrát tár elénk, amelyet társadalomtudósaink oly hosszú ideje méltatlanul mellőznek, csupán a helyi kormányzatnak okozott nehézségeket látva benne.
Minden reményem megvan rá, hogy egy, legföljebb két éven belül forradalmi változások következhetnek be a társadalomfejlődés és az emberi történelem megingathatatlannak vélt elméletei területén. – És így tovább és így tovább, fejezte be lendületes kézmozdulattal.
Arbin Marén csak fél füllel hallgatta a mondottakat.
– Vajon mit ért azon, hogy „szokatlan kultúra"? – dörmögte.
Loa Marén egyáltalán nem figyelt oda.
– Te jössz, Arbin – ennyi volt minden megjegyzése.
Grew azonban nem hagyta annyiban:
|
– Nos, még csak meg sem kérdezitek, vajon miért hozta le ezt a cikket a Tribune? Nagyon jól tudjátok, hogy nyomós ok híján még egymillió birodalmi kreditért sem közölnék a Galaktikus Sajtóközpont valamelyik hírfoszlányát!
Ám hiába várt válaszra, ezért így folytatta:
– Mert itt van mellette egy róla szóló vezércikk. Egy egész oldalnyi főszerkesztői elmeszülemény, amely alaposan leszedi a keresztvizet arról a szerencsétlen Arvardan fickóról. Itt van ez az alak, aki tudományos kutatásokat tervez ezen a sártekén, ezek meg lila fejjel üvöltözve próbálják távol tartani innen. Nézzétek csak meg jól ezt a förmedvényt! Tessék, nézzétek meg! – rázta feléjük az újságot. – Olvassátok el! Mi ért nem teszitek meg a kedvemért?
Loa Marén letette a kezében lévő kártyalapokat, és keményen összeszorította vékony szája szélét.
–Tudod, milyen nehéz napunk volt ma, apa, ne gyere még te is éppen most azzal a politikával! Talán majd kicsit később, oké? Kérlek, apa!
Grew vicsorogva utánozta:
– Kérlek, apa! Kérlek, apa! Úgy látszik, szörnyen terhetekre van szegény öreg apátok, ha még pár megnyugtató szót is sajnáltok tőle egy ilyen szenzációs, friss hírrel kapcsolatban! Biztosan útban vagyok nektek itt, a sarokban üldögélve és arra kényszerítve benneteket, hogy ketten három szájat etessetek... De ki ebben a hibás? Én elég erős vagyok. A munkától sem vonakodom. És azt is tudjátok, hogy kezeltethettem volna a lábamat és vígan élhetnék úgy, mint eddig! – Beszéd közben a térdét csapkodta, kemény, durva, csattanós ütésekkel, amelyeket hallott ugyan, de nem érzett. – Csak azért nem tehetem, mert túl öreg vagyok hozzá, hogy érdemes legyen meggyógyítaniuk! Ez nektek nem valami „szokatlan kultúra"? Hát hogy nevezhetnénk még egy olyan világot, ahol egy ember még dolgozhatna, de nem hagyják!
|
|
A csillagokra mondom, épp ideje lenne fölszámolni ezt a baromságot, amelyet „különleges intézményrendszernek" csúfolnak! Nem valami tényleg különleges dolgok azok. Egyszerűen rozzantak! Azt gondolom...
Széles mozdulatokkal hadonászott, a harag által fejébe kergetett vértől egészen kivörösödött az arca.
Arbin erre már fölemelkedett a székéről, és keményen megszorította az idősebbik férfi vállát.
– Na most mi az, ami ennyire fölhergelt, Grew? Amint végeztél azzal az újsággal, én is rögtön elolvasom a vezércikkedet – mondta határozottan.
– Hát persze, de mi haszna, hiszen úgyis velük értesz majd egyet! Ti, fiatalok mind vacak, nyámnyila alakok vagytok!
Afféle mosogatórongyok azoknak a Véneknek a kezében!
Arbin most is érezte azt a kis, hideg szúrást, amelyet mindig, amikor a Vének Társasága szóba került.
Egyszerűen veszélyes volt az ilyen beszéd, amelyet Grew megengedett magának: kigúnyolni a Föld ősi
kultúráját! Egyáltalán ilyeneket. ..
Hát persze, ez egyszerűen beolvadáspártiságnak hangzott. Nagyokat nyelt mérgében. Ez a szó undort keltett benne, még gondolatban is.
Igaz, Grew fiatalkorában sokféle ostobaságot összelocsogtak a régi életmód elvetéséről, de hát akkor másféle idők jártak. Grew-nak is tudnia kellett mindezt, és bizonyára tisztában is volt vele, de nyilván nem lehetett könnyű neki, hogy ésszerűen és megértéssel viszonyuljon a kérdéshez, miközben tolószékének börtönébe zárva szemléli, hogyan peregnek le a napjai a következő népszámlálás idejéig.
Bizonyára Grew volt feszültebb a történtektől, de ezután nem szólt már semmit. Ahogy múltak a percek, egyre inkább megnyugodott, és egyre elmosódottabbá váltak szeme előtt a betűk. Még nem volt rá elég ideje, hogy alaposan és kritikus szemmel végigtanulmányozza a sporthíreket, amikor lassan bólogató feje csöndesen lekonyult a mellére. Halkan horkolni kezdett, és az újság egy végső, céltalan zizzenéssel kihullott elernyedő ujjai közül.
Ekkor Loa szólalt meg ideges suttogással:
– Talán nem vagyunk elég kedvesek hozzá, Arbin. Egy férfi számára nehéz lehet az ilyen élet, mint apáé.
Olyan lehet ez neki, mint maga a halál a korábbi életéhez képest.
– Semmi sem lehet olyan, mint a halál, Loa! Különben is, ott vannak az újságjai meg a könyvei. Azokkal igazán ellehet! Egy kis ilyesféle izgalom pedig csak fölrázza őt egy kicsit. Meglátod, ezután boldog és nyugodt lesz napokig.
Arbin újból a kártyára fordította a figyelmét, s amikor éppen újabb lap után nyúlt volna, akkor hangzott föl a dörömbölés, érthető szavakká össze nem álló, rekedt üvöltözés kíséretében.
Arbin megrezzent, majd mozdulatlanná dermedt. Loa szemében félelem fénye villant. Reszkető ajakkal bámul a férje arcába.
Arbin tért észre elsőként.
– Told ki innen Grew székét! Gyorsan!
|
|
|
Még ki sem mondta e pár szót, Loa máris megmarkolta a szék támláját. Összecsücsörített szájjal csitító hangokat hallatott közben.
De az alvó felnyögött, és a legelső mozdulatra tágra meresztett szemmel fölébredt. Ki is egyenesedett, és ösztönös mozdulattal az újságja után kapott.
– Mi van? Mi történt? – kérdezte ingerülten, de mégis suttogásra fogva a szót.
– Pssszt! Minden rendben van – sziszegte Loa határozatlanul, és begördítette a tolószéket a szomszédos szobába. Becsukta az ajtót, és nekivetette a hátát. Keskeny mellkasa idegesen fújtatott, miközben szemével rémülten kereste férje tekintetét.. Ekkor ismét fölhangzott a dörömbölés.
Szorosan egymás mellett állva nyitották ki az ajtót, mintegy védekezőn, és ellenségesség áradt a tekintetükből, amint szembetalálták magukat az alacsony, gyűrött emberkével, aki félénken mosolygott feléjük.
– Tehetünk önért valamit? – kérdezte Loa szertartásos udvariassággal, majd ijedten hátraugrott, amint az emberke fölnyögött, és kinyújtott kézzel valami kapaszkodót keresett, hogy el ne essen.
– Talán beteg? – kérdezte Arbin zavarodottan. – Gyere, segíts már becipelni!
Azután gyorsan elmúlt néhány óra. Hálószobájuk nyugalmában Arbin és Loa lassú mozdulatokkal lefekvéshez készülődött.
|
|
– Arbin! – szólalt meg az asszony.
– Mi van?
– Biztonságos ez így?
– Hogy? Biztonságos? – Úgy tett, mintha nem értené a kérdés lényegét!
– Mármint az, hogy behoztuk ezt az embert a házba. Vajon ki lehet?
– Hát én honnan tudjam? – hangzott az ingerült válasz. – De végül is, egy beteg embertől nem tagadhatjuk meg a menedéket. Holnap, ha nem tudja igazolni magát, értesítjük a Kerületi Biztonsági Szolgálatot, és ezzel vége is lesz az egésznek. – Ezzel elfordult, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy véget vessen a beszélgetésnek.
De felesége ismét megtörte a beálló csöndet, vékony hangja még riadtabban csendült.
– De nem gondolod, hogy a Vének Társaságának ügynöke lehet? Tudod, itt van velünk Grew!
– Úgy érted, azért, amit ma este mondott? Az bizony túlmegy a józan ész határán. Ezzel szemben semmiféle érvem sem lehet.
– Nem erre gondolok, és ezt te is nagyon jól tudod. Arra gondolok, hogy Grew máris két éve tartózkodik
itt illegálisan, és te is tisztában vagy vele, hogy ezzel talán a legszigorúbb szokás ellen vétünk.
– De senkinek sem ártunk vele – mormolta Arbin. – A ránk rótt mennyiséget megtermeljük, igaz, még akkor is, ha három személyre szól... három dolgozóra! Márpedig, ha így van, miért gyanakodnának bármire is? Hiszen még csak ki sem engedjük a házból!
– Talán kinyomozták a tolószéket. A motort és az alkatrészeket odakint kellett megvásárolnod hozzá.
– Ne kezdd újra ezt, Loa, jó? Hányszor elmagyaráztam már, hogy ahhoz a vacakhoz semmi mást nem vettem, csak szokványos konyhai fölszereléseket. Különben sem látom semmi okát, hogy a Testvériség ügynökének nézzük őt. Gondolod, hogy ilyen ravasz csapdát állítanának egy szerencsétlen, tolószékes öregember kedvéért? Nem jöhetnének éppen világos nappal, szabályos házkutatási paranccsal? Kérlek, így gondold végig a helyzetet!
– Hát jól van, Arbin. – Az asszony szeme hirtelen érdeklődéssel fölragyogott. – Ha tényleg így gondolod, és én nagyon is reméltem, hogy így lesz, akkor kívülállónak kell lennie!
Akkor nem lehet földi ember!
– Hogy érted, hogy nem lehet az? Ez még nevetségesebb.
Ugyan miért jönne a Birodalom bármelyik polgára minden lehetséges hely közül éppen a Földre?
– Azt nem tudom, miért. De igen, tudom... biztos valami bűncselekményt követett el odakint. – Rögtön bele is kapaszkodott tétova föltételezésébe: – Miért ne? Annak legalább van értelme. Akkor éppenséggel a Föld a legkívánatosabb célpont a számára. Kinek jutna eszébe, hogy éppen itt kutasson utána?
– Mármint ha tényleg egy kívülálló! De miféle bizonyítékod lehet erre?
– Nem beszéli a nyelvet, igaz? Ezt mindenképpen el kell ismerned. Vagy te talán értetted egyetlen szavát is? Tehát valahonnan a Galaxis távoli csücskéből kellett érkeznie, ahol ilyen furcsa nyelvjárást beszélnek.
|
|
Azt beszélik például, hogy a Fomalhaut lakóinak teljesen új nyelvet kell elsajátítaniok, ha meg akarják értetni magukat a Trantoron, a császári udvarnál... Hát nem látod, mit jelenthet ez? Ha ez az ember idegen a Földön, akkor biztosan nincs róla adat a Nyilvántartási Hivatalnál, és akkor csak annál jobban örülhet neki, ha nem teszünk róla jelentést. Alkalmazhatnánk a gazdaságban apa helyett, és akkor megint hárman és nem ketten állítanánk elő a három főnek szükséges dolgokat a következő szezonban. Sőt már most is segíthetne a betakarításban.
Várakozón nézett férje elbizonytalanodott arcába, aki hosszas töprenkedés után végül így szólt:
– Jól van, most feküdjünk le, Loa. Majd napvilágnál még egyszer alaposan meghányjuk-vetjük a dolgot.
A sustorgás abbamaradt, a lámpát eloltották, s a szobát és a házat hamarosan betöltötte az álom.
Másnap reggel azután Grew volt az, akinek meg kellett birkóznia a problémával. Arbin egyenesen reménykedve szegezte neki a kérdést. Bizonyos téren jobban megbízott az apósában, mint saját magában.
Grew így vélekedett:
– A gondotok nyilvánvalóan abból a körülményből fakad, Arbin, hogy én dolgozóként szerepelek a nyilvántartásban, ezért a termelési előírásaink három főre szólnak. De már unom, hogy minden bajnak én vagyok az okozója. Máris két évvel éltem túl az időmet. Elég volt.
Arbin határozottan megbántódott.
|
|
|
– Egyáltalán nem erről van szó. A legkevésbé sem állítom, hogy bármiképpen a terhünkre vagy.
– Nos, különben is, mit számít az egész? Két év múlva úgyis újra népszámlálás lesz, és akkor végleg el kell mennem.
– De legalább még két éved marad a könyveidre és egy kis pihenésre. Miért kellene erről lemondanod?
– Mert mások is úgy tesznek. No és mi van veled és Loával? Amikor eljönnek, hogy elvigyenek engem,
titeket sem hagynak majd békén. Hát miféle ember az, aki egypár nyavalyás esztendőt akar még tengődni azon az áron, hogy...
– Ezt hagyd abba, Grew. Semmi szükség hisztériázásra.
Hányszor megmagyaráztuk már neked, mire készülünk?
Majd egy héttel a népszámlálás előtt bejelentjük az esetedet.
– És bolonddá teszitek az orvost, azt hiszed?
– Majd megvesztegetjük azt az orvost.
– Hmmm. És ez az új ember csak megduplázza a gondot, hiszen őt is rejtegetitek majd, nem?
– Majdcsak megszabadulunk tőle valahogy. De a Föld szerelmére, most minek nyavalyognánk fölötte?
Még két teljes évünk van. Azt persze nem tudom, mihez kezdjünk vele.
– Egy idegen – morfondírozott Grew. – Csak úgy idejön, és bedörömböl az ajtón. Valami sehonnai.
Zagyvaságokat gagyarászik. Igazán nem tudom, mit tanácsolhatnék...
A farmer halkan mormolta:
– Igazán tisztességes modorú. Úgy néz ki, mint aki halálra rémült valamitől. Semmi bajt nem csinál nekünk.
– Azt mondod, rémült? És mi van, ha nem normális? Mi van, ha a motyogása egyáltalán nem valami idegen nyelvjárás, hanem csak egy bolond gagyogása?
– Nem olyannak látszik. – De Arbin mégis idegesen összerázkódott.
– Csak azért mondod ezt, mert föl akarod őt használni.
Nos, jól van, megmondom én neked, mit kell tennetek. Vigyétek be a városba!
– Hogy? Chicába? – Arbin láthatóan megrettent a gondolattól. – Az maga lenne a vég! – Egyáltalán nem – dörmögte Grew nyugodtan. – Az a baj veletek, hogy sohasem olvassátok az újságokat. Ennek a családnak nagy szerencséjére én viszont igen. Az a helyzet, hogy az Atomkutatási Intézetben kifejlesztettek valami szerkezetet, ami segíthet az embereknek, hogy könnyebben tanuljanak. Egész oldalas beszámoló volt róla a hétvégi mellékletben. És most önkénteseket keresnek hozzá. Vigyétek oda ezt az embert. Legyen ő egy ilyen
önkéntes!
Arbin határozottan megrázta a fejét.
– Meg vagy őrülve! Ilyesmit igazán nem tehetek vele, Grew! Legelőször is megkérdezik majd a nyilvántartási számát. Ezzel csak kivizsgálást vonnánk magunkra, mivelhogy nincsenek rendben nálunk a dolgok, és akkor téged is nyomban lefülelnének.
– Semmi ilyesmi nem történne, Arbin. Úgy látom, már megint alapvetően nem érted a helyzetet. Az intézet azért keres önkénteseket, mert az a berendezés még kísérleti stádiumban van. Máris lehet, hogy megölt néhány embert, tehát biztos vagyok benne, hogy nem tesznek majd föl semmiféle kérdést. És ha az idegen belepusztul a kísérletbe, talán még jobb is lesz neki, mint most. Most pedig add ide a könyvolvasómat, és állítsd be hatos betűnagyságra. És hozd be nekem az újságot, amint megérkezik, oké?
Már elmúlt dél, amikor Schwartz végre kinyitotta a szemét. Valami önmagát újratermelő, szívfacsaró fájdalmat érzett: a kínt, hogy fölébredvén nincs mellette a felesége, hogy megszűnt körülötte az ismerős világ...
Egyszer már átélte ezt a szenvedést, és az a pillanatnyi emlék most úgy villantotta föl benne a majdnem teljesen elfelejtett jelenetet, hogy szinte belevakult. Fiatalember volt akkor, egy behavazott, téli faluban... ott várakozott rá a szánkó... annak útja pedig a vasútnál ért véget... utána meg az a nagy hajó következett...
Az ismerős világ utáni, fájdalommal vegyes rettegő vágyakozás egy pillanatra azonossá tette őt azzal a húszéves ifjúval, aki akkor kivándorolt Amerikába. Ijedelme nagyon is valóságos volt. Ez nem lehetett valami rossz álom.
Fölpattant, amint az ajtó fölött megvillant, majd ismét elhalványodott valami fénysugár, és meghallotta házigazdája értelmetlenül pergő baritonját. Azután teljesen kinyílt az ajtó, és készen várta a reggeli. Valami tápláló kásaféle, amelyet ugyan nem ismert föl, de valahogy kukoricamáléra emlékeztette őt. Persze azért egészen másmilyen volt az íze, viszont tejet is kapott hozzá.
– Köszönöm – dünnyögte, és nagy igyekezettel bólogatott mellé.
A földműves mondott valamit, és fölemelte Schwartz ingét, amelyet előzőleg az egyik szék támlájára terítettek. Minden oldalról alaposan megvizsgálta, különös tekintettel a gombokra. Azután visszatette a helyére, és elhúzta egy beépített szekrény csúszóajtaját. Schwartz ekkor látta először közelebbről a tejszínűen fehér, sima falat.
– Műanyag – mormolta magában a mindent felölelő szót a laikus ember szilárd magabiztosságával. Azután azt is megfigyelte, hogy a szobában nem voltak sarkok és szögletek: a falfelületek lágy hajlattal olvadtak egymásba.
A másik férfi ekkor valami tárgyakat nyújtott felé félreérthetetlen mutogatás kíséretében. Egyértelműen arra szólította föl vendégét, hogy mosakodjon meg és öltözzön át.
Némi segítséget és útbaigazítást követően engedelmeskedett. Minden rendben ment, csak semmiféle borotválkozó eszközt nem talált, és heves mutogatása sem váltott ki egyebet a másikból, mint valami érthetetlen mormogást és megrökönyödött pillantásokat. Schwartz megvakarta deresedő borostáját, és megadóan fölsóhajtott.
Azután odavezették egy kis méretű, hosszúkás, kétkerekű kocsihoz, és gesztusokkal értésére adták, hogy szálljon be. A föld nekilódult alattuk, kétoldalt az út sebesen száguldott hátrafelé, míg apró, fehér épületek nem tűntek föl előttük, amelyek mögött a távolban kék vízfelület csillant.
Izgatottan mutatott előre.
– Chicago?
Ez volt utolsó morzsányi reménysége, bár életében nem látott még semmit, ami kevésbé emlékeztette volna egy nagyvárosra.
A farmer egy szóval sem válaszolt.
Kihunyt lelkében az utolsó reménysugár is.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
