| REGÉNYEK : Asimov: Kavics az égben - 1.fejezet |
Asimov: Kavics az égben - 1.fejezet
Asimov 2011.04.17. 10:36
No és az a kis rongybaba? Azzal mi a helyzet? Érezte, amint egyre jobban elbizonytalanodik. Biztosan mégiscsak álom az egész, különben valóban nem épelméjű. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a napszak is megváltozott. Már késő délutánra járt, legalábbis az árnyékok egyre inkább meghosszabbodtak. A hely tökéletes kihaltsága hirtelen dermesztő nyugtalanságot ébresztett benne. Nehézkesen talpra emelkedett. Úgy érezte, emberekkel kell találkoznia, bárkivel! És föltétlenül rá kell találnia valamilyen házra, ahhoz pedig mindenekelőtt valami utat kell keresnie. Ösztönösen arrafelé fordult, ahol láthatóan ritkábban nőttek a fák, és lassan elindult. Az esti hűvösség már belopózott a kabátja alá, és a fák teteje is fokozatosan elmosódott, bizonytalanná vált, amikor végre kiért az egyenes, teljesen néptelen makadámúira. Hálás megkönnyebbüléssel igyekezett a keskeny sávon előre, örömmel érzékelte a szilárd talajt a lába alatt. Asimov: Kavics az égben
ELSŐ FEJEZET
Két lépés között
|
Két perccel azelőtt, hogy örökre eltűnt az általa ismert Földről, Joseph Schwartz Chicago külvárosának kellemes utcáit rótta. Browning egyik költeményének pár sorát mormogva magában.
Kissé furcsa is volt a dolog, mivel Schwartz aligha keltette volna bárki arrajáróban olyan ember benyomását, aki Browning sorait dünnyögi önfeledten. Pontosan az volt, aminek látszott: egy kiszolgált szabó, aki tökéletesen híján van annak, amit a mai kifinomult elmék „általános műveltségnek" neveznek.
Viszont érdeklődő természetű lévén sok mindent olvasott válogatás nélkül. Hatalmas étvággyal falta az ismereteket, ezért gyakorlatilag csaknem mindenhez konyított valamit, és kivételes emlékezőtehetsége segítségével tudását még rendben is tudta tartani.
Fiatalabb korában például kétszer is elolvasta Robert Browning Rabbi Ben Ezra című költeményét, így természetesen betéve tudta minden sorát. Nagyrészt ugyan érthetetlen volt számára, de az utóbbi időkben az első három sora úgy hozzátartozott az életéhez, akár a tulajdon szívverése így esett, hogy 1949-ben, azon a napfényes, különösen ragyogó, kora nyári napon elméje csöndes rejtekén magában ismételgette az ismerős szavakat:
Jöjj, öregedjünk meg együtt!
A java még ott van előttünk:
A végső élet, melyet az első hagyott reánk...
Schwartz teljes szívével befogadta ezt az érzést. Fiatal éveinek európai küzdelmei, majd férfikorának egyesült államokbeli harcai után kellemes volt számára a nyugodt öregség. Megtakarított pénzecskéje és saját kis háza lehetővé tette neki a békés visszavonulást. Jó egészségnek örvendő felesége, két, tisztességgel férjhez adott lánya és utolsó, legszebb éveit megédesítő kis vasgyúró unokája mellett ugyan mi oka lett volna bármi panaszra?
Az atombomba persze ott lógott a feje fölött, de Schwartz alapvetően hitt az emberiség jó természetében.
Nem is gondolt rá, hogy kitörhet még egy háború. Eszébe sem jutott, hogy a Földet még egyszer beragyoghatja a dühödten széthasadó atomok napnál is fényesebb pokoltüze. Ezért türelemmel mosolygott a mellette elhaladó gyerekekre, és magában azt kívánta nekik, hogy gyors és biztonságos vágtával hagyják maguk mögött fiatalságukat és érjék el életük még előttük álló békés javát.
Lábát fölemelte, hogy átlépjen egy, a járdáról közömbösen felé mosolygó rongyos Julcsa babát, egy még senkinek sem hiányzó lelencgyereket. Hanem a lábát nem ugyanarra a Földre tette vissza...
|
 |
Chicagónak egy másik negyedében állt az Atomkutató Intézet, ahol a tudósoknak bizonyára voltak elméleteik a lényegében értelmes emberi természetről, de valahogy mégis szinte szégyelltek e gondolataikat, mert még nem találtak ki olyan műszert, amellyel ezt is pontosan lemérhették volna. Amikor ilyesmire gondoltak, gyakran csak arra vágyakoztak, hogy valami égi sugallat álljon az emberi természet (és az elátkozott emberi képzelőerő) útjába és ne csináljanak minden ártatlan és különös találmányukból azonnal valami halálos fegyvert.
Mégis, ugyanaz az ember, aki képtelen volt saját kíváncsiságának megzabolázására, és bőszen kutatta az atom energiáinak világát, amely egy szép napon a fél világot elpusztíthatja, képes lehetett a saját élete árán is megvédelmezni egy embertársáét, bármilyen jelentéktelen alak legyen is az illető.
A vegyész háta mögött fölragyogó kékes fény vonta magára először dr. Smith figyelmét.
A félig nyílt ajtó előtt elhaladva érdeklődve bámult be rá. A vegyész, egy kedélyes fiatalember éppen egy mérőedény megtöltésével foglalatoskodott, amelyben az oldat pontosan akkor érte el a kívánt szintet. A folyadékban valami fehér por lebegett lustán, míg a megfelelő idő alatt teljesen föl nem oldódott. Egy pillanatig nem történt semmi, ám akkor a Smith doktort megállító ösztöne működésbe lépett, és cselekvésre kényszerítette őt.
|
|
Berontott a helyiségbe, fölragadott egy mérőrudat, és a munkaasztal tetejéről lesöpörte a padlóra a rajta lévő tárgyakat. Megolvadt fém halálos sziszegése hallatszott. Dr. Smith érezte, amint egy kövér verejték– csepp gördül végig az orrán és megáll a hegyén.
A fiatalember üres tekintettel bámult a betonpadlóra, amelyen a szétfröccsent fém máris ezüstös pacnikká dermedt. Még mindig erős hő áradt belőlük.
– Mi történt? – kérdezte elhaló hangon.
Dr. Smith megvonta a vállát. Ő sem volt teljesen ura magának.
– Nem is tudom. De mondja csak, végül is mi történt itt?
– Semmi sem történt – hebegte a vegyész. – Ez csak egy finomítatlan urániumminta volt. Elektrolízises
réztesztet csináltam... Fogalmam sincs, mi történhetett.
– Akármi történt is, fiatalember, azt elmondhatom magának, mit láttam. A platinatégelynek tűzkoronája volt. Erős radioaktív sugárzást észleltem. Azt mondja, uránium volt?
– Igen, de finomítatlan uránium! Az pedig nem veszélyes. Úgy értem, hogy a maximális tisztaság a maghasadás föltétele, nem igaz? – Nyelve hegyével gyorsan megnyalta az ajkát.
– Úgy véli, uram, hogy valóban maghasadás lehetett? De hiszen nem plutónium, és nem is bombáztam.
– És – mormolta dr. Smith elgondolkodva – még ha tiszta lett volna, akkor sem volt meg a kritikus tömege.
Hosszan nézte a szappankő asztallapot, a szekrények megégett és összezsugorodott festését és a betonpadlón ezüstösen csillogó fémpacnikat. – Különben az uránium 1800 Celsius fokon olvad, a nukleáris jelenségeket pedig kevéssé ismerjük ahhoz, hogy bizonyossággal nyilatkozhatnánk az esetről. Ez a hely pedig biztosan át – meg átitatódott már mindenféle sugárzással. Amint kihűl a fém, fiatalember, legjobb lesz, ha gondosan összegyűjti és alaposan kielemzi.
Elgondolkodva nézett egy darabig a fiatal vegyész arcába, azután a szemközti falhoz lépett, és idegesen megtapogatta egy pontját, úgy vállmagasságban.
– Mi ez itt? – fordult hátra a másikhoz. – Ez mindig itt volt?
– Micsoda, uram? – A fiatalember is izgatottan odasietett, és megvizsgálta a helyet, amelyet az idősebbik férfi mutatott neki. Egy kis lyukacska volt az, mintha egy falba vert szöget kihúztak volna a helyéről, de ez keresztülhatolt a vakolaton és az egész, vastag falon: látszott rajta a kinti világosság.
A vegyész megrázta a fejét.
– Nem, ezt még sohasem láttam. De az is igaz, hogy nem is kerestem sohasem, uram.
Dr. Smith nem szólt semmit. Lassan elhátrált a faltól, elhaladt a hasáb alakú hőszabályzó mellett, rápillantott vékony acéllemezből készült dobozára. A víz keringett benne, amint a motor hajtotta keverőlapátok mániákusan forogva kergették, mialatt a víz alatt a melegítőként működő elektromos buborékok rendületlenül képződtek és szakadtak el a fémfelületről a higanyrelé működésének ritmusában.
– No és ez itt volt azelőtt? – Ezzel dr. Smith mutatóujjának körmével finoman megkopogtatta a termosztát fölső, szélesebb végének egy pontját. Mintha egy parányi, kerek lyukat fúrtak volna a fémbe. A víz szintje nem ért föl odáig.
A vegyész szeme elkerekedett.
– Nem, uram, ez nem volt itt. Abban egészen biztos vagyok.
– Hmmm. És a másik oldalon is van egy?
– Nos... itt vesszek meg! Úgy értem, igen, uram!
– Rendben van. Most jöjjön ide, és nézzen keresztül ezeken a lyukakon... Közben kapcsolja ki a hőszabályzót, kérem. Úgy, álljon csak ide! – Ujját ekkor a falban lévő lyukhoz illesztette. – Mit lát? – kérdezte izgatottan.
– Az ujját látom, uram. Pontosan arra a lyukra tette? Dr. Smith nem válaszolt. Azután igazi lelkiállapotát meghazudtoló nyugalommal:
– Most nézzen bele a másik irányban. És most mit lát?
– Most semmit.
– De pontosan azon a helyen állt az urániummal teli tégely.
Pontosan arra a helyre néz, nem igaz?
– Azt hiszem, igen, uram – jött a bizonytalan válasz.
Dr. Smith gyors pillantást vetett a még mindig félig nyitva lévő ajtó névtáblájára.
– Mr. Jennings, ez a legteljesebb mértékben szigorú titok – mondta hűvösen. – Nem szeretném, ha bármikor bárkinek említést tenne róla. Megértette?
– Pontosan, uram!
– Akkor most menjünk innen! Beküldjük majd a sugármérőket, vizsgálják meg alaposan ezt a helyet, mi pedig magával karanténba vonulunk egy időre.
– Sugárzás égette őket, úgy érti, uram?
– Majd megvizsgáljuk.
A két embernél azonban nem találtak erősebb besugárzásra utaló nyomokat. A vérképük rendben volt, és a hajhagymáik vizsgálata sem mutatott ki semmi gyanúsat. A rájuk törő enyhe rosszullétet inkább pszichoszomatikusnak tekintették, egyéb szimptómák pedig nem fordultak elő egyiküknél sem.
Az egész intézetben sem akkor, sem később nem akadt senki, aki megmagyarázhatta volna, hogy a kritikus mennyiségnél jóval kevesebb tisztítatlan uránium, ráadásul közvetlen neutronbombázás nélkül, miért olvadt meg hirtelenül abban a tégelyben; és villantotta föl éles fény koronáját.
Csak azt a következtetést vonhatták le, hogy az atomfizikában még seregnyi váratlan és veszedelmes meglepetés bujkálhat.
Dr. Smith ezért a későbbiek során elkészített jelentésében sem mondott el mindent a valóságnak megfelelően.
Nem tett említést például a laboratóriumban keletkezett lyukakról, arról, hogy a tégely helyéhez legközelebb lévő még alig látható, a hőszabályozó másik oldalán már valamivel nagyobb, a falban pedig, amely háromszor olyan messzire van attól a félelmetes forrástól, már akkora, hogy egy szöget is beledughatnának.
Az egyenes irányban terjedő sugár jó pár mérföldet megtehetett, mire a földfelszín görbületének eredményeképpen annyira eltávolodott tőle, hogy már nem okozhatott számottevő károkat, viszont átmérője addigra már jó tízlábnyira tágult. Ezután céltalanul kisuhant az űrbe, ahol egyre tágulva és gyöngülve,
halvány szálként hatolt keresztül a kozmosz szövetén.
Erről a fantáziaképről soha senkinek sem tett említést.
Arról sem beszélt senkinek, hogy bekérette a másnap reggeli újságokat a karanténba, és egy bizonyos téma után kutatva végiglapozta őket.
Egy hatalmas világvárosban annyi ember tűnik el naponta nyomtalanul! És senki sem rohant sikoltozva a rendőrségre a bejelentéssel, hogy a szeme előtt vált semmivé egy ember (vagy mondjuk egy embernek a fele!). Legalábbis ilyesmiről egyik lap sem tett említést.
Később dr. Smith erővel igyekezett elfelejteni az esetet.
|
 |
Joseph Schwartz két lépése között következett be az esemény. Fölemelte a jobb lábát, hogy átlépjen a rongyos Julcsa baba fölött, akkor egy pillanatra különös zsibbadtságot érzett, mintha az idő tréfájaként, fölragadta és belsejét kifordította volna valami örvény. Amikor letette a lábát, egyetlen szusszanással szakadt ki belőle a levegő, és érezte, amint csöndesen összerogy és lehanyatlik a fűre.
Sokáig maradt ott csukott szemmel, de aztán csak magához tért és körülnézett.
Hát mégis igaz! A füvön ült, ott, ahol az imént még betonon sétált.
A házak eltűntek! A pázsitfoltjaikon üldögélő, hosszú sorokba rendeződött fehér házaknak mind nyoma veszett!
És nem is pázsit volt, amin ült, mert a fű gondozatlanul, szabadon nőtt, körülötte pedig fák, sok fa, a látóhatáron egész kis erdő.
Ekkor érte az eddig legkellemetlenebb sokkhatás: a fák leveleinek jó része már rozsdavörösre váltott, és a keze is elszáradt falevél érdes felületét tapintotta. Városlakó volt ugyan, de azért tudta, hogy fest az ősz.
Ősz! De hiszen, amikor fölemelte a jobb lábát, akkor verőfényes júniusi délután volt, minden növény friss zöldben pompázott.
|
|
Önkéntelenül a lába felé pillantott, miközben a látottakat emésztette, és akkor meglepetten, éles hangon fölkiáltott és odakapott... Ott hevert a kis rongybaba, amelyiken átlépett: a valóság egy parányi leheleteként.
Ó, nem! Reszkető kézzel megfordította és látta, hogy nem teljesen ép. Nem szakadozott volt, hanem kettévágták. Hosszában hasították el, rendkívül pontosan, lószőr töltelékéből egyetlen szál sem állt ki. Az elmetszett szálcsomók pontosan egyformán végződtek.
A bal cipőjén megcsillanó fényfolt magára vonta a figyelmét. Még mindig a babát szorongatva nehézkesen a térdére emelte a lábát. A cipőtalp leghegye, az a rész, amely kissé előrenyúlik a felsőrész alól, hiányzott.
Olyan pontosan, ahogy egy földi suszter a földi dikicsével sohasem vágta volna le. A friss vágásfelület hihetetlenül simán, majdnem folyadékszerűen csillogott.
Schwartz zavarodottsága végigkúszott a gerincvelején és behatolt az agykérgébe, ahol azután szorongató rémületté dermedt.
Végül, mivel még a saját hangja is valahogy megnyugtató lehetett ebben a különben teljesen megbolondult bánatos világban, hangosan megszólalt: hangja mélyen, feszülten, lihegve hangzott.
– Legelőször is, nem vagyok őrült – mondta. – Lényegében ugyanúgy érzem magam, mint eddig is.
Persze, ha bolond lennék, akkor sem vennék róla tudomást, nem igaz?
Neem... – Érezte, amint fölkorbácsolódik bensejében a hisztéria. Minden erejével igyekezett elnyomni. – Kell, hogy legyen valami mód a helyzet meghatározására.
Tovább töprengett:
– Talán álmodom? De hogyan győződhetnék meg róla, hogy álom ez vagy valóság? – Belecsípett a karjába, és érezte a sajgást. Megcsóválta a fejét. – Éppenséggel álmodhatom is, hogy érzem a csípést. Ez még semmit sem bizonyít.
Kétségbeesetten pillantott körül. Hát lehet egy álom ennyire világos, részletes, és tarthat ilyen sokáig?
Valahol olvasta egyszer, hogy a legtöbb álom nem tart tovább öt másodpercnél, csupán jelentéktelen terhet jelent az alvó számára, és látszólagos hosszúsága csupán illúzió.
Hűvös kényelem! Fölhajtotta az inge kézelőjét, és karórájára nézett. A másodpercmutató rendületlenül járt körbe. Ha ez valóban álom, akkor alaposan megnyújtja azt a bizonyos öt másodpercet.
Körülnézett, majd hiábavaló igyekezettel törölgette homlokáról a hideg verejtéket. És ha amnéziája van?
Nem válaszolt önmaga kérdésére. Lassan a tenyerébe hajtotta az arcát.
Ha akkor, amikor fölemelte a lábát, a tudata letért jól bejáratott, tisztességgel karbantartott útjáról, amelyen már annyi éve jár...? Mi van, ha három hónap, esetleg egy év és három hónap vagy éppen tíz év és három hónap múltán, ősszel lépett vissza a földre ezen a furcsa helyen, amikor elkószált tudata visszatért? Nos, akkor is csak egyetlen lépésnek tűnhet az egész, holott... Különben is hol volt, és mit művelt a közben eltelt idő alatt?
– Neem! – A szó fájdalmas kiáltásként tört elő a torkából. Ez teljesen lehetetlen! Schwartz megvizsgálta az ingét. Az volt rajta, amelyet aznap reggel fölvett, illetve, aminek aznap reggel kellett volna lennie. És az az ing friss és tiszta volt. Elgondolkodva nyúlt a zakója zsebébe, és előhúzott belőle egy almát.
Vadul beleharapott. Az alma is friss volt, és még magában hordozta a hűtőszekrény hidegét, ahonnan alig két órával azelőtt vette ki. Illetve mindössze két órának lett volna szabad eltelnie azóta.
No és az a kis rongybaba? Azzal mi a helyzet?
Érezte, amint egyre jobban elbizonytalanodik. Biztosan mégiscsak álom az egész, különben valóban nem épelméjű.
Meglepetéssel tapasztalta, hogy a napszak is megváltozott. Már késő délutánra járt, legalábbis az árnyékok egyre inkább meghosszabbodtak. A hely tökéletes kihaltsága hirtelen dermesztő nyugtalanságot ébresztett benne.
Nehézkesen talpra emelkedett. Úgy érezte, emberekkel kell találkoznia, bárkivel! És föltétlenül rá kell találnia valamilyen házra, ahhoz pedig mindenekelőtt valami utat kell keresnie.
Ösztönösen arrafelé fordult, ahol láthatóan ritkábban nőttek a fák, és lassan elindult.
Az esti hűvösség már belopózott a kabátja alá, és a fák teteje is fokozatosan elmosódott, bizonytalanná vált, amikor végre kiért az egyenes, teljesen néptelen makadámúira. Hálás megkönnyebbüléssel igyekezett a keskeny sávon előre, örömmel érzékelte a szilárd talajt a lába alatt.
De az úton mindkét irányban csak a teljes üresség tátongott, mire ismét elfogta a torokszorongató, hideg érzés. Abban reménykedett, hogy majd jön valami autó. Az lett volna legkönnyebb: leinteni egyet és megkérdezni a vezetőtől – vágyakozásában hangosan ki is mondta a szavakat:
– Chicago felé tart esetleg, uram?
De mi a helyzet, ha nem is Chicago környékén van? Nos, bármely nagyobb város megteszi. Bármelyik település, ahol telefonközelbe juthat. Igaz, csak négy dollár huszonhét cent van a zsebében, de a rendőrség bármikor kisegítheti...
Nekivágott az országútnak, a közepén haladt, sűrűn tekingetve mind a két irányba. A naplemente nem keltett benne különösebb benyomást, sem az, hogy lassacskán előbújtak a legelső csillagok.
Sehol egy autó. És más egyéb sem! Közben lassan teljesen besötétedik.
Már attól tartott, hogy ismét eluralkodik rajta az a korábbi zsibbadtság, mivel a látóhatár vibrálni kezdett baloldalt a szeme előtt. A fák közötti réseken valami hideg kék fény villant elő. Nem olyan lobogó, rőtes lángolás volt, amilyennek egy erdőtüzet elképzelt, hanem halvány, lopakodó fénypászma. Sőt még a makadámút is mintha furcsán pislákolna a lába alatt. Még le is hajolt, hogy megtapogassa, de teljesen normálisnak találta. Mégis ott pislákolt az a távoli, halvány vibrálás a szeme sarkában.
Azon kapta magát, hogy minden erejét összeszedve rohan az országúton, cipője keményen, rendszertelenül csattog a sima felületen. Hirtelen észrevette, hogy a kettészelt babát még most is a markában szorongatja, mire haragos, hirtelen mozdulattal messzire hajította a feje fölött.
Ó, az élet gúnyos, csúfondáros kis maradványa...
Ekkor rémülten megtorpant. Bármi volt is az, az épelméjűségét bizonyította. Arra pedig igencsak szüksége volt. Ezért aztán tapogatott utána, térden csúszkálva az aszfalton, amíg meg nem találta: egy sötét foltot az alig érzékelhető halvány világosságban. A tölteléke már jobban kilógott. Gondolkodás nélkül visszagyömöszölte.
Újból nekivágott az útnak lépésben, túl nyomorultnak érezte már magát a futáshoz.
Egyre jobban megéhezett, és halálos félelem gyötörte, amikor jobb kéz felől megpillantott valami halvány fénysugarat.
Hála Istennek egy ház volt az!
|
 |
Vadul üvöltözni kezdett, amire nem válaszolt senki, de mégiscsak egy ház volt: a valóság egy parányi szikrája amely újra lelket öntött belé az utóbbi néhány óra szörnyű névtelen vadsága után. Letért az útról, és botladozva megindult a földeken át, árkokon mászott keresztül, fákat kerülgetett, bozótoson csörtetett végig, és egy patakon is keresztülgázolt.
Kísérteties dolog! Még a patak vize is foszforeszkált. Ezt azonban tudatának csupán a legeldugottabb sarkával érzékelte.
Azután végre odaért. Kinyújtott kezével megtámaszkodott a fehér falnál. Nem téglából, nem kőből és nem is fából épült, de most ezzel igazán nem törődött. Úgy nézett ki, mint valami durva, erős porcelán, de valójában az sem érdekelte. Csak valami ajtót keresett, s amikor megtalálta, és nem látott mellette csengőt,
dörömbölni kezdett rajta, démoni üvöltések kíséretében.
Csoszogást hallott odabentről és áldott, emberi hangot, végre nem a sajátját. Újra fölordított:
– Hé, odabent!
|
|
Halk, olajozott surrogás hallatszott, és az ajtó kitárult. Egy asszony nézett ki rajta, szemében a félelem apró szikrájával. Magas volt és sovány, mögötte pedig egy férfi nyurga, kemény arcú alakja rajzolódott ki valami munkaruhában. De nem is munkaruha volt az. Schwartz még sohasem látott semmi ilyesmit, de valami meghatározhatatlan módon mégis olyan öltözéknek látszott, amilyenben férfiak végzik a munkájukat.
De Schwartz különben sem volt valami elemző elme. Szemében most mind a ketten, a ruházatukkal együtt nagyon szépek voltak. Olyan szépek, amilyenek csak régen látott kedves barátok tűnhetnek az ember szemében.
Az asszony mondott valamit, de a folyékonyan pergő szöveg érthetetlen volt Schwartz számára, aki belekapaszkodott az ajtóba, hogy egyáltalán megmaradjon a talpán. Ajka tehetetlenül megvonaglott, és ismét megrohanta a korábban érzett páni félelem: légcsöve összeszorult, szívverése kis híján megállt.
Az az asszony ugyanis olyan nyelven szólalt meg, amilyet Schwartz addig még sohasem hallott.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
