| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 16. Török világ-német világ 3. rész |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 16. Török világ-német világ 3. rész
Benedek Elek 2011.03.24. 13:51
A nép tehát rengeteg nagy adót fizet s mégsem tudták rendesen fizetni a zsoldosokat. Akkor a kormány nagyot gondol s reformálja az adózást. Új alapra fekteti. Felhagy a portaszám szerint való adóztatással, s 1598-ban már a lakóházak után veti ki az adót, vagyis behozza a füstadót, melynek már az emléke is kiveszett volt. Mert a mohácsi vész előtt időnként a ház vagy a füst után vetették ki az adót, a mohácsi vész után azonban állandóan a porták után adózott a nép s a füstadót annyira elfeledték, hogy maga az 1598-iki törvény is ezt az adót oly ujitásnak mondja, mely »soha azelőtt Magyarországban nem divott.« Természetesen, ez az ujítás nagyot emel az adójövedelmen, mert most már mindenki fizet adót, a kinek háza van, ha nem is művel földet s csupán a hazátlan, vagy a mint nevezték: a más hátán lakó zsellérek esnek ki az adózás alól. Egy portára vagyis egy egész jobbágytelekre néhol 10 lakóház is esett s így képzelhető, hogy mennyivel előnyösebb volt a kincstárra a ház után való adózás. És nem szabad felednünk azt sem, hogy, különösen a XVI. században, rohamosan fogyott a porták száma. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
Török világ - német világ.
Egy kisebb arányú parasztlázadás leverésére még csak volt elegendő erő, ám a török továbbra is az országban marad, kiűzéséről már nem is beszélnek, jó, ha meggátolják a terjeszkedését. Csak egy a bizonyos: az adó folytonos emelkedése. Az 1595-iki országgyűlésen már a rendek minden jobbágy-kapu után 15 forintot ajánlanak, melyből kilenczet a jobbágyok, hatot a földesurak fizetnek a maguk zsebéből. Némi adót vetnek a kir. városokra is, az egytelkes nemesekre is. Adót vetnek a zsidókra is, fejenként 50 dénárt. A rá következő esztendőben már a 15 forintot fölemelik 18 forintra, melynek felét a jobbágyok, felét a földesurak fizetik. A papokat, a kir. tisztviselőket, a zsidókat is megrójják adóval, jövedelmeik arányában. A jobbágyok által fizetett kilencz forintból nyolcz forintot a magyar gyalogok fizetésére, egy forintot a véghelyek fölszerelésére szánnak, az egyházi és világi birtokos nemesekre rótt kilencz forintnak pedig az volna a rendeltetése, hogy abból magyar lovasokat tartsanak a király táborában. Az adózás ez időben tehát kiterjed nemcsak a nép minden rétegére, de magára a nemességre is, vagyis: most találkozunk először a közteherviseléssel. S a kormánynak különös nagy gondja van arra, hogy senki se bujhasson ki az adózás alól. Felhívja a rovok figyelmét arra a körülményre, hogy néhol a telkes jobbágyok, csakhogy az adótól szabaduljanak, az összeírás alkalmával zselléreknek vallják magokat s az összeírás befejezése után ismét jobbágyokká lesznek. Előfordult az is régebben, hogy egész telkeket hatod, sőt nyolczad teleknek is vallottak. Az adó alól való menekvés e módját a kormány úgy akarja ellensulyozni, hogy a jobbágygyal, ki a földesurának egész bért fizet, adót is egészet fizettet. A rovónak házról-házra kell járnia s nem csak a lábas jószágot veszi számba, hanem a jobbágy mindennemű vagyonát, mi az adó alapjául szolgálhat, mert - az utasitás szerint - »némely jobbágynak nincs ugyan ekéje, de kereskedéssel sokat szokott keresni.«
Mind e nagy áldozatok után sincs elég pénz a zsoldosok tartására, s míg a török területen a kóbor hajdúk, a magyar területen a német zsoldosok fosztogatják a népet. Nincs pénz, mert, a mint a sürűn felhangzott panaszokból kitetszik, az urak a népen behajtották ugyan az adót, de némelyik közülök - mint egyik akkori főtisztviselő mondja - »gyalázatos csalást« követett el: katona helyett szabad hajdut tartott, a ki nemhogy védte volna, hanem egyenesen kifosztotta a szegénységet, mégpedig ura engedelméből, ki ez engedély fejében nem adott neki zsoldot, hanem zsebre vágta az e czélra behajtott adót. Éhinség, mirigyhalál s német zsoldos pusztítja a népet, a rengeteg nagy adók s terhek mellett, pénzben, természetben, közmunkában szörnyü teher nehezedik reá. A nép pénzének s véres verejtékének köszönhető, hogy a legtöbb véghely ellent tudott állani a töröknek, s mind e nagy áldozatok fejében a hála az, hogy az ország védelmére szánt, de rendesen nem fizetett zsoldos csapatok kegyetlenül sanyargatják. A nép hűségesen megfizeti az adót, de nagy részét zsebre vágják s megtörtént (1600-ban), hogy a pápai vár német őrsége, mert nem kapta rendesen a zsoldját, fellázadott, a magyar várkapitányt és csekély számú magyar vitézeit fogságra vetette, közben alkudozott a fehérvári basával a vár átadásáról; majd a másfélezernyi német őrség Pápán és vidékén számos magyar lakost elfogott s Budán és Fehérvárt árverésen adta el a töröknek!
Igy segített a német kiverni a törököt.
A nép tehát rengeteg nagy adót fizet s mégsem tudták rendesen fizetni a zsoldosokat. Akkor a kormány nagyot gondol s reformálja az adózást. Új alapra fekteti. Felhagy a portaszám szerint való adóztatással, s 1598-ban már a lakóházak után veti ki az adót, vagyis behozza a füstadót, melynek már az emléke is kiveszett volt. Mert a mohácsi vész előtt időnként a ház vagy a füst után vetették ki az adót, a mohácsi vész után azonban állandóan a porták után adózott a nép s a füstadót annyira elfeledték, hogy maga az 1598-iki törvény is ezt az adót oly ujitásnak mondja, mely »soha azelőtt Magyarországban nem divott.« Természetesen, ez az ujítás nagyot emel az adójövedelmen, mert most már mindenki fizet adót, a kinek háza van, ha nem is művel földet s csupán a hazátlan, vagy a mint nevezték: a más hátán lakó zsellérek esnek ki az adózás alól. Egy portára vagyis egy egész jobbágytelekre néhol 10 lakóház is esett s így képzelhető, hogy mennyivel előnyösebb volt a kincstárra a ház után való adózás. És nem szabad felednünk azt sem, hogy, különösen a XVI. században, rohamosan fogyott a porták száma. Acsády Ignácz »A magyar jobbágynépesség száma a mohácsi vész után« czímű értekezésében harmincz vármegyéről kimutatja a porták számát s az ő számitása szerint, míg e harmincz megyében még 1495-ben 104, 107 porta volt, már az 1553-iki összeirásnál még felét sem találják e portáknak (egy portára ez időben átlag négy család, tehát husz lélek számitható), a mi nem csoda, hisz erre az időközre esik a Dózsa-féle lázadás, a mohácsi vész, a törökök számtalan betörése, az ezzel járó szörnyű pusztítás, s éhinség, ragályos betegség is folyton fogyasztották a népet.
Ez a lakóház szerint való adóztatás azonban nem tart sokáig: 1609-ben ismét visszatérnek a porta szerint való adózáshoz, csak hogy már ekkor a porta alatt nem egy jobbágyházat és egy egész jobbágytelket értenek, hanem négy egész jobbágy = vagy tizenkét zsellértelket. Később, az 1647-iki országgyűlés uj portaösszeirást rendel el, s egy portára négy oly jobbágyot számit, akiknek 4-6 ökrük, vagy nyolcz olyat, akiknek 2-2 ökrük van, marhátlan jobbágyot és zsellért pedig tizenhatot számit egy portára. A XVIII. században, mint később meglátjuk, változik a porta értelme s az adózók fizetőképességét vették alapul az adókivetésnél: vagyis az egész országra fölvettek egy bizonyos portaszámot s az országgyűlés által megszavazott adóösszeget annyi részre osztották, ahány portát a bevallások utján összeszámítottak (a mely bevallások körül, természetesen, sok visszaélés, hamisság történt), akkor aztán az egyes megyék közt, a megyék vagyoni helyzete s nem a területükön levő porták száma szerint, felosztották a portákat, viszont a megyék az egyes községek közt. Képzelhető, hogy a visszaéléseknek tág tere nyilt. A mely megyének hatalmasabb, befolyásosabb urai voltak, gondoskodtak arról, hogy az ő megyéjükre mennél kevesebb adó essék, nemkülönben a megyebeli urak az adónak az egyes községek közt való felosztásánál igazságtalanul megterhelhették az egyik községet, a másiknak meg kedveztek. De erről később. Vegyük fel ismét a történelem fonalát, folytassuk a német világ rajzolását.
A német atyáskodást keservesen sínylik az országnak mindama részei, melyeket nem a török tart hódoltságban. Szomorú időket ér Erdély is. A jó György barát halála után német zsoldosok lepik el Erdélyt is, de Castaldo önkényes katonai kormányzata csakhamar elviselhetetlenné válik, s Erdély, ahelyett hogy szorosabban fűződnék az anyaországhoz, még jobban eltávolodik. A német kapzsiság, rövidlátóság reakcziót szül, Castaldónak el kell hagynia Erdélyt, s János Zsigmond 1559-ben a törökök biztatására elfoglalja apai örökét. Erdély önálló fejedelemséggé lesz s ezzel az ország három részre darabolódik. Az önálló erdélyi fejedelemség legerősebb védőbástyája lesz a reformácziónak s János Zsigmond idejében az 1557., 1564-iki tordai és az 1571-iki maros-vásárhelyi országgyűlések a bevett felekezetek közé iktatták a lutheránusokat, reformátusokat és az unitáriusokat. De alig félszáz esztendőt tart Erdély e kiváló szerepe. Ez a félszáz esztendő is örökös küzdelem Erdély önállóságáért az osztrák politika nyilt és alattomos beolvasztó törekvései ellen. A nagy Báthory István halála után, ki még mint lengyel király is ébren őrködik Erdély önállósága felett, az erdélyi fejedelemség mind jobban elveszti önállóságát, s Báthory Zsigmond már oly egyezséget köt Rudolf királylyal, hogy, ha fiú-utódai nem maradnának, Erdély visszaszáll a koronára s ismét vajdák kormányozzák. Mihály oláh vajda is szemet vet Erdélyre, híveket is talál a székelységben, melynek ősi szabadságait, kiváltságait erősen megnyirbálta volt még János Zsigmond, mivelhogy a székelység őt nem akarta elismerni fejedelméül. Erdély megszabadúl ugyan az oláh vajdától, de egyszersmind osztrák kézbe kerül s megújul a Castaldo korabeli német világ: Básta György lesz Erdély kormányzója.
Nyomor, inség földje lesz Erdély Básta kormányzata alatt. A városokat, melyek Báthory Zsigmond pártján állottak, kegyetlenül megzsarolta s csak az egy Beszterczétől háromszázezer forintot zsarolt ki ez az átkos emlékű ember. Ő maga zsarolt, zsoldosai pedig büntetlenűl fosztogatták, rabolták a lakosságot. A nép ingyen élelmezte a zsoldos katonaságot, s ez nem elégedett meg ezzel, prédált, rabolt, elvette ökrét, lovát, minden marháját, annyira, hogy, éppen mint Kun László idejében, a nép maga húzta a szekerét. »Kun László szekere« ismétlődik; most a neve - »Básta szekere.« A lelketlen rablásnak rettentő nyomorúság lett a következése. A gabona olyannyira megdrágult, hogy egy mérő gabonát 25 aranyon is alig lehetett szerezni s a nép sok helyen ló- és macskahúson tengődött. »A szegény tartományt - mondja Istvánffy - oly nagy inségre juttatá a katonák féktelensége s telhetetlen kincsszomja, hogy a szegény nép és nemesség egyaránt többet kényteleníttetett szenvedni tőlük, mint bármely vad ellenségétől. A nép előtt oly gyűlöletessé lett a németek uralma, hogy már csupán nevöket is iszonyattal hallá.«
A német világ tehát nem különb a török világnál. Rettentő csapás mind a kettő. A panasz, hogy a német zsoldosok ingyen tartatják magukat s béke idején is a nép nyakán élősködnek: általános. Igy van ez Erdélyben, így van Magyarországnak a török által meg nem hódított területén mindenütt. A német kormány még gúnyolódik, ha a rendek panaszkodnak e miatt. A legnagyobb sérelmekre az a válasz, hogy a magyarok már csak szokásból panaszkodnak. »Szokásból« panaszkodtak a miatt is az 1602-iki országgyűlésen, hogy tizezer vallon és német, gyalog és lovas katonát, bár nincs már rájuk szükség, öt hónap óta ingyen tart Pozsony- és Nyitramegye népe. S ez a sorsa az egész felvidéknek. »De ezt még csak tűrhetné a nép, ha legalább fegyelemben tartanák az általa élelmezett hadat. Ám ezek az idegen zsoldosok a városokat és falukat kényök-kedvök szerint foglalják el; mintha örökségük volna, nem gazdának, de rabszolgának tartva a ház urát. És nem kevesebb a panasz a hajdúk ellen, kik az országot bekóborolva, rabolnak, égetnek, gyilkolnak. Mind a kétféle fegyveresek, honiak és idegenek, egyaránt bántják a parasztok, urak s a papok javait. Feltörik a templomokat, felássák a sírokat, hogy a halottakon található ékszereket elrabolják; gazdáikat veréssel, sebekkel illetik; a férjektől hitveseiket, a szülőktől gyermekeiket, az anyáktól 8-9 éves leánykáikat s az ártatlan, szemérmes szűzeket elrabolják s meggyalázva, csak nagy váltságért adják vissza. A nemesek, házaikból kiűzetve, a várakba kénytelenek megvonulni családjaikkal. A jobbágyok elfoglalt vagy felgyujtott hajlékaikból vadállatok módjára erdőkbe, barlangokba, sziklaüregekbe kénytelenek menekülni. De még a hegyek s erdők sem biztosak a rablóktól: felkutatják még ott is őket, hogy ruháiktól megfoszthassák. Dühök egyaránt kiterjed minden nemre, korra, osztályra. Még az adószedőket is kirabolják s a kirablottakat megverik. S így lőn, hogy számtalanok, kik nemes vérből származtak, most rongyokkal fedve éhesen, koldulva kénytelenek bujdosni... Ez siralmas képe a hajdani gazdag országnak. És mind e nyomornak nem kevésbbé okozója a féktelen katonaság, melytől mégis védelmet vár, mint a török és tatár. Tudják a rendek, hogy e bajok jobbára a hadak fizetetlenségéből erednek, de az ország lakosainak bűne-e, hogy a hadak nem fizettetnek? Itélje meg ő felsége, itélje meg a világ, szabad-e e fizetetten hadak martalékává dobni az országot?«
Az 1602-iki országgyűlésen sír fel e keserves panasz, de a király, Rudolf, nem hallja meg. Nyugodtan csinálta tovább az órákat Prágában, ez lévén Rudolf király kedves foglalkozása. A panasznak semmi hatása, ellenkezőleg a zsoldosok vakmerősége odáig fajul, hogy a kirabolandó helységeket előre felosztják maguk közt. És a német kényuralom nem elégszik meg az alkotmányos jogok eltiprásával, a személyi és birtokjogok semmibe vevésével, ugyanakkor a vallásszabadságot is meg akarja semmisíteni. A reformáczió, mely a török világgal egyidőben lép fel Magyarországon s Ferdinánd és Miksa alatt komolyabb ellentállás nélkül hódít magának híveket, Rudolfban és kormányában türelmetlen ellenségre talál. A kényuralomhoz szegődik az ellenreformáczió s valóban a török és a német uralomhoz még csak a vallási villongás hiányzott, hogy Magyarországon fenekestől felfordúljon a rend, romlás, pusztulás földje, siralom völgye legyen ez az ország. Az 1604-iki törvény 22. czikkelye, melyet Rudolf önkényesen írt a törvénykönyvbe, megtiltja a vallási ügyeknek országgyűlésen való tárgyalását s világosan megmondja, hogy ő a róm. kath. vallás híve s azt tartományaiban és »különösen az annyiféle eretnekségtől elárasztott Magyarországban is virágoztatni és terjesztetni kívánja«.
A protestánsoktól sorba szedik el a templomokat s az elkeseredés e miatt oly nagy mértéket ölt, hogy csak alkalmas ember kellett, ki a nemzeti és vallási sérelmek miatt forrongó tömegek élére álljon: minden pillanatban kitörhet a lázadás a német kényuralom ellen. E válságos időben tűzi ki Bocskay Isván a fölkelés zászlaját. Az a Bocskay, ki Prágában Rudolfnak az erdélyi ügyekben egyideig tanácsadója volt. Kezdetben a kóbor hajdúkat gyüjti maga köré (kiket a fölkelés dicsőséges befejezése után nemessé tesz és a mai Hajdumegyében telepít le), de csakhamar egész Erdély s Magyarország Bocskay zászlaját követi s a törököt is megnyervén segítségnek, hatalmába ejti csaknem az egész országot. Rajta áll, hogy megkoronáztassa magát magyar királynak (a török szultán küldött is neki koronát), ő azonban megelégszik az erdélyi fejedelemséggel. Nem koronát keresett, hanem szabadságot a nemzetnek. És megköti a nevezetes bécsi békét 1607-ben, mely biztosítja a protestánsoknak a teljes vallásszabadságot. De biztosítja a békeszerződés az ország alkotmányos jogait és törvényes szokásait is: nevezetesen a nádorválasztást, a koronának az országban, Pozsonyban való tartását, a hivataloknak magyarokra való ruházását valláskülönbség nélkül. Ám a felekezeti harczok nem szüntek meg s Bocskay halála után, II. Mátyás idejében az ellenreformáczió ujra fölveszi a küzdelmet a protestánsok ellen. Különösen a nagynevű Pázmány Péter esztergomi érsek sorba hódítja meg a protestáns főurakat a katholikus hitnek s a főurakkal együtt jobbágyaikat is, mert a jobbágy a hitében sem szabad: ha protestáns a földesur, neki is a protestáns hitet kell követnie, ha katholikus a földesur, a katholikus hitet! A vallásért való küzdelmek hosszú sora vonúl el előttünk. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem s utána Rákóczy György lobogtatják a protestáns vallás s ezzel a nemzeti szabadság zászlaját, de ő utánuk ismét szomorú idők következnek a protestánsokra s a bécsi kormány a legelső alkalmat felhasználja a magyar alkotmány s a protestantizmus megsemmisítésére. Midőn másfélszázados török hódoltság után a törököt 1686-ban kiverik Budavárából s általában az ország megszabadult a töröktől, a magyar nemzet a királyi családnak e téren szerzett érdemeit azzal hálálja meg, hogy törvénybe igtatja a Habsburg-háznak fiágon való trónöröklési jogát, ellenben a bécsi kormány meghódított tartománynak tekinti Magyarországot. Nem ismert magyar alkotmányt, nem ismert vallásszabadságot.
A linczi béke, melyet I. Rákóczy György 1645-ben kötött III. Ferdinánddal, volt az utolsó, mely a nemzet alkotmányát s a vallásszabadságot biztosította, de huszonöt év sem mult el, lobogni látjuk a fölkelés zászlaját Thököly Imre kezében. De Thököly fölkelése nem szerzi vissza a szabadságot: a törökre támaszkodván, a török kiűzésével elesik a fölkelés zászlaja is s Thököly kénytelen elhagyni az országot. A török kitakarodik az országból s most már a német az úr az egész országban. Két úr helyett egy, de ez az egy most már több a kettőnél is. A német már míg a törökkel kellett osztozkodnia a hatalomban, megmutatta, hogy ő sokkal nagyobbra látó a töröknél. Most meg egyedül marad, versenytárs nélkül: itt a kedvező alkalom, hogy osztrák tartománynyá tegye Magyarországot. Német katonai kormányzók uralkodnak most s szabadabban mint valaha űzik a nép zsarolását, kifosztását. Kollonics érsek hires mondása, hogy: Magyarországot előbb koldussá kell tenni, azután katholikussá és németté! - politikai programm, melyet hűségesen követ a bécsi kormány.
Ennek a programmnak megvalósításában állította meg egy időre a német kormányt Thököly Imre, majd - II. Rákóczy Ferencz.
Kezdődik a kurucz-labancz világ...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
