| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 16. Török világ-német világ 2. rész |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 16. Török világ-német világ 2. rész
Benedek Elek 2011.03.24. 13:36
Nyilvánvaló, hogy a magyar paraszt inkább huzódott még a kóbor hajdúkhoz is, hisz ha másként nem segíthetett magán, végső kétségbeesésében közéjük állott s velük rabolt, de a törökkel nem foghatott semmiféle közös vállalkozásba. S ha a kóbor hajdúk raboltak, annak legalább megvolt az a mentsége, hogy többnyire a szükség kényszerítette rá. Rosszul fizetett zsoldosokból került ki a hajdúk nagy többsége, szökevény katonákból lett »szegény legények« voltak, kik haza nem mehettek s nem maradt más számokra a kóbor, rabló életnél. A török azonban úr volt a hódolt területen, s törvényes uton is (már t. i. az ő saját törvénye szerint) kelleténél nagyobb mértékben zsarolhatta a népet. Ám a mindenféle terhes adó, ajándék és robot nem elégítette ki a törököt, a paraszt vagyonát a magáénak tekintette s természetesnek találták, ha faluról falura jártak s élősködtek a szegény nép nyakán. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
Török világ - német világ.
Látni való e pontokból, hogy az egész utasításnak statárium-jellege van, amit a zavaros idők könnyen magyaráznak, s hogy a parasztvármegye sem egyéb, mint a nemes vármegye által a viszonyok kényszerítő hatása alatt létesített rendőri intézmény, (a későbbi csendbiztosi intézmény alapja) nagy megszorításokkal ugyan, de oly jogokkal is felruházva, melyekre addig paraszt ember gondolni sem mert. A parasztvármegye azonban nem mindenben járt el a nemes vármegye utasításai szerint - s itt már nem csupán a pestmegyei utasításokat értjük, mert a török területen általános volt ez intézmény - s az elfogott kóbor hajdúkat nem mindig kisérték a végbeli kapitányokhoz vagy alispánokhoz, a mi nem is volt könnyü dolog a nagy távolság miatt, hanem statariáliter végeztek velök. Kezdetben az ilyen statariális igazságszolgáltatásokért megbüntették a paraszthadnagyokat, de később, látván, hogy a parasztság kedvetlenül mozdul meg a kóbor katonák üldözésére, szabadságot adtak a parasztvármegyének, hogy a magát egyáltalán megadni nem akaró »latrokat« agyon verhessék.
De korlátozta a parasztvármegyéket a szabad mozgásban, a szabadabb cselekvésben a török is. Mert a török nem akart arról tudni, hogy a paraszt fegyverrel járjon. Igy a hevesmegyei parasztvármegye panaszából tudjuk, hogy a budai vezér néhány paraszt hadnagyot maga elé idézett s rájok mordult, hogy ki tette őket hadnagyokká: ki engedte meg nekik a fegyverviselést? És a vezér »esküdözött az Istenre, hogy ha le nem teszik a fegyvert, hét évesen felül levágatja őket, a hét éveseket pedig a császár kertjébe küldi«. A fenyegetésnek, természetesen, volt foganatja: több faluban letették a fegyvert, a minek meg ismét az lett a következése, hogy a kóbor hajdúk vérszemet kaptak. Ekkor a nemes vármegye lépett közbe a vezérnél s kieszközölte, hogy »kétfoku fejszével« vagyis a mai fokossal és kapával megölhetik a rablókat, később (1669-ben) azután a török kormány is belátta a parasztvármegye szükséges voltát (ha a jobbágyot rabolták, ezt a török is érezte) s a mondott esztendőben a szolnoki bég megengedte a Jászságnak - irja Gyárfás István - hogy »ez ideig való régi szokások szerint illendő fegyverrel, vármegye akaratából felkelvén, a zsaroló, lopó tolvajokat szabadon kergethessék és megölhessék s a halál diját megfizetni ne tartozzanak.« Ám a fegyverviselés engedélye sem volt elég arra, hogy a parasztvármegye megszüntesse a kóbor hajdúk s a végbeli katonák zsarolásait, nagy vakmerőséggel üzött rablásait. Számtalan esetben történt meg, hogy az elfogott rablókat utközben, midőn a végbeli kapitányhoz vagy alispánhoz kisérték, a társaik kiszabadították s általában, amint csak szerét ejthették, kegyetlen bosszút állottak a községeken és egyeseken a »latrok« üldözéseért. Magának a nemes vármegyének nem volt ereje arra, hogy megfékezze a rablókat, ő is a végvárak kapitányaihoz fordult segítségért, akik közt nem egy titokban a kóbor hajdúkat pártolta, megosztozván velük a prédában. S hogy mily nagy mértékű lehetett a hajdúk garázdálkodása s mily keveset érő ezzel szemben a nemes és parasztvármegye védelme, bizonyság rá az az érdekes népgyűlés, melyet Kecskemét városának jegyzője, Nyéky Gábor hivott össze 1672-ben, s melyre Kecskemét vidékének, a Dunamelléknek s Kiskunságnak a lakosai nagy számmal jelentek meg. Ez a népgyűlés elhatározta, hogy miután sem a megyék, sem a végbeli kapitányok, sem a földesurak nem védik meg a kóbor hajdúk ellenében, jövőre az »elfogott latrokat« egyenesen Spankauhoz, a kassai német főtábornokhoz küldik büntetés végett. Jóllehet a megyének tudtára adták e határozatot, a megye urai árulást láttak ebben nemcsak a megye, hanem a király ellen is s a népgyűlés vezetőjét, Nyékyt fogságra vetették. Ezt az esetet csak annak példájára jegyeztem föl, hogy im, a vármegye, ha nem is tudta megvédeni a népet a kóbor hajdúk ellenében, a jogait még a hódolt területen sem adta föl.
Sem a közigazgatást, sem az igazságszolgáltatást a vármegye a török hódoltság egész idején ki nem eresztette a kezéből, ha nem is gyakorolhatta azt abban a mértékben, mint rendes körülmények közt. Ez az egyik magyarázata, hogy a magyar nép községi és családi életében maradandó nyomot nem hagyot a török világ, a másik meg a két nép erkölcseinek, szokásainak, vallásának, ruházkodásának, élete módjának nagy külömbözősége. Együtt éltek s mégis oly messze egymástól, hogy össze nem olvadhattak. Török és magyar össze nem házasodtak s ha igen, ez csak erőszakos vagy furfangos módon történhetett. A török csak ugy tehette feleségévé a keresztény nőt, ha elrabolta vagy megvásárolta rabszolgakereskedőtől, vagy ha furfangos módon magához lánczolta. E furfangok közé tartozott, hogy a török, ha szemet vetett egy magyar nőre s ez önként nem akart felesége lenni, panaszra ment a kádihoz (biróhoz) s megesküdött, hogy megöli magát, ha azt a nőt hozzá nem adják. Ha a nőnek nem volt férje, a kádi a töröknek itélte. Érdekesebb az a fogás, hogy a török almát adott a török szokást nem ismerő nőnek s ezzel jegyezte el magának. A nő hiába tiltakozott: ha a török be tudta bizonyítani, hogy a nő elfogadta tőle az almát, oda itélték. Talán az egyetlen török szokás, mely az ország némely részében sokáig megmaradt a magyar nép közt, almával jegyezvén el a legény a leányt. Ámbár meglehet, hogy valóképpen magyar népszokás, melyet a török vett át a magyartól, azzal a külömbséggel, hogy, mig a magyar legénynél az alma csak jelképe az eljegyzésnek, melyből még nem okvetlen lesz házasság, a török, ha egyszer a leány elfogadta az almát, nem is engedte el a házasságot.
Nyilvánvaló, hogy a magyar paraszt inkább huzódott még a kóbor hajdúkhoz is, hisz ha másként nem segíthetett magán, végső kétségbeesésében közéjük állott s velük rabolt, de a törökkel nem foghatott semmiféle közös vállalkozásba. S ha a kóbor hajdúk raboltak, annak legalább megvolt az a mentsége, hogy többnyire a szükség kényszerítette rá. Rosszul fizetett zsoldosokból került ki a hajdúk nagy többsége, szökevény katonákból lett »szegény legények« voltak, kik haza nem mehettek s nem maradt más számokra a kóbor, rabló életnél. A török azonban úr volt a hódolt területen, s törvényes uton is (már t. i. az ő saját törvénye szerint) kelleténél nagyobb mértékben zsarolhatta a népet. Ám a mindenféle terhes adó, ajándék és robot nem elégítette ki a törököt, a paraszt vagyonát a magáénak tekintette s természetesnek találták, ha faluról falura jártak s élősködtek a szegény nép nyakán. Számos panasz volt a miatt - irja Salamon Ferencz - hogy a törökök, megszállván egy helységben, a falusiakkal őriztetik a lovukat s ha egy ló elveszett, a faluval fizettetik meg. Az utazó török, a hol megszállott, magáénak tekinté a gazda tulajdonát. »A várakból és a palánkokból néha fölkerekedett a török zsoldosok alja, s a lakosok szekerén, lovain faluról falura ment élősködni. Noha az ozmán törvények minden ház belseje iránt tiszteletet parancsolnak, beültek a szegény ember házába, megették, a mi elesége volt, és megitták a borát. A vendégi jognál fogva ajándékban is vettek egy s mást s e czim alatt a gazdán pénzt, posztót, kést, róka- és farkasbőrt követeltek; vagy elvitték saruját és lehuzták a hátáról a bundát. Négy-öt napig is ellakmároztak egy helyen s nem hogy fizettek volna az eleségért, hanem betörtek a kamrába és pinczébe s a mit el nem fogyaszthattak, a buzát, lisztet, bort felrakták a lakosok szekerére. Az ellenszegülőt elverték s megsebesítették. A kocsin négy-öt napig vitették magukat. Olykor kifogták a marhát az ekéből s a bérest és juhászt vérbe hagyták ott.«
A megye mellett, természetesen, a török is »közigazgat« és alkalmazza az ő saját külön büntető paragrafusait. De nem az igazságszolgáltatás a czélja, hanem hogy miből préselhet ki pénzt. Megfizetteti a véletlen halálozásokat is a hátramaradottakkal. Ime néhány érdekes példa Salamon Ferencz könyvéből. Egy gödöllői paraszt özvegyén, ámbár a paraszt természetes halállal halt meg, a falu ura, Musztafa szpáhi, 47 forintot s egy borjas tehenet követel. Kun-Szent-Miklóson egy gyermek a vizbe fult s az apjával 60 forintot fizettet Kaplag budai aga. Bagón egy kútba esett gyermekért 40 forintot fizettet apjával a budai adószedő. A szecsői biró haláláért egy tehenet ad a falu. Szóval,- mint a szadaiak mondják, - »bármi névvel haljon meg az ember, a díját megveszi a török«.
Magyar és török büntető igazságszolgáltatás összekeveredik, kétféle törvény intézi a nép sorsát, hányják-vetik jobbra-balra s igazi védelmet nem nyujt neki sem a magyar, sem a török kormány, sem az igazságszolgáltatás, sem az élet- és vagyonbiztosság tekintetében. Csak oly helységekben, melyekben nem lakott török, maradt meglehetős tisztán magyar jellegűnek a községi élet, jóllehet a török hódoltsághoz tartozik. És érintetlen maradt az egyházi kormányzat, melybe a török nem avatkozott s mely azért is fontos, mert az egyházi kormányzat sok tekintetben össze kapcsolódott a községivel. Lopást, orgazdaságot, fajtalanságot, káromkodást s más efféle bünöket, vétségeket az egyház is büntet s az Alföldön, hol a reformáczió hatalmas hódítást tett éppen a török világ idején, a pap eklézsiát követtet a bünösökkel, ami ma is szokásban van sok helyen a reformátusok között. Ez időben az eklézsia-követés úgy történt, hogy a bünöst a templom közepén fekete székre ültették s fekete posztóval betakarták. Isteni tisztelet után a pap felolvasta a bűnös előtt a vétkeit, rá a bűnbánatot, melyet a bűnösnek utána kellett mondania. A ki nem követett eklézsiát, azt kirekesztették az egyházból, a mi egyértelmű volt a helységből való számkivetéssel. A protestáns egyház és önkormányzata nagy hatással volt a községi önkormányzat kifejlődésére, a mi természetes, hisz a községbeli előljárók s más érdemesebb emberek egyben tagjai voltak a presbitériumnak is. A török nemcsak türte, de természetesnek is találta az egyházi és világi ügyek összekeverését, hisz e tekintetben a saját törvényét látta magyar kiadásban, a mennyiben a török egyházi törvények egyszersmind politikai törvények is voltak a töröknél. Ebből magyarázható, hogy a községi élet nem csak hogy meg nem halt a hódolt területen, de fejlődött is; hogy a magyar községek, a töröknek az országból való kitakarodása után, épp oly magyarok voltak, mint a török hódoltság előtt. Már t. i. a melyek végképp el nem pusztultak. Mert némely községnek csak a temploma maradt meg, más meg nyomtalanul elenyészett s mértföldekre terjedő puszták maradtak az egykor virágzó községek helyén.
A magyar földesur és jobbágya közt, mint láttuk, nem szakadt meg a viszony s mennél sulyosabb a török uralom, annál erősebb a vágy a jobbágyban a régi kevésbbé rossz állapot után. De a magyar földesur jogát el is ismeri a török s az 1606-iki zsitvatoroki szerződés kiköti, hogy a török csak a várakhoz közel eső helyekre járhat adót szedni s ha az adót a falu birája be nem szolgáltatná, a szpáhi a magyar földesurhoz fordulhat a panaszával. Csak ha e panasznak nincs foganatja, használhat erőszakot a török. Ugyanez a szerződés fölmenti a hódolt területen lakó nemeseket az adófizetés alól: nem kötelesek fizetni sem a töröknek, sem a magyarnak. A tiz évvel később, 1616-ban kelt török-magyar bécsi szerződésben már az van mondva, hogy a szpáhi csak a falu birájától követelheti az adót s háromszori megintés után az illető végbeli kapitányhoz fordulhat panaszával. A komáromi, 1618-ban kelt szerződés azonban már a jobbágyoknak szokatlan adókkal való terheléséről panaszkodik s e szerződés a jobbágyot a végbeli kapitányokhoz utasítja panaszával. Ezek továbbítják a panaszt a budai basának, a ki köteles a zsaroló török urat megfosztani a birtokától. Ezek s még több ezután kötött szerződések világosan bizonyítják a magyar hatóságok, a magyar földesuri jog elismerését a hódolt területen.
Másfél száz esztendeig tart a török hódoltság, ennek a másfél száz esztendőnek fogyatékos képe, a mit az olvasó elé rajzoltam, de még e fogyatékos kép is több szenvedést, nyomorúságot tár elénk, mint más népeknek ezer éves története. Ám a török hódoltság bár az országnak csak egy harmadrészét tette, a másfél száz esztendős vendégséget érezte az egész ország s a hódolt területen lakó népnek e hosszú idő alatt éppenséggel nem volt oka irigyelni az ország többi részében lakó nép sorsát.
Ha török világnak nevezzük azt a másfél száz esztendőt, mely idő alatt a török az ország egy részét hódoltságban tartotta, ugyanerre az időre ráillik a német világ nevezet is, mely János királynak, az utolsó nemzeti királynak halála után gyökeret ver a török által meg nem hóditott területen. A Ferdinánd és János király idejében ketté szakadt ország csakhamar, György barát halála után, három részre darabolódik, Erdély török hűbéres fejedelemséggé lesz, Ferdinándnak alig maradt az ország harmadrésze: ez lett volna a tiszta magyar terület, ám Ferdinánd is, utódjai is, mint meglátjuk, osztrák tartománynak tekintették Magyarországot. A Habsburg-család minden nagy világhatalma mellett sem tudta kiverni a törököt, a külső segitségek elmaradtak másfél száz esztendőn át s azok a német zsoldos csapatok, melyeket az egymást követő királyok segítségnek hoztak, nem voltak különbek a töröknél: éppúgy rabolták, sanyargatták a népet. Már az 1555-iki országgyűlésen, melyen Ferdinándot a fia, Miksa herczeg helyettesítette, vége-hossza nincs a rendek panaszának. Hiába adták meg évről-évre a király által kivánt pénzbeli segítséget, »a bajok mind nagyobb és nagyobb rakásra gyültek«. A katonaság azzal az ürügygyel, hogy nem kapja meg a zsoldját, kiméletlenül zaklatja és pusztítja a lakosokat. Maguk a tisztek nemcsak fosztogatnak, hanem a király hű alattvalóinak javait s földjeit is gyakran elfoglalják; ugyanigy zsarolják s zaklatják a lakosságot a királyi biztosok. Mindezek feltárásával a rendek arra kérik a királyt, hogy éljen a magyarok tanácsával s ne az idegenekével, kik Magyarország viszonyait nem ismerik. Ugyane panaszokat, melyeknek orvoslását Ferdinánd megigérte, ismét halljuk az 1563-iki királyválasztó országgyűlésen. Miksát megkoronázták, jóllehet Ferdinánd még a nádor választás jogát is megtagadta a rendektől s az elhunyt Nádasdy Tamás nádor helyét Oláh Miklós esztergomi érsekkel töltötte be, de helytartói czimmel. A panaszok - ugyanazok: a »külföldi« tisztek zaklatják, elnyomják a népet, az urakat sem véve ki. A válasz erre az: hogy minden jobbágytelek után 3 forint hadi adót kiván a király, még pedig négy esztendőre.
Ezt a kívánságot a rendek ugyan nem teljesítik, de az 1566-iki országgyűlésen ismét 3 forintot kíván a király (most már Miksa), még pedig fejenként minden jobbágytól, akár egész, akár negyed telke van. De a rendek nem szavazzák meg a 3 forintot, maradnak a már-már állandósult 2 forint mellett. És vége-hossza nincs a panaszoknak. Különösen bántja a rendeket, hogy a német kanczellária beleavatkozik az ország dolgaiba; hogy a nádori széket nem tölti be a király s kikelnek a német zsoldosok ellen, kik »a szegény nép verejtékén élnek,« és némely helyen úgy elraboltak mindent, hogy a nép éhhalállal pusztult el. Súlyos panaszok hangzanak fel a német tisztek ellen, kik sok helyen vámokat, harminczadokat állítottak fel, s az azokon átvitt gabonát, bort és mindenféle élelmiczikket, akár maguk használatára, akár eladásra vitték, hat forinttal vámolták meg s nem tettek külömbséget nemes és jobbágy közt. Sőt odáig vetemednek a német tisztek, hogy a birtokügyekbe is beleavatkoznak, ítéletet mondanak s az ítéletet erőszakkal végre is hajtják. Nem kevésbbé súlyos panasz az »ország védelmére« behozott e német tisztek ellen, hogy ráczokat s más kétes hirű embereket fogadnak zsoldjukba (a nép pénzéből!), kik a szegény népet nemcsak zaklatják, hanem a lakosokat s azok gyermekeit orozva elfogják s a kapitányok javára kéz alatt a töröknek adják el! Magok a kapitányok pedig a jobbágyokat gyakran elfogatják, kínoztatják s halállal fenyegetik, csakhogy tőlük valamit kicsikarhassanak s előbb nem is bocsátják szabadon, míg pénzt, marhát, bort stb. nem kapnak váltságúl! Köznemesek és jobbágyok sorsa szinte egy: súlyosan nehezedik rájuk a német atyáskodás, de mihelyt a király igér valamit, a magyar nemes feledni látszik minden sérelmet s az 1567-iki országgyűlésen, melynek kezdetén a köznemesség a főrendeknek »keserves könyekre s jajokra fakadva« panaszkodott, azt mondván többek közt, »hogy már sem üdv, sem remény nem maradt számukra, s nincs egyéb választásuk, mint hogy elhagyják szülőföldjüket s külföldre vándoroljanak,« ugyane nemesek hozzájárulásával megszavazzák nemcsak a 2 frt hadi adót minden jobbágy után, de még az ingyen vármunkák napszámját is hatról tizenkettőre emelték! Arról azonban szó sincs, hogy a földesuri robotot lejebb szállítsák s így a jobbágy ismét ott van, a hol volt: megint 52 nap a robotja, azzal a külömbséggel, hogy ebből tizenkettő az ország védelmére esik! De csakhamar emelkedik a hadi segély czímen fizetett 2 forintos adó is. 1572-ben már 4 forintot vetnek ki az elcsigázott jobbágyra, s ráadásúl minden jobbágytelek után egy arany forintot koronázási ajándékúl Rudolfnak, Miksa fiának. De ne legyünk igazságtalanok, a drága koronázási ajándék s a 4 forintra emelt adó fejében a népnek is volt része a koronázást követő lakziban: egyik magyar úr, Balassa Bálint, eljárta a - juhásztánczot, mely nagyon tetszett a királynak és németjeinek. Csuda, hogy mindjárt nem jutott eszökbe: adót vetni a juhásztánczra is!
Ezt a juhásztánczot azonban csakhamar elfeledteté az a parasztlázadás, mely 1573-ban Szlavóniában, a mai Horvátországban ütött ki. A parasztok zavargása Tahy Ferencz szomszédvári birtokán kezdődött. Ez a földesur kegyetlenűl zsarolta jobbágyait, elviselhetetlen terhekkel sanyargatta s a jobbágyok nem egyszer fordultak a királyhoz panaszaikkal, mígnem végre, 1573. elején Fehérkövy István veszprémi püspök vezetésével bizottságot küldött ki a panaszok megvizsgálására. A püspök azonban nem intézte el a parasztok ügyét, hanem az éppen akkor egybehívott horvát tartománygyűlés elé vitte s erre megidézték a szomszédvári parasztokat is. Itt azonban a parasztok, kiket egynehány úr is biztatott erre, írásban jelentették ki, hogy miután többszörös panaszukra sem kaptak igazságot, Tahy Ferenczet és örököseit uroknak el nem ismerik, legyen bárki más az urok, annak készséggel engedelmeskednek. A tartománygyűlésen azonban Tahynak nagy pártja volt s a gyűlés a parasztokat hűtlenségben marasztalta el s földjeikről és házaikból való száműzetésre ítélte.
Erre az itéletre ragadott fegyvert a szomszédvári parasztság, mely addig csak panaszkodott és igazát kereste. Egy Gubecz Máté nevű ember állott az élükre s a lázadás terjedt faluról falura, vidékről vidékre; fellázadt a Krajnának kulpavidéki parasztsága is, sőt a stájer parasztok közül is nagy számmal csatlakoztak a lázadókhoz. Mintegy tizenötezer főre rugott a lázadó parasztság serege, mely a parasztlázadások rendes módja szerint, sorba vette a nemesi hazákat, kastélyokat, rabolt, gyujtogatott, gyilkolt. Ám ez a lázadás nem sokáig tartott. A nemesség s az egyes várak őrsége leverte a lázadást, mely jóval kisebb arányú volt a Dózsa-féle lázadásnál, de a vége ugyanaz: az elfogott parasztokat lemészárolták, felakasztották. A házak falai és a fák a helységekben s az országutakon tele voltak a szegény elfogott s felakasztott parasztok holttesteivel. A többek közt egy terebélyes körtefa ágain tizenhat ilyen felakasztott paraszt függött. És Gubecz Mátét is éppen az a sors érte ami Dózsa Györgyöt: szörnyű kinzásokkal végezték ki Zágráb piaczán.
Ehhez hasonló, de kisebbszerű parasztlázadás volt még ezt megelőzőleg 1570-ben, az a lázadás, mely a Tiszántúl tört ki s melynek vezére egy Karácsony György nevű ember, ki híres volt ritka erejéről s ki e mellett tudott a nép szája íze szerint is beszélni. Karácsony György Isten küldöttjének mondotta magát, kit Isten a sokat sanyargatott nép megszabadítására küldött s beszédének oly nagy hatása volt a népre, hogy mintegy ötezer ember gyült 1570. tavaszán zászlaja alá Debreczen mellett. A fölizgatott népből hatszáz főnyit Bala-Szentmárton ellen küldött, azzal lelkesítvén a csapatot, hogy Isten harczol velük s az ég tüze emészti meg a várat. De sem Isten nem harczolt velük, sem az ég tüze nem emésztette meg a várat, mert a vár őrsége s a segítségére jött szolnoki őrség a fanatizált csapat nagy részét levágta, mi nagy mértékben lelohasztotta a harczi kedvet s megrendítette az Isten küldöttjében való bizodalmat. A debreczeniek, kik addig eleséggel látták el Karácsony táborát, most megtagadták az eleséget, mire Karácsony nehány emberével bement a városba s fel akarta akasztatni a város biráját. Hanem a debreczeniek nem hagyták birájukat, Karácsonyt elfogták s lefejezték. Közben megérkezett Báthory Miklós az ecsedvári őrséggel, jött segítség Nagy-Váradról is s szétverték a paraszthadat. Így végződött a fanatikus, nyilván vallási rajongó Karácsony György lázadása.
Ugyanígy végződik 60 évvel később az a lázadás is, mely a Nyirségen ütött ki s Zemplén-, Borsod-, Abauj- és Tornavármegyébe is átcsapott. Egy Császár Péter nevű ember állott a katonatartást s a földesúri terheket sokalló nép élére. A paraszt hadat Nyírbátornál megverte a zsoldos sereg, de az életben maradt vezér összeszedte a szétvert sereget s Kassának indult, utközben pusztítva a nemesi házakat. Kassánál azonban kézre került Császár Péter is, testét négy felé vágták »elrettentő példának,« a népet pedig lecsendesítették mindenféle igéretekkel, melyeket, régi jó szokás szerint, nem teljesítettek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
