A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 15. MOHÁCS

Benedek Elek  2011.03.24. 13:00

 

 

 

Az 1514-iki országgyűlés nemcsak a jobbágyság történetében jelent korszakalkotó változást. Ezen az országgyűlésen terjesztette be Verbőczy István a hires Tripartitumot, vagyis Magyarország szokásos jogának hármas könyvét, melynek megszerkesztésével a nagytudományú itélőmestert II. Ulászló király bizta volt meg. E könyv nem az addig hozott törvények és rendeletek egyszerű gyűjteménye, hanem egy nagy tudós jogi munkája, mely szabatosan meghatározza a nemesség jogait, kiváltságait, megmagyarázza az eljárás módját a birtokok kezelése, eladása, cseréje, elzálogositása, örökösödés, ingó és ingatlan javak becslése körűl. Ezekkel foglalkozik az első rész, mig a második a perekben követett eljárást magyarázza. A harmadik részben - s ez érdekel minket első sorban, - ismerteti a parasztság jogai viszonyait is.

 

A magyar köznemesség e bibliája az 1514-iki országgyűlés haminczharmadik napján, november 15-én nyert királyi megerősítést, miután az ország rendei hozzájárultak. Ám a király, bár megigérte, hogy a Hármaskönyvet megküldi a vármegyéknek is, igéretét nem váltotta be s igy Verbőczy könyve nem lett törvényes erejű, mindazonáltal 1848-ig az ország minden részében használták a biróságok s törvényes tekintélyét kétségbe nem vonták. Hogy a király nem küldötte meg a megyéknek Verbőczy könyvét, ez a főrendek mesterkedésének tulajdonítható. Az országgyűlésen hozzájárultak kénytelenségből, mert a többségben levő köznemességgel nem mertek kikötni, de csak következetesek maradtak magukhoz, midőn a gyönge királyt lebeszélték egy oly jogi könyv kihirdetéséről, mely mindjárt az első rész elején világosan megállapítja, hogy: Magyarország főpapjai, zászlósurai és egyéb nagyurai, nemesei és főrendei nemességök és földi javaikra nézve ugyanegy szabadsággal, joggal és kiváltsággal élnek, egyik urnak sincs több s egyiknek sincs kevesebb szabadsága a másiknál, ennélfogva a biráskodásban egy és ugyanazon törvénnyel és szokással, egy és ugyanazon törvényes eljárással élnek.

 

A nemesség e bibliájával egy napon kelt Ulászló 7. rendelete is, melyet az előző fejezetben ismertettem s mely a Dózsa-lázadás hatása alatt született; de a Verbőczy Hármaskönyve már tudomást vesz a kegyetlen rendeletről, mely a jobbágyokat megfosztja a szabad költözködés jogától. Egyébként a jobbágyság jogi viszonyait a régi szokások és törvények alapján magyarázza s mert - a mint később látni fogjuk - a nemesség kénytelen visszaállítani a szabad költözködést, Verbőczy könyvének a jobbágyságra vonatkozó része is mértékadó, utbaigazító a törvényes eljárásoknál.

 

Minekelőtte tovább mennénk a történelem fonalán, ismerkedjünk meg a Hármaskönyvnek a jobbágyságra vonatkozó részével.

»A jobbágyok - mondja Werbőczy - többféle rendüek, mert némelyek magyarok, mások szászok és németek, csehek és tótok, kik keresztény hitet vallanak; ezenkivűl oláhok és oroszok, ráczok vagy szerbek és bolgárok, kik a görög hitet vallják. Ezen felűl vannak jászok és kunok, kik királyi földeken telepednek le és laknak, de szintén keresztény hitűek. És jóllehet - mondja tovább - e népek (kivévén a királyi jászokat és kunokat, oroszokat és bolgárokat) oly szabadsággal birtak, hogy a törvényes földbér s adósságaik lefizetése mellett, tetszésök szerint máshová költözhettek, e szabadságokat egy igen gonosz rabló, Székely György vezérlése alatt, az összes nemesség ellen támasztott kurucz pártütésük és lázadó felkelésük s ez okból örök hűtlenségbe jutások miatt, örökre elvesztették s most már mint örökös parasztok földesuraiknak teljesen alávettettek.«

 

E bevezetésre következik aztán a jobbágy jogviszonyainak ismertetése. A jobbágy első fóruma: a földesur. Sem egyházi, sem világi biró közvetlen maga elé nem idézheti a jobbágyot, hanem első sorban a földesur köteles igazságot szolgáltatni a perlekedő feleknek. Csak ha valamelyik fél nincs megelégedve az itélettel, föllebbezhet: ha egyházi az ügy, az egyházi törvényszékhez, ha világi, az alispán- vagy a szolgabirákhoz. A földesur tartozik igazságot szolgáltatni, de ha nem szolgáltat, vagy éppen nem is akar élni a jogával, ezért csak az esetben büntetheti meg a biróság, ha a perlekedő fél panaszt emelt nála s a földesur a panasz alapján tett birói intézkedésre sem tesz igazságot a perlekedő felek között. Ez a büntetés három márka, melyből kettő a biróé, egy a kereső félé.

Ha a perbe fogott jobbágy az itélet kihirdetése, illetőleg végrehajtása elől megszöknék, a földesurnak jogában áll lefoglalni a jobbágy ingó és ingatlan vagyonát, melyből egy rész a kereső félt, két rész a földesurat illeti. Abban az esetben, ha a jobbágy nem szökik meg ugyan, de pl. a rá rótt kártérítést nem tudja kifizetni, nem lévén sem ingó, sem ingatlan vagyona, az ellenfélnek joga van tizenöt napig fogságban tartani az elmarasztalt jobbágyot. Ez idő alatt kenyéren és vizen tartja, akkor aztán szabadon bocsátja, de eskü mellett, hogy annak, mit munkája vagy koldulása által szerez, hetenként egy harmadát híven átadja az ellenfélnek, míg tartozását ki nem egyenlíti. Ha azonban a jobbágy megszegi az esküjét, az ellenfélnek jogában áll ismét letartóztatni s leszolgáltatni vele a tartozást.

Ez a rabszolgaság enyhébb kiadásban.

 

»A parasztnak munkája bérén és jutalmán kivül ura földjén, az örökséget illetőleg, semmi joga sincs: az egész föld a földesur tulajdona.« Az a paraszt tehát, a kinek nincs gyermeke, csak munkája bérét és jutalmát adhatja el, vagy hagyományozhatja másra, a föld megmarad a földesur tulajdonának. Csak az ingó vagyonáról rendelkezhetik szabadon, de ha végrendelet nélkül hal meg, ingó és ingatlan a földesurra száll.

»Ezen felül - folytatja a Hármas könyv - a parasztok annyira alá vannak vetve ez idő szerint való uroknak, hogy a maguk személyében nemes emberrel semmiféle ügyben nem pörösködhetnek.« Ha a nemes ember megveri a parasztot, vagy vagyonában megkárosítja: a paraszt nevében a földesur perli a nemes embert, a parasztnak erre joga nincs.

 

Tehát: a föld, melyre véres verejtékét hullatja, nem az övé. A nemes ember ütlege neki fáj ugyan, de ezt előbb még el kell hitetnie a földesurával s az, ha tetszik, pörbe foghatja jobbágyának a bántalmazóját, ha nem tetszik: a szegény jobbágy, mint az állat, megtorlatlanúl viselheti a bántalmakat. Akármerről nézzük a jobbágy dolgát: a közönséges rabszolgánál alig kedvezőbb a sorsa. Joga, szabadsága a semminél semmibb, - terhe annál több, annál súlyosabb. Csoda-e, ha ez a nép fásult, közönyös minden iránt, a mi körülötte történik, ha nem törődik azzal, hogy török vagy német lesz-e az úr az országban. Várhatott-e rosszabb sorsot ezektől, mint a magyartól?

Pedig sohasem lett volna talán nagyobb szükség egységes, erős nemzetre, mint épp ez időben. Nemzetre, melynek minden tagja szivén viseli az ország érdekét s kész vérét ontani a haza védelmében.

Ám mit látunk? A nemesség, beleértve most a fő- és köznemességet egyaránt, oktalan módon vonta le a Dózsa-lázadás tanulságait. Nem gyógyították a nyilt sebeket, de sőt inkább közremunkáltak abban, hogy e sebek tovább terjedjenek, az egész testet elborítsák. A főnemesség féltékenyen nézte a középnemesség előtérbe nyomulását s különösen rossz szemmel nézték Zápolyai Jánost, a Dózsa-lázadás leverőjét, kiben a köznemesség az ország jövendő királyát látta. Arra számított ugyanis a köznemesség, hogy Ulászló halála után, fiának, II. Lajosnak kiskorúsága idejére, Zápolyait kormányzónak választják, s azután - mert Lajosnak sem reméltek hosszú életet - királynak. Ám az udvari párt, melynek Bakócz volt a lelke, titokban megkötötte a szövetséget a Habsburg-házzal s Lajost még atyja életében összeházasították Miksa császár leányával, Máriával. Csakhamar ezután, 1516-ban meghalt Ulászló s tiz éves fiát megkoronázták. Nem választottak mellé kormányzót s a köznemesség megnyugodott ebben, miután a királyi tanácsban amúgy is megvolt, a köznemesség számbeli többsége. Ám ez csakugyan számbeli többség volt és semmi egyéb: az igazi hatalom a főrendek, s nevezetesen Bakócz Tamás és Bornemissza Péter kezében volt. Az 1518-iki országgyűlésen már szemben áll egymással a főrangú és a köznemesség, megkezdődik a küzdelem s a köznemesség csak azzal a feltétellel igéri meg a király által minden jobbágytelek után kivánt egy forint adó helyett a fél forintot is, ha a főurak személyenként megesküsznek az országgyűlés végzéseinek megtartására. Egy az, hogy nem bíztak a főurakban, más az, hogy a jobbágyságot nem tartották képesnek akkori »szegény és elnyomott állapotában« az egy forint megfizetésére. A köznemesek ott hagyták az országgyűlést, de nem a főrendek, s ezek megszavazták az egy forint adót, hogy, »ámbár a mindenfelől terhelt« jobbágyokat ők is kimélni óhajtják, nem engedhetik, hogy az országot veszedelem érje az ő gondatlanságuk miatt.

 

A mi ezután következik: hanyatthomlok való rohanás a romlás lejtőjén. A fő- és köznemesség közt elkeseredett harcz folyik a hatalomért. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Folyton szavazzák meg az adókat, de a mit be tudnak is hajtani, többnyire elsikkad egyik-másik hazafi kezén. A kiskorú király, éppen mint az apja, a legszükségesebbeket is nélkülözni kénytelen. Az urak gazdagok, a király szegény. Legföljebb az vigasztalhatta, hogy van a ki osztozik sorsában: a paraszt. Közben a török nem pihen, mind előbbre-előbbre nyomúl s beveszi a legfontosabb végvárat: Nándorfehérvárt. Ez rettentő csapás volt s úgy látszik, mintha észre térítette volna az egymással versengő fő- és köznemeseket. Most már a legnagyobb áldozatra készek, nemcsak a jobbágy, de a maguk zsebéből is. Sajnálkoznak a szegény jobbágyon, s őszintének kell vennünk e sajnálkozást. Hisz maguk láthatták legjobban, hogy a földnépe az inség, a nyomor szélén áll: azt újabb adókkal terhelni szívtelenség. Ám a kénytelenség, az ország védelme újabb terheket ró a jobbágyra: az egy forint rendkivüli adó mellett a kamarai nyereség neve alatt ismert adót 20 denárról huszonötre emelik. Ők maguk, főpapok, főurak és nemesek esztendei jövedelmük felét ajánlják fel, a papok a birtokukban levő arany- és ezüstszerek értékének tizedrészét. Behozzák a fogyasztási adót s azt kivetik nemesre és parasztra egyaránt s az országból kivitt marhák vámját huszonötről ötven denárra emelték. Gondoskodnak a királyi kincstár jövedelmeinek szaporításáról s e jövedelmeket mind zsoldos hadsereg állítására szánják. Mindez azonban csak szalmalángos felbuzdulás. Mihelyt tettre került a sor, a lelkesedés, az áldozatkészség lelohadt. Vagy három millió forintnak kellett volna befolyni az országos kincstárba, de ennek tizedrésze sem folyt be. Néhol megtagadták az adófizetést, máshol kevesebbet fizettek s mert nem mindjárt az országos kincstárba küldték a pénzt, jóllehet így rendelte az országgyűlés, hanem a megyékhez - itt is, ott is elsikkadt a kinos-keservesen behajtott adó.

 

A zsoldos hadseregből, természetesen, semmi sem lett. Mintha csak a részeges szolgalegényt hallanók, ki gazdájának, a papnak, megigérte, esküvel fogadta, hogy többé nem részegeskedik, de csak egy napig tartott a dicsőség, másnap már részegen állított be a paphoz, mondván: Tisztelendő Úr! - abból, a miről tegnap beszéltünk, semmi sem lesz!

Maradt minden a régiben. A következő országgyűlésen már szóba sem hozták a fogyasztási adót, a jövedelmek felét stb., csupán az egy forint adót. Ezt meghagyták, mert ennek nagyrészét a jobbágy fizette. Sőt egy évre rá két forintra emelték ezt az adót minden jobbágyház után! Igy készültek a török ellen. Igy indultak az akkor még nem sejtett nagy temető felé, melynek Mohács a neve.

 

Erre az időre esik a reformáczió első fellépése is. Luther tanai beszivárognak az országba s komoly veszedelem fenyegeti az egyházat: a szakadás veszedelme. Magának a királynénak környezetében is vannak Luther tanának hívei, mi arra vall, hogy a királyné szivesen látja Luther tanainak terjedését. Ám a köznemesség idegenkedik mindentől, mi Németországból jő, s mintegy kényszeríti a királyt, hogy kiméletlenűl lépjen föl a reformáczió terjesztői ellen. De sokkal zavarosabbak voltak a viszonyok, sokkal többféle gond foglalta le az elméket, semhogy az új vallás terjedését meg lehetett volna akadályozni. Magát a köznemességet is az új vallásnál sokkal erősebben bántotta az a körülmény, hogy a cselszövő udvari párt minduntalan kijátszotta. Az 1523-iki országgyűlésen pl. a köznemesség erélyes föllépésére a király elmozdította a gyűlölt Báthory Istvánt, Zápolyai ellenlábasát, a nádori székből, de azért mégsem Zápolyai lett a nádor. Üresen maradt egy évig a nádori szék s akkor a király ismét visszahelyezte Báthoryt. Nem kevésbbé bántotta a köznemességet, hogy ugyanekkor a közben elhunyt Bakócz Tamás helyét Szalkai László váczi püspökkel töltötte be, a »vargaivadék«-kal. A jobbágy-ivadék után varga-ivadék, tehát ismét egy, aki a porból emelkedett föl esztergomi érsekké és királyi kanczellárrá s aki egy hajszállal sem különb Bakócznál: kiváló helyzetét nem az ország, (a népről ne is beszéljünk!) hanem a maga önös érdekeinek kielégítésére, vagyonának szaporítására használja.

 

A török pedig csak nyomúlt előbbre, egymásután foglalta el a végvárakat. És nincs rendes hadsereg, mely a törököt megállítsa útjában, csupán az egyes várak őrségei vívják az élet-halálharczot s némely vár csak akkor kerül török kézre, mikor az őrség mind egy szálig hősi halált halt.

 

Ily körülmények közt nyilt meg 1525. május 7-én a rákosi országgyűlés. A köznemesség fegyveresen jelent meg s heves szemrehányásokat tesz királynak és főnemességnek egyaránt. Szemére lobbantják a királynak, hogy kikeresztelkedett zsidó a kincstárnoka, aki elsikkasztja az ország vagyonát. (A király kincstárnoka csakugyan kikeresztelkedett zsidó volt. A neve: Szerencsés Imre.) Súlyos vádakkal illették a nádort, Báthory Istvánt, őt okolván többek közt Nándor-Fehérvár elestéért is. A gyűlés negyedik napján a nemesség felvonúlt Budára s itt egy templomban folytatta tanácskozását. Itt ismétlődtek a vádak a nádor, a kincstárnok és Szalkai kanczellár ellen. Közben még a jobbágyokról is beszélt egyik szónok: a szabad költözködés visszaállítását indítványozván, de az indítvány nem talált visszhangra. Ellenben deputácziót küldöttek a királyhoz, többek közt azzal a kivánsággal, hogy a németeket öt nap alatt távolítsa el az udvarából, mert azok mind lutheránusok, Szerencsés Imrét, a zsidó kincstárnokot pedig máglyán égettesse meg.

 

Már ezt megelőzőleg Szalkai primás vizsgálatot kért maga ellen, de a király erre azt a rendkivül érdekes kijelentést tette a pápai követek előtt, hogy »még akkor sem ejtené el Szalkait, ha rá lehetne bizonyítani a hűtlenséget, mert jól tudja, hogy, ha Magyarországon az egyház tekintélye megingott, három esztendő sem telik belé s a magyarok visszatérnek pogány őseik vallására!« Szerencsés Imrét illetőleg, egész helyesen, azt válaszolta, hogy törvényes ítélet nélkül senkit sem szabad kivégezni. Előbb törvényszék elé állítja, ott aztán bizonyítsák be az ellene emelt vádakat.

A Rákoson összegyűlt nemesség magatartása mind fenyegetőbbé lett s most már azt követelték, hogy a király személyesen jelenjék meg köztük, mégpedig az urak nélkül. A király csakugyan megjelent a Rákoson, meghallgatta a köznemesség panaszát, de a több pontban eléje terjesztett kivánságokra nem felelt azonnal. Visszament Budára s onnét sem küldött választ. A gyűlés eloszlott nagy háborgással, méltatlankodással, de egyben elhatározták, hogy öt hét múlva Hatvanban jönnek össze. Ugyanekkor azonban az egyházi és világi főnemesség titkos véd- és daczszövetséget kötött a köznemesség ellen, s még el sem oszlott a háborgó köznemesség, a királyné az ő kedves emberét, Szerencsés Imrét, ki »vizsgálati fogságban« ült, szabadon bocsátotta s a német udvarbéli emberek tüntetően kisérték lakására Szerencsést, hol nagy dinom-dánomot csaptak. Az elszéledő nemességből azonban egy csapat körülfogta Szerencsés házát, ott mindent összetörtek és a mi értékes volt, azt el is vitték. Ugyanígy akartak elbánni a varga-ivadék palotájával is, de itt ágyuk fogadták. Átmentek hát Pestre s ott a zsidókon öntötték ki haragjukat.

 

Tizennégyezer főnyi köznemes jelent meg a hatvani országgyűlésre, jóllehet az udvari párt mindent elkövetett e gyűlés meghiusítására. A nemesek fegyveresen jöttek a gyűlésre s e mellett minden tiz jobbágy után hoztak egy lovas vagy gyalog jobbágyot, a rákosi országgyülésen hozott határozat értelmében. Az egyházi és világi főurakat meghívták ugyan, de nem kötelezték a megjelenésre. Ugyancsak a rákosi országgyűlésen határozták volt el, hogy a hatvani országgyűlésig felfüggesztik az egyházi tizedek beszolgáltatását s itt alkották azt az igen érdekes törvényczikket is, mely szerint »a lutheránusokat az ország minden részéből ki kell irtani s nemcsak egyházi, de világi egyéneknek is szabadságában áll, hogy őket, bárhol találtatnak, máglyán elégethessék.«

 

Minde határozatokról a király akként nyilatkozott, hogy amit a hazára üdvösnek talál, teljesíti, de a hatvani gyűlés megtartásához nem járult. Hanem azért ott látjuk a királyt is a hatvani gyűlésen. A köznemesség Zápolyai János és Werbőczy István buzdítására oly nagy számmal jelent meg a gyűlésre, hogy a király nem tehetett okosabbat: elment maga is. És elment a nádor is, el a »vargaivadék« is, jóllehet készen lehettek arra, hogy a legkiméletlenebb támadásokkal illetik. A ravasz vargaivadék azonban már a gyűlés előtt megszelídítette Zápolyait: kilátásba helyezvén neki a magyar koronát Lajos király halála után, sőt az özvegy kezét is. Werbőczy számára is volt mézes madzag: megválasztják nádornak. A vargaivadékra dühös nemesség ugyan, mikor Szalkai állott szóra s késznek nyilatkozott állásának elhagyására, folyton közbekiabált: le kell vágni a varga fiát, mert a nemest paraszttá akarja tenni, amilyen ő volt! - de bizony nem vágták le. Báthory nádor meg fölhívta a nemességet, hogy, ha rábizonyítják a bűnösséget, ám vágják le a fejét, nyúzzák meg - mire az volt a nemesek válasza: nincs szükség törvényes eljárásra, jól látjuk mi a te bűneidet, - de neki sem görbült meg egy haja szála sem. Sárkány Ambrusnak, az országbirónak azt vetették szemére, hogy míg mások a végvárakat védték, ő borral s marhával kereskedett s a népet zaklatta. Thurzó Elek kincstárnoknak is kijutott a kiméletlen szavakból. »Parázna lengyel paraszt!« kiabáltak feléje. A főudvarmestert, Korláthkövi Pétert is erős szidalmakkal illették. Igy sorba minden országnagy megkapta a magáét, csupán Szerencsés Imrével, a kikeresztelkedett zsidóval nem gorombáskodtak. Ez az ügyes, élelmes ember túljárt a köznemesség eszén. A rákosi országgyűlésen máglyahalált szántak neki, s ím, most a nemesség előtt egyszerre kedves ember lett, azzal az igérettel, hogy a kincstári bányákat és jószágokat bérlő Fugger család egymilliós csalását földeríti...

 

A félelmesnek látszó gyűlés azzal végződött, hogy Werbőczy lett a nádor, az egyházi tizedek országos czélokra való fordításának követelésétől elállott a nemesség, ellenben minden jobbágytelekre kivetettek egy forint rendkivüli adót, melyből negyedrészt Werbőczynek ajánlottak fel, ez meg a királynénak ajánlotta föl, hála fejében, hogy a királyt rá birta az országgyűlésen való megjelenésre... Arról, hogy a nemesség megujítsa nagylelkű ajánlatát: egy évi jövedelmének felét tenné le az ország védelmére, most sem beszélt senki. Elég ha fizet a jobbágy s elég, ha a királyi tanácsban ismét a köznemesség van többségben.

 

Azzal, hogy Werbőczy lett nádorrá, az állapotok nem fordultak jobbra. A főnemesség kénytelen-kelletlen ismerte el az ő nádorságát, melyre a külömben nagy jogtudós amúgy sem termett. A kincstár épp úgy kongott az ürességtől, mint annak előtte. Az egy forint rendkivüli adót kivetették a jobbágyokra, de a kivetett összegnek felét sem tudták behajtani. A jobbágyok sok helyen megtagadták az adófizetést - s mint egy gazdatiszt irta ez időben a földesurának - »a királyi felségnek és nagyságodnak rendeleteit semmibe sem veszik« és tünődve kiált fel a levéliró: »Valóban nem tudom, ez a nagy szabadság milyen módon jutott uralomra!« Már t. i. hogy a jobbágy megtagadja, meg meri tagadni az adófizetést!

 

Szalkai, a vargaivadék, bár a hatvani gyűlésen lemondott kanczellári állásáról, egyáltalán nem gondolt arra, hogy elhagyja az állását, ellenben Werbőczy nádorsága pünkösdi királyság volt: már az 1525-iki országgyűlésen ismét Báthoryt választják nádornak. A főnemesség aknamunkája sikerült: Werbőczy már a gyűlés előtt lemondott a nádori tisztről, a gyűlésre el sem ment, hanem zólyomi birtokára vonult. Ebben a király nyilt pártütést látott s most már lajstromra szedték összes »bűneit«, melyeket a rákosi és hatvani országgyűlés megtartásával s az azokon kierőszakolt végzések által követett el. Mind oly bűnök, melyekért egy év előtt még ünnepelte őt a köznemesség, most meg ez kiáltotta leghangosabban a »feszítsd meg!«-et. Ám a nemesség nemcsak hogy rút hálátlansággal fizetett vezérének, de belefáradván az »alkotmányos küzdelembe«, a szó teljes értelmében beadta a derekát s korlátlan hatalommal ruházta fel a királyt. A királyra bizták az országos jövedelmek szaporítását, kezelését, az ország védelmét, a nádor kivételével minden tisztviselőnek a megválasztását s csak »nagy szükség esetén« kivánják az országgyűlésre való meghivatásukat is, »mivel - így szól a törvény ide vágó szakasza - az országgyűlés folytonos tartása következtében a szegény nemesek teljesen kimerültek, sőt sokan közülök a nagy költségek miatt jószágaikat elzálogosítván, paraszt állapotra jutottak.«

 

Ugyanezen az országgyűlésen fél forint adót vetettek ki minden jobbágytelekre, s a királyi adóhátralék behajtását elrendelték. Egyben elhatározták, hogy háború esetén a jobbágyok ötödrészét, sőt esetleg az összes jobbágyokat hadba viszik; a nemesség pedig fejenként tartozik megjelenni a király zászlaja alá.

A királyt tehát megajándékozták a korlátlan hatalommal s abban a szent hitben oszlott el a nemesség, hogy az ifjú Lajos most már megvédheti a hazát, hisz a rendes királyi jövedelmek is elégségesek a haza védelmére. A kincstár azonban tovább kongott az ürességtől, a török meg közeledett rettentő haderővel. A korlátlan hatalmú királynak még a 30 ezer forintja sem volt meg, melyen a saját banderiumát fölszerelje. Nincs más mód, mondotta a pápai követ, mikor a király a tanácskozásra egybehivott magyar uraknak és külföldi követeknek föltárta a szánalmas helyzetet, - mint hogy az urak önmagukat adóztassák meg. Ő maga 500 aranyat ajánlott föl s hozzá tette, hogy, ha még akad ötvenkilencz úr, aki ennyit ád, együtt lesz a harminczer forint. A pápai követ áldozatkészségét nagy lelkesedéssel fogadták az urak, de a lelkesedéssel éppenséggel nem állott arányban az áldozatkészség. Nem sokkal ugyan, de valamivel többet vetettek ki magokra 30 ezer forintnál, hanem mikor fizetésre került a dolog, a 30 ezer forint sem jött össze s a király ezt sem fordíthatta banderiumra, mert amint befolyt az »önkéntes adó«, mindjárt el is kellett küldeni a végvárakba: régibb zsoldtartozások törlesztésére. Végre is a pápa segítette ki a királyt, de azzal a lealázó feltétellel, hogy, ha a pénzt nem a tervezett hadjáratra használja, fizesse vissza. Nem csuda, ha ily lealázó módon bántak el a magyar királylyal; nem csoda, ha attól tartottak, hogy nem a háborúra fordítja a pénzt, hisz ő maga néha a legszükségesebbeket is nélkülözni volt kénytelen! Megesett, hogy nem volt rendes ruhája s nem volt rendes ebédje, vacsorája! A királyról följegyezték ezt az egykorú irók, ám a főurakról sehol sem olvasunk ilyesmit. Ők nem láttak szükséget.

 

Az urak tehát a felajánlott harminczezer forintot sem adták össze, de a közfelkelést elrendelték s a királyi kincstárt akként próbálták megtölteni, hogy a pápa jóváhagyásával a templomok arany és ezüst szereinek felerészét beolvasztatják s pénzt vernek belőle. Igy sem tudtak elegendő pénzt összegyüjteni. A kincstárnok, Thurzó Elek, saját vagyonából adott kölcsön 32 ezer forintot, de mindjárt le is mondott a hivataláról, a következesekért nem mert magára felelősséget vállalni. S mig a Száva mellett Tomori érsek, ez a második Kapisztrán János, példátlan elszántsággal állja útját a beözönlő török seregnek, s Péterváradot Belgrád sorsa fenyegeti: a nagy urak nem hallják a király parancsát, sőt kárörvendezve mondogatták: »hadd ússzon a barát«. Maga a nádor, bár a király több ízben felszólította, hogy hadba induljon - azzal tért ki, hogy nincs rendes serege, »paraszt néppel pedig nem száll táborba«. A sok huza-vonának mi lett a vége? Az lett a vége, hogy elesett Pétervárad is.

Ekkor már útban volt a király is, de éppenséggel nem királyhoz méltó sereggel. Alig volt négyezer katonája. Útközben, Pakson értesült Pétervárad elestéről. Most már mindenki látta a komoly veszedelmet, mely az országot fenyegette. Véres kardot hordtak körül az egész országban. Az urakat felszólították, hogy jobbágyaikat mind egy szálig fegyverezzék föl. De a véres kard körülhordásának vajmi csekély volt a hatása. A tolnai táborba, hová a király augusztus 6-ikán érkezett, nagyon gyéren szállingóztak a csapatok. A nemesek megkötötték magukat: s küldöttség útján adták tudtára a királynak, hogy csak az ő személyes vezérlete alatt mennek a török ellen, s ha a király erre nem hajlandó, maguk gondoskodnak az ország védelméről! A király keserű szavakkal válaszolt: »Látom, - mondá a küldöttségnek, - hogy mindenki mögöttem keres mentséget és menekülést. Nehogy tehát bárki a saját gyávaságát velem fedezze és a felelősséget rám hárítsa, Isten segedelmével holnap megindulok, elmegyek oda, hová nélkülem menni nem akarnak!«

 

És a király el is indult augusztus 24-én Tolnáról Szegzárdra, innen Báthára. Itt várt reá Tomori az alvidéki urakkal s itt állapodtak meg abban, hogy Mohácsnál gyüjtik táborba az ország hadseregét. Az ország hadereje pedig, mely itt egybegyült, nem volt több 28 ezer embernél. Huszonnyolczezer ember háromszázezer törökkel szemben! Az erdélyi vajda, Zápolyai János elindult ugyan tekintélyes haderővel, de a türelmetlen, a gyülevész török hadat kicsinylő magyar sereg nem várta be megérkezését s Zápolyait Szegeden találta a szörnyű hir: huszonnégyezer magyar holtteste borítja a mohácsi mezőt! Mindössze négyezer ember menekült meg az iszonyatos vérfürdőből. A főurak, kikről ez alkalommal csak dicsérettel lehet megemlékeznünk, mert a sok huza-vona után, a döntő pillanatban, mégis fölülkerekedett szivükben a hon szerelme, s csaknem teljes számban jelentek meg a király táborában, hősi halált haltak, alig maradt közülök hirmondó. És a világi főurakkal együtt ott látjuk harczolni és elesni az egyházi főurakat, köztük első sorban magát a vezért, Tomorit! Csak nagynehezen mentik meg a király életét, de csak azért, hogy ne a harczmezőn halhasson hősi halállal, mert menekülés közben a megáradott Cselepatak iszapos habjai temetik el szegényt.

 

1526. augusztus 29: jegyezzük meg e napot, a mohácsi nagy temetés napját. A tatárjárásnál nagyobb szerencsétlenség volt e csata a magyar nemzetre. Az országnak két, majd három részre való szakadása következik e nagy nemzeti dráma után. A fő- és a köznemesség szertehuzása, egyenetlenkedése, egyeseknek nagyravágyása, hatalmaskodása, a paraszt nép lelketlen és oktalan elnyomása - Mohácshoz vezettek. Az ország lakosságának nagy többsége a rabszolgáéval hasonlatos sorsban sínylődik: fájhatott-e ennek a mohácsi veszedelem? Volt-e oka félni a török uralomtól? Várhatott-e rosszabbat? A nemesség erkölcseiben megfogyatkozva, elszegényedve: csoda-e, ha elfásult s közönyösen nézte a véres kard körülhordozását?

 

Nagy, addig nem tapasztalt csapásoknak szörnyű súlyát kellett éreznie, hogy öntudatra, a maga és az ország helyzetének igazi tudatára ébredjen. Ezek a nagy csapások a mohácsi drámával megindultak s több száz esztendőn át szenvedett a magyar nemzet, annak minden rétege a mult bűneiért.

Nem csupán költemény, de nagy történeti igazság Kölcsey Hymnusának e hatalmas felkiáltása:

Megbünhődte már e nép
A multat s jövendőt!

A jövendőt is.

 

<< előző      következő>>