| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 13. A Hunyadiak kora. 2. rész |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 13. A Hunyadiak kora. 2. rész
Benedek Elek 2011.03.24. 10:44
Mátyás hosszú uralkodása alatt az alsóbb osztályokból sokan felemelkedtek, régi családok pusztultak ki s foglalták el helyüket ujak, de, természetesen, ez a változás nem jelentette a birtokok eldarabolódását: az ő idejében is a földbirtok jó felerésze a főurak tulajdona, a többi meg a középnemesség közt aprózódik el. Az ő idejében tünik fel a szegény nemes Zápolyai család, melynek egyik sarja, Zápolyai János, alig fél száz esztendő mulva már Magyarország királya: az utolsó nemzeti király. ... »Meghalt Mátyás király, oda az igazság!« Ez a fájdalmas kiáltás tört ki milliók szivéből, midőn Mátyás, az igazságos, örök álomra hunyta le szemét. És im, az első igazságtalanságot a saját véréből való vérnek kellett tapasztalnia: Corvin Jánosnak! Mátyásnak két házasságából nem született gyermeke, s Corvin Jánost, ki egy boroszlói polgárleánynyal való szerelmi viszonynak volt a gyümölcse, szemelte ki utódjául. Ám hirtelen jött halála megakadályozta abban, hogy még az ő életében Corvin János fejére tegyék a koronát s azok a főurak, kik, míg Mátyás élt, szinleg pártolták Corvin János királylyá választását, amint a nagy király behunyta szemét, pártot ütöttek ellene. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
A Hunyadiak kora.
Legtöbb gondot a tized igazságos behajtása okoz. Alig van törvény, mely ezzel ne foglalkoznék. Mátyás törvényeinek a tizedre vonatkozó első intézkedése, amint már irtam, az volt, hogy, ha a paraszt esküt tett, a tizedbehajtó vagy megnyugodott az esküben, vagy ha nem, megszámlálták a csomókat. Ha kitünt, hogy a paraszt hamisan esküdött, a fölösleget elvették, ha meg igazán esküdött, a tizedbehajtótól elvehette a lovát a hiábavaló zaklatás fejében. A tizedbehajtók azonban, amint egy későbbi rendeletből kitűnik, néhol két csomó gabonával fizettették meg az esküt, akkor aztán nem vizsgálták, igaz-e vagy hamis az eskü. Mátyás egyenesen megtiltja, hogy, ha egyszer a paraszt megesküdött, azután még megszámlálják a csomókat. Megállapítja, miből lehet tizedet venni: bor, buza, bárány, méh, köles, rozs, árpa és zab, ezekből lehet, minden más »rendellenes behajtásokat«, melyeket »némely egyházi főurak és más egyházi személyek tizedelői vakmerőn szoktak cselekedni«, megszüntet s rendeli, hogy azok »semmi esetben se történjenek.« Megtiltja a főpapoknak, hogy a tizedet haszonbérbe adják s csupán abból szabad pénzben venni a tizedet, amit »nem a föld terem«. Azt is elrendeli a törvény, hogy a tizedelők a papokhoz szálljanak, de a község előjárója köteles ez alkalommal a tizedelő ellátására a paphoz »két étket«, két veder, avagy két budai negyedvéka zabot, két kalácsot vagy kerek kenyeret és két pint bort küldeni.
Az 1478-iki törvény öt évre veti ki az adót, minden jobbágy kapu után egy arany forintot. Az első évit vizkeresztkor, a többit Szent-Márton napján hajtják be. Ugyanez a törvény aztán szabályozza az adókivetést is. Az olyan egy telkű nemeseknek majorságbeli háza, kik »mások költségén élnek« (vagyis egyes urak szolgálatában állanak), továbbá az elhagyott helyek és malmok föl vannak mentve az adó alól. A zsellérek, kiknek szántóföldjük, telkök és saját mívelés alatt levő szőllőjük van, adót fizetnek, különben nem. Minden megye a kiróvó mellé egy nemes embert ad, ki hit alatt ügyel az adókivetésre s minden község a megyénél beadni tartozik a kirovásul szolgáló adóalapról a lajstromot, még pedig három évre. Az ujabb összeszámítások szerint, Mátyás idejében körülbelől 280.000 jobbágytelek volt, tehát ugyanannyi forint adó folyhatott be évenkint a királyi kincstárba. Jelentékeny összeg abban az időben s akár a jobbágyság által fizetett adót, akár az általa végzett gazdasági munkát tekintjük, az igazi terhet a föld népe viselte. Fizette a vér- és pénzadót s egyben az ő keze művelte a termőföld túlnyomó részét. A jobbágyság s az egytelkes nemesség, melynek nem volt jobbágya, legfölebb zsellérje, a ki vele együtt dolgozott.
Mátyás hosszú uralkodása alatt az alsóbb osztályokból sokan felemelkedtek, régi családok pusztultak ki s foglalták el helyüket ujak, de, természetesen, ez a változás nem jelentette a birtokok eldarabolódását: az ő idejében is a földbirtok jó felerésze a főurak tulajdona, a többi meg a középnemesség közt aprózódik el. Az ő idejében tünik fel a szegény nemes Zápolyai család, melynek egyik sarja, Zápolyai János, alig fél száz esztendő mulva már Magyarország királya: az utolsó nemzeti király. Valóban érdekes, hogy az utolsó előtti nemzeti király emeli ki az ismeretlenség homályából a Zápolyai családot, mely hazánknak az utolsó nemzeti királyt adja. Ugyanazt teszi Mátyás a Zápolyai családdal, amit Zsigmond király tett a Hunyadi családdal. De Zápolyai nem az egyetlen példa abból az időből. A kenyérmezei hős, Kinizsi Pál egyszerű molnárlegény volt s vitézsége által a legnagyobb méltóságokba emelkedik. Várdai Péter érsek szegény árva fiú volt. Őt is Mátyás emelte fel a porból. Igaz, hogy később fogságra vetette a szókimondásáért, mert nem szabad tagadnunk, Mátyás a mily igazságos volt különben, éppoly kevéssé tűrte az ő dolgaiba való beleavatkozást. Várdai nem az egyetlen, a kinek éreznie kellett Mátyás ellentmondást nem ismerő szigorát. Láttuk, hogy saját nagybátyját is elzáratta, mert nem engedelmeskedett, s ha valamely vitás ügyben igazságot kellett tennie, nem a pörlekedő felek rangját nézte, hanem azt vizsgálta: melyik részén az igazság s a szerint mondott itéletet. Nem szükséges, hogy e tekintetben a meséket és anekdotákat hívjuk segítségűl, bár azok is bizonyítanak, mert ha sok is köztük a költött, Mátyás személyére talán nem is találó - az a sok mese és anekdota minden alap nélkűl nem született. Az ő igazságszeretetét, pártatlanságát történeti tények is bizonyítják, s ezeknek éppúgy se szeri, se száma mint a meséknek, anekdotáknak.
Hogy a nagybátyját elzáratta, ebben még része lehetett annak a körülménynek is, hogy terhére volt az öreg úr a tanácsaival és zsémbeléseivel, de Mátyás még saját édes anyjával szemben sem habozott megmaradni az igazság ösvényén. 1477-ben történt, hogy Besztercze város, a királytól nyert kegyurasági jog alapján, papot jelölt a nagydemeteri plébániára. A püspök azonban Hunyadiné ajánlatára az ő kanczellárjának adta a plébániát. Ám az igazságos király nem engedte meg, hogy Besztercze városát megakadályozzák a kegyuri jog gyakorlásában, s szigorúan meghagyta a püspöknek, hogy a város jelöltjét iktassa be a plébániába.
Nem érdektelen a korponai eset sem. A király 1474-ben Sziléziából Budára utaztában egy napra megállapodott Korponán. Kiséretében voltak az ország leghatalmasabb urai: Országh Mihály nádor, Báthori István országbiró s az esztergomi érsek meg a váczi püspök, ugyanazok, a kikre éppen panaszuk volt a korponai polgároknak. Az volt pedig a korponai polgárok panasza, hogy ezek az urak vámot fizettetnek velük a birtokaikon, holott ők is, mint a többi városok, már a régi királyoktól vámmentességi kiváltságot nyertek. A király még ott a hely szinén igazságot tett. Azonnal irásos rendeletet adott ki a négy főurnak, hogy a korponai polgároktól vámot szedni »ne merészeljenek«, s utasította a zólyomi főispánt, hogy, ha ezután is szednének vámot, a törvénytelenűl behajtott pénzt foglalja le a kincstár javára.
Ez időtájt a kassai polgárok is sokat szenvedtek: egy Perényi Miklós nevű főúr folyton zaklatta, fosztogatta az oda utazó külföldi kereskedőket, elannyira, hogy azok már be sem mertek jönni az országba, mivel nagy kárt okozott Kassának. A féktelen főúr nem engedelmeskedett a király szigorú rendeleteinek, de Mátyás nem ismerte a tréfát s Bajnai Both András nevű udvari emberét küldötte ki »a vakmerő és őrjöngő ember« megfékezésére. Both András ostrom alá is vette Perényi Miklós sztropkói várát, s a rakonczátlan főúr csak hirtelen halálával kerülte el a szigorú büntetést.
Csoda-e, ha a nép szerette Mátyás királyt; csoda-e, ha halála után sóhajtozva, sírva emlegette nevét; ha neki, az igazságos királynak szivesebben fizetett volna három annyi adót is, mint másnak jóval kevesebbet. Nemcsak szóval intette az urakat, hogy becsüljék meg a népet, de ő maga példát adott erre cselekedeteivel s annyira nem ismert osztálykülömbséget, hogy még a legalsóbb néposztályt, a czigányt is védelmébe vette. Erre is van történeti bizonyságunk: az a rendelet melyet 1476-ban küldött az erdélyi vajdákhoz és helyetteseikhez. A rendeletből kitűnik, hogy az erdélyi vajdák tisztjei a Szeben város területén lakó »közönségesen czigánynak nevezett egyiptomi népet« mindenféleképp terhelték. A király e rendeletében kiveszi a czigányokat a vajdák hatósága alól és Szeben város hatósága alá helyezi s egyben utasítja a vajdákat, hogy »többé panaszra okot ne szolgáltassanak.«
»Meghalt Mátyás király, oda az igazság!« Ez a fájdalmas kiáltás tört ki milliók szivéből, midőn Mátyás, az igazságos, örök álomra hunyta le szemét. És im, az első igazságtalanságot a saját véréből való vérnek kellett tapasztalnia: Corvin Jánosnak! Mátyásnak két házasságából nem született gyermeke, s Corvin Jánost, ki egy boroszlói polgárleánynyal való szerelmi viszonynak volt a gyümölcse, szemelte ki utódjául. Ám hirtelen jött halála megakadályozta abban, hogy még az ő életében Corvin János fejére tegyék a koronát s azok a főurak, kik, míg Mátyás élt, szinleg pártolták Corvin János királylyá választását, amint a nagy király behunyta szemét, pártot ütöttek ellene. 1490. április 6-án, husvét nagyhetének kedd napján halt meg Mátyás s két hétre rá Zápolyai István, az a Zápolyai, kit ő szegény nemesből a legfőbb méltóságra emelt, felszólítja a rendeket, hogy »helyezzék vissza az országot régi szabadságába, szabadítsák meg a szorongatástól és elnyomatástól«.
Szinte fölösleges megmagyaráznunk, mit értett Zápolyai az »elnyomatás«, a »régi szabadság« alatt. Mikor az ország szabadságáról s elnyomatásáról beszél, bizonyára nem az országra gondolt, nem a szegény földnépére, hanem a főurakra: ők voltak az »elnyomottak«, ők sírták vissza a »régi szabadságot«, vagy nevén nevezve: a királyi tekintélyt és törvényt nem ismerő korlátlan hatalmat. Ez volt az a »régi szabadság«, melyet Mátyás vas keze megtört s ezt a szabadságot csak úgy szerezhették meg ujra, ha oly királyt választanak, akinek - amint ők maguk mondották - »üstökét markukban tarthatják«.
Mátyás fiának alig volt néhány híve a főurak közt s még Kinizsi Pál is, kit Mátyás emelt fel a porból, rút hálátlansággal fizet: ő az egyik vezére annak a seregnek, mely Corvin seregét szétveri. A főurak megkapták a kedvük szerint való királyt, Ulászló, Csehország királyának személyében. Már a királyválasztás előtt oly feltételekben állapodtak meg, melyek világosan mutatják a czélt: visszaállítani a »régi szabadságot«, az urak korlátlan hatalmát. A királyválasztást megelőző országgyűlés most már törvény által is biztosítja a külömbséget a fő- és a köznemesség közt; mint külön rend lép föl a főnemesség, mely eddig is úgy szerepelt ugyan, de legalább a törvény szerint nem volt külömbség jog és szabadság tekintetében fő- és köznemes közt. A főnemesség maga számára foglalja le a koronaőrzés jogát; a király csak a főpapok és országnagyok hozzájárulásával verethet pénzt s ugyancsak ezek tanácsával adományozhat száz jobbágyteleknél nagyobb jószágot. Mindebbe a köznemességnek beleszólása nincs. Minden tekintetben vissza akarják állítani a Mátyás előtti időket s eltörölni Mátyás ujításait, különösen az egy forint adót, a mi már »közérdek« volt. Mátyás ebből az adóból tartotta fenn a hadsereget, s miután ezt törülték, visszakellett állítani a régi honvédelmi rendszert: első sorban a király védi az országot a saját banderiumaival, a maga pénzéből fizeti ezek zsoldját s csak abban az esetben szólíthatja hadba a főpapokat és főurakat, ha az ő banderiumai nem elégségesek az ország védelmére, de az ország határain kivűl nem kötelesek kisérni a királyt.
Ulászló üres kincstárt talált, mikor megkoronázták s nem is tölthette meg: a főuraknak volt arra gondjuk, hogy a forrásokat bedugják. A »fekete sereg« szertezüllik. Nem fizetik a zsoldját, s kisebb-nagyobb csapatokra oszolva garázdálkodnak, fosztogatják a népet, mignem Kinizsi rendes katonasággal és vasvillás alföldi parasztokkal megy ellenök s megsemmisíti Mátyás híres seregét. S történik ez abban az időben, midőn nagyobb szükség volt fegyelmezett hadseregre, mint valaha. Az ország védelmét a királyra hárítják a nagy urak s szemére vetik, hogy nem törődik az ország érdekeivel; a király meg azzal védekezik, hogy három év alatt, mióta magyar király, mindössze 40 ezer arany folyt be a kincstárba. Mikor aztán látta, hogy az urak csak követelnek tőle, de nem adnak, önkényesen vet ki adót. Kivetette, de behajtani nem tudta. A nemesség megtagadta a törvénytelen adót, több helyen agyon verték az adószedőket, sőt Erdélyben lázadás is tört ki. Ezt a lázadást ugyan leverik, de közben egyes főurak féktelenkedése teméntelen gondot okoz a gyámoltan királynak. Ujlaki Lőrincz kis királyként viselkedik, nem ismer sem királyt, sem törvényt, büntetlenűl hatalmaskodik mások jószágain. Ugyanígy garázdálkodik Horvátországban Frangepán gróf is. Ismétlődni látszik Róbert Károly uralkodásának első ideje, mikor minden főúr egy-egy kis király. És ezeket a kis királyokat szertelenűl bántja, hogy az ország nádora: Zápolyai István, egy szegény köznemes család sarjadéka. Még inkább, hogy a kanczellár: Bakócz Tamás, nem is köznemes embernek, hanem jobbágynak a fia! Mindakettőt még Mátyás király emelte volt föl a porból, az ismeretlenségből. Bakócz Tamás bizalmas embere volt Mátyásnak, a mi nagyban emelte a tekintélyét, de míg Mátyásnak készköteles szolgája volt, a gyönge Ulászló mellett már szertelen nagy volt a hatalma: ő uralkodott és nem a király. »Széles látókör, éles elme és kivételes leleményesség egyesűlt benne - így jellemzi a paraszt ivadékot Fraknói - a lelkiismeret aggályaira nem hallgatott, az eszközökben nem válogatott, a világ itéletével nem törődött«. Mi hozzá tesszük, hogy nem törődött azzal a néppel sem, melynek sorából fölemelkedett. Csakhamar látni fogjuk, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozott, a kik, mihelyt hatalomra jutnak, feledik a származásukat, nem érzik többé annak a népnek keserveit, szenvedéseit, melynek a véréből valók. A nemesség haragját, gyülöletét egyáltalán nem a nép iránt való kedvezéssel vonta magára. Eszébe sem jutott, hogy a nép mind siralmasabbra váló helyzetén könnyítsen.
A köznemességnek sincs abban semmi haszna, hogy az ő véréből való vér az ország nádora, s míg a király és a főnemesség egymás ellen küzd a hatalomért, a köznemesség meg a főnemesség ellen lép föl, hogy jogait megvédje s csakugyan sikerűl is kivívnia, hogy az országgyülésekre ismét fejenként hívják meg a nemességet. És az 1497-iki országgyülésre már fejenként jelenik meg a köznemesség s a Rákos mezején végig zúg a nemesek hangos panasza Zápolyai István nádor ellen, kit többek közt azzal vádolnak, hogy közpénzeket tulajdonított el. Majd megjelenik a király is a gyűlésre, s vége-hossza nincs a panaszoknak és erélyes hangú kivánságoknak. Azt kívánják a királytól, hogy a koronát vegye ki a nádor és az egri püspök, Bakócz kezéből s bizza négy köznemes koronaőrre. Az egyházi férfiak világi hivatalt ne viseljenek, Bakócz a kanczellári tisztről mondjon le. A király kénytelen engedni a forrongó nemességnek: Bakócz Tamástól elveszi a kanczellári meg a koronaőri tisztet, ugyanezt a nádortól is. Bakócz azonnal visszavonúlt Egerbe, de a köznemesség ezzel sem elégedett meg: követelte, hogy mondjon le az egri püspökségről is, s fossza meg a király az ő kedves emberét a magánbirtokaitól is. A király azonban a nemesség e követelését nem teljesítette, sőt, amint az országgyülés eloszlott, az egri püspökség helyett az esztergomi érsekséggel ajándékozta meg Bakócz Tamást.
De ha a köznemesség nem is tudta a király kegyeltjét megsemmisíteni, országgyűlésről országgyűlésre mind nagyobb és nagyobb befolyást biztosított magának az ország dolgainak intézésében s határozottan a főnemesség fölé kerekedett. Az 1498-iki országgyülésen például kivivták, hogy a király a rákövetkező négy esztendőben országgyűlést tartson, azután pedig minden három esztendőben egyet s egy országgyűlés sem tarthat tovább tizenöt napnál. Mert azelőtt nem egyszer megtörtént, hogy a főurak valósággal kiéheztették a szegényebb rendű nemességet az országgyűlés elnyujtásával. Ugyanezen az országgyűlésen a törvényszékek főpapi és főúri ülnökeinek számát hatról négyre szállították, a köznemesekét pedig tizennégyről tizenhatra emelték. Ezeknek a köznemes ülnököknek helyük volt ezentúl a királyi tanácsban is. Megállapította ez a gyűlés a trónöröklést is, biztosítván a nemzetnek, a mennyiben a királynak fiú örököse nem marad, a szabad királyválasztás jogát. Nevezetes ez az országgyűlés azért is, mert itt ujra találkozunk Corvin János nevével. Találkozunk vele, mint panaszossal. Mátyás fia hosszú panaszlevélben sorolja fel mindama sérelmeket, melyeket atyja halála után szenvedett. Nem elég, hogy megfosztották a szlavóniai bánságtól, egy egész sereg egyházi és világi főúr támadta meg a Hunyadi-örökséget, perrel próbálván megfosztani attól. Köztük volt Bakócz Tamás is, Mátyás király egykori kegyeltje. A király biróságot küldött ki ugyan a panasz megvizsgálására, de a vádlott uraknak volt arra gondjuk, hogy a biróság soha el ne intézze Corvin János panaszát. Ám a köznemesség, mely nemcsak erős szövetségest látott Corvin Jánosban, de esetleg jövendő királyát is, Bakócznak és a többi püspököknek nem tudta megbocsátani a kapzsiságot s a következő országgyűlésen érezteti is ezt az egész egyházi renddel. Törvénybe iktatják, hogy egyházi férfiúk koronaőri tisztet nem viselhetnek, sem maguk, sem egyházuk részére jószágot nem szerezhetnek s érvénytelennek mondják mindama szerződéseket, melyekben világi urak örökös nélkűl való elhalálozásuk esetére egyházi férfiaknak kötötték le jószágaikat. Érvénytelennek még az esetben is, ha ezeket a szerződéseket a király jóváhagyta volna. Másfelől azonban azt is törvénybe iktatják, hogy világiak egyházi férfiak javait el ne vehessék.
Ez a törvény már a később oly nagy szerepet játszó Werbőczi műve, ezé a nagy tudományú köznemesé, ki akkoriban még itélőmester volt s e tisztében mint jegyző szerepelt az országgyűléseken. A köznemesség előtérbe lépését mutatja az a tény is, hogy Zápolyai István halála után a nádori széket ismét köznemessel töltik be, Geréb Péterrel, de már az 1504-iki országgyűlésen ismét a főurak pártja kerekedik felűl s a korán elhunyt Geréb helyébe Perényi Imrét választják nádornak, holott a köznemesség Corvin Jánost akarta. Ezen az országgyűlésen súlyos vádakkal illetik a köznemesség szónokai a királyt és a főurakat. Szemére vetik a királynak, hogy a vármegyéket országgyűlési végzés nélkül szólítja fel adózásra; megtámadják a főurakat, kik ezt a királynak tanácsolták, akiknek azonban gondjuk van arra, hogy a saját jobbágyaik ne fizessenek adót. Ujra megállapítják tehát, hogy csak az országgyűlés szavazhat meg adót. Panaszuk van a főpapságra is, hogy őket és jobbágyaikat a tizedek behajtásával mindenfélekép zaklatják, jogtalanúl terhelik s ha ellenszegűlnek, kiközösítéssel fenyegetik; nem tartják tiszteletben a nemesek plébános-válaszló jogát sem. Mindezeket a sérelmeket ujabb törvényekkel intézik el. Panaszkodik mindenki, csak a gyámoltalan király hallgat, pedig talán neki volna legtöbb oka a panaszra. Őhelyette egyik cseh titkára panaszkodik, ki egy ez-időtájt kelt levelében keservesen panaszolja a király szánalmas, szomorúságos helyzetét. »Mi itt - írja a cseh titkár - az arany és ezüst halmok között szegénységben, inségben élünk és élni fogunk továbbra is.«
Hát a nép? A szegény földnépe? Annak nincs panasza? Minő volt a helyzete a népnek abban az időben, midőn egyik fiát, Bakócz Tamást Velencze követei az ország »második királyának« nevezik? Midőn azt jelentik róla, hogy »nagyobb a tekintélye mint a királyé«; hogy Magyarországon »pápa is, király is, egyszóval minden, a mi lenni akar«? Midőn a nép fia nem elégszik meg az esztergomi érsekséggel, de már pápaságra vágyakodik s e végből 1512-ben el is megy Rómába? Pápának ugyan nem választották meg Bakócz Tamást, de egy világra szóló nagy feladattal bízta meg X. Leó pápa: azzal, hogy keresztes hadjáratot hirdessen, nemcsak Magyarországban, de Európa többi országaiban is. Ezzel a nagy feladattal jött vissza Magyarországba 1514-ben, mint a pápa teljes hatalmú követe.
A keresztes hadjáratból semmi sem lett; ellenben alkalmat szolgáltatott az egész országot felforgató parasztlázadásra.
Ennek, a Dózsa-féle lázadásnak, történetét tartalmazza a következő fejezet.
<< előző következő>>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
