|
TIBORCA története IV. 25.
Bóna Mária Ilona 2010.03.28. 08:52
- Az édesanyjának nincs bordatörése. Azonban, a koponyaröntgen (CT) kimutatta, hogy az agykéreg – szinte teljesen – felszívódott. Már csak, kis foltok láthatók belőle. - Akkor is lelkiismeret-furdalásom van miatta. Jól sejtettem, hogy nem tört el semmije. Csak azt nem értem, hogy miért jajgatott annyira! - Tiborca néni már nem képes tudatosan cselekedni. Az agykéreg felszívódása visszafordíthatatlan folyamat. Megszűnésével megszűnik az ember személyisége. Vagyis mindaz, ami a tudatos cselekvést irányítja. Azért a bénult állapot, az önkénytelen hangadás értelmes beszéd helyett… Március utolsó napján meghalt anya. Élt hetvenhat évet. Ebből húsz évet úgy élt meg, mint Győri Lídia „szépreményű úrleány”; a többi ötvenhat évet, mint Tiborca Györgyné „túlélő”. ...Most, hogy a „Feladat” véget ért(?), mégsem érzek megkönnyebbülést. Mint, amikor világra szenvedtem halott magzatomat… Csak a hiányérzet maradt és a lehetőség elvesztésének fájdalma.
TIBORCA története
IV. f., 25. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A lehetőség elvesztésének fájdalma
Még egy napot és egy éjszakát végig jajveszékelt anya. A következő napon átszaladtam telefonálni.
Kétségbe voltam esve a tehetetlenségtől.
- Rendben van. Megírom a beutalót a kórházba. Jöjjön, majd be érte. Mentőt, viszont nem tudok ilyen rövid határidőre kérni.
- Nem gond, mert felírtam a múltkori betegszállító telefonját. Megpróbálom elérni.
Összekészítettem anya holmiját egy utazótáskába, miközben apa egyre csak azt hajtogatta:
- Ha hagyod, hogy elvigyék, nem jön vissza többé élve!
Anya, közben annyira jajgatott, hogy nem tudtunk apuval beszélni.
- Hallod, hogy milyen nagyon jajgat! Lehet, hogy eltört valamilye. Meddig akarod, hogy így szenvedjen?
- Anyukám! Hallgass már az Isten áldjon meg! Azzal nem lesz jobb, hogy óbégatsz! Azzal csak azt éred el, hogy elvisznek és nem jössz haza soha többé!
Kiabálta túl apa kétségbe esetten a feleségét, aki valószínű semmit nem hallott férje utolsó mondataiból. Anya eleinte örült, hogy végre, megint ő a „főszereplő”. Csak akkor szeppent meg egy kicsit, amikor a hordágyra tették és kitolták a szobából.
Elkaptam az utolsó pillantásukat, amint egymásra néztek…
Iszonyú lelkiismeret-furdalást éreztem.
- Isten áldjon anyukám!
Mondta apu, de a betegszállítók nem hagytak időt a búcsúzkodásra.
Anya riadtan kapkodta a szemét hol rám, hol a mentősökre.
*
A kórház, ahova röntgenezésre beszállították, a demográfiai csúcsok (Ratkó-korszak, és a kádári házgyári-„gyes” korszak) idején szülészet volt. Én is itt szenvedtem világra a halott magzatomat. Azután, hogy a közelmúltban sokkal többen haltak meg évente, mint amennyien születtek, megszüntették a szülészetet.
Helyette, berendezték a szív- és érrendszeri betegek rehabilitációs intézetét benne. (Valójában, a betegek utolsó életszakaszában történő ápolásra.)
Már másnap készen voltak a röntgen-leletek. A főorvos maga tájékoztatott az „eredmény”-ről.
- Az édesanyjának nincs bordatörése. Azonban, a koponyaröntgen (CT) kimutatta, hogy az agykéreg – szinte teljesen – felszívódott. Már csak, kis foltok láthatók belőle.
- Akkor is lelkiismeret-furdalásom van miatta. Jól sejtettem, hogy nem tört el semmije. Csak azt nem értem, hogy miért jajgatott annyira!
- Tiborca néni már nem képes tudatosan cselekedni. Az agykéreg felszívódása visszafordíthatatlan folyamat. Megszűnésével megszűnik az ember személyisége. Vagyis mindaz, ami a tudatos cselekvést irányítja. Azért a bénult állapot, az önkénytelen hangadás értelmes beszéd helyett…
- Akkor már értem, hogy miért éreztem azt az utóbbi években, hogy „minden nap meghal” belőle valami, ami őt jelentette… Ennek ellenére szeretném hazavinni, mert megígértem neki.
- Mikortól tudná ellátni?
- Április elsejétől. A diplomamunkámat március 30-ig kell leadni. Amiért őt ápoltam nem tudtam igazán a választott témával foglalkozni.
- Gondolja, hogy kibírja anyukája addig?
Ettől a felelősségtől, úgy éreztem, összeroppanok. Roskadozva jöttem ki az orvosi szobából. A teher elviselhetetlenül nagy volt és nem akadt egyetlen emberi lélek sem, aki egy kicsit is segített volna a cipelésében…
Bementem a kórterembe, ahol feküdt anya. Örültem annak, hogy megismert. Majd összeszorult a szívem, mert olyan öröm tükröződött az arcán, mint egy ártatlan csecsemőén, amikor megpillantja az édesanyját. Fölé hajoltam, megpusziltam és hullott a könnyem, mint a záporeső. Fölemelte kicsi, összeaszott kezét és végighúzta az arcomon a merev ujjait. Tudtam: meg akar simogatni, csak már nem képes rá.
- Ne sírjál! Nekem már úgy is mindegy, mert hamarosan meghalok.
Ez volt életének utolsó, érthető mondata. Még három hétig élt. Minden nap bementem hozzá a látogatási időben. Utána apához mentem egyenesen és csak azután haza.
Mert, bizony apa valóban hamar meggyógyult. Igaz, hogy bottal, de szorgalmasan jött-ment a házban és a ház körül. Testvére, aki a szomszédban lakott és már szintén nyugdíjas volt, minden nap átment hozzá és beszerezte neki mindazt az élelmet, amire szüksége volt.
A családorvossal, viszont én tartottam a kapcsolatot.
Apa egy hét múlva megkért, hogy segítsek neki a galambokat eladni, mert
- ha hazajön a feleségem, nem tudok már azokról is gondoskodni.
Mondta olyan bizakodással, mint egy kisgyerek.
*
Istenem! Miért nem tanulhattam fiatal koromban?
Miért nem tudtam olyan egzisztenciális biztonságot teremteni fél évszázad alatt, mely lehetőséget adna arra, hogy döntési helyzetbe kerüljek?
Annyi önállóságom sem volt, mint egy nincstelen „házi cseléd”-nek.
A háború előtt a cselédek fizetést kaptak a munkájukért, és abból futotta a legfontosabb életfeltételekre.
Sok cseléd a fizetéséből képes volt az idős, beteg szüleiről is gondoskodni. Én még ezt sem engedhettem meg magamnak!
Elítéltem a proletárdiktatúrát, amelynek megvalósítói még a rendszerváltozás nevezetű időszakban is érvényesíteni tudták akaratukat! Vagyis, képesek voltak a kontraszelekcióra!
„Maradék” kompetenciájuk is elegendő volt ahhoz, hogy a kommunista diktatúra áldozatai:
- az otthonaikból elűzött kitelepítettek és utódaik,
- az államhatalom által kisajátított üzleteikből-, műhelyeikből a gyárakba tereltek és utódaik,
- a saját földjeiken gazdálkodó parasztok erőszakos TSZ-esítésének áldozatai és utódaik,
- a fogolytáborokban felejtett, II. világháborús honvédő katonák és utódaik,
- a malenkíj robotot túlélők és utódaik,
- a recskihez hasonló büntető- átnevelő táborokat túlélők és utódaik,
- az 1956-os forradalom és szabadságharcban elesettek, bebörtönzöttek, kivégzettek, üldözöttek és utódaik…
semmilyen rehabilitációban és kárpótlásban ne részesülhessenek!
Nem tudtam, hogy én milyen okból üldözöttnek vagyok az utódja valójában.
Azt, azonban biztosan érzékeltem minden év minden napján és minden élethelyzetben, hogy a negatív megkülönböztetést kiterjesztik folyamatosan rám és mindenkire, aki kitüntet szeretetével, figyelmével!
Ki lehet az édesanyám és az édesapám, aki ennyire gyűlöletes még fél évszázad múltán is régi(új) kompetensék szemében?
Olyan emberek lehetnek, vagy voltak ők, akiket a kommunista hatalom valamiért ellenségnek tartott.
Olyan emberek lehettek ők, akiket anya, apa és Györgyi is nagyon jól ismerhetett és tudták, tudják, hogy még nem jött el a rehabilitációjuk ideje! Ezért sem mertek mellém állni, felvállalni.
Éreztem: Nándit és gyermekeinket is akkor diszkriminálják leginkább, amikor mellém állnak és együtt küzdünk egy emberhez méltóbb életformáért!
De, hiszen ez úgy működik, mint a bumeráng!
Ugyanis, ha szeretteim, rokonaim, barátaim megtagadnak, közvetett módon segítenek a hatalom kompetenseinek az én ellehetetlenítésemben! Ilyen helyzetben, viszont képtelenség bárkin is segíteni!
Mint most is!
Bántott, hogy ötvenkét év küzdelme, szorgalmas önképzés és munkavégzés után sem vagyok olyan helyzetben, hogy anyát magamhoz vegyem, és méltó módon gondoskodjak róla!
Ez, egy önmagát gerjesztő, pusztító folyamat. Hozzájárul ahhoz a lepusztultsághoz, amely az „önmagától” való kipusztulással jár együtt!
Mint a rezervátumok indiánjai! Rezervátum ország lettünk.
A magyarság önpusztító, önfeladó rezervátum-népességgé vált a saját hazájában!
*
Március utolsó napján meghalt anya. Élt hetvenhat évet. Ebből húsz évet úgy élt meg, mint Győri Lídia „szépreményű úrleány”; a többi ötvenhat évet, mint Tiborca Györgyné „túlélő”.
Zokogva hívtam föl „keresztanyámat”, aki még ekkor elérhető volt telefonon.
- Meghalt anyuka! - mondtam, majd a hosszas hallgatás után ismét én
beszéltem.
- Kórházban halt meg, pedig megígértem neki, hogy hazahozom. Az fáj a legjobban, hogy nem tudtam az ígéretemet betartani!
- Szegénynek jobb volt így! Nyugodjon békében! Bocsáss meg neki! Én is megbocsátottam, hiszen olyan sokat szenvedett!
- Megbocsátani? Mit? Hiszen, ha szenvedett, én is vele szenvedtem…!
Letettem a telefont és elővettem azt a levelet, amit akkor hoztam át, amikor apa kórházban volt. Leültem nyugodtan, hogy rendesen elolvasom, mert eddig csak átfutni volt időm.
*
„Szeretett, drága anyukám és kicsi Ilonkám és kedves szüleim! Soraimban kívánok sok jó egészséget mindnyájatoknak! Én, hála az Úrnak, jól vagyok e rózsátlan helyzetemben. Tudatom veletek, hogy 9-dikén lesz a tárgyalás…” „…Kicsi kis Ilonkám! Most neked írok – édes kislányomnak. Hogy vagy? Nem vagy-é beteg? Szót fogadsz-é anyukának és a nagymamának? Édes apuka nagyon sokat gondol a kis Ilonkára…” „…Édes lányom, vigyázz anyukára nagyon! Édes apuka lélekben mindig veletek van. Most pedig be is zárom könnyeimmel áztatott soraimat. Ezerszer csókolom anyukát, kislányomat. Csókolom szüleim és testvéreimet és üdvözletem küldöm a messze távolból. Az Úrjézus legyen veletek, békesség néktek! György.”
*
Megtudtam végre, miért igyekeztem egész életemben olyan nagyon „szót fogadni” és „anyukára vigyázni”. Mert ezt várták el tőlem, már két éves koromtól!
Most, hogy a „Feladat” véget ért(?), mégsem érzek megkönnyebbülést. Mint, amikor világra szenvedtem halott magzatomat…
Csak a hiányérzet maradt és a lehetőség elvesztésének fájdalma.
- Vége -
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
