|
TIBORCA története IV. 24.
Bóna Mária Ilona 2010.03.28. 08:51
Éjjel kettő után feküdtem le a kanapéra ruhástól. Alig szenderedtem el, szörnyű jajgatásra, kiabálásra riadtam. Anya volt. Azt mondta mutogatva, hogy nagyon fáj neki a melle fölött az egyik bordája és ezért nem tud megmozdulni. - Megfulladok! Jaj, de fáj! ... Azonban még hozzá sem értem anyához, máris olyan jajveszékelésben tört ki - az volt az érzésem - tényleg eltörhetett ismét valamilye! Hoztam melegvizet, amivel szép lassan megmosdattam. Ezt hagyta és nem jajgatott. Ebből arra következtettem, hogy talán lelki alapúak a fájdalmai. ... Már alig éltem, amikor ismét ledőltem a kanapéra. Már-már elaludtam, amikor elkezdett jajgatni. Ismét ágytál, melegvíz, stb. A villanyt is felkapcsolva hagytam, és úgy feküdtem vissza. De alighogy elaludtam, máris éktelenül kiabált. Biztos ezt csinálta apuval is – gondoltam apámra, együtt-érzőn. Rájöttem, hogy a fáradtságtól horkolok, és ezt meghallva kezd el kiabálni. Mégis előszedtem az ágyneműt és a fejemet is betakarva, tudtam egy-két órát aludni.
TIBORCA története
IV. f., 24. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A fahasábok sírtak helyettem
Nándi már türelmetlenkedett. Végig mérgelődte az utat hazáig. Vagyis, csak a „szüleim” házáig, mert ott elköszöntem tőle. Nagyon rossz volt nem hazamenni! Először éltem át az érzést, hogy elveszíthetem az otthonomat. Először azóta, hogy elköltöztem a „szüleimtől”. Még a gondolattól is hideg dermedtség járta át a szívemet. Egyébként is hideg tél volt.
Még órákig tartott befűteni a lakást, mert előbb fát kellett vágni.
Anyának, közben röviden beszámoltam apa hogylétéről és örömmel közöltem vele: hamarosan hazajön.
- Nem vagy éhes? – kérdeztem végül.
Csak nyöszörgés volt a válasz, ezért aztán otthagytam.
Már éjfél-körül járt, amikor adtam enni a kutyának, meg a macskának.
Megrettentem, mert eszembe jutottak a galambok. Valahogy olyan zűrös volt az egész nap és róluk megfeledkeztem.
Kicseréltem az itatókat, mert teljesen be volt fagyva.
Még szerencse, hogy tudtam, mit kell ilyenkor tenni! Éjfél ide, éjfél oda, bizony előjöttek inni, mert nagyon szomjasak voltak!
Egyébként, egészen hozzám szoktak. Már odaröppentek hozzám, ha bementem a galambházba. Volt egy hím, amelyik olyan turbékolva fogadott, mint udvarlás idején a tojóját!
Szerettem ezeket az élőlényeket. Érződött rajtuk: olyan ember a gazdájuk, aki örömmel gondoskodik róluk! Tudtam: ebben apámmal rokon-lelkek vagyunk.
Éjjel kettő után feküdtem le a kanapéra ruhástól. Alig szenderedtem el, szörnyű jajgatásra, kiabálásra riadtam. Anya volt. Azt mondta mutogatva, hogy nagyon fáj neki a melle fölött az egyik bordája és ezért nem tud megmozdulni.
- Megfulladok! Jaj, de fáj!
- Te megint bepisiltél! Jéghideg a hálóinged, az ágyneműd! Ki kell cserélni!
Amikor elő akartam venni a tiszta hálóinget és ágyneműt, jöttem arra rá, hogy nincs tiszta, mert már napok óta nem tudtam átmenni mosni.
Kiszedtem a szennyesből egy kevésbé piszkos szárazat. Azonban még hozzá sem értem anyához, máris olyan jajveszékelésben tört ki - az volt az érzésem - tényleg eltörhetett ismét valamilye!
Hoztam melegvizet, amivel szép lassan megmosdattam. Ezt hagyta és nem jajgatott. Ebből arra következtettem, hogy talán lelki alapúak a fájdalmai?
Már alig éltem, amikor ismét ledőltem a kanapéra.
Már-már elaludtam, amikor elkezdett jajgatni. Ismét ágytál, melegvíz, stb. A villanyt is felkapcsolva hagytam, és úgy feküdtem vissza.
De alighogy elaludtam, máris éktelenül kiabált. Biztos ezt csinálta apuval is – gondoltam apámra, együtt-érzőn. Rájöttem, hogy a fáradtságtól horkolok, és ezt meghallva kezd el kiabálni. Mégis előszedtem az ágyneműt és a fejemet is betakarva, tudtam egy-két órát aludni.
Másnap, egész nap jajveszékelt. Semmivel nem haladtam, mert egyfolytában azt próbáltam kideríteni, hogy mi a baja?
Képtelen voltam átmenni mosni. Nem tudtam a boltba sem elmenni, pedig sok mindre szükségünk lett volna. Már nem volt semmi főznivaló a háznál!
Estefelé begyújtottam a kandallóba és leültem egy percre, hogy pihenjek egy kicsit, mielőtt kimegyek fát vágni. Anya is aludt végre.
Talán ezért, bizony a gyújtós gyorsan leégett és arra ébredtem, hogy fázom. Felálltam. Minden porcikám ólomnehéz volt.
Hogy fogok így fát vágni?
Alig fogtam meg a kilincset, anya elkezdett fütyürészni.
Ez volt a pisilés jele. Berontottam hozzá. Odatoltam az ágya mellé egy hokedlit, rátettem az ágytálat és utasítottam:
- szolgáld ki magad! Az orvos úgyis azt mondta, hogy semmi nem indokolja, hogy úgy feküdj, mint egy darab fa!
Ezzel, otthagytam. Eszembe jutott, hogy mit mondott Nándi előző este a kocsiban. Tehetetlen dühömben úgy nekiestem a fahasogatásnak, hogy egy férfinak is becsületére vált volna!
Észre sem vettem, hogy már percek óta ott áll a fáskamra ajtajában Nándi. Egy újabb hasábot raktam a tuskóra, amikor fölnéztem.
Csak állt ott, szótlanul. Nem is üdvözölt. Én sem mentem oda hozzá, mert tudtam, hogy a gyűlöletes „beteg-szagot” előbb le kellene mosnom magamról…
- Szegény Tiborca! Mondta, és egy szó nélkül otthagyott.
Amikor megismertük egymást, kollégák voltunk és a cégnél ő volt „A Farkas” én, pedig „A Tiborca”. Már házasok voltunk és még mindig így szólítottuk egymást. Eleinte büszke voltam rá. Később, ahogyan sorban születtek a gyerekek, úgy egyre gyakrabban éltem át, ahogy a függetlenségem feloldódik az anyai gondoskodásban.
Könnyebb lett volna, ha a feleségének tekint végre, és Ilonkának szólít! Jó lett volna, ha akkor is érezteti velem a nagyrabecsülését, amikor már nem vagyok képes a teljes személyi szuverénitásra!
Jó lett volna, ha most is nem csak egyenjogúnak tekint, hanem egyenrangúnak!
Bántott, hogy úgy hagyott ott, ahogy…
Vágytam a gyerekeim, a családom után! Visszasírtam azokat a szép napokat, amikor tisztelve szerettük egymást! Legalábbis: a gyerekek és én. Büszke voltam arra, hogy azokban az élethelyzetekben sem érezhették gyermekeim magukat elhagyatottnak, amikor az apjuknak kellett volna melléjük állni! Én akkor is ott voltam és kiállásommal erősítettem őket.
Már a „legkisebb” fiam is szép szál ifjú emberré serdült.
Most nekem is elkelne egy kis erősítés, gondoltam magamban. Aztán eszembe jutottak azok a krízishelyzetek, amikor Nándi újra és újra magamra hagyott, mint most is…
Nagyon sajnáltam magamat és mindazt, ami szép volt és örökre elmúlt.
Mert éreztem: mostantól semmi nem lesz olyan, mint eddig volt! Mégsem sírtam.
A széthasadó fahasábok sírtak helyettem, amint a fejszével lecsaptam rájuk.
Apa újra otthon
Eljött a nagy nap. Hazahozták apát. Szép, tiszta vetett ággyal vártam. A mentősök betették az ágyába.
Kissé zavart volt, mert anya alig-hogy meglátta, elkezdett sikítozva sírni.
Én meg attól voltam zavarban, hogy még egy kis borravalót sem tudtam a beteghordóknak adni.
Amikor odamentem „Apámhoz”, hogy üdvözöljem és megkérdezzem:
- Van-e szükséged valamire?
Nem is értettem, hogy mit válaszol, mert anya azonmód elkezdett visítozni, jajgatni.
- Az Isten áldjon már meg anyukám! Legyél égy kicsit csöndbe, mert az ember a saját szavát se érti tüled!
Pillantok alatt olyan hangzavar támadt, hogy kimenekültem a házból. Hazamentem ismét telefonálni. Beszámoltam a családorvosnak a történtekről és kértem, hogy segítsen!
Még aznap délután kijött megnézni őket.
- Jó napot Tiborca bácsi! Láthatnám a kórházi zárójelentését?
A második mondatot már nem lehetett érteni, mert anya elkezdett jajveszékelni.
Intettem az orvosnak, hogy jöjjön ki a szobából, mert szeretnék vele beszélni.
- Előbb „anyukát” kellene megvizsgálni, mert féltékenységében úgysem hagyja, hogy „apukával” foglalkozzon. Velem is ezt csinálja.
Bólintott és visszament a szobába. Ismét kísérletet tett arra, hogy megvizsgálja apát. Abban a pillanatban belekezdett anya a jajgatásba. Családorvosunk rám nézett és azt mondta.
- Igaza van Ilonka! Maga kész pszichiáter lesz anyukája mellett!
- Hogy tetszik lenni Tiborca néni?
Fordult most már anya felé. Anya, viszont nem válaszolt, „csak” jajgatott tovább.
- Fel tud ülni, hogy megvizsgáljam?
Már ugrottam volna, hogy felültessem, amikor a jobb kezével megkapaszkodva a falvédőben, felült. A hálóingét azonban nem tudta kigombolni. Az orvos intett, hogy nem kell segíteni. Türelemmel megvárta, míg kihámozta a gombokat. Alig tette a hallgatóját a mellkasára, máris feljajdult, de olyan erővel, hogy így nem lehet színészkedni.
Az orvos gondterhelten csóválta a fejét, mert
- Csak röntgenfelvétellel lehetne kizárni a törés gyanúját. Ha tényleg bordatörése van, akkor az azért veszélyes, mert belefúródhat a törött csontvég az élettani fontosságú szervekbe, például a tüdőbe. Ez az állapot kórházi felszereltséget és szakszerűséget kíván. Mi nem tudunk röntgenezni a rendelőnkben. Sajnos, szakrendelői vizsgálatra sem küldhetem, mert járóképtelen. Nem irigylem! Most, hogy itt van apuka is? A testvére nem tud segíteni?
- Azt mondta, hogy nem, mert nem az ő dolga és az enyém sem. Menjenek rehabilitációs osztályos kórházba, mint más, hasonló beteg! Ő minden áron egy rehabilitációs intézménybe akarta szállíttatni apukát. Amiről apu hallani sem akart. Nekem nem is vele van bajom, hanem anyuval. Anyu teljesen kezelhetetlen, mióta aput megoperálták és hoztam a jó hírt, hogy sikerült a műtét...
- Tiborca néni? Hány gyereke van magának tulajdonképpen?
- Egy. Így alakult, hogy csak ez az egy.
- Nem jól tudja, mert van még egy lánya, akinek szintén lennének kötelezettségei itthon a szülei körül…
Anya csak vonogatta a vállát. Orvosunk, pedig megpróbálta megvizsgálni végre apát is. Hogy ne visítozzon - közben, egyfolytában beszéltem anyához. Sikerült a figyelmét lekötni. Ezért aztán semmit nem értettem abból, amit megbeszéltek apa lábadozásával kapcsolatban.
Anya, viszont figyelhetett oda is, mert mihelyt gratulált az orvos apa jó leleteihez, máris jajgatni kezdett.
- Ha nem szűnnének Tiborca néni fájdalmai, hívjon fel telefonon a rendelőben!
Ebben maradtunk és elköszöntünk egymástól.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
