|
TIBORCA története IV. 23.
Bóna Mária Ilona 2010.03.28. 08:51
Györgyi rendszeresen bejárt hozzá a kórházba látogatni. Amiért én, sajnos nem tudtam a kórházba bemenni, mert „Anyukát” nem volt kire hagyni - telefonon érdeklődtem a műtétet végző orvosnál. Tőle tudtam meg: Györgyi kezdeményezte, hogy a kórházból szállítsák át apát egy rehabilitációs intézménybe. Az orvos szerint: - Tiborca bácsinak minden lelete negatív. A törött csontok illeszkedése mentén megkezdődött a csontosodás. Ez annak a jele, hogy össze fog forrni! A bácsi azt hajtogatja, hogy van lehetősége az otthoni rehabilitációra. A lánya, pedig erről hallani sem akar. Most, magán múlik, hogy hogyan ítéli meg. - Tiborca Györgynek van otthona, ahova visszatérhet. Van a kerületnek egy házi- beteggondozó hálózata. Ők, majd segítenek, ha szükség lesz rá. Családorvosunkkal is állandó kapcsolatban vagyok az anyukám ápolása kapcsán. – mondtam, mert ez volt az igazság! Ekkor még nem sejtettem, hogy Györgyi mindent el fog követni, hogy az apja soha többé ne kerüljön a házába vissza! Ezt is az orvostól tudtam meg, aki megkért, hogy egyeztessek a testvéremmel, mert neki egészen más a véleménye, mint nekem.
TIBORCA története
IV. f., 23. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Apa a kórházban
Este operálták és emlékszem, hogy anya ágya mellé térdelve imádkoztam, hogy sikerüljön a műtét!
Arra kértem Istent, hogy gyógyítsa meg!Anya zokogva bólogatott.
Amiért már nem tudta a kezét összekulcsolni, összefogtam a két kezemmel a két kicsi, összeaszott kezet és úgy imádkoztunk! A Jó-Isten meghallgatta kérésünket, mert apa jól tűrte a műtétet. Amint később megtudtam, egy fém-váz beültetésével erősítették meg a combcsontját.
Györgyi rendszeresen bejárt hozzá a kórházba látogatni. Amiért én, sajnos nem tudtam a kórházba bemenni, mert „Anyukát” nem volt kire hagyni - telefonon érdeklődtem a műtétet végző orvosnál.
Tőle tudtam meg: Györgyi kezdeményezte, hogy a kórházból szállítsák át apát egy rehabilitációs intézménybe.
Az orvos szerint:
- Tiborca bácsinak minden lelete negatív. A törött csontok illeszkedése mentén megkezdődött a csontosodás. Ez annak a jele, hogy össze fog forrni! A bácsi azt hajtogatja, hogy van lehetősége az otthoni rehabilitációra. A lánya, pedig erről hallani sem akar. Most, magán múlik, hogy hogyan ítéli meg.
- Tiborca Györgynek van otthona, ahova visszatérhet. Van a kerületnek egy házi- beteggondozó hálózata. Ők, majd segítenek, ha szükség lesz rá. Családorvosunkkal is állandó kapcsolatban vagyok az anyukám ápolása kapcsán. – mondtam, mert ez volt az igazság! Ekkor még nem sejtettem, hogy
Györgyi mindent el fog követni, hogy az apja soha többé ne kerüljön a házába vissza!
Ezt is az orvostól tudtam meg, aki megkért, hogy egyeztessek a testvéremmel, mert neki egészen más a véleménye, mint nekem.
Elhatároztam, hogy személyesen nézem meg, hogy milyen állapotban van apa. Igen ám, de anyát nem volt kire hagyni, mert Györgyit hiába kértem, hogy jöjjön ki rá vigyázni! Egyik este - körülbelül a nyolcadik napon - hazamentem megfürdeni, meg átöltözni. Férjem éppen hazajött a munkából. Megkértem, hogy menjen át legalább egyszer megnézni anyát, hogy nincs-e szüksége valamire.
A kórházban valóban jó fizikai állapotban találtam apát. De, valahogy olyan kétségbeesetten rettegett valamitől, hogy éreztem, támadással védekezik.
Még megpuszilni sem hagyta magát. Kiment a tolószékkel valahova. Míg a kórteremben voltam, a betegtársaktól tudtam meg, hogy
- Tiborca bácsinál bent volt a lánya és kijelentette, hogy ő nem tudja ápolni, mert dolgozik. Itt veszekedtek az orvos előtt azon, hogy van-e a bácsinak hova menni.
- Persze, hogy van. Szép kis családi háza van, ahol a beteg felesége hazavárja. Akit egyébként én ápolok már második éve. Természetesen, apukát is el tudom látni, míg szükséges.
- Hogyhogy? Maga is a lánya? A bácsi azt hajtogatta, hogy neki csak egy lánya van, meg a beteg felesége, akit neki kell ápolni. Azért is akar olyan nagyon hazamenni.
Szegény, egyszerű emberek! Nem is sejtették, hogy mekkora fájdalmat okoznak ezek a mondatok! Minden egyes szó éles késpengévé változva tépte, vágta a lelkemet!
Közben, bejött apa és láttam, hogy be van dagadva a szeme körül az arca. Ismertem ezt a látványt. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy apának zavartalan körülmények között kellett enni, mert máskülönben fennakadt neki az étel. Előfordult, hogy órákig öklendezett a fürdőszobában, hogy megszabaduljon a fennakadt falattól. Ilyenkor, ha előjött végre, ugyanilyen puffadt volt az arca.
- Keresd meg és hozd be nekem a szondámat!
Mondta összeszorult torokkal, suttogva. Rohantam, ahogy bírtam! Először mihozzánk, hogy megkérjem Nándit: vigyen vissza kocsival. Ő megígérte.
Anyánál, viszont nagyon szomorú látvány fogadott. Anya az ágy mellett feküdt jajveszékelve. Amikor próbáltam visszatenni az ágyába, úgy visított, mint akinek eltörött valamilye. Meg sem tudtam mozdítani.
Ott hagytam a padlón, míg megkerestem a nyelőcső-tágító szondát.
Sajnos nem tudtam, hogy apu hol tartja.
Mindent fölforgattam és kidobáltam a szekrényéből, miközben anya a padlón ordítva fetrengett. A szagokból ítélve, azt hiszem a „saját piszkában”. Azt kiabálta, hogy:
- Itt volt, mellbevágott… Így, ni!
Mutatta a kicsi kezével, mintha ökölbe szorítaná, hogy hogyan.
Nem hittem neki, mert azt gondoltam, csak nem bírja elviselni, hogy nem vele foglalkozom.
- Ha így tudsz beszélni, azt mondd meg inkább, hogy hol van apu szondája!
- Jaj de fáj! Ja-jaj! Meglökött, úgy hogy leestem az ágyról!
- Ki volt itt? Ki bántott téged?
- Az a tiéd, a kopasz!
Mondta, miközben rám mutogatott.
Nagy-sokára megtaláltam, amit kerestem és kirohantam a ház elé. Nándi már ott várt az autóval. Kértem, jöjjön be velem és segítsen anyát az ágyra föltenni.
Amikor meglátta Nándit, kiabált, hogy
- nem akarom!.
- Mit nem akarsz? Visszafeküdni az ágyra? Nem hagyhatlak a padlón! Hideg van. A kandalló is teljesen kihűlt.
Férjem megfogta jó erősen, mint egy krumplis zsákot, és föltette az ágyára. Én, meg betakargattam. Még puszit is adtam neki, mint egy kisgyereknek. És kértem:
- legyél nagyon jó kislány! Nagyon sietek vissza!
Még az utcán is hallottam, ahogy kiabál utánam:
- Ilonka! Ne hagyjál itt!
A kutya meg volt kötve, pedig úgy emlékeztem: elengedtem, mielőtt bementem volna apuhoz a kórházba. Ismét elengedtem és bezártam a kaput.
- Kértem Györgyit, hogy jöjjön ki egy-egy este és váltson le, hogy én is el tudjak itthonról menni. Anyu azt mondja, hogy valaki ott járt és mellbe vágta. Nem hinném, hogy Györgyi lett volna.
- Én mentem át megkérdezni, hogy nincs-e valamire szüksége. Ült az ágy szélén meztelen lábakkal.
- Mondtam neki, hogy feküdjön vissza, mert megfázik! Erre lecsúszott az ágyról. Tudom, hogy direkt csinálja. Velem nem fog szórakozni, mint teveled. Téged lehet hülyének nézni, de én nem hagyom! Én eltaposom, mint egy férget, aki velem akar szórakozni!
- Te összeállsz egy beteg öregemberrel vetélkedni?
- Nézz magadra! Teljesen kikészítettek, mert hagytad magad!
- Én nem hagyom magam kikészíteni, de ez nem az az alkalom, amikor megbüntethetem őket! Meg nem is az én tisztségem igazságot szolgáltatni! Szenvednek ők épp eleget! Bünteti őket a Mindenható éppen eléggé! Az biztos, hogy én nem szeretnék így megöregedni, mert szeretném az emberi méltóságomat az utolsó percig megőrizni! Most is ezt teszem, ha nem vennéd észre!
- Én, csak azt látom, hogy két gonosz vénség tönkretette az életedet. Nem engedték, hogy tanuljál, és most sem hagyják. Nem fogod tudni a diplomamunkádat elkészíteni!
- Majd te segítesz az anyaggyűjtésben.
- Hogy gondolod?
- Majd, megbízólevelet írok neked, és azzal fel fogod keresni az oktatási intézményeket.
Még elképzelni sem tudtam, hogy haza tudok-e majd menni a számítógépet használni. Már tettem utalást arra a családomnak, hogy egy kis időre át kellene vinni a számítógépet „szüleimhez”, hogy ott is tudjak dolgozni. Csak arra a kis időre, míg apa annyira megerősödik, hogy újra el tudja látni a felesége körüli teendők könnyebbik részét. – Gondoltam, de egyenlőre még nem beszéltem róla, mert korábban tiltakoztak ellene.
Az, pedig fel sem merült bennem, hogy az „én apukám” nem fog meggyógyulni! Nem tudom, hogy miért, de még büszke is voltam apa életerejére. Még az sem fájt, hogy megtagadott, mert úgy gondoltam: az, az ő baja, vesztesége, ha egy olyan gyereket megtagad, mint én!
De nem szóltam Nándinak, mert nem akartam még jobban felidegesíteni. Megnyugtatott, hogy vállalta a fuvarozást és nem tiltakozott az anyaggyűjtés ellen sem. Egyenlőre ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne essek pánikba és Budapest XX.-XXIII. kerületeinek felnőttképzésére koncentráljak. Ez volt ugyanis, a diplomamunkám témája.
Azt sem kívántam tőle, hogy feljöjjön velem apához a kórterembe. Örültem, hogy – ha morogva is – megvár, majd és haza-, vagyis anyuhoz visz engem.
*
Apa látványosan legyömöszölte a nyelőcsövén - a kórtermi mosdó előtt - a szondát. A szörnyű látványt sok beteg nem tudta elviselni. Aki csak tehette, kiment valahova.
Nekem sem volt könnyű. Az volt az érzésem, büntetni akar vele. Feltételezésem nem volt alaptalan, mert két próbálkozás között, sziszegve-suttogva odaszólt nekem:
- Azt hiszed könnyű életem volt nekem ilyen nyomorékon? Soha nem ehettem egy jóízűt idegen helyen! Ezért, aztán soha nem mehettem sehova! Végig fuldokoltam az életemet!
Eszembe jutott a keresztanyám, hogy megtaláltam és úgy örültem neki. Talán, az is baj, ha valaki ragaszkodik az övéihez? Nem én tehettem róla, hogy apa bornak nézte a lúgkövet!
Én, egy tehetetlen kisbaba voltam akkor. Ugyanakkor megértettem apát is, még akkor is, ha nem értettem vele egyet.
Mint, mindig, ha tehettem: szóba elegyedtem a kórteremben maradtakkal. Elmondták, hogy:
- minden nap meglátogatta Tiborca bácsit a lánya, és egy férfi, akiről azt mondta, hogy a testvéröccse.
Elmondták azt is, hogy
- egy alkalommal összetalálkoztak, és csúnyán összevesztek. Kiabáltak a kórterem többi betege előtt, mert a lánya semmiképp nem akarja hazaengedni az apukáját. Azt mondta, hogy otthon nincs, aki ápolja majd!
- Hát ezt rossz hallani, mert már második éve ápolom a feleségét. Megbeszéltem az orvossal is, hogy várom, várjuk haza. Nem értem, hogy mit rendezkedik a testvérem?
- Azt is mondta, hogy neki nincs senki, aki ápolja és nincs is szüksége rá!
Amikor apa befejezte a szondázást, odamentem hozzá és elmondtam neki, - attól függetlenül, hogy nem is kérdezte:
- Anyu jól van, csak megrémült attól, hogy most egyedül hagytam.
- Nem kellett volna egyedül hagyni!
- De, ha egyszer senki ránk sem nyitja az ajtót mióta bent vagy a kórházban! Még Györgyi sem volt kint az anyját megnézni. Nagybátyám sem jött át.
- Persze, mert ő engem látogat. Az én testvérem.
- Persze, értem én, de azt meg neked kellene érteni, hogy nem tudok egyszerre két helyen lenni!
- Most hogy tudtál ilyen hamar visszajönni?
- Nándi hozott el autóval.
- Azt mié nem jött be veled?
- Nem akart. Ő nem szereti a kórházat. Rosszul van tőle.
- Ki szereti? Én is alig várom, hogy hazamönjek! Györgyi mög azt mondta az orvosnak, hogy nincs hova mönnöm!
- Megbeszéltem az orvossal, hogy hozzanak nyugodtan haza, mert én ott vagyok éjjel-nappal úgyis!
- Györgyi azt nem fogja hagyni!
- Ne legyél már ilyen rosszhiszemű!
- Majd möglátod!
- Nyugodj meg apukám! Ne idegeskedj! Mi várunk anyuval. Szia! Gyógyulj meg mihamarabb!
- Minden jót mindenkinek, és jó éjszakát!
Ez utóbbit a kórterem többi betegének mondva - elköszöntem.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
