|
TIBORCA története IV. 22.
Bóna Mária Ilona 2010.03.28. 08:50
- Mustoha testvérem lánya... Mondta, és ettől fogva éreztem, hogy nem vállalhat föl engem és családomat, mint közelebbi rokonokat! Megérzésem beigazolódott. Mint később megtudtam, „Keresztanyám” hamarosan beteg lett. Minden-napos ápolásra szorult, ezért fiatalabbik lányához költözött. Akkor megszakadt vele a kapcsolatom. Utóbb megtudtam, lányai engem okoltak apjuk, nyolcvankét éves korban bekövetkezett halála, majd anyjuk megbetegedése miatt. ...- Na, de apu, miért nem szóltál? Lehet, hogy eltört valamid és meg kell operálni! ... Én orvoshoz nem mögyök, csak azt akartam ezzel mondani. ... - Mi lesz akkor a feleségemmel? Ki fogja ápolni? Nem hagyhatom magára! - Apa, én itt vagyok úgyis minden nap, csak aludni megyek haza. Legfeljebb, majd itt alszom addig, míg a kórházban vagy. - Akkor, tégöd a férjed agyonüt! Az lösz a legjobb, ha végleg ideköltözöl! - Ezt ne most vitassuk meg! Most elszaladok a családorvoshoz. Apa még tiltakozott, de én rohantam, ahogy csak tudtam – haza - telefonálni, mert pont rendelési idő volt. - Apa eltörte a lábát. Orvost kell hozzá hívni! Nyitottam be a nappaliba. Azt hiszem, még köszönni is elfelejtettem, úgy meg voltam rémülve. - Ebben a ruhában ne ülj le a székre! - Megmostad a kezed? - Sokba kerül az örökös telefonálgatás is. - Maholnap nem tudjuk a telefonszámlát sem befizetni! Ezeket a megalázó megjegyzéseket felváltva mondogatták a nappaliban éppen vacsorázó férjem és gyermekeim. Még akkor is szidalmaztak, amikor már az orvossal beszéltem. Nagyon fájt.
TIBORCA története
IV. f., 22. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Keresztapám halála
„Keresztapám” hamarosan kórházba került és azt követően, egy hét múlva meghalt.
„Keresztanyám” azonnal fölhívott telefonon. Megígértem neki, hogy nagyobbik fiammal elkísérjük abba a templomba, ahol megkereszteltek, hogy megbeszéljük a temetést.
Megállva a házuk előtt, kiszálltunk a kocsiból. Becsöngettünk.
Izgatott voltam a viszontlátástól. Ő kijött hozzánk, a kapuba.
Amint meglátta a fiamat, felkiáltott:
- Milyen óriás! Tisztára úgy néz ki, mint…
Itt hirtelen elhallgatott. Ettől én zavarba jöttem és hozzáfűztem:
- Olyan magas, mint a nagyapja…
Mondtam volna még tovább: - „mint férjem apukája, aki százkilencven centiméter magas volt”, de nem akartam szavába vágni.
- Tisztára a nagyapja!
Mondta ő és én azóta sem tudom, hogy kire gondolhatott, mert a Tiborca nagypapa sem magas, és a Farkas nagyapát „Keresztanyám” nem is ismerheti. Mi is Nándi elbeszéléséből tudtuk róla, hogy nagyon magas termetű ember volt. Sajnos, férjem soha nem mesélt édesapjáról. Fénykép is csak egy kis arckép maradt utána.
A nagyapákról való studírozást föl kellett függeszteni, mert sietnünk kellett. Megegyeztünk abban, hogy kis-Nándi megvár minket a kocsiban.
Mi bementünk „Keresztanyámmal” a házba. Ott, bemutatott a kisebbik lányának, akit úgy öleltem meg, mintha a testvérem lett volna! Ugyanolyan volt, mint Ilus fiatal korában. De csak a külseje!
Hamar rájöttem, hogy az ösztönös vonzalom csak részemről van meg kettőnk között. Ő nagyon tartózkodóan viselkedett velem és az anyjával is. Ilus is megváltozott a jelenlétében. Ugyanúgy, mint első találkozásunkkor, férje előtt.
Szégyenkezve döbbentem rá, hogy itt tulajdonképpen most gyászban van a család. Meghalt a családfő. Ilus is visszazökkent a gyászoló özvegy „szerepébe”. Lányának kisírt szeméről eszembe jutott, hogy mekkora lelki fájdalom lehet elveszíteni egy „Igazi” édesapát! Ő most éli át először azt a fájdalmat, amit nekem folyamatosan át kellett élnem egész életemben!
Részvétemet kifejezve ismét megöleltem Ágit, aki erre őszinte zokogásban tört ki. Meg akartam vigasztalni, amit elhárított.
Kimentünk a házból.
Fiam, nyitott kocsiajtóval várta a hölgyeket, akiket segített beülni. „Keresztanyám” előre ült, én meg Ágival hátra. Ennek ellenére ő alig szólt hozzám egész úton. Keresztanyám, viszont - oly ismerős módon – félig hátrafordulva, egész úton csevegett velem. Szemlátomást örömére szolgált a fiammal való találkozás és az én jelenlétem is. Olyannyira, hogy a gyászáról is meg-megfeledkezett.
A templomi irodán azonban sírva, könnyek között elevenítette föl halott férje életútját. Büszke voltam arra, hogy abban a megtiszteltetésben részesülhettem: jelen lehettem, mint egy igazi „Rokon”!
A temetésre kis-Nándi nem tudta vállalni a fuvarozást, ezért kérlelve kértem nagy-Nándit, hogy jöjjön el „Keresztanyámért” a kocsival és együtt menjünk vele a temetőbe.
Mintha megérezték volna, hogy gondot okoznak a kérésükkel, fölhívott Ági telefonon és közölte velünk, hogy meg tudják oldani az autó-fuvarozást „családon belül”, és „az utcában is van taxis ismerősük”.
Nagy-Nándi elkísért a temetésre. A részvétnyilvánítás után „Keresztanyám” bemutatott az idősebbik lányának és annak családjának.
- Mustoha testvérem lánya...
Mondta, és ettől fogva éreztem, hogy nem vállalhat föl engem és családomat, mint közelebbi rokonokat!
Megérzésem beigazolódott. Mint később megtudtam, „Keresztanyám” hamarosan beteg lett. Minden-napos ápolásra szorult, ezért fiatalabbik lányához költözött. Akkor megszakadt vele a kapcsolatom. Utóbb megtudtam, lányai engem okoltak apjuk, nyolcvankét éves korban bekövetkezett halála, majd anyjuk megbetegedése miatt.
Apa „balesetei”
Úgy telt el ennek az évnek is a karácsonya és szilvesztere, hogy nem is emlékszem rá. Azt tudom, hogy nagyon hideg tél volt és apa egyre nehezebben bírta a fürdőszobai vízmelegítő- és a kandalló felfűtéséhez szükséges fát összevágni. Hiába akartam neki segíteni, mert örökké lebeszélt róla.
Tudtam, hogy a férfiúi hiúságát sértette volna, hogy egy nő végezze el az úgynevezett „férfimunkát”. Fájt neki, hogy két fiú unokája, akiket olyan megkülönböztetetten szeretett, most felé sem néznek. Tőlük biztosan elfogadta volna a segítséget…
Attól kezdve, hogy megtaláltam a keresztszüleimet és erről beszámoltam nekik, bizony apa sokkal önérzetesebb lett.
Rendszeresen beáztatta a fürdőkádba anya által bepiszkított ágyneműt. Nem engedte, hogy elvigyem, míg egy előmosással ki nem mosta!
Ilyenkor még egy doboz mosóport is adott hozzá, hogy ne nekem kelljen erre is költeni!
Viszont, a „balesetek” is megszaporodtak, melyeknek a vérző, kék-zöld nyomait már nemcsak az arcán lehetett látni, hanem a karján, a nyakán is. Lehet, hogy a ruha alatti testrészei is sebekkel voltak teli?
Tél volt, mindig fel volt öltözve alaposan, mert ki-be mászkált a lakás- a galambház és a fáskamra között.
Egy napon arra mentem át, hogy anya tolókocsijában ülve közlekedik.
Először azt hittem, hogy az öregkori szenilitás hirtelen felgyorsulása miatt „szórakozik” a tolókocsival.
Azután, hogy másnap is átmentem, már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az éjszakát is a tolókocsiban töltötte. Nagyon törődött volt a szenvedéstől. Már a kocsiból sem tudott kiszállni! De én még ekkor is magára hagytam és anya kívánságait próbáltam kielégíteni.
Láttam, pedig: kiürült két nap alatt egy egész doboz Algopyrin és megvártam, hogy megkérjen: hozzak neki a gyógyszertárból soron kívül másikat.
És én még ekkor sem fogtam föl, hogy mekkora bajban van!
Csak akkor értettem meg, amikor a tolókocsival nem tudott a fürdőszobába bemenni!
Előttem mindig nagyon szemérmes volt. Elképzelni sem tudtam, hogy majd egyszer vele is olyan testi kontaktusba kell kerülnöm, mint anyával!
Bizony, bekövetkezett, hogy nem tudta a nagydolgát elvégezni, mert a nagy fájdalomtól nem képes a tolókocsiból átülni a WC-re!
Ennek ellenére, amilyen kétségbe esetten meg akartam győzni arról, hogy orvost kell hívni, ő olyan kétségbe esetten hallani sem akart róla!
Apa rettegve félt!
Még azt is csak hosszas kérlelés után árulta el, hogy mi történt vele tulajdonképpen!
- A kút fölötti betonra ráfagyott a hó-olvadék. Én, mög rohantam volna be, mert anyád, mintha leesett volna az ágyról. Úgy visított, mintha nyúzták volna! Ekkor megpördültem a tengelyem körül és elvágódtam. Esés közben kitekeredett az egyik lábam és arra zuhantam rá. Alig bírtam fölállni. Először négykézláb húztam be magam a lakásba, hogy megnézzem mi baja van a feleségemnek.
- Na, de apu, miért nem szóltál? Lehet, hogy eltört valamid és meg kell operálni!
- Miért? Té mög tudnál operálni?
- Ez nem vicc!
- Nem is annak szántam. Én orvoshoz nem mögyök, csak azt akartam ezzel mondani.
- Pedig, muszáj lesz. Vagyis, nem is neked kell menni, hanem az orvosnak kell kijönnie.
- Mi lesz akkor a feleségemmel? Ki fogja ápolni? Nem hagyhatom magára!
- Apa, én itt vagyok úgyis minden nap, csak aludni megyek haza. Legfeljebb, majd itt alszom addig, míg a kórházban vagy.
- Akkor, tégöd a férjed agyonüt! Az lösz a legjobb, ha végleg ideköltözöl!
- Ezt ne most vitassuk meg! Most elszaladok a családorvoshoz.
Apa még tiltakozott, de én rohantam, ahogy csak tudtam – haza - telefonálni, mert pont rendelési idő volt.
- Apa eltörte a lábát. Orvost kell hozzá hívni!
Nyitottam be a nappaliba. Azt hiszem, még köszönni is elfelejtettem, úgy meg voltam rémülve.
- Ebben a ruhában ne ülj le a székre! - Megmostad a kezed? - Sokba kerül az örökös telefonálgatás is. - Maholnap nem tudjuk a telefonszámlát sem befizetni!
Ezeket a megalázó megjegyzéseket felváltva mondogatták a nappaliban éppen vacsorázó férjem és gyermekeim. Még akkor is szidalmaztak, amikor már az orvossal beszéltem. Nagyon fájt!
Nem magamat sajnáltam, hanem azt: hogy az az emberi méltóság, amire évtizedekig neveltem őket, most olyan gyorsan elfelejtődött!
Az fájt, hogy pont az édesapjuk segítségével degradálódtak erre a méltatlan viselkedési szintre! Tudtam, hogy most azonnal kellene mindezt elmondani nekik, hogy a beindult rossz folyamatot még vissza lehessen fordítani! De rohannom kellett, mert náluknál sokkal kiszolgáltatottabb emberek szorultak a segítségemre!
*
- Tiborca bácsit kórházba kell szállítani, mert nagy valószínűséggel eltört a combcsontja. Feltétlen meg kell röntgenezni!
Mondta az orvos, miután megvizsgálta.
Apa tiltakozott, de közben megérkezett Györgyi és segített apjának összekészülni és azt hiszem a mentővel is elkísérte.
Már nem tudom felidézni, hogy mikor beszéltem vele telefonon apa állapotáról. Az biztos, hogy jó időben érkezett vele a segítség!
Tizenegy napig volt apa bent a kórházban. Öt órás műtéttel, helyi érzéstelenítés alkalmazásával illesztették össze a hosszanti törést szenvedett felső lábszárcsontját. Idős korára való tekintettel nem altatták, mert félő volt, hogy nem tudják majd felébreszteni.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
