|
TIBORCA története IV. 21.
Bóna Mária Ilona 2010.03.28. 08:48
Ekkor már elindultunk befelé és elénk jött egy nagyon kék szemű idős, de sportos külsejű férfi. Amint neki is bemutatkoztunk és találkozott a tekintetünk, az volt az érzésem, hogy ezek a kék szemek már néztek rám valamikor a távoli múltban. Jó érzéseket ébresztett bennem az emlékezés. Biztos jó ember. Gondoltam magamban.- Kettler Győző vagyok. - Én, pedig Tiborca Ilona és ön a keresztapám. Ilonka néni, vagy ahogy anyu szokta mondani „Ilus”, pedig a keresztanyám. Ekkor már egy kerti padon ültünk egy gyümölcsfa alá helyezett, viaszos vászonnal letakart asztal mellett. - Nem én vagyok a keresztanyád. Hallod, apus! Ez a szegény gyerek semmit nem tud! „Apust” hideg zuhanyként érhette az én fölbukkanásom, mert amilyen nagy kedvvel üdvözölt, olyan nagy letörtségben elballagott a kert végébe. Amikor „Keresztanyám” előhívta, könnyes volt a szeme. ... Orsi ekkor már fölállva jelezte, hogy mennünk kéne. Én is fölálltam, de nem tudtam ilyen „dolgavégezetlen” elindulni.- Az én életemet is tönkre tették. Tőlem is mindig, mindent elvettek, hogy aztán a „húgomnak” adják. Csak azt tudnám, hogy miért? - Nem mondhatok semmit! – zárta „rövidre” az egymásra találást „keresztanyám”. TIBORCA története
IV. f., 21. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Élet a temető mellett
Kint az utcán, belebotlottam egy idősebb asszonyba. Majdnem elsodortam feldúltságomban. Amint elnézést kérve ránéztem, olyannak találtam, mintha Ilus lenne idősebb változatban.
- Lehet, hogy ő az édesanyám? - dobbant nagyot a szívem és mellészegődve elkezdtem kérdezgetni. Sajnos, soha nem volt gyereke és Kunszentmiklósról sem hallott soha. Ráadásul, amint beszélt, leheletéről érződött a tömény alkohol szaga. A beszédstílusa is olyan idegen volt…Szégyenkezve ballagtam haza. Otthon összeomolva sírtam, miközben kiabáltam:
- Az édesanyámat akarom! Tudni akarom, hogy ki hordott a szíve alatt! Mindenkinek van édesanyja, csak nekem nincs! Adjátok vissza az édesanyámat!
*
Másnap, dél körül fölhívott Nándi a munkahelyéről, hogy munka után siet haza és segít megkeresni a keresztanyámat. Úgy is lett és még aznap este elindultunk a nagy ismeretlenbe. Nándi a kezembe nyomta a térképet, hogy segítsek neki, de az izgatottságtól képtelen voltam Nándit az autóban navigálni. Ezért, aztán egyfolytában szidott engem, a földes utat, meg a két öreg „szemetet”, amiért neki ilyesmivel kell foglalkozni, és ilyen helyeken kell az autóját tönkre tenni.
Soha nem felejtem el annak az estének és annak a helynek a hangulatát!
Olyan volt az égbolt, mint egy nagy fekete gyászkendő, mellyel letakarta valaki a csillagokat. Mert egy fia csillagot nem lehetett látni, viszont a telihold kövéren és ezüst-fehér fényességgel ragyogott a hatalmas feketeség tetején, a pesterzsébeti temető fölött. Bizony, állítólagos keresztanyám közvetlen a temető mellett lakott.
A helyzet abszurditása miatt úgy döntöttem, hogy nem csöngetek be. Pedig, alig vártam a pillanatot! Egész nap azt fogalmazgattam, hogy mit is fogok majd mondani – „kedvest, szépet neki”. (Petőfi: Füstbement terv.)
Elképzeltem számtalan módját az üdvözlésnek és a bemutatkozásnak. Lejátszottam gondolatban a nagy találkozást, miközben megpróbáltam leküzdeni félelmeimet. Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert tele voltam kétséggel. Legfőképpen az esetleges elutasítástól féltem.
Nándi dühöngése is szorongást váltott ki belőlem. Ilyen szorongó állapotban úgysem lettem volna képes arra, hogy jó benyomást keltsek. Gyorsan eldöntöttem, hogy legközelebb egyedül jövök, és akkor bátrabb leszek…
Otthon már vártak a gyerekek.
- Na, megtaláltad a keresztanyád?
- Nem beszéltem vele, de legközelebb már egyedül is odatalálok. Az is valami, hogy láttam azt a helyet, ahol él. Mert már az is nagy dolog számomra, hogy élő személy az, akiről el akarták hitetni velem, hogy „már régen meghalt”!
Csalódottak voltak. Azt hitték, hogy végre kevesebb lesz egy gonddal. Már nagyon elegük volt a sok problémából, amit körülöttem keltettek állítólagos szüleim és szinte mindenki, akivel kapcsolatba kerültem.
- Mikor akarsz menni legközelebb?
- Nem is tudom. Fel kell rá készülnöm. Bátorságot kell gyűjtenem.
- Ne fűzz hozzá túl nagy reményt, mert nem lehet rendes ember az, aki itt lakik a kerületben és meg tudja állni, hogy a keresztlányát, vagy a lányát ne is lássa soha!
Mondta ki Orsi kíméletlenül, mindannyiuk véleményét.
- Nem tudhatjátok, hogy milyen szörnyű világ volt akkor Magyarországon, amikor megszülettem! Nem véletlen, hogy még ennyi év elteltével is titkosított a telefonja! Az sem véletlen, hogy nem költözött máshova, hogy itt maradt a közelben. Én érzem a génjeimben, hogy kényszerhelyzetben cselekedett…
Elég baj az, hogy a magyar társadalom nagyobbik fele még a rendszerváltozást követően sem tudta ezeket - az előző hatalom által kreált - kényszerhelyzeteket felszámolni! Itt van az élő példa: a saját életem…
- Az nem kényszerhelyzet, ha valaki mocsok és szemét a saját gyerekével!
Természetesen ezt Nándi fűzte hozzá az előbbiekhez. Ezzel, rövidre zárta a kibontakozó beszélgetésünket. A hirtelen támadt csöndben mindannyian éreztük, hogy ha tovább fűzzük a szót, óriási veszekedés lesz belőle. Ezért, aztán elhallgattam és lenyeltem az érveimet.
Nándi csak a „szelepek” elzárásához értett, melyekkel az Igazságot be lehetett zárni, mint szellemet a palackba. Erre szocializálódva tudta megvalósítani társadalmi elfogadhatóságát. Ez az ő Igazsága.
Pillanatnyilag megállt középen a mérleg nyelve.
De mi lesz, ha gyerekeink beállnak a sorba és ilyen előítéletes kinyilatkozásokkal fogják kezelni embertársaikat és a problémáikat? Éreztem, ha nem győz rövid időn belül a „valódi” igazság, akkor soha nem fognak megtanulni a problémákhoz elemző- tisztázó módon, több szempont felsorakoztatásával közelíteni.
Tudtam, hogy – mint mindig - én állok vesztésre, de azt is tudtam, hogy az Igazság előbb-utóbb ki fog szabadulni abból a bizonyos „palackból”. Akkor, viszont Nándit érhetik - elsőként lehet, hogy pont gyermekei részéről - bumerángként az előítéletes kinyilatkozások. Mégsem akartam, hogy ez bekövetkezzen. Talán, mert az az én nevelési kudarcomat is jelentené? Nem tudom…
*
A legközelebbi péntek délutánon azzal állt elő Orsi, hogy
- Kapd össze magad, mert most van időm elmenni veled a keresztanyádhoz.
Örültem is, meg nem is. Megmagyarázhatatlan idegesség lett úrrá rajtam. Legszívesebben visszavonulót fújtam volna. Amiért nem szerettem volna megfutamodni a probléma elől, „zokszó nélkül” elindultunk.
Megérkeztünk. Becsöngettünk.
Egy vonásait vesztett, idős hölgy jött oda a kapuhoz.
- Jó napot kívánok! Tiborca Ilona vagyok és Rónai Ilonát keresem.
- Szervusz. Én vagyok Rónai Ilona.
- Az a Rónai Ilona, aki Kunszentmiklóson született?
- Igen.
- Jaj de jó, hogy megtaláltalak!
Folytattam az ismerkedést én is tegeződve. Legszívesebben a nyakába borultam volna, de sikerült elfojtani ezt a vágyamat. Magam elé engedve Orsit, bemutattam. Amint megölelve, üdvözölték egymást, nem kerülhette el a figyelmemet a két ember azonos lelki habitusa.
Ekkor már elindultunk befelé és elénk jött egy nagyon kék szemű idős, de sportos külsejű férfi. Amint neki is bemutatkoztunk és találkozott a tekintetünk, az volt az érzésem, hogy ezek a kék szemek már néztek rám valamikor a távoli múltban.
Jó érzéseket ébresztett bennem az emlékezés. Biztos jó ember. Gondoltam magamban.
- Kettler Győző vagyok.
- Én, pedig Tiborca Ilona és ön a keresztapám. Ilonka néni, vagy ahogy anyu szokta mondani „Ilus”, pedig a keresztanyám.
Ekkor már egy kerti padon ültünk egy gyümölcsfa alá helyezett, viaszos vászonnal letakart asztal mellett.
- Nem én vagyok a keresztanyád. Hallod, apus! Ez a szegény gyerek semmit nem tud!
„Apust” hideg zuhanyként érhette az én fölbukkanásom, mert amilyen nagy kedvvel üdvözölt, olyan nagy letörtségben elballagott a kert végébe. Amikor „Keresztanyám” előhívta, könnyes volt a szeme. Ekkor már én is sírtam, mert nagyon fájt az újabb megtagadtatás.
Elővettem a keresztelésemről szóló írást, hogy azzal bizonyítsam vélt igazamat. Ők azonban rá sem néztek, hanem egymás nyakába borulva sírtak.
- Apus! Ez a szegény gyerek semmit nem tud!
Kétségbe esetten néztem lányomra, akinek az arcára volt írva a véleménye. „Keresztanyám” közben megkérdezte:
- Hogy találtál meg minket? Honnan tudtad meg a címünket?
Túlzásnak éreztem ezt az ötvenegy éve tartó rejtőzködést és elmeséltem nekik a rátalálás történetét. Míg beszéltem hozzájuk, „Keresztapám” ismét felállt és elment valahova. „Keresztanyám” arcába nézve, hiába kerestem azokat a szép vonásokat, amelyeket Orsi is örökölt tőle. Az orra, viszont pont olyan volt kis-Nándinak kicsi korában, mint most neki. Kicsi, pisze. Végre, azt is tudtam, hogy kitől örökölte. A szeme színe is teljesen olyan zöldes-barna, alga-színű volt, mint kis-Nándié. Fel sem merült bennem: attól, hogy a „keresztanyám”, még nem a vérrokonom.
Évtizedek óta nem láttam és mégis, percek alatt közelebb éreztem magamhoz egész lényét, mint anyáét valaha! Amikor, pedig elkezdett beszélni, olyan cserfes bőbeszédűséggel és nyíltsággal adta elő magát, mint Orsi, ha olyan kedve volt.
Bizony, ebben magamra is ismertem!
Nagy-természetű ember volt az apukád fiatal korában. Engem is letepert és fojtogatott… A felesége, pedig az én féltestvérem, mert nem a Győri Benjámin volt az apja, hanem az én apám, akihez hozzá is ment édesanyám halála után feleségül az ő anyukája. Így lett a neve Rónai Jánosné és nekem, pedig a mustohám. Valójában nem bánt velünk mostohán. Nem volt rossz asszony. Nagy szerelem volt közte, meg apánk között. El lehet képzelni, hogy mennyire szerette apámat, ha negyvenéves korában megszülte első és egyetlen gyermekét – a nálánál tizenkét évvel fiatalabb apámtól! Győri Benjámin akkor még élt, de már nagyon ivott. Apám, a malmában dolgozott, mint molnárlegény. Béni pont húsz évvel volt idősebb a mustohámnál, és már tizenegy éve házasok voltak, amikor megszületett Lídia. Mindenki tudta, hogy nem tőle van, de ő annyira örült a gyermekáldásnak, hogy azt mondta: - „Nem az a fontos, hogy ki kakasa csinálta, hanem az a fontos, hogy az én tyúkom tojta!”. Nyolc év múlva meghalt májzsugorban.
- Tudom, mert utána jártam. Nemrég leutaztam Kunszentmiklósra és az anyakönyvi hivatalban rátaláltam az adataira. Meg tudnád mondani, hogy mikor és milyen betegségben halt meg az édesapád?
- Nagy dohányos volt és légúti- rákos daganatai voltak.
- Akkor, már értem, hogy anya miért mondta azt, hogy a nagyapám tüdő(rák)betegségben halt meg, mert nagy dohányos volt… Miért szűnt meg minden kapcsolatotok?
- Jött a háború és apánk „megbolondult”. A féltestvérem, Lídia fölmenekült Pestre és férjhez ment apukádhoz. Én náluk laktam, míg Pesten szakmát tanultam. Azután, hogy te megszülettél, apád lúgkövet ivott, amiért engem büntettek meg.
- Már értem. Találtam a múlt héten egy „Megállapodás”-t, melyben neked 1000 forintot kellett kártérítés címén fizetned apunak…
- Bizony, nagy pénz volt az akkor! Az egész apai örökségem, amit elpereltek tőlem, mert a borosüvegbe én tettem azt a lúgkövet, amit a te pelenkáid mosására vettem. Apukád hazajött a munkából és vacsora után inni akart egy kis bort. Az a tej mentette meg az életét, amit éppen neked hűtöttem a forralás után a kövön. Azt fölhajtotta, de így is maradandó károsodása lett a nyelőcsövének.
Közben, visszajött „Keresztapám”, de olyan testtartással, mint aki percek alatt öregedett volna meg. Éreztem: nehéz teher lehet számára is a „MÚLT batyuja”!
Leült felesége mellé, aki hirtelen váltással, ismét felkiáltott:
- Ez a szegény gyerek semmit nem tud!
„Keresztapám” megadón bólogatott, miközben „Keresztanyám” a vállára borulva, sírva fakadt. Átölték egymást és így sírtak egy darabig.
Lányomra néztem, aki rosszalló pillantások közben arra kért:
- Anyu menjünk!
- De még semmit nem tudtam meg arról, hogy ki volt az igazi anyukám!
Mondtam a feltörő sírástól kissé hangosabban az illendőségnél.
Erre felfigyelve, visszazökkentek a jelenbe. Ilus, hangot váltva kijelentette.
- Én, azóta be sem tettem a lábam Kunszentmiklósra. Minden kapcsolatot megszakítottam a rokonokkal. Férjhez mentem és született két lányom. Őket neveltem, miközben itthon varrtam, bedolgoztam, hogy a gyerekek mellett lehessek… Nem tudtunk házat venni. Évtizedekig egy bérleményben éltünk. Ezt a kis házat tíz évvel ezelőtt, öregségünkre tudtuk megvenni, olcsón, mert közel a temető. Legalább nem kell majd a szállításra költeni!
Orsi ekkor már fölállva jelezte, hogy mennünk kéne. Én is fölálltam, de nem tudtam ilyen „dolgavégezetlen” elindulni.
- Az én életemet is tönkre tették. Tőlem is mindig, mindent elvettek, hogy aztán a „húgomnak” adják. Csak azt tudnám, hogy miért?
- Nem mondhatok semmit! – zárta „rövidre” az egymásra találást „keresztanyám”.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
