|
TIBORCA története IV. 20.
Bóna Mária Ilona 2010.03.27. 11:12
- Kifárasztod anyádat! Hagyd pihenni! – mondta ellentmondást nem tűrő keménységgel a hangjában. - Nem szeretném kifárasztani, de lehetetlenség, hogy semmire nem emlékszik, ami az én gyerekkorommal kapcsolatos! - Nem is fog, mert már nem tiszta az operáció óta! Tekintettel lehetnél rá! Nem lehet megérteni, hogy kotorásztak a fejibe’!? - Nem lehet mindent a betegségre fogni! Én is voltam számtalanszor beteg és még csak orvos sem látott soha! - Az a té bajod! - Nem igaz! A ti gyereketek voltam és vagyok! Ti nem törődtetek velem soha! Most is hidegvérrel kihasználtok, miközben már betegebb vagyok, mint az, akit ápolok! Kicsoda ő, hogy még engem, a háromgyerekes családanyát is feláldoznátok érte! - Ő az anyád, akit kötelességed ápolni! - Nem igaz! Ő maga mondta a múltkor, hogy azért nem emlékszik semmire, mert nem ő szült engem. - Bizonyítsd be, ha tudod! Ezt olyan gonosz hidegvérrel vágta az arcomba, hogy megdermedtem tőle. Hagyva „csapot-papot”, kiszaladtam a házból, mert attól féltem, ha maradok: a „Hideg” eléri a szívemet. TIBORCA története
IV. f., 20. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A titkok nehéz batyuja (2)
Most is megtudtam valamit és nem lett könnyebb múltam nehéz batyuja.
Megtudtam, hogy úgy jártam-keltem mostanáig az emberek között, mint a megcsalt férj, aki utoljára tudja meg az igazságot. Tehát, igaz, amit anya mondott! Örökbe fogadtak…
Hazaérve kitört belőlem a zokogás.
- Ha ilyen hatással van rád a templom, akkor nem kell oda járni! – mondta
férjem, akinél azonnal működésbe lépett az áthárító mechanizmus.
- Na, nem! Semmi baj a templommal! Az édesanyámat akarom! Nekem is jogom van az édesanyámhoz! Meg akarom tudni, hogy ki szült engem erre a keserves világra!
- Menj át ahhoz a két mocsokhoz és verd ki belőlük az igazságot!
- Az ököljog nem az én stílusom. Még ennyi év után sem ismersz? Még, hogy majd te segítesz nekem?!
- Mit csináljak, ha egyszer mindent úgy elrendeztek amikor megszülettél, hogy semmi nyoma nincs semminek!
Kiabálta férjem kidagadt erekkel a nyakán.
„Még szerencse, hogy nincsenek itthon a gyerekek.” Gondoltam magamban. Hány ilyen ordítozást kellett végig hallgatniuk, édes Istenem!? Ezt legalább annyira szégyelltem, mint első férjem alkoholizálását és testi brutalitását. Nándi legalább még soha nem ütött meg és kocsmába sem járt. Anyós-anyám is mondta egyszer:
- „Majd megtudnád!”
Ekkor mondtam el neki, hogy már volt benne részem és öt évig kitartottam első férjem mellett, abban a reményben, hogy majd megváltozik. Azután, hogy akkor sem volt tekintettel rám, amikor a saját gyerekét hordtam a szívem alatt… és, amikor a folyamatos bántalmazástól egy VII. hónapban elhalt magzatot szenvedtem a világra, elváltam tőle. Nehéz volt kimondani az őszintét, mert Nándinak megígértem, hogy „nem terhelek a családjából senkit a múltammal”. Azután, hogy mégis kimondtam az igazat, lett őszintébb a kapcsolatunk anyósommal. Akkor, viszont már beteg volt és hamarosan meghalt.
Egyre inkább hajlottam arra, hogy belássam: Magyarországon minden ember – a múlt titokbatyuját cipelve éli az életét. Még Nándi is… Nem lehet alaptalan az az érzésem, hogy rajta kérik régi-új kompetensék számon az összes ténykedésemet. Hiszen, mi más oka lehetne annak, hogy olyan kétségbe esetten próbálja magát elhatárolni tőlem? Mi mással magyarázható az a lelki erőszakosság, ahogyan próbál meggyőzni engem? (Ekkor értettem meg, hogy miért csak a testi-lelki agresszivitásról szóló film-”alkotásokat” nézi meg a tévében, vagy a napi politikát, ami legalább olyan horrorisztikus?) Azt hiszem, már megint eljutottam következtetéseimben odáig, hogy minden egyéni problémám társadalmiban gyökerezik. Ez, pedig nem más, mint az a tény, hogy a „Gonosz” - kiterjesztve hatalmát az egész emberiségre - megvalósította a testi-lelki brutalitás társadalmait.
Még-hogy a templomban tapasztaltak miatt lettem feldúlt?
Hogy magyarázzam meg neki, gyermekeim apjának, hogy Isten házában együtt lenni: Vele és a Benne hívőkkel, olyan szeretetteljes- békességes lelki állapotot eredményez, amit soha, sehol nem tudok átélni máshol!
*
- Bárcsak visszatalálna Istenhez! - mondtam másnap lányomnak, amikor megbeszéltük a hétvége eseményeit.
Ha nem tudott velem jönni a templomba, mindig elmondtam neki, hogy mi volt a prédikáció témája és milyen nagyszerű érzés volt átélni, amint „felemelkedik az ember lelke az Úr Igéjéhez”.
Így szerettem volna elérni, hogy részese legyen a szeretetteljes lelki állapotnak.
- Nem gondolod komolyan, hogy apunak olyannak kellene lennie, mint te vagy? Mi lenne velünk? Ebben a brutális világban csak úgy lehet életben maradni, mint, ahogy azt apu teszi. Lehet, hogy Isten azért rendelt melléd egy „lelketlen” embert, hogy megvédelmezzen.
Örültem lányom őszinteségének, de annak nem, amit mondott. Ezért, kénytelen voltam megosztani vele azt, ahogyan én éltem meg ezt az élethelyzetet…
- Csakhogy én ettől a „védelmezéstől” szép lassan, de biztosan meghalok. Ez nem élet, ahogy mi élünk! Ez egy elhúzódó agonizálás! Az Élet egészen másmilyen! Olyan, ahogy nagyszüleim éltek. Sokat dolgoztak, gyerekeket szültek, neveltek, de Isten áldása ott volt velük minden szavukban, minden megnyilvánulásukban. Áldott életük volt! Mi nem vagyunk áldottak, mert Istent kirekesztettük az életünkből!
Amiért meggyőződésem egyezett Albert Schweitzerével, miszerint: „A gonosz létezése és győzelme azt jelenti, hogy a rosszért az ember felelős, harcolni kell ellene, nem pedig ölbe tett kézzel ülni, és várni holmi isteni beavatkozást…” hamarosan, megírtam mindezt Nándinak.
Azt hittem, hogy a levelem majd közös, együtt-gondolkodásra fogja késztetni. Sajnos, nem így történt. Az írás napokig ott hevert az íróasztala sarkán, majd egy napon ott találtam a kiolvasott és a hulladékgyűjtőbe viendő újságkupac tetején.
Még aznap este megkérdeztem tőle:
- Nincs semmi mondanivalód?
- Mire gondolsz?
- Erre az írásomra, amit addig rakosgattál, míg a végén kidobtad, hogy a tornyosuló elolvasnivalód azzal is kevesebb legyen.
- Már többször megkértelek, hogy az íróasztalom közelébe se gyere!
- Nem is mentem, csak a méhbe vieendő újságkupacot szerettem volna összekötni, hogy az újsággyűjtő gyerekeknek oda tudjam adni. Ennek a kupacnak a tetején találtam rá arra az írásomra, amit szerettem volna veled megbeszélni.
- Nem tudom, hogy melyikről, vagy miről beszélsz. Nekem annyi információt kell naponta elolvasni, földolgozni, hogy mire hazajövök, már csak nézem a betűket. Éppen ezért, az én újságjaimat ne kötözgesd, és ne add oda senkinek!
- Jó! Ez volt az utolsó! Azt tudnod kell, hogy betemetne minket a szemét, ha nem szelektálnék időről időre, és nem válnék meg bizonyos dolgoktól! Sajnos, veled ez sem működik!
- Még mi nem működik?
- Semmi az ég-világon! Én csak leírtam gondolataimat arról, amit egy tudós férfiú: Schweitzer fogalmazott meg a „Gonosz” létezéséről és arról, hogy nekünk embereknek mit kellene tenni ellene! De, te - ahelyett, hogy a témafelvetésemről beszélnél, kioktatsz, mint egy hülyegyereket az itthoni házirendről, amit te találtál ki és én merészeltem nem betartani! Vedd tudomásul, hogy ez nem laktanyakörlet, hanem a három gyerekünk, vagyis a mi családunk otthona! Te, pedig nem a felettesem vagy, hanem a házastársam és gyermekeim édesapja!
Ezeket az utolsó mondatokat már többnyire a sírással küszködve, az elfojtott indulattól remegve mondtam neki.
- Fáradt vagyok én ezekhez a hülyeségekhez!
- Ezek a schweitzeri „hülyeségek” előrevetítik azt a szomorú jövőt, amit ti olyan szorgalmas munkával készítetek elő saját utódaitok számára! Nem veszitek észre a nagy „dolgozásban”, a terv-túlteljesítési kényszerben, hogy közben milyen boldogtalanok vagytok, és azzá teszitek „szeretteitek” életét is! Ha még csak bánatot okoznátok? De nem, mert egyenesen az életünkre törtök! Teszitek ezt olyan öntudatlanul, mint azok a katonai parancsnokok, akik 1986-ban - a többletteljesítés érdekében - kiiktatták az egyik hűtőláncot a csernobili atomerőműben.
Tehetetlen dühömben megnyíltak a könnycsatornáim és ordítottam, hogy nagyobb nyomatékot adjak szavaimnak. Sajnos, ezek az ordítások ellenem hangolták azokat, akikért reszketve aggódtam. Mindhárom ifjú gyermekem rám haragudott, mert megzavartam családunk hétköznapi, viszonylagos nyugalmát az örökös társadalmiproblémák feszegetésével. Nem a témát minősítették, amiről beszélni szerettem volna velük, hanem az én „kiborulásaimat”.
Amiért kétségbeesésem elnyomta a józan mérlegelésre való hajlamomat, értetlenül álltam magamra-hagyatottságomban. Így váltam a családomban is „Idegen”-né(Schütz-i értelemben).
- Drága édesanyám! De jó lenne, ha itt lehetnél a közelemben, és összekapaszkodva erősíthetnénk egymást oltalmazó szeretetünkkel! -
kiabáltam zokogva, miközben otthagytam a konyhát és a nappali egy kis zugában előszedtem a képeket, melyeket előzőleg áthoztam anyáéktól. Nézegettem a régi képek nőalakjait, hátha látásukkal lefeslik a feledés homálya! Hátha „láttatni engedi arcod”!Amint az egyik, 9x13 centiméteres, négy nőalakos fényképet – sokadszorra a kezembe vettem, az egyik nőalak olyan ismerősnek tűnt, mintha ősidők óta ismerném. Tudtam, hogy számomra ismeretlen az illető és mégis, mintha magamat, vagy a lányomat látnám régebbi kiadásban. Előkerestem az Orsiról, 1996. karácsonyán készült felvételt és döbbenten láttam a hasonlatosságot. Ugyanaz a fejforma, arcvonás és büszke dacosság a testtartásban!
Gyorsan összekészültem és átmentem „szüleimhez”. Sajnos, órákig tartott, míg olyan állapotba hoztam anyát, hogy lehetett vele beszélni. Úgy rendeztem, mintha a kalapdobozból éppen akkor venném elő a fényképet. Meglepettséget színlelve felkiáltottam:
- Jé, de ismerős ez a nő! Ráadásul úgy hasonlít Orsira, mintha a rokonunk volna! Ez itt te vagy? - mutattam rá először az ülő nőalakra, akiről feltételeztem, hogy anya. A bólogatás után tovább folytattam az ismerkedést.
- Milyen csinos vagy! És az a kiskutya az öledben a tiéd?
- Cicc! Gyere ide, te kis tengermagos! Cicukám! Cicc, cicc!
Mondta, miközben felkönyökölve nézett a szoba közepén álló asztal alá. Én azonban nem láttam ott semmit. Apa szürke-fehér tarka macskája is kint lustálkodott az udvaron.
- Volt lánykorodban egy tigris-cirmos macskád és az jutott eszedbe?
- Szeretnék megint egy olyat, egy kendermagost.
- Van cicátok, a Frici. Szeretnél egy másikat is?
- Az apádé…- volt a szűkszavú válasz. Úgy éreztem, hogy benne van az egész
élete ebben a két szóban. Önkéntelenül megszólalt bennem a női szolidaritás és együtt érzőn megsimogattam az arcát.
- Nézd csak ezt a képet, meg azt, amelyiken Orsi van. Ugyanaz a fejtartás, arcvonás és termet! Kicsoda ő?
- Az Ilus.
- Kid volt neked az Ilus? A mostoha testvéred?
Nem válaszolt, csak elhúzta a száját és jobbra-balra ingatta a fejét.
- Ő a Rónai Ilus, aki keresztanyámként szerepel az egyházi anyakönyvben, a templomi keresztelőmön?
Bólogatás volt a válasz.
- Lehetséges, hogy valójában nem is ő a keresztanyám? - kérdeztem
egyhangúsággal leplezett feldúltságomban. Ő azonban megérezhette, hogy „veszélyes” vizekre vezettem és kezdett becsukódni, mert csak egy ajkbiggyesztés volt a válasz. Megsimogattam a kezét, hogy felélénkítsem.
- Ne érj hozzám! - mondta hirtelen, hogy szinte megijedtem tőle. Eszembe
jutottak gyerekkorom hasonló helyzetei és ordítani tudtam volna. Nyeltem egyet és továbbra is közömbösséget színlelve folytatni akartam a kérdezősködést.
- A háború alatt veletek lakott, mert itt tanult Pesten. Ezt azokból a levelekből tudom, amiket a múltkor találtam a fényképek mellett. Te mit szóltál hozzá?
- Nem bántam.
Ez a szűkszavú válasz igaznak tűnt, mert az abból az időszakból származó képeken, nagy-nagy egyetértésben, egymásba karolva mosolyognak a fényképezőgép fókuszába.
- Mi lett vele? Miért szakítottátok meg a kapcsolatot?
- A lúgkő…, a varrógép miatt.
- Találtam egy- az abból az időből származó bírósági „Megállapodás”-t, melyben Ilust 1.000 forint kártérítés - „teljes és végleges kiegyenlítéséül” - megfizetésére kötelezték „Apu” javára. Miért? A varrógép miatt?
- Nem mondhatok semmit! Cicc, te kis tigris! Cicc, cicc!
Még tovább kérdezgettem volna, mert nem voltam hajlandó hagyni a figyelmemet elterelni az állítólagos macskára. De nem tehettem, mert bejött közben apa, mintha hallotta volna odakint a galambházban, hogy mi itt bent miről beszélgetünk.
- Kifárasztod anyádat! Hagyd pihenni! – mondta ellentmondást nem tűrő
keménységgel a hangjában.
- Nem szeretném kifárasztani, de lehetetlenség, hogy semmire nem emlékszik, ami az én gyerekkorommal kapcsolatos!
- Nem is fog, mert már nem tiszta az operáció óta! Tekintettel lehetnél rá! Nem lehet megérteni, hogy kotorásztak a fejibe’!?
- Nem lehet mindent a betegségre fogni! Én is voltam számtalanszor beteg és még csak orvos sem látott soha!
- Az a té bajod!
- Nem igaz! A ti gyereketek voltam és vagyok! Ti nem törődtetek velem soha! Most is hidegvérrel kihasználtok, miközben már betegebb vagyok, mint az, akit ápolok! Kicsoda ő, hogy még engem, a háromgyerekes családanyát is feláldoznátok érte!
- Ő az anyád, akit kötelességed ápolni!
- Nem igaz! Ő maga mondta a múltkor, hogy azért nem emlékszik semmire, mert nem ő szült engem.
- Bizonyítsd be, ha tudod!
Ezt olyan gonosz hidegvérrel vágta az arcomba, hogy megdermedtem tőle. Hagyva „csapot-papot”, kiszaladtam a házból, mert attól féltem, ha maradok: a „Hideg” eléri a szívemet.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
