A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 13. A Hunyadiak kora. 1 rész

Benedek Elek  2010.03.22. 09:33

forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/

A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE

ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG

 

 

Alig csöndesült le a parasztlázadás, a török beütött Erdélybe, elözönlötte a Maros völgyét, egymásután dulta fel a falvakat, városokat; ám a nemesség, melynek harczi kedvét a parasztlázadás erősen lelohasztotta, közönyösen, szinte összetett kézzel nézte a török rabló csapatok szörnyü pusztításait. Hat hétig raboltak, égettek a törökök, fogdosták össze a lakosokat: nem állották utját, szabadon prédálhatott s mikor aztán maga is megelégelte a pusztitást, 70 ezer fogolylyal vonult ki Erdélyből, a törcsvári szoroson keresztül. A nemesség fásultan nézte a török terjeszkedését, s midőn Albert király, egy évi távollét után, külföldről haza került és országgyülést hivott egybe, az itt egybegyűlt nemeseket nem az a gond foglalkoztatta, hogy miként védjék meg az országot a török ellen, hanem hogy ujabb jogokat és kiváltságokat szerezzenek s a hadviselés terhe alól lehetőleg megszabadúljanak. Megujították a nemesség ama régi kiváltságát, hogy az ország határain túl nem kötelesek hadba kisérni a királyt s itt a hazában is csak akkor tartoznak fegyvert fogni, ha a király, az egyházi és világi főurak bandériumai nem elégségesek a haza védelmére. S történt ez éppen akkor, mikor Murád szultán az addiginál jóval nagyobb hadi erővel indult, hogy elfoglalja Magyarország déli részét. Akkor már a Havasalföld a török kezén volt.

E nehéz időben tűnik fel Hunyadi János, az egykori oláh kenéznek ivadéka. A magyar embernek nincs oka szégyenleni, hogy történelmünk egyik legdicsőségesebb alakja oláh-eredet, sőt méltán lehet büszke a magyar géniusz csudálatos erejére, mely ezer éves multunk folyamán oly sok nagy embert hódított meg a magyar nemzetnek, tett szívvel-lélekkel magyarrá. A magyar szellem elvitázhatatlan dicsősége ez s éppenséggel nem áll érdekünkben, hogy a törökverő Hunyadi Jánosnak tiszta magyar eredetét bizonyítgassuk. A mit az egykorú s a későbbi krónikások, sőt még e században is jeles történetirók az ő eredetéről irtak, az ujabbkori nyomozás mind megczáfolja. Mese, hogy Hunyadi János Zsigmond királynak egy oláh paraszt leánytól született törvénytelen fia, s azt is megdöntötték, hogy egy ismeretlenebb magyar nemesi család sarjadéka. A legujabb kutatások eredménye az: hogy Hunyadi János az albán, rumén, bolgár, szerb, czinczár népelemekből összeverődött oláh népfajból ered. Első őse, a kiről a történelemnek tudomása van, Serb nevü oláh kenéz volt, a ki a XIV. század végén királyi adományul kapta a Hunyadiak ősi fészkét, Vajda-Hunyad várát s ezzel a család magyar nemessé lett. Ennek a Serbnek volt a testvére Radul, akinek három fia volt: Radul, Magos és Vojk. Ez utóbbi már Zsigmond király udvarában tartózkodott, mint udvari lovag, s kedvelt vitéze volt a királynak. Hunyadi Vojk egy Marsinai Erzsébet nevü oláh nemes leányt vett feleségűl s e házasságból négy gyermek született: két leány és két fiú, János az egyik, a nagy Hunyadi János, Jován a másik, a ki szintén több csatában vesz részt, s vitézül harczolt a törökök ellen. A leányok közül az egyik egy Székely nevü nemesemberhez ment feleségűl, s anyja lett Székely János bánnak.

Mint magyar köznemes lép tehát az oláh eredetű Hunyadi János a történelem szinpadára, s midőn a nemesség a legválságosabb időben huzódozik a török ellen való hadviseléstől, Albert királynak ebben az egyszerű köznemesben van legnagyobb bizodalma, a ki már Zsigmond korában kitüntette magát a husziták ellen viselt hadakozásokban. Őt és öcscsét Jovánt bizza meg a szörényi bánság védelmével. Itt kezdődik Hunyadi János tüneményszerű emelkedése. A köznemes szörényi bánná lesz s ezzel fölemelkedik a főnemesek rendjébe, és fölemelkedik később a legmagasabb polczra: Magyarország kormányzója lesz. Előkelő nemes ember leánya, Szilágyi Erzsébet a felesége s ez által atyafiságba kerül több főnemesi családdal.

Könyvem keretén kivül esik az ő nagy hadi tetteinek leirása, elég a történeti tényt följegyeznem, hogy az ő hadvezéri fényes talentoma, példás, önzetlen hazafisága hosszú időre elhárította Magyarországról a török hódítás szörnyű veszedelmét; hogy nem csüggedett akkor sem, midőn a nemesség, szertehuzván, alig mozdult meg a török ellen. A nándorfehérvári csatát értem, midőn Hunyadi és a tüzes szavú, lángoló lelkességű minorita barát, Kapisztrán János, együtt vezetik a nagyobbára hiányosan fegyverzett parasztokból álló sereget a török ellen s fényes győzedelmet aratnak. Ha valaki, Hunyadi János láthatta, hogy a főnemesség banderiális hadi szervezete, a köznemességnek esetről esetre való fölkelése gyönge, megbizhatatlan védelem a török rengeteg nagy hadi ereje ellenében, s természetes, ha a hadi erőnek más alapon való szervezésén munkált. Ő kezdette meg a zsoldos csapatok szervezését, kezdetben a maga költségén, majd az országgyülés által megszavaztatott adóból, minden öt telek után egy s minden jobbágytalan négy nemestől egy forintban állapítván meg a hadi adót.

Négy király uralkodásának (Zsigmond, Albert, Ulászló és V. László) idejére esik Hunyadi János dicsőséges pályafutása s nemcsak a törökök ellen való védekezés nehezült e férfi vállaira, de neki jutott a nehéz feladat is: helyreállítani az ország belső rendjét, mely Albert király halála után fenekestől felfordult. A trónért való versengések ideje megujul, két táborra szakad az ország: az egyik Ulászló mellett (őt támogatja Hunyadi János is), a másik Albert csecsemő fiának, a későbbi V. Lászlónak jogai mellett harczol s a harczokban, természetesen, legtöbbet szenved az ország. Albert özvegye segítségül hívja a cseheket, kik Giskra vezérlete mellett megszállják a felvidéket, ott apró favárakat épitenek s ezekből a rablófészkekből ki-kicsapva, rabolják, fosztogatják a népet, különösen az Ulászló pártján állókat. Akár csak a tatárjárás idején, egész vidékek néptelenekké lesznek, mert a védtelen nép menekül, rengeteg erdőkben bujdokol Giskra rabló csapatai elől. Az ország déli részében s tul a Dunán az özvegy királynét pártoló Garay László féktelenkedik, fellázadván Ulászló király ellen, mignem Hunyadi leveri őt és híveit.

A várnai gyászos emlékezetű csata után király nélkül marad az ország: Ulászló a csatamezőn esett el s az országgyülés Hunyadi Jánost választja kormányzónak. Hét évig viseli e tisztet Magyarországnak az időben legnagyobb embere, még herczegi czimet is kap a pápától, de mi sem jellemzi fényesebben az ő egyéniségének nemes voltát, hogy sohasem használta e czimet. Megalapította családjának erejét, hatalmát, ám nem az ország rovására, de sőt inkább annak javára. Midőn a kiskoru László király hazajön s elfoglalja apja örökét, továbbra is a hazának szenteli minden erejét. Nagy volt ellenségeinek, irigyeinek száma, de tündöklő erényeit nem nélkülözhették s a király és az ország tanácsa őt bizza meg az ország jövedelmeinek a kezelésével, és őbenne látják az egyetlent, ki az országot s általában a kereszténységet megvédheti a török ellen.

1453-ban koronázták meg V. Lászlót s a következő évben tartott országgyülés főtárgya a török ellen való védekezés megbeszélése. Ezen az országgyülésen Hunyadit az ország főkapitányává nevezik ki s az egyházi és világi főurak, nemkülönben a köznemesség részéről hat-hat urat választanak melléje, hogy együtt vizsgálják meg, hány zászlóaljat lehetne felállítani a királyi jövedelmekből. Ennek az országos bizottságnak a feladata volt arra is ügyelni, hogy a papok jövedelmeik arányában járuljanak a hadsereg fentartásához, úgy amint azt már Zsigmond idejében elrendelte volt az országgyülés. Kimondta az országgyülés, hogy főurak és köznemesek személyesen tartoznak megjelenni a táborban. Minden megyében biztosokat neveztek ki a jobbágytelkek és a jobbágytalan nemesség összeirására. Minden száz jobbágy teleknek négy lovas és jól fölfegyverzett két gyalogost kellett kiállítani, a jobbágytalan nemeseknek pedig fejenként kellett felkelniök. De a jobbágytalan nemesség is, sőt a telekkatonaság is csak az ország határán belől volt köteles hadat viselni. Ugyancsak minden száz telek után négy lovast és két gyalogot kellett kiállítani a király s a királyné városainak, Cilley (a király nagybátyja) kiváltságos városainak, a jászoknak és a kunoknak. Jószágvesztést mért a törvény azokra a nemesekre, kik nem e szerint cselekesznek, a tábort idő előtt elhagyják, fejvesztést a parasztokra (a paraszt csak a fejét veszthette el), a főurakra és köznemesekre pedig, ha hiányosan állították ki a fegyvereseiket, minden lovas után 16, minden gyalogos után 10 arany forint birságot rótt ki a törvény. Két esztendő sem telt el, kitünt, mint annyiszor már, hogy könnyebb törvényt csinálni, mint végrehajtani. Midőn! 1456-ban fegyvert kellett volna ragadni minden fegyverfogható embernek, mert Mohammed szultán rettentő nagy sereggel indult Magyarországnak, magyar hadsereg nem volt. Láttuk, hogy az 1454-iki törvény fej- és jószágvesztéssel fenyegette meg, ki szükség esetén ki nem áll, ám a főurak, s köztük első sorban Cilley és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi János hatalmától.

Alattomos fondorlatokkal, cselszövényekkel igyekeztek félrelökni korának legnagyobb hősét s Cilley az általa léhán nevelt kiskorú királylyal könnyen tudta elhitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja tenni a magyar koronát. Szinte tőrbe ejtik Hunyadit, kész a terv, hogy eltegyék láb alól, eltegyék a legválságosabb időben. És ekkor mutatta az igazi honszerelem legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz ivadéka. Az ármánykodásokra hivatalának letevésével felelt, ellenben mikor látta, hogy mind közelebb-közelebb jön az ország határához a török hadsereg, feledi a méltatlan bántalmakat, s mikor Cilley a kis királylyal Budáról Bécsbe szalad és a főnemesség, követvén a király példáját, összedugott kézzel várja a törököt: kibékül legnagyobb ellenségeivel, Mátyás fiát eljegyzi Cilley Erzsébettel, László fiát Garay Máriával, ő egymaga tizezer zsoldost ajánl fel a hon védelmére - mind hiába: az ő kibékülése őszinte volt, az ő honszerelme igaz volt, önzetlen volt, annál kevésbbé voltak őszinték ellenségei.

A valóság ez: midőn Mohammed 1456 julius első napjaiban 150 ezernyi sereggel s 300 ágyuval Nándorfehérvár alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főur áll ki Hunyadi mellett, az igazi segítség az a lelkes sereg, melyet Kapisztrán János toborzott össze parasztokból, diákokból és barátokból, kik többnyire vasvillákkal, botokkal, szekerczékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítania kell, aratja utolsó és legfényesebb győzelmét Hunyadi a törökökön.

Utolsó győzelmét, mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatául esett: Kapisztrán János karjai közt lehelte ki nemes lelkét, megáldván előbb fiait, s utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágya köré sereglett urakat a török ellen való hadakozásra.

Az egész nemzet gyászolt, de volt egy ember, kinek nagy ünnep volt Hunyadi halála: Cilley Ulrik. Az ő kezébe kerűlt most a hatalom, s ha az apát nem tehette el láb alól annak idején, most elérkezettnek látta az időt arra, hogy kipusztítsa az egész Hunyadi nemzetséget. Hunyadi László gyászos végét ki nem ismerné? Az ármányos Cilley beleköt az ártatlan ifjuba, s midőn az ifjú hű emberei lekaszabolják ezt a gonoszlelkű embert, a megijedt király, ámbár esküvel fogadja Hunyadi özvegyének, hogy nem torolja meg Cilley halálát, Budán, a Szentgyörgy piaczán, bakóval végezteti ki a nagy Hunyadi méltó fiát. Mátyást csak gyermekkora menti meg a haláltól.

Alkonyatkor, úgyszólván titokban hajtották végre Hunyadi János fiának lefejezését, mert nem ok nélkül tartottak attól, hogy a nép, mely bálványozva szerette Hunyadi Jánost s e szeretetét átruházta fiára is, megakadályozza a törvénytelen, igaztalan itélet végrehajtását. Ám a budai nép, mely egész nap kint a szőlőhegyek közt hullatta véres verejtékét, csak este, mikor fáradtan tért haza munkájából, tudta meg, hogy mi történt. Futótűzként terjedt el a megdöbbentő hír, hirtelen megelevenedtek az utczák, a nép nagyobb és nagyobb tömegekbe verődött, a felháborodás hangja kitört az egyszerű szőlő-munkások szívéből, s valóságos zendülés támadt: az első utczai zendülés, a melyről tudomásunk van. A katonaság, akárcsak ma történt volna, szétverte a zendülő parasztokat, de ezzel nem fojtották el a mértéktelen felháborodást, mely országszerte hatalmába ejtette a jobb érzésű emberek szívét. Ezt a felháborodást nem hogy csillapította volna, de még fokozta a király nyilt levele, melyben nem átalotta gyalázni a dicsőséges emlékezetű Hunyadi Jánost, a fiait meg felségsértéssel rágalmazta s nevezetesen azzal, hogy Hunyadi László Cilley után a királyt is meg akarta ölni. És mikor a király országgyűlést hirdet, hogy a törökök ellen való védekezést megbeszéljék, alig néhányan mennek a gyűlésre, forrongott az egész ország, különösen a köznemesség és a parasztság s Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály zászlaja alá nagy tömegekben verődnek össze az elégedetlenek, a Hunyadi-család meggyalázása miatt forrongó hazafiak. Szilágyi Mihály csaknem egész Erdélyt elfoglalja, özvegy Hunyadiné zsoldosai már-már elfoglalják Budát, a felvidéken pedig szintén kitört a lázadás a király ellen. A gyámoltalan László, épp mint a nándorfehérvári csata elől, most is Bécsbe menekült, de nem feledte magával vinni Hunyadi Mátyást. Csakhamar azután meghal V. László s halála véget vet a forrongásnak is, ám az öreg Szilágyi nem pihent, fáradhatatlanúl toborzottá híveit. Nagy tervet forgatott elméjében: magyar királyt akart Magyarországnak, magyar királyt Hunyadi Mátyás személyében.

Nem volt könnyű a feladat, melyre vállalkozott. Sokan szerették volna fejükre tenni a magyar koronát, többek közt Fridrik császár s Kázmér lengyel király és a magyar főurak közül is kettő: Garay és Ujlaky. Hanem mire a királyválasztó országgyűlést egybehivták, Szilágyi husz ezer vitézt toborzott a zászlaja alá, s megérkezvén Pestre, a Hunyadi-ház híveiből még husz ezer vitéz csatlakozott ehhez. 1458. telén volt a királyválasztás. A 40 ezer vitéz a Duna jegén állott fel s este felé, mikor az urak még mindig nem tudtak megállapodni a magyar király személyében, a különben is türelmét vesztett sereg elvégezte az urak dolgát: egyszerre zúgott föl 40 ezer ember ajkán Mátyás neve! A Duna partján összegyülekezett köznép lelkesülten visszhangozta Mátyás nevét, a lelkes zúgás áthallatszott Budára s az urak, kénytelen-kelletlen, elfogadták az alacsony sorsból eredt ifjut Magyarország királyának. Akkor még csak 15 éves volt Mátyás, Szilágyit tehát öt évre kormányzónak választották az ifjú király mellé. Ki gondolt volna, hogy az ifjú testben férfi-lélek lakozik, érett ember lánglelke, ki eszével, soktudásával megszégyenít sok öreg embert!

Az urak engedtek a kényszerítő helyzetnek, megválasztották Mátyást Magyarország királyának, de gonosz indulattal mindjárt meg is kötözték a kezét. A királyválasztó országgyűlés nyomban kimondotta, hogy a király saját zsoldosaival védje az országot, a főurakat és köznemeseket csak a legnagyobb szükség esetén szólíthatja hadba s a nemesek jobbágyaitól ne szedhessen adót. A kik ezt a határozatot hozták, nyilván pünkösdi királyságot szántak Mátyásnak. Az öreg Szilágyi maga is elfogadta ezeket a föltételeket s így a fiatal király a lehető legsúlyosabb viszonyok között kezdette meg uralkodását. Csehország felől a hussziták törtek be az országba s pusztitottak egész Pestig, délfelől meg a törökök fenyegették az országot, sőt már be is csaptak a temesi bánságba. Hát most mint védje meg az országot a király, ha fő- és köznemesség csak a legnagyobb szükség esetén fog fegyvert, s miből szerezzen zsoldosokat, ha a jobbágyok sem fizetnek adót?! Megnehezítette a király helyzetét nagybátyja gyámkodása is. Már azért is neheztelt az öreg Szilágyira, mert azokat a nehéz feltételeket elfogadta, de különben is maga akart uralkodni, egyedűl. Érezte az erejét, képességét, nem volt szüksége kormányzóra. Úgy segített hát magán, hogy nagybátyját, kiben amúgy sem voltak meg a képességek ország kormányzására, mellőzni kezdette fontosabb elhatározásaiban. A békételenkedő, zsémbes öreget némikép azzal engesztelte ki, hogy beszterczei gróffá nevezte ki, s egyben leküldötte a délvidékre, hogy ott szemmel tartsa a törököt. Az öreg úr azonban nem sokáig maradt a délvidéken: király öcscse tudta s engedelme nélkül Beszterczére ment, s ott kegyetlen bosszút állott a szászokon, kik, midőn Hunyady László halála után Mátyás részére el akarta foglalni a várost, csúfosan visszaverték. De az öreg úr, úgy látszik, még mindig nem ismerte Mátyást. Azzal, hogy Beszterczét felgyujtotta, a polgárokat kegyetlenül megkinoztatta, nem szerzett örömet a fiatal királynak, ellenben szörnyű haragra lobbantotta az engedetlenség. Olyat tett most Mátyás, amit senki sem várt tőle: nagybátyját a világosi várba záratta s ott is tartotta egy esztendeig. E ténynek rendkivül nagy volt a hatása. A főurak megdöbbentek a fiatal király szigorán, mely még a vérbelije iránt sem ismer kiméletet, ha az nem teljesíti alattvalói kötelességét. De föllélekzett a szegény, elnyomott nép, melynek az adóját nem engedte el ugyan, de megmutatta első cselekedetével, hogy igazságos, hogy nem ismer osztály- és rangkülönbséget: egyenlő mértékkel mér úrnak és parasztnak!

Egyfelől az ország védelme a törökök és husziták ellen, másfelől Mátyásnak világhatalomra való törekvése nagy áldozatot követelt a nemességtől s a jobbágyságtól egyként, s az ő uralkodása alatt valóban nagy és sulyos terhek nehezedtek a népre. És ha mégis Mátyás emlékét szeretettel őrzi szivében a magyar nép mind e mai napig, ennek magyarázatát egyedül az ő erős igazságszeretetében, osztálykülömbséget nem ismerő szigorú pártatlanságában kell keresnünk. A nép ösztönszerüleg huzódott Mátyáshoz, kiről tudta, hogy nemzetsége alsóbb osztályból eredett s természetes védőt keresett és talált is benne a nagy urak ellenében, kik tényleg görbe szemmel nézték a kenéz-ivadékot Magyarország trónján. Igaz, hogy az a sok mese, anekdota, a mi az idők folyamán Mátyás alakja köré füződött, nem is magyar eredetű mind, de épp ez is a mellett bizonyít, hogy a nép Mátyás iránt való nagy szeretetében minden rokonszenves vonást, minden az ő személyét kedvező színben láttató történetet rája halmozott. De az nem mende-monda, hogy sokszor megfordult a nép közt, szívesen szóba állott a paraszttal, s alkalom adtán ott a helyszínén, maga szolgáltatott igazságot. Az ilyen eseteknek hamar híre ment, szájról-szájra járt s Mátyás már életében legendás alakká vált a nép lelkében.

A nagy külső háborúk, a belső villongások, melyeknek egyes hatalomra, sőt királyságra vágyakodó főurak voltak az okozói, temérdek áldozatot kivántak, de viszont nemcsak a törvények, mint annyi más királyunk idejében, de a tények is bizonyítják, hogy Mátyás a szegény jobbágyot erélyesen megvédte a földesurak kapzsisága, önkénykedése ellen.

A hadsereg ujjászervezése volt első gondja, ez volt fő tárgya az 1458-iki országgyülésnek, melyet Szegedre hívott össze. Ezen a gyülésen elhatározták, hogy a királyi hadakat a királyi jövedelem mértéke szerint szaporítják s ezekhez csatolják a királyi jószágok telekkatonaságát is, még pedig minden husz telek után egy katonát. Az egyházi és világi főurak kötelesek fentartani a bandériumokat s ezenkivül ők is minden husz telek után egy katonát állítanak ki. Azok a nemesek, kik egyes urak szolgálatában állanak, a jobbágytelkeik után járó katonákat a megyei zászlóaljba küldik; a jobbágytalan nemesek pedig tizen küldenek egy telekkatonát. A nemesség azonban nem köteles a királyt az ország határán túl követni hadba, csupán a telekkatonaság.

Ez csak a kezdet kezdete a hadsereg ujjászervezésében. Komoly háborúban nem nagy hasznát vehette a hirtelenében összetoborzott, gyakorlatlan, rosszul fegyverzett telekkatonaságnak, s Mátyás csakhamar megveti alapját a később oly hiressé vált fekete seregnek, s mert az 1458-iki törvény nem terjedett ki Erdélyre, ott is szervezte a haderőt, a nemeseket, székelyeket, szászokat és jobbágyokat jószág- és fejvesztés terhe alatt kötelezvén a haza védelmére. Az idővel 40 ezer főnyire szaporodott fekete sereg, melynek cseh sereg volt a magja, székelyek az íjászai, alföldi magyarok a huszárai, mind jobban háttérbe szorította a nemességet mint haderőt: Mátyás lassanként adóval válttatta meg a nemesség hadi szolgálatát, mert jobban bizott a parasztságban, mely kitartóbb, mely a hadviselés terheit, az időjárás sanyarúságait inkább birja, mint a kényelemhez szokott nemesség. De végre is zsoldos sereg volt ez s mihelyt Mátyás behunyta a szemét, szertezüllődött és csak ekkor tünt ki, hogy Mátyás életében jó lehetett ez a politika, mert ő fenn tudta tartani a hiressé vált fekete hadsereget, de utódjának már nem volt errevalósága. És a nemesség mellőzése is megbosszúlta magát: a hadi szolgálatnak pénz által való megváltása a nemességet elszoktatta a fegyverviseléstől.

Természetesen, a zsoldos hadsereg fentartása nagy pénzbeli áldozattal járt s ennek viselésére az adózást is reformálnia kellett. Az 1467-iki országgyülésnek jutott ez a nehéz feladat. Ez az országgyülés megszüntette a régi kamarai nyereséget s helyébe minden telekre 20 uj veretű dénárt vetett ki, vagyis öt telek fizetett egy forintot. Ezt az adót fizetniök kellett a kamarai nyereség alól azelőtt felmentett egyházi és világi főnemesek jobbágyainak is, az egyházi és egytelkes nemeseknek is, kik nem királytól kapták a nemességöket; fizették a kiváltságos jászok, kunok, székelyek, szászok és oláhok is. A régi harminczad helyébe a koronavámot állították, mely kisebb volt ugyan, de mégis többet jövedelmezett a kincstárnak, mert a nemesség kivételével minden más bel- és külföldi lakosra kirótták. E törvény következtében, mely sulyos teherként nehezedett a nemességre is, a népre is, Erdélyben lázadás ütött ki. Magok a nemesek lázították fel a népet, s a székelyek, szászok, oláhok, a köznemesek mind részt vettek e lázadásban. Vörös Benedek és Suky László voltak a vezetők, a bujtogatók, s a lázadók az erdélyi vajdát Magyarországtól független fejedelemnek kiáltották ki. Mátyás személyesen ment Erdélybe a lázadók leverésére, s megjelenése rendkivüli zavarba hozta őket. A vajda s a többi főbb emberek lába elé borúlva könyörögtek kegyelemért s Mátyás meg is kegyelmezett azoknak, kik önként járúltak elébe, de azokat, kik nem adták meg magokat, elfogatta, a főbb lázadókat kivégeztette. Ám a nemességet e lázadás miatt külön is megbüntette, azzal alázván meg, hogy a nemes ember meggyilkolásáért addig járt 200 forint vérdíjat 66-ra szállította le. Azért tette ezt, magyarázza egy későbbi történetiró, »hogy a parasztokhoz közelebb esvén, szünjenek meg királyaik ellen fondorkodni«.

Tény, hogy Mátyás, kit jóformán az egész főnemesség ellenséges indulattal fogadott, a főnemesség hatalmát oly mértékben megtörte, a mint az egyetlen elődjének sem sikerűlt. Uralkodásának alkotmányos volt a külső szine, mert országgyülést országgyülés után tartott, de a tanácskozásokat mindig ugy tudta vezetni, hogy bár tényleg az ő akarata valósúlt meg, az volt a szine, mintha magok a törvényhozó urak alkották volna a törvényeket, melyek ujabb meg ujabb terheket raktak a nemességre is, a jobbágyságra is. E terheknek azonban állandó mentsége volt az állandó hadviselés, s enyhítője Mátyás király igazságszeretete, különféle cselekedetei, melyek meg-megvigasztalták a terhek alatt roskadozó népet s halála után, midőn a főnemesség ismét szabadon garázdálkodhatott, a nép azzal siratta: »vetne bár esztendőnként háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnók sírjából!«

Valóban, minden országgyülés ujabb meg ujabb terhet rótt a népre, az adó folyton növekedett, s im, a nép mégis visszasírja halála után! Valóságos mondakör képződik személye körül s túlhalmozzák kedvező, szép vonásokkal. Ugyanarról a királyról, ki, a monda szerint, Várdai Péter kalocsai érseket azért vetteti fogságra, mert a szegény árva fiuból lett érsek sokalja az egy arany adót s azt mondja a királynak, hogy inkább verje meg a német császár az ő seregét, semhogy a nép elpusztuljon a nagy teher alatt, - számtalan történet járt szájról szájra, melyek halála után még jobban szaporodtak, történetek, melyek mind az ő igazságosságát hirdetik s oly nagy szeretettel beszélnek róla, amint sem azelőtt, sem azóta magyar királyról. Mindegyre ott látjuk a nép közt, rendesen diák képében. Mint Mátyás diák állít be a szegény ember hajlékába, a nagy urak házába s a tapasztalt visszaéléseket példásan megtorolja - mint Mátyás király. Ha az állandó hadviselések kényszerítik, hogy a népre nagy adót vessen, meg is becsüli a népet, melyre az ő idejében igazán illett: »egyik kezében ekeszarva, másik kezében kard«. Ki nem ismeri a gömöri esetet, midőn a nagy urakkal kimegy a szőlőbe, kiveszi a paraszt kezéből a kapát, s parancsára vele együtt kapálnak az urak is. A király győzi a munkát, de az elkényesedett urakról csak úgy csurog a verejték s már-már kidűlnek, ha a király meg nem könyörűl rajtok. - Látjátok, mondá - mily nehéz munkával szerzi meg a nép, mit ti könnyelmüen elprédáltok. Becsüljétek meg, s bánjatok velök kimélettel!

És a kolozsvári biró esete! Amikor a király maga is beáll a parasztok közé s hordja a fát a birónak. Még meg is ütlegeli a hajdu. De aztán példásan meg is bünteti a nép sanyargatóját.

Majd Benet úr, a szegény háromszéki nemes házához vetődik diák képében. A szegény nemes megosztja vele egyszerű vacsoráját s pohár mellett áradozva beszél a dicső Mátyás királyról. Egyszer aztán fölmegy Budára, hadd látogassa meg Mátyás diákot s im egyszerre csak forogni kezd vele a világ: a király előtt áll. Az volt az ő vendége. Asztalához ülteti s mert Benet úr, mikor Mátyás diák nála vacsorált, a lencsét »megtrágyázta« volt zsírral, a tréfát értő király behozatott egy tányér ezüstöt s egy tányér aranyat. Aztán hozatott egy tálat, abba beleöntötte az ezüstöt, rá az aranyat, mondván:

- No Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt arannyal, mint kigyelmed zsírral a lencsét. Az urak tódították a tréfát s az egyik rá akasztotta az aranyos, gyémántos mentéjét: Elbirja-e Bereczkig? - El én tovább is, mondta Benet. Arra egy másik úr is ráakasztotta a mentéjét: hát ezt? - El én ezt is, még többet is, mondta Benet. A hányan voltak mind nyakába akasztották a mentéjöket. - De már ezekhez a drága mentékhez illik a kard, mondotta a király s gyönyörű szép kardot adott Benet uramnak.

Minden történet, minden adoma a népnek kedvez s rendesen az urak kudarczával, megszégyenülésével végződik. S ez természetes, hisz a nép tanuja volt a küzdelemnek, melyet Mátyás a féktelenkedő, az ellene mindegyre összeesküvő, fellázadó urakkal folytatott; s tanuja volt annak is, hogy a király nemcsak az ellene lázongó, hanem a szegény parasztokat sanyargató urakat is példás szigorral bünteti meg. Mihelyt a nép igazságot tapasztal, könyebben viseli a terhet. De nem szabad felednünk, hogy Mátyás törvényei nemcsak ujabb meg ujabb adókról gondoskodnak, de ugyanakkor minden lehető módon megvédik a nép érdekeit, előmozdítják boldogulását. Már az 1464-iki törvényben szabályozza a tizedfizetést. A paraszt megesküszik a kiróvó kivánságára, hogy ennyi meg ennyi gabonája termett, ennyi meg ennyi akó bort szüretelt. Ha a tizedkiróvó nem hisz az eskünek, megszámlálhatja a csomókat s ha többet talál, a fölösleget elveheti, de viszont ha a paraszt vallomása igaz volt, a kiróvó egy aranyat köteles fizetni a parasztnak a szükségtelen vizsgálatért s ha ezt nem akarná fizetni, a parasztnak joga van a lovát elvenni tőle.

A népmonda ezt már kikerekíti azzal, hogy az igazságos király személyesen is eljárt a mezőre, hadd lássa, nem zsarolják-e a népet. Ilyen alkalommal játszódhatott le az az érdekes történet, mely mai nap is mese formájában a nép száján forog.

Egyszer, mondja a mese, Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa, milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezőre s ott szóba állott egy öreg szántó-vető emberrel. Vele volt a kisérete is: hatalmas, nagy urak. A király megismerte az öreg szántóvetőt, aki neki hajdanában katonája volt.

Sok mindent bizonyít ez a mese. Nemcsak azt, hogy Mátyás érdeklődik a nép sorsa iránt és saját szemével akar meggyőződni, hogy s mint megy a dolga a szegény embernek, de azt is, hogy, mintha csak a nép közt élt volna, köztük növekedett volna föl, ismeri a nép esze- s szavajárását s szándékosan hozza az urakat oly helyzetbe, hadd lássák, hogy az egyszerű ember esze túljár az urakén s ráadásúl a szegény ember iskolázatlan bölcsességét megfizetteti az urakkal.

S valóban, mintha egyik mese a másik folytatása volna, mindenütt a népnek s a királynak egymás iránt való kölcsönös vonzódása, szeretete az a lélek, mely e mesékben lakozik. E mesékben király és nép egy test és lélek. Egymást szeretettel dédelgetik, védik. A nép bízik a király igazságosságában, a király meg a nép becsületességében. Egyik mese szerint, Mátyás király »feleországában« fogad a burkus királylyal, hogy az ő juhásza semmi körülmények közt sem hazudik. A burkus király megtudja, hogy a juhász kezén van egy aranyszőrű bárány is, meglátogatja a juhászt s tenger pénzt igér neki a bárányért, de a juhász visszautasítja. Aztán a leányát küldi hozzá s ez csakugyan rábírja a juhászt, hogy megnyuzza az aranyszőrű bárányt, a bőrét át is adja a királykisasszonynak, de nagy ára van ennek: a királykisasszony nem a palotában hál akkor éjjel, hanem a juhász kalibájában... A burkus király nagy diadallal mutatja Mátyásnak az aranyszőrű bárány bőrét, de közben jő a juhász is, ki utközben mindent össze-visszagondol, hogy mit hazudjon. Próbálja így is, ugy is gondolatban, de sehogyse sül el a hazugság s végre is abban állapodik meg, hogy megmondja a tiszta valóságot.

Legtöbb gondot a tized igazságos behajtása okoz. Alig van törvény, mely ezzel ne foglalkoznék. Mátyás törvényeinek a tizedre vonatkozó első intézkedése, amint már irtam, az volt, hogy, ha a paraszt esküt tett, a tizedbehajtó vagy megnyugodott az esküben, vagy ha nem, megszámlálták a csomókat. Ha kitünt, hogy a paraszt hamisan esküdött, a fölösleget elvették, ha meg igazán esküdött, a tizedbehajtótól elvehette a lovát a hiábavaló zaklatás fejében. A tizedbehajtók azonban, amint egy későbbi rendeletből kitűnik, néhol két csomó gabonával fizettették meg az esküt, akkor aztán nem vizsgálták, igaz-e vagy hamis az eskü. Mátyás egyenesen megtiltja, hogy, ha egyszer a paraszt megesküdött, azután még megszámlálják a csomókat. Megállapítja, miből lehet tizedet venni: bor, buza, bárány, méh, köles, rozs, árpa és zab, ezekből lehet, minden más »rendellenes behajtásokat«, melyeket »némely egyházi főurak és más egyházi személyek tizedelői vakmerőn szoktak cselekedni«, megszüntet s rendeli, hogy azok »semmi esetben se történjenek.« Megtiltja a főpapoknak, hogy a tizedet haszonbérbe adják s csupán abból szabad pénzben venni a tizedet, amit »nem a föld terem«. Azt is elrendeli a törvény, hogy a tizedelők a papokhoz szálljanak, de a község előjárója köteles ez alkalommal a tizedelő ellátására a paphoz »két étket«, két veder, avagy két budai negyedvéka zabot, két kalácsot vagy kerek kenyeret és két pint bort küldeni.