|
TIBORCA története IV. 19.
Bóna Mária Ilona 2010.03.19. 08:21
Már attól, hogy a saját családi nevemet láttam leírva úgy, hogy az egy 1956-os szabadságharcos volt, a torkomban éreztem a szívdobogásomat. Akkor, amikor az ötvenegyedik oldalra érve olvasom: „… az osztálytársam volt, Agárd”y” Péter is, aki a Rádiónál lett nagy ember…” elsötétült előttem a világ. ... Emlékeimben megjelent a kunszentmiklósi református templom. Amint jövünk ki a templomból, és nagyapát kérdezgetik, hogy „… melyiké ez a szép, fekete szemű kislány?”. Suttogóra fogják a hangjukat, de én nagyon figyeltem és csodálkozva hallom: - „…a Rudié…” Hallani vélem a saját hangomat, amint suttogva, inkább csak magamnak mondom: „… de hát, az én apukámat Györgynek szólítja a nagymama…” ... Ma már tudom, hogy nem véletlenül, hiszen én voltam öt éves akkor, tehát nem lehet véletlen a sejtelem. Lehet, hogy mégis igaz: …Rudi volt az édesapám, és …Rezső a testvérem? Lehet, hogy apja után becézték „Rudi”-nak? Lehet, hogy ezért mondta Györgyi, amikor nagybetegen feküdt az édesanyja: - Bűnhődniük kell! Ne menj át ápolni őket, mert velük bűnhődsz te is! Biztosat szeretnék tudni végre! Hogyan? ... Arra nem is merek gondolni, hogy bárkit beavatok, azzal hogy segítséget kérek… De még mindig iskolába járnak a gyerekek. Nagyobbik fiam is egyetemi hallgató. A kisebbik most felvételizett… Elvihetik őket katonának, ha „ugrálok”! A telefonomat lehallgathatják… A postámat „elveszejtik”… Minden a férjemé, hiszen évtizedek óta csak ő „keres”! És ő - még mindig - nagyon elítéli az 1956-os „hőbörgőket”!
TIBORCA története
IV. f., 19. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A titkok nehéz batyui
Ezért sem éreztem tisztességesnek, hogy pont ők tették nyelvvizsga-függővé a diploma-védést!
Ez, rám nézve: nemcsak tisztességtelen, de egyenesen tragikus volt! Én, ugyanis azért lettem főiskolai hallgató, mert szükségem volt a diplomára, amellyel munkát vállalhattam volna!
Az után a szörnyű Agárdi-féle szigorló vizsga után - talán, mert nem láthattam az indexemet – olyan érzéssel kezdtem a tanévet, mintha lopni mentem volna az órákra! Hiába voltam tudatában, hogy a tandíjat hiánytalanul én is befizettem!
Annyira bántott a dolog, hogy egy alkalommal, illusztris társaságban elpanaszoltam az engem ért sérelmet.
Kifakadásomat döbbent csönd követte, majd nem sokkal később találtam egy könyvet a postaládánkban. A könyv, Kósa Csaba: Alhattál-e kisfiam? című műve volt.
Ebben, Mansfeld Péter, az 1956-os szabadságharcos bebörtönzésének és kivégzésének körülményeit írta meg a szerző. Részben, a testvére: Mansfeld László kéziratos visszaemlékezése, részben a korabeli dokumentumok alapján. Akkor nem volt időm sorról-sorra elolvasni a történetet, mert olyan magánéleti problémák alatt roskadoztam (Anya, apa betegségei, ápolásuk, haldoklásuk, majd a temetés- a „hagyatéki” ügyek intézése, a származási múltam utáni hiábavaló kutakodás, a saját családom, a három gyerek iskoláztatásának, nevelésének problémái).
Évekkel később, amikor felmerült, hogy szobrot szeretnének készíteni Mansfeld Péterről - így adózva emlékének - vettem újra a kezembe a könyvet és olvastam el részletesen. A negyvenegyedik oldalon a következőt olvastam meglepve: „Egy másik osztálytárs, … Rezső szintén írt egy novellát. Nem novellának szánta, igaz. A Gyorskocsi utcai börtönben íratták vele ezerkilenszázötvennyolcban, vizsgálati fogságban.” „…Egy pesti srác a forradalomban. Dokumentum elbeszélés, Mansfeld Péter ötvenhatos portréjával.”
Már attól, hogy a saját családi nevemet láttam leírva úgy, hogy az egy 1956-os szabadságharcos volt, a torkomban éreztem a szívdobogásomat. Akkor, amikor az ötvenegyedik oldalra érve olvasom: „… az osztálytársam volt, Agárd”y” Péter is, aki a Rádiónál lett nagy ember…” elsötétült előttem a világ.
Hát ezért kell nekem is bűnhődnöm? Lehet, hogy rokonom volt Rezső, akit Rudinak becéztek?
Emlékeimben megjelent a kunszentmiklósi református templom. Amint jövünk ki a templomból, és nagyapát kérdezgetik, hogy „… melyiké ez a szép, fekete szemű kislány?”. Suttogóra fogják a hangjukat, de én nagyon figyeltem és csodálkozva hallom:
- „…a Rudié…” Hallani vélem a saját hangomat, amint suttogva, inkább csak magamnak mondom: „… de hát, az én apukámat Györgynek szólítja a nagymama…”
Ezek az emlékek úgy törnek a felszínre, mintha nem is én éltem volna át, hanem egy öt éves kislány...
Ma már tudom, hogy nem véletlenül, hiszen én voltam öt éves akkor, tehát nem lehet véletlen a sejtelem. Lehet, hogy mégis igaz: …Rudi volt az édesapám, és …Rezső a testvérem? Lehet, hogy apja után becézték „Rudi”-nak?
Lehet, hogy ezért mondta Györgyi, amikor nagybetegen feküdt az édesanyja:
- Bűnhődniük kell! Ne menj át ápolni őket, mert velük bűnhődsz te is!
Lehet, hogy… Lehet, hogy… Ebbe bele lehet őrülni!
Biztosat szeretnék tudni végre!
Hogyan, ha egyszer még mindig nincs önálló jövedelmem. Nyugdíjba majd csak évekkel később mehetek... Arra nem is merek gondolni, hogy bárkit beavatok, azzal hogy segítséget kérek…
De még mindig iskolába járnak a gyerekek. Igaz, már nem asztmásak, és nem kell velük orvoshoz rohangászni.
Orsit is visszavették az ELTE Tanárképző Főiskolájára - majd két évvel később - 2000-ben kitűnő eredménnyel diplomázott.
Volt iskolájába ment tanítani…
Oda, az „oroszlánbarlangba”, ahova átköltöztették a régi, patinás iskolát…
Nagyobbik fiam is egyetemi hallgató. A kisebbik most felvételizett… Elvihetik őket katonának, ha „ugrálok”!
A telefonomat lehallgathatják… A postámat „elveszejtik”… Minden a férjemé, hiszen évtizedek óta csak ő „keres”!
És ő - még mindig - nagyon elítéli az 1956-os „hőbörgőket”!
*
Szeptember első vasárnapján egyedül mentem a templomba. Nagyon vágytam az együttlétre: Isten házában Vele, és a Benne hívőkkel.
Tiszteletes urunk - a tanévnyitó kapcsán - arról a „magvetésről” szólt igehirdetésében, amely akkor veszi kezdetét, amikor az édesanyák megtanítják az első imádságot kisgyermekeiknek.
Iszonyú lelki gyötrelmet okozott, hogy hiába erőltettem az emlékezetemet, nem jelent meg senki arca, személye előttem. Ezt csak az árvák értik.
„Ó, ha álmomban megjelennél;
Számomra ez kinccsel felérne.
Áldott karoddal átölelnél –
Édes Anyácskám: csillag fénye.
Tudom, velem vagy, hiszen érzem.
Átemelsz árkon, sziklabércen,
Köd-útvesztőkön óvod léptem
És nincs rá mód, hogy megköszönjem.
Mert hiába esd’lő fohászom,
Nem hoz el Téged hőn várt álmom.
Hiába kérem esdve Istenem;
Mutassa arcod, fogd a kezem,
Hogy lelkem így nyugalmat leljen –
Nem láttat Ő Téged sohasem.”
Sz. Fehér Viola: Édesanyám
Ott, a templomban annyira elfogott a vágyakozás édesanyám után, hogy hulló könnyek között imádkoztam, esdve kérve Istent:
„Mutassa arcod…”!
Ráadásnak keresztelő is volt aznap. Egy lánycsecsemőt kereszteltek.
Megpróbáltam elképzelni, amint korábban engem is a karjában tartott valaki…
Ha nem anya és apa, akkor ki az, akinek átengedték a személyi okmányaikat?
Csakis közelálló rokon lehetett az illető.
És kicsoda az a Kettler Győző? Ha keresztapám, akkor miért nem gyakorolta keresztszülőségét?
És Rónai Ilona? Milyen szörnyűség történhetett közvetlen megszületésem után, édesanyámmal, édesapámmal és keresztszüleimmel?
Ma már tudom, hogy családunkra nézve - a szovjet megszállás és minden, ami ezzel járt - szörnyű csapást jelentett.
Ugyanakkor, más családokban nem szűntek meg szeretni egymást.
Nem tekintettek a saját gyerekükre úgy, mint a legádázabb ellenségükre!
Egy biztos, hogy a puszta létem is problémát jelentett környezetemnek, mióta csak az eszemet tudom.
*
Hazafelé menet, gondolataimba merülve lepergett előttem egész, addigi életem. Egyszer csak „tisztán” láttam négy éves valómat, amint ülök a vetett ágyban, Borika nénikém az ágy szélén, és két kezében tartja két kicsi, összekulcsolt kezemet. Imádkozunk. Ő mondja a „Mi Atyánk!” imádságát – mondatról mondatra én, pedig utána.
Olyan elevenen megjelent lelkem láthatatlan képernyőjén, hogy nem is értettem hogyan felejthettem el? Ettől az „emlékkép”-től elapadt a könnyem és békességes nyugalmat éreztem legbelül.
Már a „mi” utcánkon ballagtam, amikor rám köszönt egy kedves, régi ismerős bácsi. (Azok közül való, akik nem türelmetlenkednek, ha őszintén válaszolsz a kérdéseikre.)
- Szervusz Ilonka! Hogy vagy?
- Csókolom! (Köszöntem Lajos bácsinak azzal a köszönéssel, amire anya kényszerített - még felnőtt koromban is. Tudtam róla, hogy azok közé tartozik, aki régről ismeri, és szeretve tiszteli anyukáékat.)
- Olyan régen láttalak, hogy azt hittem beteg lettél, vagy már elköltöztetek.
- Köszönöm, jól vagyok. Vagyis, nem vagyok beteg inkább „csak” a lelkem fáj… mióta anyu megmondta nekem, hogy nem ő szült engem. Addig is rossz volt, mert mindig csak a Györgyinek adtak mindent: szeretetet, anyagiakat.
- Hogy van Györgyike? Őt is olyan régen láttam.
- Bizony, ez nekem is nagy gondot okoz. Nem tudom, hogy tetszik-e tudni, hogy anyu már második éve nem tud fölkelni. Azóta én ápolom. Vagyis, délelőtt apu, délután, pedig én. Van úgy, hogy éjfél-körül tudok csak hazamenni, és bizony akkor próbálom a dolgokat elrendezni a saját háztartásomban. Hát ezért sem találkozhattunk mostanában.
- Miért nem beszélitek meg Györgyivel anyuka ápolását?
- Nem lehet. Ő ragaszkodik ahhoz, hogy anyuka szociális otthonba kerüljön, vagy kórházba…
- Hát, ez nem szép dolog tőle!
- Azt hiszem, nem akar velem osztozkodni sem a szülein, sem az „örökségen”! Még a gyerekeinek is megtiltotta, hogy kijöjjenek. Ennek is teljesen betegei lettek anyuék.
- El is hiszem! Nagyon helytelenül viselkedik Györgyike, mert te ugyanolyan gyerekük vagy, mint ő. Azért, mert örökbe fogadtak...
- A napokban elkezdtem nyomozni, mert semmit nem tud anyu - apu, meg nem akar(?) - mondani nekem az igazi szüleimről, a csecsemőkoromról. Az volt az érzésem mindig is, hogy él valahol egy bátyám…
- Keresd meg Ilonka! Én is hatvannyolc éves koromban találtam meg a féltestvéremet. Igaz, soha nem volt annyi pénzem, hogy kiutazzak hozzá Kanadába… Aztán nemrég hazajött, látogatóba. Sírtunk mindketten. Utána kell járni. Ne hagyd magad!
- Hát igen. Én is tudom, hogy ezt kellene tenni. De nekem sem időm, sem pénzem nincsen. Egy jó ügyvéd segíthetne.
- Kérd meg a férjedet. Ő befolyásos ember…
- Neki sincs ideje ilyesmire, és a pénz kell a három gyerek nevelésére, iskoláztatására… Nem akarom tőlük elvenni.
- Hát, akkor keresd meg te magad! Neked is jogod van a rokonaidhoz!
- Köszönöm a tanácsot és, hogy meghallgatott! Minden jót kívánok! Csókolom.
- Szervusz Ilonkám. Vigyázz magadra!
- Lajos bácsi is!
Elindultam hazafelé és éreztem, hogy a lábaim már megint nem akarnak engedelmeskedni. Mintha ólomból lennének. Pedig, a lelkemben éreztem a nehéz terhet, nem a testemen.
Olyan volt ez az egész, mint amikor a cirkuszi mutatványos mosolyog a fizikai erőfeszítés közben.
Én is ilyen mosolyogva cipeltem múltam minden terhét, miközben abban reménykedtem, hogy majd egyszer mindent megtudok az „Igazság”-ról, és akkor megszabadulhatok a nehéz tehertől.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
