|
TIBORCA története IV. 18.
Bóna Mária Ilona 2010.03.19. 08:20
Valamit, amit nagyon mélyen eltemethetett, még ifjú asszony korában. - Nem én szültelek! Nagyot vétettem ellened! - Tudom. Pontosabban: éreztem egész életemben. De, ha nem te, akkor ki? - Mit akarsz még tudni, hiszen a föld alól is előkapartad? ... Végre, rám került a sor. Előadtam: - Van egy gyerekkoromban, itt a kerületben kiállított anyakönyvi kivonat-másolatom. Ezzel élek, éltem mostanáig. Anyám - pontosabban: akit anyámnak hittem - tegnap közölte velem, hogy azért nem tud rólam mondani semmit, mert nem ő szült engem. Megkeresné nekem, az anyakönyvben az adataimat? - Mikor született? Hogy hívják? Miután válaszoltam a kérdésre, hamarosan megtalálta a keresett anyakönyvet és készségesen lapozgatni kezdte. Majd, amikor megtalálta az adataimat, egy gyakorlott mozdulattal megfordította, hogy elém tolja. Azonban, fél úton megállt a keze a levegőben, benne a nagy könyv és összecsapva becsukta.- Nem mondhatok semmit! Csak bírósági végzés ellenében szolgáltathatok ki adatokat!
TIBORCA története
IV. f., 18. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Adjátok vissza a gyökereimet! (3.)
Valamit, amit nagyon mélyen eltemethetett, még ifjú asszony korában.
- Nem én szültelek! Nagyot vétettem ellened!
- Tudom. Pontosabban: éreztem egész életemben. De, ha nem te, akkor ki?
- Mit akarsz még tudni, hiszen a föld alól is előkapartad?
Ezt már úgy kiabálta, jajveszékelve, hogy apa berontott a szobába. Anyát szépen átcipelte az ágyára. Miközben a sérve szemlátomást kitüremkedett a hasán. A fájdalomtól, pedig verejtékes lett a homloka, majd az egész arca.
- Ennek már soha nem lesz vége!
Kiabálta anya zokogva, miközben apa megpróbálta betakargatni.
Utána - nagy, férfi-kezét ökölbe szorítva a sérve fölött - kissé meggörnyedve, egy szó nélkül kiment a szobából.
Annyira megszántam a két, beteg öreget, hogy nem kérdeztem tőlük többé semmit. Ezen a napon is még sokáig imádkoztam sírva, és csak hajnaltájban jött álom a szememre.
Másnap, hallottam a rádióban a zsidó-kárpótlásról szóló híreket.
Arra gondoltam: lehet, hogy zsidó-menekült árva vagyok?
Annyira vágytam tudni az igazat, hogy ebédet sem főztem aznap, hanem beutaztam abba a kerületi Anyakönyvi Hivatalba, ahol születtem.
Sokan voltak, ezért sorba kellett állni a pultnál. Sok, nálamnál idősebb érdeklődő állt előttem. Mindenki másolatot kért a megtalált adatokról… „Biztos, kellett a kárpótlási igényük benyújtásához.” – gondoltam.
Végre, rám került a sor. Előadtam:
- Van egy gyerekkoromban, itt a kerületben kiállított anyakönyvi kivonat-másolatom. Ezzel élek, éltem mostanáig. Anyám - pontosabban: akit anyámnak hittem - tegnap közölte velem, hogy azért nem tud rólam mondani semmit, mert nem ő szült engem. Megkeresné nekem, az anyakönyvben az adataimat?
- Mikor született? Hogy hívják?
Miután válaszoltam a kérdésre, hamarosan megtalálta a keresett anyakönyvet és készségesen lapozgatni kezdte. Majd, amikor megtalálta az adataimat, egy gyakorlott mozdulattal megfordította, hogy elém tolja. Azonban, fél úton megállt a keze a levegőben, benne a nagy könyv és összecsapva becsukta.
- Nem mondhatok semmit! Csak bírósági végzés ellenében szolgáltathatok ki adatokat!
- Ha kérek egy új anyakönyvi kivonat másolatot, akkor minden adat benne lesz, ami az anyakönyvben van?
- Igen!
- Mennyibe kerül a másolat?
- Ezer forint.
Erre nem számítottam. Amiért már hosszú sor állt a hátam mögött, kiálltam. Elmentem ki, a körfolyosóra, hogy megnézzem mennyi pénz van a pénztárcámban.
Minden porcikámban remegtem.
Kiesett a kezemből a táska, miközben megpróbáltam kinyitni, mert kikapcsolódott a füle. Éreztem: taknyom-nyálam egybefolyik, annyira nem tudok uralkodni magamon. Nem is tudtam hirtelen, hogy előbb a táskám fülét csináljam-e meg, vagy egy zsebkendőt szedjek elő?
Annyira beszűkült a tudatom, hogy csak akkor fújtam ki az orromat és töröltem meg a szememet, amikor nem láttam a könnyemtől megszámolni a pénzemet…
Akkor meg, kiszóródott az aprópénzem…
Szóval, bajban voltam.
Azt hiszem elájulok, ha nem ölel át egy női kéz és nem ültet le oda, ahova ő ült előzőleg. Nem szólt egy szót sem, de éreztem: megért engem.
Az ölembe tettem a táskámat. Kerestem egy zsebkendőt és rendbe tettem az arcomat. Közben elfojtottam magamban a kitörni készülő zokogást.
Megnéztem a pénzemet is. Kilencszáz hatvan forint volt benne, az apróval együtt...
Reményvesztetten elsírtam magam.
Már nem is akartam azt a másolatot. Csak azt akartam, hogy vége legyen végre ennek a lelki gyötrelemnek!
- Mennyi hiányzik? – hallatszott a kérdés a közelemben. Fel sem néztem, úgy válaszoltam:
- Negyven forint.
És már nyújtotta is felém a női kéz a két darab húsz forintost.
Ekkor néztem először fel rá. Szép, ápolt, (festett?)barna hajú nő volt. Nálamnál csak pár évvel lehetett idősebb. Nagy, barna, szomorú tekintetű szemét soha nem fogom elfelejteni.
- Köszönöm szépen!
- Ugyan, nincs mit! Ez csak egy kis csepp a tengerben…
Befizettem a pénzt a pénztárban és a számlával újra sorba álltam a pultnál. Sorra kerülve, az ügyintéző elkérte a személyi igazolványomat és a számlát. Amikor ezeket megkapta és megnézte, elment szólni az egyik irodába, hogy váltsa le valaki.
Legnagyobb meglepetésemre nem onnan vette elő az anyakönyvet, ahonnan előzőleg, hanem elment érte egy irodai helyiségbe. Amint visszajött vele, és kinyitotta, megkérdezte:
- Mikor született és hol?
Miután válaszoltam a kérdésre, hozzátettem:
- Anyámat nem tudom, hogy hívják, mert nem az, aki a személyimbe be van írva.
- Várjon egy kicsit. – mondta, majd eltűnt az anyakönyvvel együtt egy folyósón,
ami abból az előtérből nyílt, ahol a tömeg várakozott.
Nagyon sokára jött vissza. Már elfogyott a sor is. Nem bírtam tovább állni. Leültem az egyik székre, ami a fal mellett volt már üresen.
Végre, visszajött. Nagyon ünnepélyes arccal átadta az új anyakönyvi kivonatomat és visszaadta a személyi igazolványomat is. Miután átvettem az okmányt, meg sem nézve, betettem a táskámba. Ugyanúgy, mint a templomban a megkeresztelésemről szóló dokumentumot. Majd, hátat fordítva az ügyintézőnek, elindultam a kijárat felé.
- Az apja neve György, ugye? - szólt utánam köszönés helyett
- Igen - válaszoltam bizonytalanul, mert én abban sem voltam soha biztos, hogy ő az apám?
Lépegető robotként emelgettem a lábamat lefelé menet a lépcsőn. „Ezt a furcsa járást biztos az okozza, hogy kikészültek az idegeim.” – Gondoltam és csak arra összpontosítottam, nehogy elessek és összetörjem magamat.
A körútra kiérve láttam, hogy szinte üresen közlekednek a villamosok. Felszálltam az egyikre. Amiért lábaim még mindig megbízhatatlanul merevek voltak - a lépcsőn - a két karom erejével húztam föl magamat.
Leültem. Körülnéztem és elővettem az új anyakönyvi kivonatomat. Nem tudom, hogy még mindig az idegállapotom miatt-e, de nem láttam jól, így nem tudtam elolvasni mi áll benne.
„Otthon” aggódtak értem. Már odaát is kerestek. Hiába. Ebédet sem főztem…
Lerogytam egy székre és elővettem az új anyakönyvi kivonatomat. „Anyja neve: Győri Lídia, apja neve: Tiborca György.”
- Istenem! Milyen gonosz tréfát űzött velem az az ember, aki rávett arra, hogy csináltassak egy újat, mert abban „minden” benne lesz! Erre költöttem ezer forintot?! Most miből fogok ennivalót venni a gyerekeimnek?
Csak zokogtam jajveszékelve, mint ahogy anya szokott… - „Milyen egy ország ez, ahol ilyen boldogtalan életet szánnak a nőknek?!!” - kérdeztem, inkább csak önmagamtól, mert tudtam, hogy meg sem hallja senki a kérdéseimet. Annyira vágytam az édesanyám után és akkor, hirtelen feltűnt anyám-helyett-anyám-nagynéném alakja, és fülemben csengett a hangja, amint mondja:
- „Lögyé nagyon jó kislány, mert Isten szöme mindönt lát! És, a jóság előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát!”
*
Viszontagságos körülmények között elkészültem a szakdolgozatommal, amit határidőre le is adtam. „Megvédeni”, azonban nem tudtam, mert a JPTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet az abszolutóriumot „nyelvvizsga hiányában” nem állíthatta ki. Hiába kérvényeztem… Hiába írtam az egyetemnek, az Oktatási Minisztériumnak…
Visszatérve a főiskolára, ahol az utolsó évfolyamon sok új tantárgyunk volt, amelyek oktatóit élvezettel hallgattam az előadások során.
Ezek közé tartozott a szervezés és vezetés, a művészetekkel való személyiség- és közösségfejlesztés, a település- és közösségfejlesztés, az animáció módszertana, a művelődési szféra jogi szabályozása és a művelődés-gazdaságtan.
Azt hiszem én voltam a leglelkesebb főiskolai hallgató azon az évfolyamon.
Miért gondolom így?
Talán abból a különbségből jutottam erre a következtetésre, ahogyan „viselkedtünk” az előadásokon. Míg évfolyamtársaim éppen beugrottak egy-egy előadásra, addig én erre készültem egész hónapban, minden egyes konzultáció előtt. Ők: dolgoztak valamilyen kulturális- vagy oktatási intézményben. Én, viszont otthon „dolgoztam” és keserves tapasztalatokat szereztem minden nap abból, hogy még nagyon-nagyon messze van a magyarság a „permanens” (folyamatos, élethosszig tartó) tanulástól, valamint a megismerő („kognitív társadalom”) megvalósulásától.
Hallgatótársaimnak volt „kenyérkereső” munkahelye, ami meghatározta a fontossági sorrendet. Ők: munkahelyi munkájukból éltek és a mindennapi munkahelyi feladataikkal voltak elfoglalva. Amiért a munkájuk diplomafüggővé vált, kénytelenek voltak elfogadni azt a tényt, hogy tovább kell tanulniuk. A költségeket is átvállalta a munkahely. Az én tandíjamat, viszont a férjem „vállalta” fel, addig, míg az érdeke úgy kívánta. Iszonyú lelkiismeret-furdalások közepette fizettem be minden alkalommal a tandíjat, mert közben a gyerekemnek azt kellett mondani, hogy nincs pénzünk az idegen nyelvi képzéshez szükséges tandíjra!
Mert nehogy megtévesszen bárkit is az a média-„információ”, miszerint azért beszélnek olyan kevesen idegen nyelveket Magyarországon, mert nem szívesen tanulunk!
Igen is: szívesen tanultunk volna már évtizedekkel korábban, ha lehetett volna!
1990. előtt az idegen nyelvi képzést az egyetemeken úgy szervezték meg, hogy csakis az illető nyelvi szakon lehetett tanulni úgynevezett nyugati nyelveket! Az egyéb szakok hallgatóinak is kellett egy idegen nyelvből vizsgázni, de az leginkább orosz volt, ugyanis ez a nyelvi képzés volt a legkönnyebben elérhető – ingyen és „bérmentve”!
És még 1996 után is - amikor a szociál-liberális kormány kötelezővé tette az idegen nyelvi képzés megszervezését, mert nyelvvizsgafüggővé tette az államvizsgát – csakis tandíj ellenében lehetett a nyelvi képzést igénybe venni!
A színvonaluk, viszont fordított arányban állt a tandíj összegével. Az olyan volt, amilyen az általános iskolákban, ahol akkoriban a tanárok csak egy-két leckével jártak a diákok előtt.
És, ez nem az ő hibájuk volt, hanem természetes velejárója annak a nyugat-ellenes kultusznak, ami jellemezte a szocialistának nevezett társadalom évtizedeit!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
