|
TIBORCA története IV. 17.
Bóna Mária Ilona 2010.03.19. 08:20
Te vagy beírva anyámnak a templomi anyakönyvbe és semmit nem tudsz mondani, csakhogy meghaltak?! Te még élsz. Elmondhatnád, hogy milyen kisbaba voltam! - Aranyos. Fodros, kis ruhácskában ültél körösztanyád karján. – Nyöszörögte, sírósan. Éreztem, hogy már megint Györgyi megkereszteléséről mesél, mert az én megkeresztelésem huszonhárom napos koromban történt. Szinte, még újszülött voltam és – lévén március, fodros, kis ruhácskában sem ülhettem a keresztanyám karján. - De, anyu, az a kisbaba Györgyi volt. Én, akkor még újszülött voltam, mikor megkereszteltek! Miért nem emlékszel rám? Miért nem tudsz kisbaba koromról semmit? Sírva kérlelve, kissé emelt hangon beszéltem hozzá. Ekkor már alig tudtam türtőztetni magamat. Már nem is számítottam rá, hogy bármit is fog mondani, amikor a könyörgésem mégis megmozdított benne valamit.
TIBORCA története
IV. f., 17. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Adjátok vissza a gyökereimet! (2.)
A templom falára erősített vitrinbe kihelyezett információkból megtudtam, hogy éppen ügyeletet tartanak a parókián.
Benyitottam az ódon kapun. Bent, az udvaron körülnéztem és kerestem valamilyen útba igazítót. Baloldalt egy kis lépcső vezetett a gangos folyosóra. Bekopogtam és benyitottam az irodába.
Egy ifjú pap(gyakornok?) fogadta az üdvözlésem. Leküzdve zavaromat, belekezdtem a történetembe, hogy mit akarok tudni, és mi járatban vagyok tulajdonképpen.
A fiatalember a hátam mögé nézett és megkérdezte, hogy
- Segíthetek valamiben?
„Éppen azt sorolom, akkor miért kérdez közbe? És miért néz a hátam mögé?” - gondoltam, miközben önkéntelenül megfordultam és Györgyit láttam közvetlen a nyomomban. Furcsa volt, hogy hallgatott és zavartan vigyorgott, mint az a kisgyerek, akit leskelődésen, vagy hallgatódzáson kapnak.
Annyira zavart a hallgatása, hogy kénytelen voltam bevallani:
- Ő, a testvérem és azért jöttünk, hogy…
Elismételtem, amit már nagy nehezen előzőleg elmondtam, csak most - Györgyi miatt - többes számban.
Tettem ezt annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy ez az egész csak nekem fontos!
A fiatalember megkereste a régi halotti anyakönyvet. Fellapozva, megtalálta nagypapa temetésének dátumát és a halál okát.
- Tehát, református temetése volt? – kérdeztem nyomatékkal.
- Nyílván, ha bejegyezték a halotti anyakönyvbe! - volt a kissé lekezelő válasz.
- Kérem, meg tudná nekem mondani, hogy a másik nagypapám mikor halt meg?
- Igen, ha meg tudná mondani, hogy körülbelül mikor halt meg a nagypapa?
Tanácstalanul néztem Györgyire, mert én bizony azt nem tudtam. Ő sem(?) tudta.
- Az 1930-as években…
- Az olyan régen volt, hogy keresni sem érdemes. Talán, próbálja meg az Országos Levéltárban, vagy a Történeti Hivatalban.
- Azon már túl vagyok. - szóltam el magam.
„Csakhogy, az ottani kutatást engedélyeztetni kellene az állítólagos szüleimmel és testvéremmel. Ők, viszont halál biztos, hogy nem járulnának hozzá. Ezzel az erővel akár ők is elmondhatnák nekem, amit szeretnék tudni!”
Amikor eddig jutottam gondolatban, nagyon hülyének éreztem magam.
Annyira nyilvánvaló volt, hogy Györgyi mindent tud, amit én itt kérdezgetek. De akkor miért nem osztja meg az információit velem, a „testvérével”?
Mint mindig, ha hülyét akartak belőlem csinálni, most is elkezdtem a „műveltségemmel” kompenzálni, vagyis: ellensúlyozni.
- Milyen szép a falon a fiait vérével tápláló pelikán képe! Szabad tudni, hogy ki festette?
- Hát, fogalmam sincs. Én nem rég vagyok itt és csak a nyári gyakorlatomat töltöm. A templomnak van egy múzeumnak berendezett része az Öreggimnázium épületében. Ott van kiállítva a többi festmény, melyeknek a stílusa megegyezik ezzel a képpel.
- Gyönyörű ez a szimbólum! Állítólag, a fiait saját vérével tápláló pelikán a görög mitológiában, az önfeláldozó anyaság szimbóluma. Hozzánk, római közvetítéssel került. Találtam is rá példát az esztergomi főszékesegyházi kincstár kiállított „Apostoli kereszt”-jén.
- A görög eredetről nem tudok, de az biztos, hogy a református keresztyén egyházban Krisztus Urunk érettünk való feláldozásának szimbóluma. Tessék utána nézni a Bibliában!
Ezt már elég kioktató hanghordozással mondta az ifjú pap. Én, azonban úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy már kezd türelmetlen lenni. Nem hagytam abba a téma megbeszélését, míg mindent el nem mondok és mondatok róla!
- Megfigyeltem, hogy a református egyházközségek pecsétjén is – többnyire – ez szerepel. A népi táblafestők is előszeretettel alkalmazták ezt a motívumot. Ennek szép példáját láttam legutóbb a noszvaji református templom mennyezetének egyik tábláján.
- A népi művészethez nem értek, úgyhogy csak a bibliát tudom ajánlani olvasásra!
- Én, viszont tanulmányoztam a témát és elmondhatom, hogy a noszvaji képet „virágozó” asztalos mester érzelmi elkötelezettségét, a vérét ontó pelikánban jeleníti meg. Úgy, mint azok, akik a reformációs harcok idején vérüket hullatták és akár az életük árán is kiálltak hitük mellett. Ugyanis, az 1731-ben kiadott Carolina Resolutio (melyben Károly király, másfél-százados harc után megerősíti a protestánsok korlátozott vallásgyakorlását és kiépül mind a református, mind az evangélikus egyház területi szervezete) után három évvel, 1734-ben készült a noszvaji kép!
Annyira belemerültem a témába, észre sem vettem, hogy a „testvérem” kiment közben. Éppen akkor nyitott be - már kintről, hogy megnézze, mit csinálok ennyi ideig - amikor lehajoltam a táskámhoz. Elővettem egy példányt a legutóbbi főiskolai, záróvizsgára készített esztétikai dolgozatomból és átadtam a szemlátomást megszeppent papnak. Ezt követően magabiztosan nyújtottam neki a kezemet. Szívélyes kézfogással elbúcsúztunk egymástól.
Feltűnt, hogy „testvérem” még csak nem is köszönt, annyira rám figyelt, miközben kijöttünk a parókiáról.
Kezdtem magamra találni. Már nem szorongtam. Szinte vidám hangulatban indultunk el a polgármesteri hivatal felé.
Közben elmeséltem Györgyinek azt a küzdelmünket, amit a katolikus egyházban vívtunk azért, hogy megkereszteljenek minket. Minden mondat után tartottam egy kis szünetet, hogy hátha mond valamit. Ő, bizony megtartotta a véleményét magának. Csak nézett rám, kikerekedett szemekkel. Még most sem tudom, hogy min csodálkozott?
A polgármesteri hivatal elé érve egy még ódonabb, még nagyobb, két-szárnyú, kovácsoltvas-veretes kapuval találtuk szembe magunkat. Szerencsére, nem volt zárva. Lenyomva a míves, kovácsoltvas kilincset, akadály nélkül bemehettünk rajta.
Olyan széles, boltozatos bejáraton folytathattuk utunkat, ahol régen, még lovas hintóval- vagy szekérrel is be lehetett hajtani a belső udvarra.
Balkéz-felől volt a portásfülke, ahol érdeklődésünkre elmondta egy kedves hölgy „ő”-s tájszólással, hogy melyik lépcsőn, melyik folyosón, hanyas szobában találhatjuk meg az anyakönyvi hivatal irodáját.
Repesett a szívem az örömtől, míg hallgattam a portást. Muzsika volt fülemnek minden szava. Felidézte bennem gyermekkoromat és azokat, akik olyan szeretettel szóltak hozzám ezen a nyelven, ahogy azóta sem, soha senki!
-„Ha már csak ezt átélhettem is, megérte idejönni!” – gondoltam magamban. De, mondani semmit nem mondtam, mert „húgom” már célirányosan elindult és nekem mennem kellett utána. Vagyis, inkább csak - emlékeimben elmerülve - botorkáltam utána.
„Húgom” már az anyakönyvvezető hölggyel tárgyalt, amikor visszazökkentem a mába. Örömömre volt, hogy készségesen kinyitotta és elénk tette az anyakönyveket, melyek az ősök adatait tárolták.
Győri Benjáminnal kapcsolatos adatokhoz csak úgy juthattunk hozzá, hogy a hölgynek le kellett mennie az archívumot tároló pincébe érte.
Ő, ezt is megtette a kedvünkért. Mi, addig leültünk a folyosón. Kényelmes fotelokban megpihenve várakoztunk. Nem emlékszem, hogy beszélgettünk-e közben.
Meglepett, hogy Győri Benjámin már 1930-ban, anya nyolc éves korában meghalt. A halál oka májzsugor volt.
A hazafelé úton sem volt kedvem csevegni. Olyan dolgavégezetlen érzéssel tértem haza, mint aki semmit nem tudott elintézni. Csak információ morzsákat tudtam meg.
Ezek azonban, legalább okot adtak a kérdezősködésre.
*
Aznap este is átmentem anyát rendbe tenni. Meglepve láttam, hogy anya nem az ágyában fekszik, hanem a fotelban ül mosolyogva. Vajon hogy került oda? – morfondíroztam magamban… Egészen felvidított a látvány. Még, majd meggyógyul! Gondoltam örömmel.
A falon lógott időtlen-idők óta az édesanyja (akit nem szólíthattam nagymamának) aranykeretes, kinagyított arcképe.
- Mit nézel?
Kérdezte, mintha hirtelen „megtanult” volna beszélni!
- Nézem, hogy neki is olyan, koszorúként a feje tetejére tekert fonatú frizurája volt, mint a Tiborca-nagymamának. Látom, hogy neki viszont dúsabb haja volt.
Mutattam a képre.
- Azt ugyan nézheted!
- Miért? Nem tőle örököltem a dús, erős szálú hajamat?
- Nem!
Volt a kurta válasza és újfent „elfelejtett” beszélni…
Ismét elővettem a képeket és azokat nézegettük, miközben rákérdeztem egyikre-másikra. Győri Benjámin fotójáról tudtam, hogy őt ábrázolja. Rá volt írva a neve a kép hátuljára.
- Emlékszel arra, amikor meghalt?
Csak bólogatott.
- Milyen betegségben halt meg?
- Szerette a tütükét!
Ez stimmel, gondoltam magamban.
- Tudtad, hogy a Tiborca nagyapa agyvérzésben halt meg?
- Szélütés… Mondta, miközben bólogatott.
- A másik nagyapámat milyen betegség vitte el?
- Tüdeje…
- Tüdőgyulladás?
- „Nem. A cigret…”
- Tüdőrák, mert nagy dohányos volt?
- Igen.
Itt, valami nem egyezik, gondoltam magamban.
- Hát emlékszel-e a megkeresztelésemre?
Vállrándítás volt a válasz. Elővettem a megkeresztelésemről szóló írást és fölolvastam neki – különös nyomatékkal a keresztszüleim nevét.
- Rónai Ilona a te mostohatestvéred volt?
Erre is csak jobbra-balra ingatta a fejét, miközben egyre csak csúszott lefelé a fotelből.
- Kettler Győző, pedig később elvette feleségül. Mit szólsz ahhoz, hogy ők vannak az anyakönyvembe beírva keresztszülőknek?
Ismét tovább csúszott a fotelből.
- Miért nem ismerhettem meg őket, ha egyszer a keresztszüleim? Miért nem tudhatok róluk semmit?
- Meghaltak! - Kiabálta sírva.
Ekkor már a hóna alá nyúltam, hogy visszahúzzam a fotelba. Attól féltem, hogy a térdére rogyva összetöri magát. Majd megszakadtam, mert olyan erővel feszült meg a teste. Olyan lett, mint egy íj.
Közben, emelt hangon folytattam a megkezdett témát.
- Te vagy beírva anyámnak a templomi anyakönyvbe és semmit nem tudsz mondani, csakhogy meghaltak?! Te még élsz. Elmondhatnád, hogy milyen kisbaba voltam!
- Aranyos. Fodros, kis ruhácskában ültél körösztanyád karján. – Nyöszörögte, sírósan.
Éreztem, hogy már megint Györgyi megkereszteléséről mesél, mert az én megkeresztelésem huszonhárom napos koromban történt.
Szinte, még újszülött voltam és – lévén március, fodros, kis ruhácskában sem ülhettem a keresztanyám karján.
- De, anyu, az a kisbaba Györgyi volt. Én, akkor még újszülött voltam, mikor megkereszteltek! Miért nem emlékszel rám? Miért nem tudsz kisbaba koromról semmit?
Sírva kérlelve, kissé emelt hangon beszéltem hozzá. Ekkor már alig tudtam türtőztetni magamat. Már nem is számítottam rá, hogy bármit is fog mondani, amikor a könyörgésem mégis megmozdított benne valamit.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
