|
TIBORCA története IV. 16.
Bóna Mária Ilona 2010.03.19. 08:19
Nagyon rosszul éreztem magam a társaságukban. Alig vártam, hogy megérkezzünk végre! Amikor kiszálltunk az autóból – a polgármesteri hivatal közelében lévő parkolóban, majdnem elsírtam magam. Ez, ugyanis a református templomot körülölelő tér mellett volt. - Ugyanitt „parkoltunk” a lovas kocsival is, amikor templomba mentünk nagypapával, meg Borika nénivel! Olyan jó lenne bemenni a templomba és megkeresni azt a padot, ahova leültünk! ... Mi elindultunk. „Húgom” megpillantott egy bank-automatát és elnézést kérve odament hozzá. Amikor visszajött mentegetődzve mondta: - Csak szerettem volna tudni, hogy átutalta-e a cégem már a fizetésem. - És? Átutalta? - Sajnos, még mindig nincs a számlámon egy fillér sem! ...- Nem kellene bemennünk előbb a templomba és ott érdeklődni? - Jó, menjünk! - mondta olyan unottan, hogy kiszakadt belőlem:- Szívesebben maradnál Nándival a kocsiban? Mondd meg őszintén! Nem kell velem jönnöd, mert látom, hogy ez az egész csak nekem fontos! - Dehogyis, csak zavar, hogy a „szemetek” mindig késnek az átutalással! - Miért? Most akarsz valamit vásárolni, vagy éhes vagy és be akarsz ülni valahova ebédelni?
TIBORCA története
IV. f., 16. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Az élet holtvágányán
A Magyar Nők Világfórumát még egy-két alkalommal megrendezték, de hogy még a helyi emdésefesek sem voltak kíváncsiak az ott történtekre, azon gondolkoztam, hogy kilépek a helyi szervezetből.
Azután, hogy a lakiteleki „Kistelepülések tanítóinak országos találkozója”-ra minden évben kaptam meghívót, letettem erről a szándékomról.
Az ott elhangzottak és tapasztaltak visszaadták azt a hitemet, hogy még élnek e hazában olyan emberek, akik hisznek Istenben, Hazában és a Család megtartó erejében! Hisznek abban, hogy kitartó munkával okos fiakat, leányokat nevelhetnek önmaguk, családjuk örömére, boldogságára és a haza javára!
Ezeket a tapasztalataimat sem tudtam megbeszélni párttársaimmal. Sőt, semmilyen lehetőséget nem kaptam, hogy bármit is tegyek azért, hogy Pesterzsébeten is megváltozzanak a dolgok. Ezért, elhatároztam: kilépek a helyi szervezetből.
Erre, a Millenniumi Országzászló átadásának ünnepsége után szántam rá magamat végleg. Dávid Ibolya hozta el Pesterzsébetre az országzászlót.
Az emeszpés polgármester ebből az alkalomból vendégül látta az emdéef helyi szervezetét a városházán. Nekem, pedig azt mondták, hogy a Szent Erzsébet templom előtt találkozunk. Ott tolongtam az emberek között és látnom kellett, amint az első sorokban már ott ülnek a párttársaim.
Odamentem hozzájuk, de közölték velem, hogy csak a névre szóló székekre szabad leülni. Az én nevemre nem találtunk névkártyát.
Elballagtam hátra, és ott hallgattam volna meg a polgármester és Dávid Ibolya beszédét, ha eljutott volna a hang hozzám és a körülöttünk állókhoz!
Azt lehetett hallani, amikor az MSZP-s polgármester átvette a szót és elcsukló hangon kijelentette:
- „…meghatódom attól, hogy megadatott nekem az a megtiszteltetés, hogy a Millenniumi Országzászlót én vehetem át, mint polgármester…”
*
Itt, azután elveszítettem a fonalat. Eszembe jutott, hogy milyen is az élet?! Hiszen évekkel korábban, ő volt az a tanárember, akit „megörökítettem” az „Akit az Isten is pedagógusnak teremtett” című fejezet végén.
Ő az, aki példát adott a gyerekeknek abból, hogyan lehet kimutatni a szeretetünket. Azért írtam meg, mert a mai rohanó életben sem a szülők, sem a pedagógusok nem fordítanak figyelmet a szeretet gesztusaira!
Az a két ember – az én akkori kollégáim – példát adtak a gyerekeknek a szeretet gesztusából, amire nagyon egészséges ösztönnel reagáltak!
Idézem: „És akkor megtörtént a csoda! A gyerekek átölelték őket és úgy táncoltak együtt, mint egy nagy család: anya-apa és fürtökben a gyerekek!”
Akkor, azon az iskolakarácsonyon még senki nem gondolt arra, hogy hamarosan történelmi- a rendszerváltozásnak nevezett esemény fog lezajlani Magyarországon és annak egyik, helyi vezéralakja lesz az a tanárember!
*
A „szemtanú” sorsa
Valószínű, az emberek előítéletes gondolkodását feltételezve rólam, váltam a szemében az előző életének „szemtanúja”-vá.
Lehetséges, hogy ezért érinthette nagyon kínosan, amikor két évvel korábban, a diplomamunkámhoz,adatgyűjtés céljából felkerestem?
Akkor még „csak” az emeszpé képviselőjelöltjeként megválasztott - a kulturális ügyekért felelős - alpolgármestere volt a testületnek. Először, egész kedvesen fogadott, de bejött valaki a szobájába és elhívta. Majd, amikor visszajött, már nagyon elutasítóvá vált. Még udvariasságból megígérte, hogy segít, de bizony, a későbbiekben letagadtatta magát és nem segített. Sőt! Előfordult, hogy még el-elmentem a helyi ünnepségekre, de rossz volt látni, ahogy elsápadt, amint megpillantott. Még a köszönésemet sem fogadta!
Bizony, Isten útjai sokszor kifürkészhetetlenek!
Akkor, azon az iskolakarácsonyon ő is hozzájárult – ha közvetve is - ahhoz, hogy eldöntsem: feladom a küzdelmet a tanári pályára kerülésért!
Lám-lám, tizenkét évvel később, szintén ő volt az utolsó csepp abban a keserű „pohárban”, amitől elhatároztam, hogy nem politizálok tovább! Hogy lehetséges, hogy örökösen vissza kell tolatnom az ÉLET HOLTVÁGÁNYÁRA?
Miért? Hiszen, mindig, minden élethelyzetben „csak” arra vágytam, hogy az élet dolgait, örömeit, bánatait meg tudjuk beszélni egymással!
Ezzel kapcsolatban is egy Schweitzer-i idézet jut eszembe: „Egész életemben igyekeztem tartózkodni attól, hogy társadalmi kérdésekről nyilatkozzam… egyáltalán nem azért, mert nem érdekeltek a nemzetközi események, vagy a politika. Nagyon is érdekelnek, és igen aggódom miattuk. Egyszerűen úgy érzem, hogy a külvilághoz való viszonyomnak közvetlenül teológiai, filozófiai és zenei munkásságomból és gondolkodásomból kell kinőnie. Inkább az egész emberiség problémáit igyekeztem megközelíteni, semmint belebonyolódni az egyik, vagy másik csoport ellentmondásaiba. Ember akartam lenni, aki a másik emberrel beszél.”
Adjátok vissza a gyökereimet!
Ebben az időben gyakran gondoltam azokra a regényhősökre, akik rabszolgaként, vagy cselédként élték meg a szerelmüket, szültek gyerekeket, majd minden emberi méltóságuktól megfosztva, minden tehetséget tőlük elvitatva kellett meghalniuk.
A rabszolga, többnyire nem ismerheti genealógiai múltját, családi- származási gyökereit sem. A rabszolgának sincs hazája, mert országok között adják, veszik, mint „beszélő szerszámot”. Nincs otthona, csak mindig egy ideiglenes szállása, ahol – a napi robot után – nyugovóra térhet.
Ilyen rabszolgaként éltem le eddigi életemet, több-mint fél évszázadot!
Amiért a rabszolgatartó társadalmak már eltűntek a történelem süllyesztőjében, nem értettem, hogy miért kell úgy élnem, mintha az lennék? Miért nem érezhetem a házamat az otthonomnak, az országot, ahol élek a hazámnak?
Jogállamiságunk ezer éves jubileumát is miért kellett úgy megélnem, mint egy jogfosztott rabszolgának?
*
Ezek után, már érthető, hogy milyen nagyon sokat jelentett nekem az írás, amit megkeresztelésemről állított ki az a református pap, aki később gyermekeimet is megkeresztelte!
Nekem: az életemhez való „jogosságot” jelentette az a „papír”!
Azt a jogosságot, amit pont az a két ember vitat el tőlem, akik szüleimként szerepelnek a templomi anyakönyvben!
- Miért? - tettem föl a kérdést egy alkalommal Györgyinek.
Miért nem tudhatok én semmit az ősökről?
Miért nem válaszoltak az unokatestvéreink a levelemre?
Györgyi csak nézett rám zavartan, mint aki nem tud mit mondani. Megmutattam, majd adtam is neki egy példányt az öt oldalas levélből. Azt hittem, hogy azért hallgat, mert ő sem tud semmit a családi múltjáról. Azt hittem, hogy eddig nem is nagyon érdekelte. Neki volt anyja, apja és ennek tudata elég volt a magabiztosságához.
Ilyenkor mindig felötlött bennem a tanyán szerzett tapasztalások tárháza és legfőképpen az amikor anyám-helyett-anyám-nagynéném elmagyarázta palántázáskor, az erős gyökerek fontosságát. Éppen ezért, elhatároztam, hogy ki fogom deríteni miért akarják tőlem ezeket az erős „gyökereket” elvitatni és ellentmondást nem tűrőn közöltem Györgyivel, hogy
- Szeretnék mindennek utánajárni. Leutazom Kunszentmiklósra. Eljössz velem nyomozni?
- Nincs sok időm, de kivehetek egy nap szabit a munkahelyemen.
- Én meg megbeszélem Nándival, és levisz minket kocsival. Pár óra alatt megjárhatjuk.
Hamarosan összejött a „nagy” utazás. Nándi is, Györgyi is vállalkozott a „segítségre”.
Nagyon izgatottan keltem útra, aminek nyomát sem láttam útitársaimon.
Egész úton kényszeredett társalgást folytatott állítólagos testvérem velem.
Ismét, a mindenbe beavatottak magabiztossága sugárzott belőlük. Nándi vezetett és tudtam, hogy nem szeret közben beszélgetni. (Egyébként sem szívesen állt szóba velem mások jelenlétében.)
Nagyon rosszul éreztem magam a társaságukban. Alig vártam, hogy megérkezzünk végre! Amikor kiszálltunk az autóból – a polgármesteri hivatal közelében lévő parkolóban, majdnem elsírtam magam.
Ez, ugyanis a református templomot körülölelő tér mellett volt.
- Ugyanitt „parkoltunk” a lovas kocsival is, amikor templomba mentünk nagypapával, meg Borika nénivel! Olyan jó lenne bemenni a templomba és megkeresni azt a padot, ahova leültünk!
Nándi megkérdezte:
- Nem baj, ha én nem megyek veletek, és inkább itt megvárnálak benneteket?
- Nem baj, maradj csak nyugodtan! – válaszoltam beletörődőn.
Mi elindultunk. „Húgom” megpillantott egy bank-automatát és elnézést kérve odament hozzá. Amikor visszajött mentegetődzve mondta:
- Csak szerettem volna tudni, hogy átutalta-e a cégem már a fizetésem.
- És? Átutalta?
- Sajnos, még mindig nincs a számlámon egy fillér sem!
Bosszantott, hogy örökké azt a látszatot keltette és kelti, hogy neki „nincs egy fillére sem”. Nekem sem volt soha, de annyira szégyelltem, hogy szemérmesen hallgattam róla. Ő, meg szinte kérkedett vele.
- Nem kellene bemennünk előbb a templomba és ott érdeklődni?
- Jó, menjünk! - mondta olyan unottan, hogy kiszakadt belőlem:
- Szívesebben maradnál Nándival a kocsiban? Mondd meg őszintén! Nem kell velem jönnöd, mert látom, hogy ez az egész csak nekem fontos!
- Dehogyis, csak zavar, hogy a „szemetek” mindig késnek az átutalással!
- Miért? Most akarsz valamit vásárolni, vagy éhes vagy és be akarsz ülni valahova ebédelni?
- Dehogy akarok! Mondtam már útközben, hogy hoztam kaját, csak nagyon szomjas vagyok!
Visszamentünk az autóhoz és megkértem Nándit, hogy vegyen valahol innivalót Györgyinek!
Míg ők megbeszélték, hogy milyen ital jöhet szóba, én alig vártam, hogy végre tudakozódhassak az ügyben, amiért valójában ide jöttünk!
Ott is hagytam őket egymásnak. Foglalkozzanak csak a vegetációjukkal. Engem most más érdekel!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
