|
TIBORCA története IV. 10.
Bóna Mária Ilona 2010.03.18. 14:52
Szerencsére, Orsi nagyon szerette nagymamáját, és nagyon komolyan vette a neki tett ígéretünket. Előfordult, hogy „fülön csípte” az öcsikéit és nem volt apelláta! Mentek a templomba – zokszó nélkül. Egy küzdelmesen nehéz, de mégis boldogságos év után,a tanévkezdet első vasárnapján, mint „konfirmandusok” tehettek tanúbizonyságot hitükről. Ünneplő lélekkel, ünneplőbe öltözve kiállhattak a gyülekezet elé – arra várva, hogy lelkipásztorunk majd kiszolgáltatja számukra a keresztség sakramentumát. Amikor a három szép ifjú ember meghajtott fején végigcsorgott a keresztvíz, „könnyűim” homályán át is láttam, amint kigyúlnak körülöttük az öröm fényei.
TIBORCA története
IV. f., 10. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Régi hitünk új öröme
Férjem és gyermekeim továbbra is úgy kezeltek, mint egy mazochista beteget, aki már nem tud meglenni anélkül, hogy kínozzák. Ez engem arra ösztönzött, hogy bebizonyítsam nekik a „szeretet hatalmát”.
Bebizonyítsam nekik, hogy szeretem őket és állítólagos szüleimet, rokonaimat is!
Bebizonyítsam, hogy soha nem akartam mást, „csak” azt, amit egész életemben: kiérdemelni, hogy viszont szeressenek!
Ekkor jutottam el odáig, hogy felismerjem, és tudomásul vegyem: velem kapcsolatban erre „szüleim” soha nem lesznek képesek.
Nekik szegeztem – újra és újra – a nagy kérdést:
- Miért nem tudtatok engem és később gyermekeimet soha szeretni? Miért nem tudtátok nekem elmondani születésem körülményeit? Például: időre születtem-e és mekkora voltam, amikor megszülettem? Volt-e az anyámnak teje és tudott-e szoptatni? Milyen betegségek fordultak elő a rokonságban? Egyáltalán, kik a rokonaim? Meg vagyok-e keresztelve és kik a keresztszüleim?
Apa legutóbb visszakérdezett:
- Mikor is születtél té tulajdonképpen?”
Korábban rám parancsolt, így zárva rövidre a témát:
- Né hánytorgasd már a múltat örökké!
Anya, pedig sírva kiabálta:
- Ennek már soha nem lesz vége?
vagy elkezdteállítólagos húgom paramétereit sorolni.
Ettől fogva, azonban nem voltam tekintettel többé rájuk. Nem hatott meg a sírás-rívás, betegség… Az Igazat akartam tudni.
Elhatároztam, hogy folytatom életem hitbéli dokumentumainak felkutatását.
Halvány gyermekkori emlékkép élt bennem egy közeli református templomban tartott istentiszteletekről, ahova - iskolás koromban - anya gyakran vitt magával.
Érdekes, hogy csak engem. Lehet, hogy ott, a templomban, így tett engem „közszemlére” azok számára, akik figyelemmel kísérték sorsomat, mint pl.: az a bizonyos „Henrik Tyatya”? (I. fejezet: A kétségbeesés méltósága című rész.)
*
Amikor felkerestem a templom lelkipásztorát, remegő hangon, összeszorult torokkal mondtam el, hogy mi járatban vagyok. Ő, megértő lélekkel megkereste az anyakönyvet.
Ebben meg is találta megkeresztelésem időpontját. Megkértem, hogy adjon nekem erről valamilyen írást, mert szeretném férjemnek, gyermekeimnek megmutatni. Ő, ezt megígérve elővette a kis táskaírógépet és közben kérdezgetett.
- Milyen célból kell ez a papír?
- Szüleim már nagyon öregek és betegek. Tőlük hiába kérdezősködöm és a legalapvetőbb információkról sem tudnak, vagy - valamilyen, számomra ismeretlen okból – nem akarnak felvilágosítást adni.
Elmondtam őszintén:
- gyermekeim nincsenek megkeresztelve és anyós-anyámnak – aki hithű katolikus asszony volt - a halálos ágyán megígértem, hogy megkereszteltetem őket a saját hitem szerint. Az én szüleim, viszont elzárkóznak minden információ közlésétől. Sőt, egyenesen elhatárolják magukat tőlem és, ami ennél is jobban fáj: gyermekeimet sem tekintik unokájuknak. Ugyanakkor, elvárják tőlem, hogy öreg napjaikban az istápoló támaszuk legyek. Itt számomra olyan nagy ellentmondás van, amelynek a megértéséhez sok-sok információra lenne szükségem.
- Nem próbálta megkeresni a rokonokat és őket megkérdezni?
- De, igen. Hat oldalas levélben, melyet fotókkal illusztráltam – kerestem meg az unokatestvéreimet, nagynénikéimet.
Itt elővettem és megmutattam a levelet, melynek első oldalán a „gyökerek” fontosságát bizonyítandóan, egy fotót fénymásoltam.
- Ezt a felvételt - akkor még - tanárképzős lányom, egy tanulmányi kiránduláson készítette az Erdélyi-Középhegységben. A fotón az egyik hegyi patak hídja látható, vagyis ami megmaradt belőle. Ugyanis, a hegyről lezúduló hóolvadék, áradó folyóvá duzzasztva a kis hegyi patak vizét, elsodorta az erősnek látszó betonhidat, de az „őshonos” fák, erős gyökerükkel megkapaszkodva, szálegyenesen, zöldellve megmaradtak!
Szüleim, rokonaim ezeket a gyökereket vágták el azzal, hogy eltitkolják előlem, előlünk családi őseinket, történetüket. Én nem szeretnék olyan gyökértelen életet hagyományozni gyermekeimre, mint amilyent nekem szántak! Ezért nem hagyom magam és kutakodok, ha úgy tetszik, kapaszkodom…
- Hát ez nagyon szép, ritka törekvés. Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy mi a foglalkozása?
Helyben vagyunk! – Gondoltam magamban. Eszembe jutott az 1990-es politikus visszautasítása, mert akkor „csak” egy bedolgozó varrónő voltam… Ez a negatív emlék keveredett bennem férjem kioktató tanácsával: - „Nem azt kell mondani, ami valójában vagy, hanem az igazat! Szabad szellemi foglalkozású oktatási- kulturális szakember vagy.”
Rövid vívódás után kinyögtem:
- „képesítés nélküli” napközis nevelő voltam, de tanítottam is a humán tantárgycsoportban.
- Melyik iskolában?
- Itt, Pesterzsébeten… Általános Iskolában.
- Mert feleségem is tanár. Talán tudna segíteni. Nekünk is jól esett a segítség, amikor áttelepültünk Erdélyből. Tetszik tudni, hogy ott hallottam utoljára ilyen szépen beszélni valakit az őseiről, azok megismerésének fontosságáról? De, hogy még azt is kötelességének érzi, hogy gyermekeinek is tovább adja ezenismereteit…? Hány gyermeke van?
- Három.
- Ez nagyszerű! Mennyi idősek?
- Elsőszülött „fiam” lány, aki huszonhárom éves, a második gyermekem fiú, aki húsz, a harmadik gyerekem, szintén fiú és tizenhét éves.
- Mivel foglalkoznak?
- Lányom tanárképzős, főiskolai hallgató.
- Milyen szakon?
- Földrajz- biológia. Ugyan, kisiskolás kora óta bölcsész szeretett volna lenni történelem/régész-magyar szakos. De a rendszerváltozáskor érettségizett, vagyis felvételizett és akkor úgy döntött, hogy inkább megideologizálhatatlan szakokat választ.
- Ez ismerős…
Mondta a fiatal kora ellenére fehér hajú pap. Azóta már tudom, hogy Makkai Sándorra gondolt, aki önéletírásában beszámolt erről a jelenségről. Makkai, a kolozsvári református teológiai fakultásra való felvétele során találkozott olyan ifjakkal, akik hasonlóan döntöttek, mint Orsi.
Én, azonban – még ekkor csak sejtettem, hogy miért találja ismerősnek a problémát és folytattam a válaszomat az előző kérdésére.
- Középső gyermekem a műszaki egyetemen, a gépészmérnöki karon tanul tovább. Legkisebb gyermekem, aki nem is olyan kicsi, mert egy nagyra nőtt langaléta, a kerület egyik szakközép iskolájának tanulója.
- Nagyon szép, ritkaságszámba menő család ebben a kerületben.
- Igen, mi egy tanulós család vagyunk, mert férjemmel együtt, nekünk is életformánk volt a munka melletti, folyamatos továbbtanulás.
- Igen? Dicséretes! Mi a kedves férjének a foglalkozása?
- Most, közgazdász. De, amikor huszonöt évvel ezelőtt összeházasodtunk, szakmunkás volt. Majd továbbtanult, és amikor megszületett első gyermekünk, építész technikus lett. A tanulást nem hagyta abba, mert eredetileg építészmérnök szeretett volna lenni, de édesapja meghalt tíz éves korában, ezért nem tanulhatott tovább nappalin. Sajnos, a munkahelye nem járult hozzá az építőipari főiskolai felvételijéhez, mert helyette beiskolázta a politikai főiskolára. Első diplomáját politológiából szerezte. A rendszerváltozáskor szükségét érezte, hogy a közgazdaságtan szakterületen tanuljon tovább. Szerencsére, az akkori munkahelyén támogatták!
Míg bemutattam a családomat, megírta a megkeresztelésemről szóló „Igazolás”-t.
Úgy vettem át tőle a „dokumentumot”, mint az „elveszett bárány”, aki a hosszú kóborlás után hazatalál. Búcsúzóul kedvesen invitált minket a vasárnapi istentiszteletekre és egy barátságos kézszorítással elköszöntünk egymástól.
Az írást meg sem néztem, hanem gyorsan beletettem a ridikülömbe.
*
Ez,egy nyári délelőtt történt, az első szigorló vizsgám után. Ennek is nagy jelentősége lett sorsom további alakulásában. De, erről, majd egy másik fejezetben számolok be. Most, arról a „Hazatalálásról” szeretnék írni, amelytől visszakaptam az elsikkasztott Életemet!
Kihúztam magam, mint 1969-ben, amikor megkaptam a válásomról szóló bírósági végzést – „majd nagyot lélegeztem, mint aki egy súlyos, hatalmas terhet letehet végre, hogy kifújja magát…”
Boldog voltam. Hazafelé gyalog mentem, hogy lélekben megköszönhessem Istennek, hogy olyan szülőkkel ajándékozott meg, akik fontosnak tartották a keresztyéni hitéletet és a keresztség „sakramentumát”.
Útközben elővettem az „Igazolás”-t, hogy saját szememmel is lássam kik voltak az „igazi” szüleim.
Megdöbbenve láttam, hogy szüleimnek anya és apa neve van írva. Az is a meglepetés erejével hatott, hogy keresztszüleim is voltak!
Ezek az adatok újabb kérdésekként fogalmazódtak meg bennem, melyekre a továbbiakban kitartóan kerestem, és követeltem a válaszokat!
Ettől a naptól fogva, ha csak tehettem, elmentem vasárnaponként az istentiszteletekre. Nagy örömömre három gyermekem is egyre gyakrabban tartott velem.
Tiszteletes urunk szokása, hogy a szertartás végén, a templomajtóban egy kézfogással köszönti a távozó híveket. Amikor először kezet fogott gyermekeimmel is – láttam a szeme ragyogásán, hogy őszinte örömmel köszöntötte őket. Lelkipásztori invitálásának eleget téve, eljártunk hetente a bibliaórákra. Én a női körébe, az ifjak, pedig az ifjúságira. Ezeket a péntek esti bibliaórákat úgy tartotta meg a tiszteletes úr, hogy felért egy felnőtt „hittan”-nal.
Örökké hálás szívvel fogok visszagondolni rá, mert ő volt az első férfiember gyermekeim életében, akitől hazaszeretet is „tanulhattak”. Olyan hazafiúi lelkesültséggel, felelősséggel átitatva beszélgettek a Szentírásról, ahogy még soha senkivel!
Igaz, előfordult a nyári szünetben, hogy a fiúknak más programjuk is volt és szívesebben mentek volna oda. Ilyenkor jól esett volna, ha férjem mellém áll és atyai tekintélyét latba veti. Nem kis győzködés után, amúgy indirekt módon ezt meg is tette: nagy kegyesen eljött velünk egy-két istentiszteletre.
Szerencsére, Orsi nagyon szerette nagymamáját, és nagyon komolyan vette a neki tett ígéretünket. Előfordult, hogy „fülön csípte” az öcsikéit és nem volt apelláta! Mentek a templomba – zokszó nélkül.
Egy küzdelmesen nehéz, de mégis boldogságos év után,a tanévkezdet első vasárnapján, mint „konfirmandusok” tehettek tanúbizonyságot hitükről.
Ünneplő lélekkel, ünneplőbe öltözve kiállhattak a gyülekezet elé – arra várva, hogy lelkipásztorunk majd kiszolgáltatja számukra a keresztség sakramentumát.
Amikor a három szép ifjú ember meghajtott fején végigcsorgott a keresztvíz, „könnyűim” homályán át is láttam, amint kigyúlnak körülöttük az öröm fényei.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
