|
TIBORCA története IV. 9.
Bóna Mária Ilona 2010.03.18. 14:51
Egyre gyakrabban előfordult, hogy úgy megfeszítette magát, nem voltam képes az ágytálat betenni neki. Amikor „bepelenkáztam” akkor meg letépte magáról, hogy a tiszta hálóruháját és ágyneműjét összepiszkítsa. Tudnia kellett, hogy addig úgysem megyek haza, míg ismét tisztába nem teszem. Ilyenkor valóságos testi tusát vívtam vele, hogy meg tudjam mosdatni, át tudjam öltöztetni és a teljes ágyhuzatot ki tudjam cserélni. Nem feltételeztem a szándékosságot, ezért megkérdeztem a családorvost, hogy mi lehet ezeknek a megnyilvánulásoknak az oka? Ő azt mondta:- „Az utolsó életszakaszban felerősödnek az emberre legjellemzőbb tulajdonságok.” Ezt továbbgondolva, rájöttem: ha valaki alapvetően önzetlen, segítőkész volt fiatalabb korában, az úgy is hal meg. Aki alapvetően önző, rosszindulatú volt, de szocializációs kényszerből megtanulta elfojtani rossz tulajdonságait, az sajnos, az utolsó életszakaszban – viselkedés-képtelenség miatt - aztán olyan lesz, amilyen valójában mindig is volt.
TIBORCA története
IV. f., 9. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Leborulva, zokogva imádkoztam
Elmúlt advent és a karácsony - az újabb vizsgaidőszakkal.
Kezdetét vette az új esztendő. Életemben először úgy múlt el a szilveszter, hogy bizakodás nélkül gondoltam az újévre.
Tudtam, hogy nagyon nehéz tanév vár ránk, és ekkor már éreztem, hogy anya soha többé nem fog meggyógyulni és soha többé nem fogok tudni beszélgetni vele.
Azzal, hogy minden nap átmentem „lefektetni”, mindennapos, megrendítő tapasztalás volt az, ahogy minden nap meghalt belőle valami. A testi lepusztultság nem is rendített meg annyira, mint a lelki. Sokszor olyan volt, mintha maga az ördög bújt volna belé, és ő nyilvánulna meg a cselekedeteiben. Ugyanis, azt a kevés cselekvési lehetőséget is arra használta fel, hogy megnehezítse az ápolását.
Egyre gyakrabban előfordult, hogy úgy megfeszítette magát, nem voltam képes az ágytálat betenni neki. Amikor „bepelenkáztam” akkor meg letépte magáról, hogy a tiszta hálóruháját és ágyneműjét összepiszkítsa. Tudnia kellett, hogy addig úgysem megyek haza, míg ismét tisztába nem teszem.
Ilyenkor valóságos testi tusát vívtam vele, hogy meg tudjam mosdatni, át tudjam öltöztetni és a teljes ágyhuzatot ki tudjam cserélni.
Nem feltételeztem a szándékosságot, ezért megkérdeztem a családorvost, hogy mi lehet ezeknek a megnyilvánulásoknak az oka?
Ő azt mondta:
- „Az utolsó életszakaszban felerősödnek az emberre legjellemzőbb tulajdonságok.”
Ezt továbbgondolva, rájöttem: ha valaki alapvetően önzetlen, segítőkész volt fiatalabb korában, az úgy is hal meg.
Aki alapvetően önző, rosszindulatú volt, de szocializációs kényszerből megtanulta elfojtani rossz tulajdonságait, az sajnos, az utolsó életszakaszban – viselkedés-képtelenség miatt - aztán olyan lesz, amilyen valójában mindig is volt.
Nehéz volt a mosnivaló ágyneműt úgy átvinni és kimosni, hogy férjem észre ne vegye. Kikötötte ugyanis, hogy csak akkor moshatom ki, ha kifizettetem szüleimmel a költségeket.
Nagyon megalázó magyarázkodásra kényszerültem, amikor rákérdezett:
- Miért húzol minden nap tiszta ágyneműt? Ez luxus! Nekünk erre nincs pénzünk!
Amikor elmagyaráztam, hogy milyen „viselt dolgai” vannak szegény anyunak, ordítva kiundorkodott a lakásból.
Ettől fogva csak akkor mehettem be, ha - a téli hidegben, a fűtetlen garázsban - átöltöztem az előre kikészített otthoni ruhába.
Amikor azt hittem, hogy ennél jobban már nem alázhatnak meg, szembesültem azzal a ténnyel, hogy férjem még gyermekeinket is képes volt ellenem hangolni!
Képes volt elhitetni velük, hogy jobban szeretem „azt a két mocskos szemetet”, mint őket! Vagyis, hagyom tönkretenni az életemet, mert olyan puhány, akaratgyenge vagyok. Lányom: ehhez, felhasználva pedagógiai ismereteit, megállapította:
- Tipikus, szado-mazó kapcsolatban vagy az anyádékkal. A két, vén szadista azért tud gyötörni, mert neked szükséged van a szenvedésre. Annyira megszoktad, hogy már létezni sem tudsz nélküle!
Persze, hogy nem hagyhattam szó nélkül és belebonyolódtam most már vele is – az apjával hasonlatos - vég nélküli magyarázkodós vitába.
- Drága gyerekem! Hogy mondhatsz ilyet? Ennyire nem ismersz? Lehet, hogy én nem ismertelek eddig téged? Mert, bizony soha nem gondoltam volna, hogy képes leszel ekkora értetlenségre velem kapcsolatban. Féltelek attól, hogy majd csak akkor leszel képes megérteni, ha majd te is át kell, hogy élj egy ilyen nagy konfliktushelyzetet! De én azt nem kívánom, mert nem szenvedésre szültelek a világra, hanem boldogságra!
- Tudd meg, semmire nem vágytam soha annyira, mint az örömre! Tudd meg, hogy pont apád mellett kellett végleg lemondanom róla!
- Na tessék! Most meg aput hibáztatod. Elegem van mindkettőtökből! Nektek nem lett volna szabad gyereket csinálni!
- Most fejezzük be a vitát, mert attól félek, akkora sebet ejtünk egymáson, amit nem leszünk képesek soha többé begyógyítani!
Nem is tudom, hogyan nem omlottam ezek után össze?
Talán, mert évekig az adott erőt, hogy sajátomnak is hihettem az otthonunkat, és sajátomnak hihettem a benne kialakított RENDet, amely mentén megszerveztem a békés egymás mellett élés feltételeit. Éppen ezért, övön aluli ütésként ért, hogy pont férjem fosztott meg ettől az erőforrástól!
Ugyanis, férjem arra használta azt az időt, míg heroikus küzdelmet vívtam haldokló anyámmal a szomszédban, hogy ellenem hangolja a számomra legfontosabbakat, a gyermekeimet! Mit tud az ilyen ember az emberi érzelmekről, az anyai- és gyermeki szeretetről?
Vagy, ha tud is, akkor meg úgy manipulál vele, ahogy az Érdeke kívánja.
Valósággal megsemmisültem a felismeréstől: férjemnek semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy velem együtt éljen!
Rájöttem: olyan embernek lettem az eltartottja, teljes- egzisztenciális- erkölcsi kiszolgáltatottja, aki úgy érzi, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a jövőben eltartson, megossza velem az otthonát, az életét…
Olyan embertől született három gyermekem, aki attól sem retten vissza, hogy édesanyjuk ellen hangolja, lázítsa őket, ha a vélt Érdeke úgy kívánja!
Azt hiszem, ettől fogva kezdtem küzdeni azért, hogy „visszahódítsam” gyermekeimet.
Ettől fogva már nemcsak az apjuknak kellett megmagyarázni, hogy mit- miért teszek úgy, ahogy… hanem nekik is.
Ők, viszont kíméletlenül vissza”verték” magyarázkodásaimat… Ettől a kíméletlenségtől megdöbbentem és lebénultam.
Annyira fájt, hogy leborulva, zokogva fordultam mennyei Atyámhoz:
- Istenem segíts! Fohászkodtam és imádkoztam.
Újra és újra elővettem a Bibliát. Csak úgy, találomra kinyitottam és beleolvastam.
Minő „véletlen”! Mindig pont olyan résznél, melyből példaértékű ötleteket kaptam a saját problémám megoldására.
Az álmok is segítettek, mint amikor Orsit hordtam a szívem alatt.
„…A szeretet… rémlett, mintha ezt mondta volna…” álmaim édesanyja.
Elővettem az „Anyátlan anyaság” című prózaversemet, mert nagyon erősen vágytam arra, hogy nekem is legyen édesanyám, vagy egy olyan emberi lény, aki olyannak szeret, amilyennek a Teremtő megteremtett!
Ilyenkor végiggondoltam egész életemen, hogy vajon hol rontottam el? Mi az, amit rosszul csinálok? Mi az, ami miatt a huszonkét unokatestvéremből egyetlen eggyel sem tartom a kapcsolatot?
Annyira bántott, hogy állítólagos szüleimtől és még a „testvéremtől” sem tudtam soha kieszközölni az őszinte, nyílt beszédet, hogy egy alkalommal elhatároztam, levelet írok a szövegszerkesztőn és elküldöm az összes unokatestvéremnek, akinek csak tudom a címét.
Részlet a levélből:
„Valószínű, hogy … a két háború közötti oktatáspolitika is hozzájárult ahhoz, hogy elmenjen a városba szakmát tanulni. (Mindent elkövettek akkoriban, hogy ne merevedjenek meg a feudális viszonyok és kiszélesedjen egy iparosodó, polgárosodó réteg.) Akkor, amikor én 1946-ban megszülettem, már szövőmester volt és azt tervezte, hogy önállósítja magát, plüss- szövödét létesít. Az 1945 utáni politika, gazdasági helyzet és magánéleti tragédiák a tiszta tekintetű, (tiborcásan huncutkás), csinos ifjúból mára nagyon szegény, nagyon megkeseredett, morózus öregembert csinált.” .
(Ide fénymásoltam „Apuka” két fényképét. Az egyik egy arckép abból az időből, a másik egy ülő portré. Ezen sötét öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben, fehér glasszékesztyűvel látható ifjú Tiborca György.)
„Azért, a tanyán szerzett természetes (organikus) műveltségét a mai napig nem tagadja meg. Az utcában szinte mindenkinek ő metszette meg a szőlőjét, gyümölcsfáját. Két hónappal ezelőtt nagyon beteg volt. Már azt hittem, hogy az ödéma eléri a szívét, tüdejét és nem éli meg a nyarat. Erre mi történt? A vizenyő letisztult, de úgy, hogy közben az anyánk ápolását sem engedte át rajtam kívül senkinek és a kórházba sem volt hajlandó bemenni! Ma már újból gondozza a kertjét, az állatokat. Nagy galambász volt. Most is van neki egy tenyészpár és azok ivadékai, vagy hat fiatal. (Azon bánkódik, hogy az eleséget nem tudja személyesen beszerezni, kénytelen nekem átengedni. Én meg boldogan intézem, mert nekem is a „véremben van” a tanyai élet sok-sok ismeretével, emlékével.)
Azt hiszem ez volt egész életében a menedéke. Erre a menedékre egész gyerekkoromban féltékeny voltam. Sehogy nem értettem, hogy akkor, amikor apám olyan gyengéden tud bánni az állatokkal – külön kis házat épített nekik, benne külön kis rekeszt friss, illatos szénával bélelt fészekkel minden galamb párnak – miért nem jut a gondosságból egy szemernyi sem nekem, a gyereklánynak? Ma már tudom, hogy titkolt „kulák”-származásához fűződő identitásának ez az egyetlen gyökérszála maradt meg, amely még e földi léthez kötötte és köti a mai napig. Tulajdonképpen ez az egyetlen „gyökérszál” tartotta életben és még ez az egyetlen szál is olyan erősnek bizonyult, hogy megélte a 82. születésnapját, pedig sokszor volt halálosan beteg!
Most az a legnagyobb bánata, hogy elpusztult az egyetlen tojótyúkja és már nincsenek olyan piacok, ahol kis élő jércét lehetne venni!
Mit szóltok ehhez?
Mi itt figyeljük politikusainkat, miközben azt hisszük, hogy rendszert változtatunk, és programokat csinálunk, ide-oda csatlakozunk, miközben megfeledkezünk őseinkről, azokról, akik megtanulták az életben-maradás stratégiáit! … Mostanában, hogy sokat gondolok huszár nagypapánkra – gyakran jut eszembe egy népdal:
„…
Ne sírasson engem senki, Mert a huszár a nyeregbe
Jól vagyok tanítva! bele van teremtve,
Sem léptében, de sem vágtában mint a rozmaring a jó földbe,
Sej le nem esek róla! Sej, belegyökerezve!”
Hát ez az! „Jól vagyok tanítva!” Énekli önérzetes büszkeséggel a magyar huszár.
És mi, kései utódok? Azok, akik nem is ismerik „gyökereiket”, magyar őseiket!? Most, ötvenegy évesen is tanulok. Nem hagyom magam, kapaszkodom a gyökereimmel, és ezt szeretném gyerekeimnek, szeretteimnek, a nagyobb család tagjainak is átadni. Kérlek benneteket, segítsetek leásni a gyökerekig, az ősökig. Meg kell tudnunk a titkukat, mert elvitték, elviszik magukkal a sírba és mi itt maradunk idegen „karókkal” kitámasztva, pedig nem ez a megoldás!...”
A továbbiakban még megadtam a telefonszámomat, címemet, azzal: feltétlen keressenek fel, hogy elbeszélgethessünk a családi ősökről.
*
Bizony mondom egyetlen telefont, levelet nem kaptam. Én, viszont telefonáltam annak a nagynénikémnek, akit ugyanúgy hívtak lány korában, mint engem. Nála éreztem úgy magamat Kunszentmiklós- Tasskertesen, mint kocsiban az ötödik kerék. (I. fejezet, „A megváltoztathatatlan rossz reménytelensége” c. rész.)
Leküzdöttem büszkeségemet és megkérdeztem tőle:
- Hogy vagy nénnye? Megkaptátok a levelemet?
- Mög.
- És? Miért nem válaszoltatok? Tudod a számomat is. Miért nem hívtál?
- Nem tudok segíteni. Fordulj a jó Istenhöz bizalommal, majd ő mögsegít!
Ennyi volt a párbeszéd. Nagyon szégyelltem magamat férjem előtt. Ez az elhatárolódás úgy hatott rám, mintha nénikém ellökte volna a felé nyújtott két kezemet.
Annak azonban örültem, hogy áttestált Istenhez, hiszen egész életemben mindig ő volt az egyetlen istápom, mint minden árvának…
Bóna Mária Ilona
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
