| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 12. Az erdélyi parasztlázadás |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 12. Az erdélyi parasztlázadás
Benedek Elek 2010.03.06. 12:19
Az újra meg újra hozott királyi rendeletek, és a parasztlázadás során több ízben is megkötött egyezségek azt bizonyítják, hogy hol az egyik, hol a másik fél nem tartotta be ezeket. A királyi törvényeket a főnemesség rendszeresen megszegte, aláásva ezzel a Zsigmond király által tanúsított segítő szándék hitelességét. Mivel a parasztok sem bítztak (jogosan!) abban, hogy a megkötött egyezségekeket a nemesség betartja (lásd a véd- és dacszövetésget (a magyar nemesek-székelyek-szászok között) ezért, újra és újra kiújultak a harcok. Érdekes megfigyelni, hogy az egyezségekben és törvényekben nem igen voltak szankciók, az ezeket megszegőkkel szemben, de leginkáb a nemesekre vonatkozóan! A jobbágyokkal szemben szankciók nélkül is állandóak voltak a túlkapások, és az urak és az egyház rendelkeztek is a megfelelő erővel, hogy ezt betartassák! Sőt ahhoz is elegendő volt ez az erő, hogy bármiféle következmény nélkül szeghessenek meg bármely törvényt, megegyezést, vagy erkölcsi parancsot. Azonban a parasztság mindenféle törvény ellenére is kiszolgáltatott maradt földesurának! Nekünk maiaknak is tanulságul kell szolgáljon történelmünk ezen szakasza (is)! Minden törvény annyit ér csupán, amennyit betartanak vagy betartatnak belőle. Ha egy törvény ellentétben áll a jó erkölccsel, akkor hiteltelenné, ezért károssá válik. Ha viszont egy törvény bár etikus is és jószándékú is, ám mégsem tudnak neki érvényt szerezni, ugyanolyan értéktelen, sőt káros, mint az etikátlan törvény! (Audie) forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
Az erdélyi parasztlázadás.
Az oligarkia felülkerekedése. - A jobbágyok szabad költözködése. - Törvényczikk
a fosztogató urak ellen. - A tized behajtása. - Az adó emelkedik. - A telek katonaság. -
A társadalmi egyenlőség tanai. - Marchia Jakab. - Az erdélyi lázadás kitörése. -
A bábolnai ütközet. - A kolozs-monostori egyesség. - Az unió. - A lázadás megújul. -
Az apáti egyesség. - A lázadás leverése.
Három tenger határolta Magyarországot Nagy Lajos halálakor. Méltán illette meg a »nagy« nevezet: nagy volt ő maga, nagygyá, nagy hatalommá tette Magyarországot. Aránylag kevés vérbe került az ország nagysága, de annál több - verejtékbe. A banderiumok fenntartására szolgáló kilenczed, az egyházi tized, a portánként fizetett 18 denár s mindezen felül a terményben, pénzben és robotban megállapított jobbágyi tartozás együtt oly nagy teher, melyet a nép sokáig némán, szó nélkül nem viselhetett. Nagy Lajos idejében még némileg türhetővé tette a nép helyzetét, hogy a király lehetőleg megvédte a jobbágyságot a földesurak túlkapásai ellen s a munkás, szorgalmas ember a különben nehéz viszonyok közt is gyarapodhatott. Mihelyt azonban Nagy Lajos lehunyta szemét, az oligarkia, melyet e nagyeszű király féken tudott tartani ismét felülkerekedik, a királyi hatalom, mely Lajos alatt régi fényében tündökölt, elhalványul: nincs aki megvédje a népet az oligarkia önkénykedése ellen. Gyönge női kezekre marad a királyi pálcza, az özvegy királyné és leánya, Mária kezére s Nagy Lajos feleségét leánya szemeláttára fojtják meg a pártos főurak. Mária férjének, Zsigmondnak, óriási küzdelmébe kerül, míg elismerik Magyarország törvényes királyának. A főurak lázadásának egész sora vonul el előttünk. Hol a király kerekedik felül, hol a főurak. Egy ízben a királyt fogságba is ejtik. Nem szokatlan a magyar nemzet történetében. A királyi és főuri hatalom e versenygése közt, természetesen, a földnépe szenved legtöbbet. A köznemesség s a jobbágyság. Az a kegyelmi levél, melyet Zsigmond 1403-ban ad ki, valóképpen megalázó békekötés a lázadó főurakkal, kik Zsigmondot nem akarták elismerni Magyarország királyának. Zsigmond a feledés fátyolát borítja mindarra, mit a főurak ellene s az ő hívei ellen elkövettek. Ez a kegyelmi levél valóságos bűnlajstrom s a király sommásan bocsátja meg a maga és mások birtokainak önkényes elfoglalását, a nemesek és nemtelenek kifosztását, meggyilkolását, pénzek veretesét, adónak, urbérnek, kamarai nyereségnek jogtalan beszedését. Mintha mondaná: a mi történt - történt, felejtsük el. Ki amit rabolt, maradjon az övé, azt többé szóvá sem szabad tenni.
Ez a »kegyelemlevél« napnál fényesebben világítja meg a parasztság siralmas helyzetét s bár két évvel később, 1405-ben, kétszer is megujítja Zsigmond a jobbágyok szabad költözködését, sőt még abban a kedvezésben is részesíti, hogy, ha a földesúr a jobbágy adósságát egy hónap lefolyása alatt be nem hajtja, a jobbágy az adósság fizetése nélkül is szabadon költözhetik máshová: az a parasztlázadás, mely 1437-ben tört ki, arról tanuskodik, hogy a nép terhei nem könnyebbedtek, de sőt inkább sulyosodtak s a szabad költözésben a földesurak éppúgy korlátozták, mintha erre a törvény egyenesen felhatalmazta volna. Pedig el kell ismernünk, hogy Zsigmond, mihelyt némikép megerősödött a királyi székben, az elnyomott osztályok sorsának javításán munkál. A köznemesség, a polgárság és a jobbágyság: ez a három osztály az, melyben az ország igazi erejét látja, e három osztály megerősítésével próbálja ellensúlyozni az oligarkiának a királyi tekintélyt és az ország érdekeit veszélyeztető túlságos nagy hatalmát. E törekvései mellett bizonyítnak az 1405-diki törvények, melyek a városi polgárok és a jobbágyok jogviszonyait szabályozzák. A városi polgároknak megengedi, hogy a város birái által hozott itéletet megfelebbezhessék a tárnokmesterhez, s a város mint város a nemesi rendbe emelkedik, vagyis joga van résztvenni egy képviselője által a törvényhozásban. Városi polgár és jobbágy szabadon költözhetik máshová a maga helységéből. A jobbágy, ha valami sérelme van, első sorban a földesuránál tehet panaszt, de ha ez nem ád igazságot, mehet a megyei ispánhoz, s ha ez is vonakodnék igazságot tenni, fellebbezhet a királyhoz. Ugyanígy fellebbezhetnek a városi polgárok a királyhoz, ha sem a birónál, sem a tárnokmesternél igazságot nem találnak. Ha a király vagy királyné valamelyik városba vagy szabad helységbe megy, az, a kihez száll, csak egyszer tartozik megvendégelni, többször nem. A király és a királyné lovászmesterének minden mesterember tartozik valami ajándékot adni, pl. a szűcsök egy bundát, nyergesek egy zablát, de csak egy évben egyszer s csak úgy, ha átutaznak a városon; a többi tisztviselőnek azonban semmivel sem tartoznak.
A megyei köznemesség nagy szerepet kezd játszani a megyei gyűléseken. Az országgyűlés elé kerülő ügyeket a megyei gyűléseken vitatják meg előbb s az itt hozott határozatok szolgálnak utasításul az országgyűlésre küldött követeknek. Már az 1405-diki törvényt is előbb a megyei gyűléseken tárgyalják. Nemcsak a megyei, de a városi gyűléseken is. A főispánt, ki a vármegye élén áll, a király nevezi ki ugyan, de a megye ügyeit valóképpen a nemesség által választott tisztviselők intézik: az alispán, a szolgabírák és esküdtek.
Míg az 1403-diki kegyelemlevél a főrendek törvénytelen tetteire fátyolt borít, az 1405-iki törvényben külön czikkely tiltja meg a fosztogatást, rablást, erőszakoskodást, s ez a czikkely nem a lakosságnak szól általában, hanem megnevezetten azoknak, kik nagy hivatalokat és méltóságokat viselnek.
Harmincz év mulva, 1435-ben, ugyanebben a szellemben hoznak törvényt a pozsonyi országgyűlésen, vagyis: az erőszakosságok, jószágfoglalások, önkényes bebörtönzések s egyéb törvényellenességek az 1405-ki törvény után is éppúgy virágzanak, mint annakelőtte. A földesurak még mindig erőszakkal veszik el egymástól a jobbágyokat vagy gátolják meg a szabad költözködésben. A hatalmaskodó, mások birtokát önkényesen elfoglaló főnemesség iránt annyira megrendül a bizodalom, hogy, ha valaki örökös nélkül hal meg, amíg eldöntik, hogy kit illet a hagyaték: a kincstárt-e vagy az elhunyt rokonait, a birtokot a törvény értelmében a megyei gyűlés valamelyik köznemes gondjára bízza, főnemesére egyáltalán nem. S hogy a köznemesség ki ne bujhasson a megyei szolgálat terhe alól, a törvény elrendeli, hogy a szolgabirónak választott nemes ember, 50 gira büntetés terhe alatt köteles elvállalni a hivatalt. És a megyei szolgabiráknak a főispánnal egyetértőleg, joguk van három gira birságot vetni azokra a helységekre, melyek az adót megfizetni vonakodnak, ugyanennyit azokra a földesurakra, kik a más jobbágyát erőszakkal elveszik vagy a maguk jobbágyát a szabad költözködésben megakadályozzák.
S nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy még ezt megelőzőleg, az 1411-diki törvényben is, Zsigmond különös figyelmet tanúsított a földnépe iránt. Kitetszik e törvényből, hogy a népet sokat zaklatták az egyházi tized miatt is; hogy sok helyen önkényesen becsülték meg a termést, találomra állapították meg a tizedet. A törvény szavai szerint elég, ha a gazda megesküszik, hogy ennyi meg ennyi kepéje (kalangya) termett, a tized-kiróvóknak bele kell nyugodniok s aszerint hajtani be a tizedet. És megtiltja a törvény, hogy a tized behajtásánál a »tizedelő« igénybe vegye a fő- vagy alispán segítségét, ez az egyház dolga első sorban, s csak ha az egyházi megintés után egy hónap lefolyása alatt sem fizetnék meg a tizedet, fordulhatnak a tizedbehajtók a fő- vagy az alispánhoz, kik három márka birságot róhatnak a fizetni vonakodókra. Ugyanez a törvény állapítja meg a kapunként fizetett adót is, mely már nagyobb mint Róbert Károly és Nagy Lajos idejében: minden kapu után, melyen egy kocsi be- és kimehet, 30 új denárban állapítván meg azt, a »közönségesen verőczének nevezet« kis kapu után pedig 15 denárban. Amely jobbágyteleken azonban kis és nagy kapu is van, az adó mégsem több 30 denárnál.
Nagy Lajos idejében 18 denár volt az adó, Zsigmond tehát emeli, de a törvény ugyanakkor nagy szigorúsággal rendeli, hogy úgy az adó-, mint a tizedbehajtásnál a törvényesnél többet ne szedjenek a néptől.
Szóval, Zsigmondot nem lehet vádolni azzal, hogy ne akarta volna megszilárdítani a törvényes rendet. Ám, jóllehet 50 évig uralkodott, ez az ötven év rövid volt arra, hogy törvényei s az azokban foglalt hasznos intézkedések gyökeret verhessenek. Ereje különben is megoszlott: nemcsak a magyaroknak volt királya, de egy személyben cseh király és német császár is. És még ha nem is számítanók az oligarkiával való hosszú küzdelmet, az ő idejére esnek a husszita-háborúk s az ő idejére esik a törökök első komoly fellépése a magyar nemzet történetében: e kettő külön-külön is elég lett volna, hogy a belső reformok a szó igaz értelmében meg ne valósulhassanak. A valóság, az élet meghazudtolja a törvényczikkelyeket. A király támaszt keres az alsóbb osztályokban, de a viszonyok rákényszerítették, hogy kedvezzen az oligarkiának s azokat, kik hűséggel voltak iránta, pazar módon ajándékozta meg uradalmakkal és kiváltságokkal. A Garayakat, Cilleyeket, Stiborokat, Frangepánokat stb. kivonta a megyei hatóság alól, ezek tehát mint valami kis királyok uralkodtak a maguk birtokán s a király el lehetett rá készülve, hogy ezek a kis királyok alkalom adtán még sok bajt okozhatnak. A Nagy Lajos által szervezett banderiumok züllésnek indultak. Zsigmondnak, mikor két oldalról is ellenség fenyegette az országot, a hadi erő ujabb szervezéséről kellett gondoskodnia. A hussziták, miután Csehországot egészen elpusztították, rablók módjára betörtek Magyarországra s éveken át ismétlődtek e betörések, egész megyéket borítván lángba. Az alvidéken a török pusztított. És e válságos időben nem volt a hadierő úgy szervezve, hogy rendes, nagyobb hadviselésre képes lett volna a király. A főnemesek immel-ámmal állították elé banderiumaikat, a szegényebb nemesek fegyver hiányában bottal jelentek meg a megyei zászló alá. Ily körülmények közt születik meg az 1435-díki törvény a pozsonyi országgyűlésen, mely törvény a honvédelmet újra szabályozza.
A király elismeri e törvényben, hogy a végváraknak s általában az egész országnak a védelme az ő kötelessége, de nagyobb veszedelem idejében kötelesek a főpapok, főispánok és zászlós urak is a maguk banderiumaikkal a király hadseregében megjelenni, nemkülönben a köznemesek is a főispán zászlaja alatt, ha csak valamelyik urnak a banderiumához nem tartoznak, mégpedig a maguk költségén. Kivételt tesz azonban az oly nemes testvérekkel, kik osztatlanul birják az apai örökséget: ez esetben kettő közül csak egy köteles hadba menni. Fő- és köznemesek, akiknek jobbágyuk van, általános fölkelés esetén minden 33 jobbágy után egy jól fölfegyverzett lovast tartoznak előállítani; azoknak a nemeseknek pedig, akiknek nincs 33 jobbágyuk, a szolgabiró egy nemes emberrel, kit e végből választ a megyei gyűlés, összeirja a jobhágyait s ezek együttesen állítanak egy lovas katonát minden 33 jobbágy után. A törvénynek ez az intézkedése teremtette meg az úgynevezett telekkatonaságot, melynek az élelmezésére a nemesség még külön adót is szedett a jobbágyságtól. A törvény szerint a nemesség állította ki a telekkatonaságot (azért telekkatonaság, mert a jobbágytelkeket vették alapul az összeállításnál), de valójában a jobbágyság viselte a terhet.
Midőn Zsigmond ilyenformán ujra szervezte a haderőt, akkor már véget értek volt ugyan a husszita-betörések, de a tanok, melyeket a máglyahalált szenvedett Husz János hívei hirdettek, nemcsak az egyház egységét, de a társadalmi rendet is felbomlással fenyegető módon terjedtek el Magyarországon is. A husszita-tanok nemcsak az egyház reformálását hirdették, de egyben a társadalmi egyenlőséget is, s a magyar jobbágynak, mely mint katona harczolt a hussziták ellen, itthon és Csehországban is, már e háborúk alatt alkalma nyilt megismerkedni az egyenlőséget hirdető tanokkal. Ez időtájt a prágai egyetemen magyar ifjak is tanultak s ezek az ifjak, haza kerülvén, mindmegannyi terjesztőivé lettek a nép között az új tanoknak. A felvidéken már magával a husszitákkal való sürű érintkezés eléggé segítségére volt a vallásújító s egyenlőséget hirdető tanoknak, de terjedt a husszitizmus az ország déli és délkeleti részén is, hol különben is az óhitű lakosság már zavarta az egyház egységét. És jöttek Csehországból nagyszámmal hittérítők, kik latinul, magyarul, németül és csehül magyarázták az új vallás előnyeit s különösen a felvidéken és Erdélyben, egész falvak fogadták el az új hitet, a papjukkal együtt. Valamint a népet, a papokat is, kik az új hit híveivé váltak, első sorban az elnyomatás, az állapotok szomorúsága, a helyzetükkel való elégedetlenkedés vitte az egyháztól való elszakadásra s az új tanok hirdetésére, melynek hazánkban is mind több és több követője lett.
Az egyház nem ok nélkül ijedt meg az eretnekségtől, de megijedt a király és a nemesség is. Királynak, egyházi és világi főuraknak s általában a birtokos nemességnek érdekei találkoznak most s míg azelőtt a király a köznemességben s a népben keres szövetségest az oligarkia ellen, most a közös érdek az, hogy a népet elnyomják, szabadságra való törekvését csirájában elfojtsák. A ferenczrendi szerzetesek már eddig is buzgón dolgoztak az óhitüek megtérítésén, de most, hogy a husszitizmus valóságos szakadással fenyegette az egyházat, felbomlással a megszokott társadalmi rendet, egész erővel kellett fellépni a magyar hussziták ellen. Az eretnekek térítésében már ekkor nagy híre volt Marchia Jakabnak, ki a ferenczrendiek boszniai és magyarországi vikariátusának volt a főnöke, s Zsigmond király, a pápa beleegyezésével, őt bízta meg a nagy térítői munka végrehajtásával. Nem tisztán térítői, de egyben inkvizitori szerep is volt az, melylyel Zsigmond Marchia Jakabot, a nagy hírű szónokot felruházta s hogy munkájának eredménye legyen, a püspökök még a banderiumaikat is rendelkezésére adták.
Marchia Jakab a Szerémségben kezdette meg térítői és inkvizitori működését. Itt volt leginkább elterjedve a husszitizmus, annyira, hogy még a főpapok közt is voltak az új tannak hívei. A fanatikus Marchia sok embert megtérített szónoklatának hatalmával, de még többet fegyveres erővel. Sokan haltak meg az új hitért máglyán s Marchia, elrettentő példa okáért, még a halottakat is kiásatta sírjukból, már t. i. azokat, kik hussziták voltak, s csontjaikat megégette. A püspökök, kiknek kerületében veszedelmes módon terjedt a husszitizmus, sorba hívták segítségül a nagy térítőt és inkvizitort, így a kalocsai érsek, a váradi, az erdélyi püspök, de volt arra is eset, hogy maga a papság kergette ki Marchia Jakabot az egyházmegyéből. Ez történt a pécsi egyházmegyében, jóllehet a püspök hívta volt meg az eretnekség kiirtására.
A népnek az a része, mely ragaszkodott az új hithez, Moldovába menekült a kegyetlen üldözések elől, s bár a husszitizmust sikerült kiirtani, az itthon maradott nép lelkéből már nem lehetett kitörülni a szebb jövendővel kecsegtető elveket: a nagy terhek alatt roskadozó, a földesura által elnyomott nép öntudatra ébredett. S ugyanabban az évben, melyben tetőpontra hágott a husszitizmus üldözése, 1737-ben kitört Erdélyben a parasztlázadás. Az kétségtelen, hogy a nép nem a husszitizmus védelmében fogott fegyvert, de kétségtelen az is, hogy a husszitizmus tanai erős befolyással voltak az erdélyi parasztlázadás kitörésére. Az a nép, mely eddig megadással tűrte az elnyomatást, a nagy terheket, bizonyára még sokáig szó nélkül megnyugszik sorsában, ha a husszita tanok tisztán csak a vallás reformálását hirdetik. Ám nem ebben volt e tanoknak az igazi ereje, hanem abban, hogy fölnyitották a nép szemét, emberi voltának tudatára ébresztették s az egyszerű paraszt lelkében visszhangra talált ez a kérdés: miért nincs egyenlőség az emberek közt, mikor Isten egyenlőnek teremtett minden embert?
Ismételjük Zsigmondról, hogy ő sok jó törvényt hozott a nép védelmére, de ezek a törvények papiron maradtak s láttuk, hogy az 1435-iki törvény éppúgy szükségesnek találja a jobbágyok szabad költözködésének a biztosítását, mint az 1405-iki, tehát világos ebből, hogy a harmincz évi időközben a törvényt nem hajtották végre. A mit végrehajtottak: az mind csak a terhét szaporította a népnek. A kilenczedet, a tizedet bizonyára nem engedték el a népnek, a 30 denár adót sem, a telekkatonaság intézményét már csak megerősítette az 1435-iki törvény, különben meg volt az már a törvény hozatala előtt is.
1437 márczius havában tört ki az erdélyi lázadás, de már régebb készülődött, forrongott a nép. Azonfelül, hogy a földesurak önkényesen megakadályozták a szabad költözködésben, volt még egy jóval nagyobb sérelmük az erdélyi jobbágyoknak. Nevezetesen Lépes György erdélyi püspök pénzben követelte a tizedet, terményben nem fogadta el, jóllehet a törvény is terménybeli tizedet állapított meg; sőt hogy csordultig teljen a pohár, három évig szándékosan nem hajtotta be a tizedet s egyszerre követelte azt, mégpedig a réginél nagyobb értékű új pénzben. Nemcsak a jobbágyok, de a szegényebb rendű nemesek is, megtagadták a fizetést. A püspök erre egyházi átokkal felelt, de a nép így sem fizetett. Jogtalan volt a püspök követelése, nem is beszélve arról, hogy az elcsigázott nép képtelen is volt a fizetésre.
Az oláh történetirók egyenesen az oláh nép számára foglalják le ezt a lázadást. Jancsó Benedek A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota czímű nagybecsű könyvében egész gyűjteményét közli azoknak a csodabogaraknak, melyeket az oláh történetirók összehordottak e lázadás történetére vonatkozóan. A legtöbben Nagy Lajosnál kezdik e lázadás történetét, azt hazudván e királyról, hogy »1336-ban szabad tetszésükre bizta a nemeseknek az oláh nép kiirtását s ez a véres elnyomás 1437-ben annyira tűrhetetlenné lett, hogy az oláhok egytől-egyig fegyvert ragadtak zsarnokaik ellen.« A valóság pedig az, hogy a lázadók túlnyomó része magyar jobbágy és köznemes volt, oláh vajmi kevés, aminthogy Lépes püspök a magyaroktól akarta behajtani a tizedet új pénzben - mondja Jancsó - s nem az oláhoktól, kik a tizedfizetésre különben is csak anynyiban voltak kötelesek, amennyiben a püspök oláhai vagy keresztény földön lakó oláhok voltak.
Az Erdélyben kiütött lázadás átcsapott a Nyirségre és a Szamosközre is. Eleinte kisebb csoportokban pusztították a nemesi kuriákat, égettek, raboltak, a nemes családokat legyilkolták, de mind nagyobb és nagyobb sereggé verődtek s Alparét belső-szolnokmegyei falu határában, Bábolna hegyén ütöttek tábort. Itt történt meg az első ütközet, miután a lázadók által felajánlott egyezkedést Csáki László erdélyi vajda nemcsakhogy visszautasította, de a hozzá küldött követeket le is nyakaztatta. A vajda a nemesség, két székely ispán a székely csapatok élén támadta meg a lázadók seregét s habár egyik fél sem győzött, a nemességnek jóval nagyobb volt a vesztesége, a mi kitetszik abból is, hogy most meg Csáki vajda szólította fel a lázadók vezéreit az alkudozásra.
Az egyesség meg is történt a kolozsmonostori konvent előtt, 1437. julius 6-án. Egész terjedelmében közöljük ezt a rendkivül érdekes okmányt, melyet a nemesek részéről aláirtak: Farrari László, Szamosfalvi László, Zsuki Benedek és Farrari Dénes; a jobbágyok részéről a következő »előrelátó emberek«: Biró László, Biró Vincze és Bana László, Maróthi Béni Jánosnak Alparéten és Antal, Losonczi Dezsőnek Magyar-Bogáthon tartózkodó jobbágyai; továbbá Nagy Antal mester Gál-Kendről (a lázadás egyik vezére, kit az oláh történetirók Magnu-ra oláhosítottak a Magnus-ból), Tamás mester Székről, János, Jakab mester fia Kolozsvárról, László, Gál fia Antosról, kapitányok és harczosok a magyarok közül, végül Vajdaházi Pál mester, az erdélyi összes magyar és oláh lakosság zászlótartója.
Ime az okmány:
A magyarok és oláhok, Erdély bárkinek birtokain tartózkodó lakói egyrészt azért, mert Krisztusban főtisztelendő atya, Lépes György erdélyi püspök úr a magyarok részéről neki járó tizedet a csekélyértékű folyódenárokban beszedni nem akarván, majdnem három évig nálok összehalmozódni hagyta s újabban nagy és súlyos pénzben akarta volna kizsarolni, majd őket nyilvánosan és méltatlanul sújtva - a tizedek be nem fizetése miatt - igazságtalanul interdiktumot vetett rájok, mely tilalom alatt az illetők szüleiket, nővéreiket, fiaikat és leányaikat, valamint más hozzájok tartozókat, az oltári szentség és más egyházi szentségek felvétele nélkül e világból elköltözötteket az egyházon és temetőn kivül temették el a legelkeseredettebb szívvel és legkeserűbb fájdalommal; továbbá a nővéreik és leányaik a római és közönséges egyház határozatai és szokásos szertartásai ellenére - az egyház által legkevésbbé szokott mód szerint - házasodtak vagy adattak férjhez; másrészt pedig azért, mivel uraik által, mint vásárolt rabszolgák, nehéz szolgaságra voltak vetve, mert midőn valakinek birtokairól - tartózkodás végett - más helyre akartak költözni, még összes javaik- és birtokaiktól megfosztva sem engedtettek el, ezek miatt s ezekből kifolyóan a szent királyok által e magyar haza összes lakóinak adott s megengedett régi szabadságok visszaszerzése s visszakérése s a terhek elviselhetetlen igájának letevése és visszautasítása végett egymás között s jól megfontolt szándékkal az említett Alparét határában fekvő Bábolna hegyére összegyülvén, saját ügyeikről komolyan tanácskozván, küldött követeik által a legalázatosabban azt kérték uraiktól, hogy a szent királyok említett szabadságában hagyassanak meg.
Uraik azonban kérésökre füleiket bedugták, kérésöket nem hallgatták meg és a fennebb említett követeiket Csáki László erdélyi vajda elfogatta, lenyakaztatta és szétdaraboltatta; azután pedig őket az alvajda és székely ispán hadaival megtámadta, mely harczban mindkét részről sokan estek el.
Végre a mindenható Isten kegyes sugallatától megintetve, ugyanazon nemesek és országlakók részéről bizonyos istenfélő nemesek és a szentlélek kegyelme által megvilágosított férfiak - kik a pártok közötti békekötés végett magukat közbevetették - sziveiknek megszelidülése után a teljes béke és egyezség megkötésére jutottak; az egymás ellen elkövetett eddigieket is félretévén, közös akaratból ilyen, s egymás között esküszegés terhe alatt sérthetetlenül megtartandó rendeletet és határozatot hoztak, annak különös kijelentésével, hogy ők az aláirt határozatokkal Istennek és az ő anyaszentegyházának, a szent koronának, nemkülömben az ő felséges és természetes uruknak, Zsigmondnak, Magyarország királyának és a korona jogainak ellenére tenni semmiben nem szándékoznak, hanem az alattvalói hűség megtartásával ők egyedül a szent királyok által már régen megengedett, most pedig különféle visszaélések behozatala által feltűnően elnyomott és teljesen eltörült szabadságokat újra visszaszerezni törekszenek; az ország urainak, a nemeseknek és a bármely méltóságban levő és kiváló egyházi személyeknek ellene szegülni, bajt okozni vagy ártani azonban nem akartak, sőt a jövőben sem kisérlik meg.
Mivel pedig a jelenben folyó denár pénzjegy változása következtében a püspöki tizedeknek ilyennel való nem fizetése miatt míg magok összeütközésbe jöttek, másrészt egyenetlenségek és az előre bocsátott veszedelmek származtak és történtek volt, a jövőben hasonló veszélyektől való óvakodás s ezek elhárítása végett elhatározták és elrendelték, hogy mostantól fogva jövőre a püspöki tizedek fizetése fejében husz kereszt után egy arany forintot, vagyis száz denárt tartoznak adni és fizetni; a püspöki tizedek dézsmálása idején pedig sem azon család tagja, sem a nemesek pártján levő ne dézsmáljon; kilenczedet azonban akár saját jobbágyaiktól, akár ídegen földmivelőktől vagy szőlőművelőktől elvenni és elszedni a mágnások, nemesek, vagy bárminő urak közül senki ne merjen.
Azok pedig, kik az érintettekben az uraktól földet vagy szőlőt haszonbérben birnak, a szőlők után szokott tizedet, a szántóföldek után adót s a szokásos jövedelmet tartoznak fizetni.
Minthogy továbbá az ország lakóinak minden erőszakos fosztogatása és elnyomása onnan származik, hogy azokat, akik tartózkodás végett máshová szándékoznak költözni, még kifosztva sem bocsátották el, azt határozzák, hogy a szabad állapotban levő emberek tizedeik és adósságaik megfizetése után, bárhová akarnak, szabadon és bántalom nélkül költözködhessenek.
Ha pedig a nemesek közül valaki az ilyen jobbágyokat, kik más helyre akarnak költözni, gátolná és javaitól megfosztaná, három márkát fizessen büntetésül. Azok pedig, kik kihágásuk miatt törvényszék elé állíttatnak vagy zálogletételre köteleztetnek, csak ügyeik kitisztázása után távozhatnak máshová.
Azokat a jobbágyokat pedig, kik titkon, a nélkül, hogy a tizedet lefizették volna, távoznak el, vagy a jog és törvény keze alól magokat önhatalmúlag kivonják, urok jogosan - az ország jogszokása szerint - saját törvényes birájától visszakövetelheti, ha saját és más két tanú esküjével beigazolja, hogy azok titkon távoztak el, vagy a törvény alól magokat kivonták. Továbbá határozzák, hogy azoknak javaiból, kik utód nélkül halnának el, a földesúr egy három éves tinónál többet el ne vehessen, a többi vagyon az özvegyet vagy rokonait illeti. Ha pedig némelyeknek feleségeik, örököseik és vérrokonaik nem volnának és végrendelet nélkül halnának el, javait a földesurak birják.
Azt is rendelik és szigorúan megtartandónak határozzák, hogy évenként ezután folytonosan, mindig Urunk mennybemenetelének ünnepe előtt, minden egyes tanyából, uradalomból és községből két-két értelmes és szavahihető ember, az előbb említett kapitányokkal vagy közülök legalább némelyekkel, vagy más ez alkalomra kinevezendőkkel, a nevezett Bábolnahegyen megjelenjenek és ott ugyanazok a kapitányok, vagy közülök valamelyik, az öregektől megkérdezze és kitudakolja, vajjon az ő uraik őket saját szabadalmaikban meghagyták-e vagy nem? és ha úgy találnák, hogy a nemesek közül valaki az előrebocsátott rendeletet az alább irt záradékkal egészben vagy valamely részben megsértette volt, vagy azokkal ellenkezően cselekedett, esküszegőnek tartassék és a többi nemesek annak védelmezésétől tartózkodjanak és óvakodjanak.
Továbbá az adók fizetésére, az ajándékokra és a szolgálatok véghezvitelére nézve azt határozzák, hogy, ha Szent István király, vagy az ő utódainak szabadságlevelét, melyben az ő szabadságaik foglaltatnak, megtalálnák, vagy míg a felséges uralkodótól újra kinyerhetnék, addig az évi adó fizetésére, ajándékok adására és szolgálatok megtételére a következő módon köteleztetnek. Évi adó fejében minden jobbágy folyó pénzben egy denárt és nem többet tartozik fizetni Szent István napján.
Azoknak a földesuraknak, kiknek malmuk van, Urunk születése ünnepén egy köböl zabot és husvétkor hasonlóképen két kalácsot és egy csirkét tartoznak adni az illetők.
A szolgálatok teljesítésének fejében pedig egy napon kaszálni vagy aratni, vagy a malmok gátjait javítani és bevett szokás szerint kellő állapotban fentartani köteleztetnek.
A sertés- vagy méhtizedet, vagy más ilynemű adót, amint ez bizonyos időben, nevezetesen a várnépek közt úgy a magyaroktól, mint az oláhoktól eddig megköveteltetett, úgyszintén a közönséges »akó«-nak nevezett adót, a földesuraknak senki se tartozzék megfizetni.
Továbbá a jobbágyok a kamarai rendes szolgálatokat és szolgálmányokat teljesíteni tartoznak, de ezenkivül őket másra erőszakolni a kamarai gróf ne merje. Ugyanazon kamarai ember a bort más házakban vagy helyeken, mint saját házában nem mérheti és saját borainak mérése idejében más mérőket a méréstől el ne tilthasson.
Határozzák és rendelik, ha Szent István szabadságlevelében hiányosan lenne kifejtve az urak és jobbágyaik között való viszony, akkor magok részéről Istenfélő és buzgó embereket tartoznak választani, kik, megválasztatván, a többi jóakaratú nemesekkel, kik e czélra a nemesek közössége által választattak, üljenek össze, erről komolyan tanácskozzanak és rendelkezzenek, meghatározva a mód- és jogszokást, melyben a jövőre nézve úgy ők, mint utódaik békével megmaradhassanak.
Továbbá határozzák és rendelik, hogy mikor táborba szállanak, az illető községek tartozzanak élelmiszereket adni, azonban méltányos és jutányos árban és ne zsaroljanak, mint eddig tették. Egyúttal azt is rendelik, hogy azok, kik banderiumot tartani kötelesek, tartsanak az illető vidékeken megbízható hírthozó kémeket, hogy minden csekélységért az urak ne szólítsák a népet fegyverbe.
Rendelik még azt is, hogy bárki bárhol a nemesek közül, bármilyen szándéku lélekkel a nevezett jobbágyok közül valakit megölne, kínoztatna vagy másképen ontaná vérét, akár az ő jobbágya, akár idegen legyen az, ha ezt az illető két tanúval törvényesen bebizonyítani tudja, esküszegőnek tartassék; a többi nemesek pedig óvakodjanak az ilyennek védelmezésétől. Viszont, aki azon jobbágyok közül akár saját uraik, akár más nemesek ellen fellázadva, ugyanezt tenni merészelnék, neki kárt és egyéb rosszat okoznának és ezt ellenük hasonló módon két vagy három tanúval bebizonyítanák, főbenjáró vétség alapján tüstént összes javaik elvesztésével bűnhődjenek.
Szigorúan megtartani rendelik: senki a nemesek közül, kapitányaikat vagy más választott embereket vagy bárkit is a parasztok rendjéből, azért, hogy most fegyverrel léptek fel, bántalmazni és károsítani ne merjen, mert hűségszegőnek fog tartatni; ha akad ilyen, sem a vajda, sem az alvajda, sem pedig a püspök és a székelyek ispánjai az ilyent ne segítsék, mert ők is esküszegőknek fognak tartatni.
Azt is elrendelik, hogy a néhány év óta be nem fizetett püspöki tizedet a most folyó pénzben, húsz kereszt után száz denárt fizessenek, úgyszintén a királynak szóló tartozást is, ötszáz denárt, nem várva ezekre a királyi felségtől esetleg kiadandó teherkönnyítő visszavonó rendeletet.
Elhatározták és szigorúan megtartani rendelik, hogy, ha Szent István szabadságlevelét megtalálnák, akkor az, ha pedig nem, akkor ezen fennebbi konstituciók legyenek kötelező érvényüek, melyek örök időkre visszavonhatatlanul fenmaradjanak.
Aki ezen fennebbi kötelezettség és szerződés ellen tenne, akár úr, akár jobbágy, az hitszegőnek tartassék és az ilyenek védelmétől mindenki tartózkodjék és óvakodjék.
Tehát, mint a szerződésből világosan kitetszik, az erdélyi parasztságnak súlyos okai voltak a lázadásra. Lépes püspök uj pénzben követeli az egyházi tizedet, mégpedig három évit egyszerre s mert nem fizethetik meg, egyházi átok alá veti a népet. Helyesen jegyzi meg Jancsó Benedek már idézett könyvében, hogy a husszitizmus miatt való üldözésnek nincs része a lázadásban, hisz ha a lázadó parasztok hussziták lettek volna, nem nagyon törődnek az egyházi átokkal. A tized, az egyházi átok és a szabad költözködés önkényes megakadályozása: ezek a lázadás legfőbb okozói. Ám egyéb is kitünik a szerződésből. Az, hogy e szerződés megkötésénél a lázadók kerekedtek felül, ők diktáltak s a nemesség kénytelen-kelletlen elfogadta ugyan a szerződést, de nyilván azzal a hátsó gondolattal, hogy azt nem tartja meg. Nem is tarthatta meg, hisz a szerződésnek nem egy pontja ellenkezett az országos törvények határozataival. És csakugyan már 1437. szeptember 16-ára a nemesség gyűlést hivott Kápolnára s erre a gyűlésre meghívta a székelyeket és a szászokat is. A gyülésnek az volt a czélja, hogy a nemesség a székelyekkel és szászokkal szövetkezzék a jobbágyság ellen. A gyűlésen megjelentek úgy a székelyek mint a szászok képviselői s a tanácskozás eredménye a három nemzet: az erdélyi magyar nemesség, a székelység s a szász nép uniója lett. A három nemzet képviselői szerződést kötöttek, melyben kötelezik magukat, hogy bármely országháborító ellenség ellen kölcsönösen támogatják egymást s ha köztük merülnének fel vitás kérdések, törvényes birájuk elé viszik. Ez a szerződés, mely a parasztlázadás hatása alatt jött létre s mely később Erdély külön alkotmányának alapjául szolgált, ujabb lázadásnak lett okozója. Tudnunk kell, hogy a lázadó parasztok a nemességgel kötött szerződés után sem széledtek el, ami amellett tanuskodik, hogy maguk sem nagyon biztak a szerződés pontjainak végrehajtásában. Mikor aztán hírül vették a három nemzet unióját, melyben akkor nem is láthattak egyebet, mint ellenök irányuló »véd- és daczszövetséget«, ujra kitört a lázadás, mégpedig most nagyobb erővel s nagyobb területen, amennyiben a lázadás tüze átcsapott az erdélyi határon, fellázadtak a nyirségi és szamosközi parasztok is.
E lázadás lefolyásáról nincsenek részletes adatok, de annyit tudunk, hogy a nemesség Csáki László vajda vezetése mellett a Szamos mentén megverte a parasztokat, úgyszintén megverték a szamosközi és nyirségi parasztokat is. Az ütközet a nemesség javára dőlt el ugyan, de nem végződhetett a parasztság teljes leveretésével, máskülönben a nemesség aligha áll szóba másodszor is a lázadók vezéreivel. Ujabb egyességet köt a nemesség és parasztság Apátiban, 1437. október 6-án, s ebből a szerződésből már az látszik, hogy a nemesség kerekedett felül. Ez a szerződés jogot ad a földesurnak, hogy a jobbágyot, ki »most, e felzúdulás alkalmával« más helyre költözött, »az ország régi szokása szerint«, erővel is visszaköltöztesse, ha az illető jobbágy a költözésre engedelmet nem kapott s a jogos terrágiumot és egyéb tartozásait előzetesen le nem fizette. Az így erőszakosan visszavitt paraszt köteles 15 nap alatt megfizetni a tartozását, akkor aztán szabadon mehet. A szabad költözködést ez a szerződés is biztosítja különben, éppúgy mint az országos törvény, föltéve természetesen, ha a jobbágy minden tartozásának eleget tett. »Minden földesúr - így szól a szerződés egyik pontja - saját birtokán biráskodási jogot gyakorolhat, és ha valamely jobbágyát elitéli vagy elmarasztalja, joga legyen az itéletet végrehajtani és rajta azt is fel is hajtani, amiben elmarasztalta. Ha pedig valamely jobbágy földesura itéletével megelégedni nem akar - a szokás szerint - más faluba vagy helységbe mehessen ügyét megfelebbezni, hol aztán bármit határozzanak is, abban mind a földesur, mind a jobbágy megnyugodni tartozik.«
E néhány pontból is látható, hogy a kolozsmonostori és az apáti békeszerződés közt óriási nagy a különbség. Amott a nemességet, itt a parasztságot látjuk kényszerítő helyzetben, s ha a parasztok ügyük diadalában biznak, bizonyára nem irnak alá oly szerződést, mely a földesurat a jobbágy erőszakos visszaköltöztetésére jogosítja s nyilván nem találhattak valami erős védelmet abban a pontban sem, mely megengedi a parasztnak a felebbezést - egy másik községbeli földesurhoz! Földesurtúl földesurhoz felebbezni a jobbágynak, ki még kevéssel ezelőtt fegyvert fogott a földesurak ellen - várhatott-e a jobbágy igazságot?!
A szerződést különben, melyet a parasztok részéről Budai Antal, széki Nagy Tamás, világos-berki Oláh Mihály és Gál, Kolozsvári János mesterkapitányok, továbbá diódi Gazda Benedek, Vajdaházi Nagy Pál, ujfalusi Kovács Bálint, Csegő Gergely, busai Gréb Balázs, almási Nagy Elek, zombori Hencz István, alparéti Bán László és hunyadi Valkai Miklós irt alá, követek által Zsigmond királyhoz küldöttek megerősités végett s azzal a kérelemmel, hogy a király véglegesen szabályozza a földesurak és a jobbágyok közt levő viszonyt. A követek el is indultak, de a szerződést és a kérelmet a királynak, ki épp ez idő tájt halt meg Znaimban, Prágából visszatérőben, nem adhatták át. A szerződésben az is benne volt, hogy addig is, mig a király megerősítené, a feleknek ehhez a szerződéshez kell szabni magokat. De a parasztok nem tartották meg a szerződés pontjait. Az elégedetlenség, a nyugtalanság tovább tart s Zsigmond halála után csakhamar ujabb lázadás üt ki: parasztlázadással kezdődik Albert király rövid uralkodása. Ebben a lázadásban már részt vesz az alsóbbrendü városi polgárság is, mint a jobbágyság szövetségese, s abban is különbözik az előző lázadásoktól, hogy a nemesség és a jobbágyság a városok falai közt méri össze fegyverét. Közvetlen Zsigmond halála után teljes erővel tör ki a lázadás, épp abban az időben, midőn a török is mind fenyegetőbben lép föl. Az apáti szerződéssel elégedetlen parasztok végig pusztítanak a vármegyéken meg a szászok földjén s Kolozsvárt, Tordát és Enyedet elfoglalják. Az erdélyi nemesség ujra fegyvert fog Csáki László vajda vezetésével, egyesül a nyirségi meg a szamosközi nemességgel, melléje szegődnek az unió értelmében a székelyek és szászok is s 1438. január 8-án Kolozsmonostornál összeütközik a lázadók seregével. Az elkeseredett harcz a nemesség győzelmével végződik, a lázadókat szétverik s ezek egy része Kolozsvárra, más része Enyedre menekül: ott vernek hadiszállást. Ám a nemesség nem áll meg a féluton, körülkerítik mind a két várost. Enyedet felégetik, számos parasztot elfognak s ezeket és már a kolozsmonostori ütközetben elfogott parasztokat karóba huzatják. Ugyanígy cselekesznek a Kolozsvár falai közé menekült parasztokkal is, kiket a nemesség a szászok segítségével győz le. Érdekes a levél, melyet a nemesség ez alkalommal a szászokhoz intéz.
»Ime - így szól a levél - mi Kolozsvár alatt állva, azt hatalmasan bezártuk, hogy onnan senki ki nem mehet. Azért most a ti barátságotokhoz fordulunk és Albert királyunk nevében meghagyjuk és parancsoljuk, hogy soraink vétele után azonnal mind gyalogos, mind lovas katonáitokkal az istentelen és hütelen parasztok kiirtására hozzánk segítségül sietni ismerjétek kötelességeteknek; tudomásul vévén azt, ha eljönni vonakodnátok, azt királyunknak szokott módon tudtára adjuk. Ne legyetek különben ellene, hogy ha urunk, királyunk kegyében meg akartok maradni.«
A nemesség tehát a székelyek és szászok segítségével leverte a parasztlázadást s közvetlen ez után gyűlést tartottak Tordán, amely gyülésen megujították az uniót. Ennek czélja, Lépes vajdának megerősítő oklevele szerint, nemcsak az volt, hogy »a parasztok dühös lázadása« ellen biztosítsa a védekezést, de egyben a törökök esetleges betörései ellen is. Ugyanaz a megerősítő oklevél erősen hangsulyozza, hogy az unió értelmében a szászoknak különösen a lázadó parasztok leverésére kell segítséget nyujtani.
Amint láttuk, ezt a segítséget igénybe is vette a nemesség s hosszú időre megtörte a jobbágyságot. De nem telt el száz év, az elnyomott nép ujra fegyvert ragad s Magyarország rettentő lázadás szinhelye lesz, oly lázadásé, mely lefolyásában, méreteiben, következéseiben messze tulhaladja az erdélyi parasztlázadást. A Dózsa-lázadás ez, melyhez képest gyermekjáték volt az erdélyi parasztlázadás.
Hetvenenöt évi időköz van a két lázadás közt. Ismerkedjünk meg nagy vonásokban ez időköz történetével, olvassuk előbb a történetnek ragyogó és sötét lapjait, hogy megérthessük azt a borzasztó drámát, melynek a főhőse Dózsa György.
A történelemnek nagy, dicső alakjaival találkozunk még e lázadás előtt: Hunyadi Jánossal, a törökverővel s fiával, Mátyás királylyal, az igazságossal.
<< előző rész következő rész >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
