|
TIBORCA története IV. 7.
Bóna Mária Ilona 2010.03.06. 10:58
Nem tehettem róla, mert mindig is úgy éltem, mintha csak véletlenül, tévedésből születtem volna erre a világra, és ez által én csak egy "mintha-ember" lennék. Talán ennek ellentételezésére éltem le fél évszázadot örökös harcban, küzdelemben. Talán ennek ellentételezésére hallattam akkor is a hangom, ha senki nem kérdezett! Talán azért perlekedek örökké, mert létjogosultságomat akarom újra és újra bizonyítani!... Talán, ha férjem is egy nem kívánt, családja által törvényen kívül helyezettként élte volna meg gyermeki voltát - úgy, mint én - akkor megértett volna engem? Talán, akkor segítő társamként, mellém állt volna? Talán, ha anyós-anyámmal tudtam volna erről beszélni már a házasságkötésünk kezdetén…? Talán, talán... Számomra a LEHETŐSÉG halt meg anyós-anyámmal. Egy vissza nem térő lehetőség. ... - Anyukám, édes anyukám! Szakadt ki belőlem önkéntelenül és ott zokogtunk mindketten, egymás karjaiban. ... amiről éreztem, hogy nem a megkésett anyai érzések megnyilvánulása, hanem a fuldokló ember kapaszkodása a szalmaszálba. Bizony, én nem voltam több, mint egy szalmaszál. ... Éreztem, hogy a „kelepce” ajtaja ismét rám csukódik, ha nem teszek ellene gyorsan és hatékonyan valamit. Tudtam, hogy „családon belül” semmi esélyem nincs arra, hogy valódi- emberi értékeim szerint viszonyuljanak hozzám. Azt is tudtam, hogy Györgyi sem ok a problémámban, hanem csak okozat.Tehát, az okot, a probléma forrását kell kiiktatni valahogyan. De hogyan?
TIBORCA története
IV. f., 7. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A gyász
Két hónap múlva jött a telefon, hogy anyós-anyám rosszul lett és kórházban van. Azonnal útra keltünk, hogy meglátogassuk.
Vasárnap volt, és ekkor még kérdezgette, hogy mi újság a világban?
Én azt mondtam neki, hogy: - egymást érik a természeti katasztrófák a Kárpátokon túli világban. De ezek a katasztrófák elkerülnek bennünket.
Erre "megbeszéltük", hogy ez azért van, mert „a Kárpátok úgy öleli körbe magyar hazánkat, mintha a Szűzanya oltalmazó két karja volna..”.
Másnap, koradélután, nagy szenvedés közepette, meghalt. Anyós-anyám lánya, férjem lánytestvére és egyik unokatestvére felváltva ott voltak mellette a kórházban.
Úgy ment el, mint akinek még sok dolga lett volna, és nagyon szerette volna befejezni…de már nem lehetett.
*
A gyászolók megtöltötték a műemlék templomot. Ez a templom volt az, ahol férjem és testvérbátyja ministrált gyerekkorában. A művészettörténészből lett plébános a rendszerváltozáskor egy nagyvárosba került, sokkal magasabb ranggal. A távozását követően, a kis falusi templom plébános nélkül maradt. Éppen ezért, a gyászszertartást - több kistelepülés között ingázó - idős pap vállalta el.
Mélységes gyásszal a lelkemben léptem be az erre az alkalomra felfűtött templomba.
Anyós-anyám halálának visszavonhatatlan ténye rendített meg igazán és még valami: annak visszavonhatatlansága, hogy már soha többé nem léphetek be abba a katolikus templomba ifjú mennyasszonyként, vagy - kisgyermekét megkereszteltető - édesanyaként, ahol félárva férjem és testvérei nevelését a kisközségi plébános, igazi lelkiatyaként megpróbálta befejezni!
Anyós-anyámnak kellett meghalnia ahhoz, hogy férjemnek – gyerekkora óta - először alkalmat szolgáltasson a visszatérésre!
Felelősnek éreztem magam, hogy reformátusságom miatt férjem is kiközösült a katolikus egyházból. Pedig, milyen református voltam én? Halvány, gyerekkori emlékképekhez ragaszkodva vallottam magamat reformátusnak. Még csak azt sem tudtam, hogy megkereszteltek-e egyáltalán?
Akkor, ha 1973-ban elhallgatom - a "tékozló fiú" után, a fővárosba is felutazó - plébános atya előtt, hogy reformátusként már egyszer házasságot kötöttem egy szintén református férfival, (akitől később elváltam), talán befogadott volna egyházába?
Csupa "ha", csupa kétség volt mindig is az életem...
Mint mindig, ha kétségek gyötörtek, most is „társamra” néztem. Ott állt mellettem talpig gyászban és elszégyelltem magam.
Szégyelltem, hogy - anyós-anyám mellett - saját életemet is gyászolom.
Nem tehettem róla, hogy úgy gondoltam magamra, az életemre, mint amit már fogantatásom pillanatában visszavontak volna!
Nem tehettem róla, mert mindig is úgy éltem, mintha csak véletlenül, tévedésből születtem volna erre a világra, és ez által én csak egy "mintha-ember" lennék.
Hiába szembesült az a bizonyos világ azzal, hogy nagyon is élő, létező személy vagyok, amikor megszülettek gyermekeim, ha minduntalan arra figyelmeztettek a mindenkori "kompetensék", hogy utánam ők is csak "mintha-gyerek"-ek!
Talán ennek ellentételezésére éltem le fél évszázadot örökös harcban, küzdelemben.
Talán ennek ellentételezésére hallattam akkor is a hangom, ha senki nem kérdezett!
Talán azért perlekedek örökké, mert létjogosultságomat akarom újra és újra bizonyítani!
Talán, ha férjem is egy nem kívánt, családja által törvényen kívül helyezettként élte volna meg gyermeki voltát - úgy, mint én - akkor megértett volna engem?
Talán, akkor segítő társamként, mellém állt volna?
Talán, ha anyós-anyámmal tudtam volna erről beszélni már a házasságkötésünk kezdetén…?
Talán, talán... Számomra a LEHETŐSÉG halt meg anyós-anyámmal. Egy vissza nem térő lehetőség. ..
Oldalt pillantva, újra és újra "mintha-férjemre"néztem.
Azon aggodalmaskodtam gondolatban, hogy vajon van-e még időnk arra, hogy "mintha-házasság"-unkat Igazi-vá változtassuk?
Az Idő-ről eszembe jutott az a sok, Pesten hagyott probléma, gyakorlati teendő, amit a temetés után el kell majd végezni, hogy "mintha- életünkben" mentsük, ami menthető; mentsük az ÉLETÜNK!
Anyós-anyám is egész életében ezt tette...
De, még a temetése után is mindannyian éreztük, hogy lélekben változatlanul ott van közöttünk.
Unokái, akik már ifjú hölgyek és fiatalemberek voltak ekkor, úgy sírtak, mint a kisgyerekek.
Tudtuk, hogy nem lesznek soha többé olyan meghittek az együttlétek, az ünnepek, mint amikor még élt!
Tudtuk, hogy soha többé, semmi nem lesz olyan, mert ő Igazi Nagymama volt.
Olyan, aki ha kellett mesét mondott, verset szavalt, vagy énekelt, miközben a létért való küzdelemben naponta meg kellett halnia; majd másnap, Isten segítségét kérve, újraéledve látott munkához.
A hozzá hasonló Anyák, Nagymamák az elmúlt fél évszázadban "Nemzeti Hős"-ként mentették át a Családot az Élet nevezetű oldalra.
*
Gyászoló lélekkel mentem át „szüleimhez”.
Nos, nem azonnal, hanem egy-két nap múlva. Képtelen voltam annyi erőt gyűjteni, hogy el tudjam viselni azt a fajta lelketlenséggel párosuló testi lepusztultságot, amiben akkoriban tengették mindennapjaikat.
- Na, idetaláltál?
Kérdezte apa köszönés helyett.
- Sziasztok.
Köszöntem még egyszer.
Ránéztem apára, vajon megengedi-e, hogy üdvözlésül, a szokásos módon megpusziljam az arcát.
Láttam, hogy borostás és szúrt is, amikor mégis adtam neki két, gyermeki puszit. Talán, azóta nem is borotválkozott, hogy láttam.
De, amint jobban felemelte a fejét és láthatóvá vált az egész arca, látom ám, hogy a bal oldalán, az orra mellett, a szemöldökétől kezdődően csúnya sebhely van.
- Mi történt veled?
- Nem érdekes. Favágás közben a fa odavágódott. Nem csoda, hiszen nagyon fáradt voltam, amikor ki tudtam menni fát vágni.
- Anyu hogy van? Kérdeztem tőle mielőtt bementem volna a szobába hozzá.
- Hogy volna? Azt verd ki a fejedből, hogy jobban lösz!
Érdekes, hogy milyen kíméletlenül őszintén ki tudta mondani.
Én nem tettem volna, mert feltételezném, fájdalmat okozok vele. Lehet, hogy éppen ezt a fajta őszinteséget szerettem állítólagos apámban?
Ez még mindig jobb volt, mint a sok, kegyesnek vélt hazugság, amivel egész addigi életemben traktáltak.
- Nagyon csúnyán viselkedik mostanában. Nap közben ugráltat, mert örökké visítozik, hogy kéne neki valami. De azt nem tudja megmondani már, hogy mi. Én meg nem haladok sémmivel. Az sé jó, ha nap közben csöndben van, mert akkor csak aszik, mert akkor, meg éjszaka visítozik és nem hagy aludni. Már ott tartok, hogy léptön- -nyomon fölbukok a fáradtságtól.
- Ó, szegény apu! Akkor most te ugyanazt éled át, amit én a lakótelepi nagy idegenben, amikor kicsik voltak a gyerekek.
Úgy látszik, nem csak az Élet árát kell megfizetnünk, hanem a Halálét is...
Erről jut eszembe, azért nem jöttem, mert anyósom haldoklott, majd meghalt hat nappal ezelőtt. Tegnapelőtt el is temettük vidéken, a férje mellé.
Még meséltem volna neki, hogy milyen volt a katolikus szertartás és milyen emberi méltósággal viselte szegény anyósanyám a haláltusáját.
Éppen azon gondolkoztam hogy előhozom anyósomnak tett utolsó kívánságát a gyerekeink megkeresztelésével kapcsolatban, amikor olyan fülsértő visítozással reklamálta anya a társaságot, hogy nem mondtam inkább semmit, hanem bementem hozzá.
Már a szobába lépve, belélegezve a szoba levegőjét, tudtam, hogy anya azóta nem lett megmosdatva, hogy én egy héttel ezelőtt rendbetettem.
Amikor megpillantott, jajveszékelve elkezdett sírni. Fölé hajoltam, hogy megpusziljam. Ekkor, két karjával szorosan átölelte a nyakamat, de úgy, mintha soha többé nem akarna elengedni.
Szakadt ki belőlem önkéntelenül és ott zokogtunk mindketten, egymás karjaiban.
Egy idő után kiszabadítottam magamat a szorításból, amiről éreztem, hogy nem a megkésett anyai érzések megnyilvánulása, hanem a fuldokló ember kapaszkodása a szalmaszálba.
Bizony, én nem voltam több, mint egy Szalmaszál. Olyan mértékben ellehetetlenült állapotban voltam, amelyben nehéz másoknak segíteni. Újra eszembe jutott Goethe, akitől megtanultam a felemelkedés életstratégiáját.
Vagyis, első lépésben meg kellett volna erősítenem azt a „falat”, amelyen állok. A második lépésben már biztonságban felemelhettem volna az alattam lévőket. Mindig itt akadtam el. Most is.
Hogyan magyarázzam meg nekik, az állítólagos szüleimnek ezeket a dolgokat? Hogyan értessem meg velük, hogy nem én vagyok az ellenségük, hanem az, aki ezt el akarja és – sajnos el is tudja hitetni velük.
Ahhoz, hogy minderről beszélgetni tudjunk egymással, olyan nagy bizalommal kellene lenniük irántam, amilyennel soha nem voltak. Annyira bíztak a „vér szavában”, vagyis vér szerinti gyermekükben, hogy Györgyi szemével szemlélték a világot, az élet dolgait és sajnos engem is. Az ő előítéletes, pszichopata gondolkodásmódja ütközött ki rajtuk örökké. Éreztem, hogy a „kelepce” ajtaja ismét rám csukódik, ha nem teszek ellene gyorsan és hatékonyan valamit.
Tudtam, hogy „családon belül” semmi esélyem nincs arra, hogy valódi- emberi értékeim szerint viszonyuljanak hozzám. Azt is tudtam, hogy Györgyi sem ok a problémámban, hanem csak okozat.
Tehát, az okot, a probléma forrását kell kiiktatni valahogyan. De hogyan?
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben átöltöztem és elkezdtem rendbe tenni anyát.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
