|
TIBORCA története IV. 6.
Bóna Mária Ilona 2010.03.06. 10:53
Közölte velem: - Csak kétágyas szobáink vannak. Vagy keres egy társat, vagy kifizeti a másik ágyat külön. Majdnem elbőgtem magam ismét. Arra gondoltam, hogy milyen keservesen fizettem be az 5.000,- Ft részvételi díjat és az útiköltséget is! Fillérre ki volt a visszaútra is számolva a pénzem. ... Bízva abban, hogy a fiatalember az előzőleg megbeszélt módon folytatni fogja az "előterjesztését" - visszaadtam neki a szót. Ő azonban úgy elsápadt, hogy attól féltem rosszul lett. Ahogy elszürkült arccal, verejtékezve hebegett, habogott és közröhej tárgya lett, megsajnáltam szegényt. Leitta magát és egész éjjel üvöltözve tombolt. A szállodában külföldiek, többek között német vendégek is voltak akkor éppen. Másnap reggel összepakoltak és kiköltöztek. Nagyon föl voltak háborodva... Ez az ősz anyósom életéért való aggódásban telt el. Olyan lett, mint egy törékeny gyermek. A lelkiereje azonban töretlen erővel sugárzott. Annyira az adásra volt berendezkedve, hogy még betegen is tudott adni. ... - A múltkoriban meghallgattam a református istentiszteletet is. Hát, arankam, nagyon szép a te hited! Kereszteltesd meg őket abban!”- Igen anyuka, úgy lesz! Ezt fogom tenni… válaszoltam elfúlón, mert megsejtettem, hogy ez életének utolsó kívánsága… TIBORCA története
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A kommunikációs tréning
Számba vettem összes, rendszerváltoztató akciómat. Eszembe jutott a tanulás-módszertani, a szociológiai-, az összes dolgozatom.
Mind csak ürügy volt arra: kimondjam, leírjam végre az "i g a z s á g o t"!
Azt, hogy hogyan és milyen módszerekkel lehetett megvalósítani a legújabb-kori rabszolgatartó társadalmat.
Akkor már tudtam, hogy jeles osztályzattal hitelesítették (legitimizálták) pécsi professzoraim a dolgozataimat.
De Pesten?
Mintha mindent és mindenkit csak a bosszúvágy irányított volna!
Elképzelhető milyen mértékű volt a félelmem, mert amikor végre, belépve a szálloda halljába - megpillantottam évfolyamtársaimat - még örültem is az ismerős (ismeretlen) arcoknak!
Persze, még csak vissza sem köszöntek, amikor üdvözöltem őket. Még szerencse, hogy a portásnak hivatalból kötelessége volt, hogy eligazítson a teendőkkel kapcsolatban. Közölte velem:
- Csak kétágyas szobáink vannak. Vagy keres egy társat, vagy kifizeti a másik ágyat külön.
Majdnem elbőgtem magam ismét. Arra gondoltam, hogy milyen keservesen fizettem be az 5.000,- Ft részvételi díjat és az útiköltséget is! Fillérre ki volt a visszaútra is számolva a pénzem.
Amint ott tépelődtem, megpillantottam a tréninget szervező tanárt és üdvözölve odamentem hozzá. Pillanatok alatt mosolygósra rendeztem az arcom és elmondtam neki a problémámat. Ő ugyanazt mondta, amit a recepciós.
Visszamentem a pulthoz és egyik lábamról a másikra álldigáltam. Nagyon szánalmas lehettem, mert egy lányom-korú fiatal lány, akit addig soha nem láttam, szólt, hogy nincs szobatársa. Megkérdezte, hogy akarok-e vele egy szobában megszállni a tréning idejére? Nagyon megörültem. Ettől kezdve minden a szervezők akarata szerint zajlott.
*
Kivéve azt az alkalmat, amikor úgy kihoztam egyik évfolyam- és csoporttársam fiatalembert a sodrából, hogy az esetet követő éjszaka leitta magát és mindenféle mozgalmi "dalokat" üvöltözött.
Az volt a feladat, hogy különböző politikai pártokat imitáló csoportosulást kellett alakítani és valamiről meg kellett a "közös álláspontunkat" fogalmazni és azt - a pár órával később megrendezett "parlamenti ülésen" - elő kellett terjeszteni.
Az előbb említett fiatalemberrel egy csoportba kerültem, mint "keresztény szellemiségű polgári párttag".
Viszonylag rövid idő és egy kis társalgó szoba állt rendelkezésünkre, hogy "megalakuljunk", majd eldöntsük miről és milyen álláspontot fogunk kialakítani.
Nekem nagyon tetszett a feladat.
Egyből tudtam volna vele mit kezdeni, de - koromra való tekintettel - inkább háttérben maradtam. Hadd csinálják a fiatalok!
Furcsa volt megtapasztalni, hogy nem a feladatra koncentráltak, hanem zúgolódtak és kritizálták az "egész baromságot".
Már-már úgy éreztem, hogy mégiscsak nekem kell hozzákezdeni a feladat megoldásához, amikor a fotelokban elterülő lányok (hölgyek) értetlenül néztek ki rágózástól kérődző arcukból: - „Mit akar itt ez a vén buzgómócsing?”
- Szóval, mit szólnátok, ha a pápa legújabb enciklikáját néznénk át és beszélnénk meg?
Akkor sem léphetett volna jobbkor közbe a társaság egyetlen fiú tagja, ha előre megírt forgatókönyv szerint tette volna.
Segítettem "eldönteni", hogy jó, "O.K." a téma.
A fiatalember lényegre törőn átlapozta az anyagot és közben tömören, egy-egy jellemzőbb mondatot, gondolatot kiragadott belőle. Megegyeztünk végül is a "közös" álláspontunkban és egyetértettünk, hogy ő lesz az előterjesztő.
Délután, a "parlamenti" ülésen, - a legnagyobb megdöbbenéssel szembesültem azzal, hogy a fiatalember milyen közönséges gúnnyal adta elő álláspontunk paródiáját!
A könnyeimet nyeldekelve gondoltam arra, hogy milyen nehézségek árán tudtam leutazni, hogy részt vehessek ezen a "kommunikációs tréning" nevezetű "rendezvényen", ahol olyasmihez kell asszisztálnom, amit teljes szívemből elutasítok!
Szót kérve az ülést vezető elnöktől elmondtam, hogy:
- Szeretném figyelmeztetni "képviselőtársam" arra, hogy nem ebben állapodtunk meg, amit és ahogy most előad! Arra is szeretném a figyelmét fölhívni, hogy mennyire árt közös ügyünknek ezzel! Ugyanakkor tájékoztatom a t. Házat, hogy II. János Pál, a béke és a szeretet civilizációjáért dolgozó pápa enciklikájának fontosabb gondolatait szeretnénk előterjeszteni.
Itt a gyakorlatvezető (pécsi prof.) közbeszólt, hogy:
- Nagyon jó! Nagyon klasszak vagytok! Mint az igazi, vagy még annál is jobb!
Bízva abban, hogy a fiatalember az előzőleg megbeszélt módon folytatni fogja az "előterjesztését" - visszaadtam neki a szót.
Ő azonban úgy elsápadt, hogy attól féltem rosszul lett. Ahogy elszürkült arccal, verejtékezve hebegett, habogott és közröhej tárgya lett, megsajnáltam szegényt. Arra gondoltam, hogy a fiam lehetne, hiszen fiam korú...
Leitta magát és egész éjjel üvöltözve tombolt.
A szállodában külföldiek, többek között német vendégek is voltak akkor éppen. Másnap reggel összepakoltak és kiköltöztek. Nagyon föl voltak háborodva...
A szálloda vezetője fogadkozott, nem ad lehetőséget többet az egyetemnek a tréningek megtartására.
Úgy éreztem, hogy már megint miattam pattant ki a botrány.
Haragudtam magamra, mert nem tudtam "befogni a szám"! Ó, pedig mennyire vágytam a békességes szeretetteljességet!
És ennek ellenére, hogyan lehetséges az, mindig csak békétlenség keletkezik körülöttem?
Mit csinálok rosszul? Hol az az ember, aki megmondja nekem?
"Hallgass a szívedre!" szólt a szlogenné vált dal.
Milyen jó volt hallani és ráhallgatni! Miért foszlott szerte-szét olyan hamar az a felemelő érzés? Talán, mert valóban csak egy hangulat volt és nem több? Pedig, mint én is, feltettük rá egész életünket, jövőnket!
Anyósanyám is beteg lett 1. (Az utolsó kívánság)
Ez az ősz anyósom életéért való aggódásban telt el.
Még nyáron, amikor meglátogattuk sógórnőméknél, úgy tűnt, hogy a szokásos csípőfájdalmain kívül nincs semmi baja.
Amikor kettesben maradtunk, kérdezgetett a szüleimről, betegségeikről…
Megmutattam neki is az indexemet és elpanaszoltam nagy bánatomat a szüleim körül kialakult ápolási herce-hurca miatt.
Anyósom erre nem mondott semmit.
Ugyanolyan megrendültséggel hallgatta vallomásomat, mint Mami néni.
Miután elmondtam neki is, hogy én tulajdonképpen mindig is nappalin szerettem volna továbbtanulni, de nem lehetett…
Készültem erre a beszélgetésre. Ezért magammal vittem azokat a bizonyítványaimat, amelyeket Mami néninek is megmutattam. Éreztem, hogy Nándi hosszú évek óta ugyanazt mondogatja mindenkinek, amit a szüleim is… Így formálva a környezetemben élők, rólam kialakított véleményét. Ezzel elérve, hogy még véletlenül se kerülhessek lelkileg a közelébe senkinek.
Tehát, megmutattam neki is az általános iskolai bizonyítványom utolsó oldalán lévő bejegyzéseket. Láthatta a saját szemével, hogy az első iskolám a szabó-varró ipari tanuló iskola volt. Tehát, én nappalin szakmunkástanuló lettem a nyolcadik után. (Ugyanúgy, mint a fiai.)
A gimnáziumba, ahova bekönyörögtem magamat, „dolgozó”-ként nyertem felvételt… Megmutattam annak a pecsétjét is – felhívva a figyelmét a „Dolgozók” szóra… Majd, átadtam neki azokat az írásaimat, amelyeket - az akkor, a Magyar Naplóban meghirdetett szociográfiai pályázatra beküldtem.
Elmondtam neki, hogy Bízó Katalin tulajdonképpen én vagyok…
Ősszel aztán megrendülten hallottam, hogy ő is epehólyaggyulladással – mint anya - kórházi ápolásra szorult. Úgy tudom, hogy őt meg is operálták… Majd, hogy nem lett jobban, ismét kórházba került és föl kellett készülnünk a legrosszabbra is, mert a kór a hasnyálmirigyét megtámadva, visszafordíthatatlan, romboló folyamatot indított el szervezetében.
Férjem minden nap bement édesanyjához, amíg itt feküdt az egyik pesti kórházban. Majd. hirtelen jobban lett és kiengedték.
Nándi elvitte őt a kocsiján meglátogatni gyermekeit, unokáit.
Hozzánk is eljött - ő már tudta, hogy utoljára…
*
Amikor megismertem az erőteljes testalkatú palóc asszonyt, olyan erő áradt belõle, hogy a közelében kényszert érzett az ember arra, hogy megsokszorozva erejét lásson dolgához. Amikor még ereje teljében volt és saját háztartást tartott fenn, minden év augusztus 15-e körüli hétvégén, Nagyboldogasszony ünnepén felkerekedett mindhárom gyereke családostul és meglátogattuk.
Olyan ősanya-szeretet áradt belőle, amitől úgy töltődtünk fel ezeken a családi összejöveteleken, mint a lemerült akkumulátor, ha újratöltik.
Hihetetlen volt, hogy egyetlen év alatt úgy lefogyott, hogy szinte elfogyott.
Ennek ellenére szép sima, rózsaszín volt a bőr az arcán és a kék szeme olyan tisztán csillogott, mint egy kislánynak.
Olyan lett, mint egy törékeny gyermek.
A lelkiereje azonban töretlen erővel sugárzott.
Annyira az adásra volt berendezkedve, hogy még betegen is tudott adni.
Tudott adni őszinte figyelmet, szeretetet és bocsánatot is tudott kérni...
Az utolsó látogatásakor úgy intézte, hogy egy fél órát kettesben lehessünk. Valószínű, hogy ekkor már elolvasta mindazt, amit a nyáron átadtam neki…
Elmondta, hogy bizony éveken keresztül engem hibáztatott, amiért olyan rossz volt a kapcsolatom a "szüleimmel".
Közben rájött, hogy ebben én „ártatlan áldozat” vagyok és bocsánatot kért tőlem.
- „Ne haragudj aranyoskam!” – mondta, majd folytatta:
- „Ilonkam! Nandira ne számíts a gyerekek megkeresztelésében, mert ő nem tehet és nem is fog tenni érte semmit. Kereszteltesd meg őket a te hitedben! Mostanában, hogy nem tudok már templomba menni, a rádióban hallgatom vasárnaponként a misét. A múltkoriban meghallgattam a református istentiszteletet is. Hát, arankam, nagyon szép a te hited! Kereszteltesd meg őket abban!”
- Igen anyuka, úgy lesz! Ezt fogom tenni…
válaszoltam elfúlón, mert megsejtettem, hogy ez életének utolsó kívánsága…
Könnyes szemmel öleltük meg egymást és úgy maradtunk egy darabig. Nem tudom, hogy meddig, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy tudjam: befelé zokog ő is…
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
