|
TIBORCA története IV. 5.
Bóna Mária Ilona 2010.03.03. 12:33
A puszta kövön heverésző hajléktalanok egy csoportjának szívbemarkoló látványa megakadályozott abban, hogy a tréningre hangolódjak. Amint azon törtem a fejem, hogy milyen életút végződhet ezzel az emberhez méltatlan létezéshez, arra lettem figyelmes, hogy egy olyan szociális munkás-féle szóba elegyedik velük. - Na, mi van srácok? Mi a fa...t kínlódtok itt? Miért nem ültök föl az első vonatra, azt szálltok ki az első faluban? Garantáltan találtok egy olyan portát, ahol elkel a férfisegítség! Sok az egyedül élő özvegyasszony, akinek összevághatnátok a téli tüzelőjét, rendbe hozhatnátok a portáját... Cserébe szállást, meleg ételt, piát is adna... Erre már én is kíváncsi lettem, hogy mit fognak válaszolni. - Menj a pi...ba! Mi világ életünkben pesti vagányok voltunk! Nem fogunk egy asszony szoknyája mellett cikiskedni! TIBORCA története
IV. f., 5. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Amikor rájöttem, hogy hazám földjén is „száműzött vagyok”
Első meglepetésében csak hátradőlt a széken és gondolkodott, majd közölte velem
- „Megnézem "apukát". Megpróbálom beutalni a kórházba, de felkészülhet arra: biztosan tiltakozni fog!”.
Apával közöltem, hogy
- kijön megnézni a családorvos.
Nagyon fölháborodott. Egészen kétségbeesett. Ismét kiabálni kezdett.
- Nem kért téged arra senki, hogy rendezkedj itten! Úgyis tudom, arra mén ki a játék, hogy elpaterolj a kórházba! Úgyse hagyom itt a feleségem! Ki fogja akkor ápolni?
Megmondom őszintén, ekkor annyira azon aggódtam: hogyan fogok a tréningre leutazni, hogy nem is bocsátkoztam vele vitába.
Minden úgy történt, ahogy az orvos megjósolta. Még neki sem akarta hagyni magát megvizsgálni. Majd, amikor orvosunk a vizsgálat után közölte apával, hogy kórházba kellene mennie, mert az ő korában életveszélyes ez az állapot, apa erről hallani sem akart.
Végül is beletörődött abba, hogy kijön hozzá másnap reggel egy nővér és leveszi a vért, meg elviszi a vizeletmintát a laborvizsgálathoz.
Míg a laboreredményre vártunk, addig is kijárt hozzá a helyettesítő nővér injekciózni, meg a gyógyszereket reggelente bevetette vele.
Még az eltitkolt lábszárfekélyét is (amire titokban kértem meg) hatékonyan lekezelte minden alkalommal, meg a galambházba is kiment hozzá beszélgetni, mert:
- „ Szegény kis öregember, panaszkodott, hogy milyen magányos...”
Tájékoztattam Györgyit a fejleményekről és kértem, jöjjön ki, mert apa fűnek-fának panaszkodik, hogy feléje sem nézünk. Próbáltam megértetni Györgyivel azt, ami annyira magától értetődő volt, hogy:
- én hiába vagyok ott minden nap fél napokat, nekik nem én kellek! Tudod, milyen egy szülő? A gyerekéről nem mond rosszat, ezért használja a többes számot, ami viszont nem fedi a valóságot, mert én ott vagyok náluk minden nap! De az nem számít semmit! Te kellesz nekik! Anya, viszont örül, mert tudja nem a te életed, munkád, jövőd forog veszélyben, hanem csak az enyém! Az meg nem számított úgysem soha, senkinek! Most azonban Nándi nem hagyja kárba veszni azt, amit eddig az iskolámba invesztált! Úgyhogy be kell fejeznem, ha beledöglök is!
Feltűnő csöndben hallgatta végig a kifakadásomat, ezért nekibátorodva megkértem arra, hogy jöjjön ki arra a három napra, míg vidékre utazok. Ő ezt nagy sóhajtozások közepette megígérte.
Megkönnyebbülve utaztam el, mert tudtam, végre Györgyi felvált engem és együtt lesz szüleivel.
Testben és lélekben teljesen megtörten szedtem össze a három napra szükséges holmimat és a lányomtól kölcsönkért utazótáskába bepakolva, kétórai alvás után rohantam reggel a pályaudvarra.
Sajnos, azt a vonatot lekéstem, amit a programban megjelöltek.
A következő, amelyik meg is állt a jelzett állomáson, majdnem három óra múlva indult. Amint ott érdeklődtem az információnál, feltűnt, hogy milyen készségesen(!) tájékoztattak a lehetőségekről. (A környezetemben annyira kezdtem hozzászokni a rosszindulatú értetlenséghez, hogy kikerülve a világba, azon lepődtem meg, ha megértéssel és segítő szándékkal találkoztam.)
Kinéztem az egyik padot és leültem, hogy kifújjam magam. Már-már a régen tapasztalt pihentető kikapcsolódás érzése kerített hatalmába, amikor körülnéztem a váróteremben. A puszta kövön heverésző hajléktalanok egy csoportjának szívbemarkoló látványa megakadályozott abban, hogy a tréningre hangolódjak.
Amint azon törtem a fejem, hogy milyen életút végződhet ezzel az emberhez méltatlan létezéshez, arra lettem figyelmes, hogy egy olyan szociális munkás-féle szóba elegyedik velük.
- Na, mi van srácok? Mi a fa...t kínlódtok itt? Miért nem ültök föl az első vonatra, azt szálltok ki az első faluban? Garantáltan találtok egy olyan portát, ahol elkel a férfisegítség! Sok az egyedül élő özvegyasszony, akinek összevághatnátok a téli tüzelőjét, rendbe hozhatnátok a portáját... Cserébe szállást, meleg ételt, piát is adna...
Erre már én is kíváncsi lettem, hogy mit fognak válaszolni. A hangosbeszélő, meg a vonatdübörgések zajától nagyon kellett figyelnem, mert a hajléktalanok nagyon halkan beszéltek.
Ennek ellenére, tisztán hallottam amint az egyik fölháborodva mondja:
- Menj a pi...ba! Mi világ életünkben pesti vagányok voltunk! Nem fogunk egy asszony szoknyája mellett cikiskedni!
Ők még tovább beszélgettek. Én azonban itt elveszítettem a fonalat, mert egyre a hallottakon törtem a fejemet.
Itt szembesültem azzal, amit már egyszer, harminc évvel korábban - a saját magánéletemben is - megtapasztaltam.
Közben, egy páran fölkerekedtek, majd visszatértek meleg, főtt kolbásszal, meg egy-két szelet kenyérrel. Mellém ültek a padra és szépen "megterítettek" a reggelihez, amit testvériesen elosztottak egymás közt. Került hozzá egy-egy üveg sör(?) is.
Körülnéztem, hogy nem lett volna-e nagyobb helyük esetleg máshol, és azon gondolkoztam, hogy fölálljak-e (még mielőtt észreveszik: én is csak egy asszony vagyok)?
Nem tudom, hogy mi zavart jobban: a mosdatlan ember szaga, vagy az esetleges inzultálástól való félelem, amikor megjelent egy takarítóbrigád fölmosó vödrökkel, meg vizes slaggal. Az első vödör, mosószertől habzó vizet a hajléktalanok "lakta" sarokba loccsintották, majd mindenkit fölszólítottak, hogy álljon föl, hagyja el a várótermet. Ezzel kezdetét vette a módszeres nagytakarítás.
Hát már sehol nincs nyugalma az embernek ebben a "szép, új" világban? Gondoltam szomorúan, mert hosszú idő óta, csak úgy ülhettem volna, mint akinek nincs semmi dolga...
Férjem rendmániája jutott eszembe, miközben nagyon szerettem volna megkérdezni "kompetenséktől", hogy: „nem az emberi lelkeket kellene először kitakarítani?
Hogyan lehetséges az, hogy senki nem gondol arra: azzal megelőzhetnénk esetleg az ilyen fizikai lepusztultságot? Vagy talán "kompetenséknek" nem is érdekük bajaink megelőzése?”
Olyan jó lett volna mindezt megbeszélni valakivel, valakikkel!
Fájt, hogy évfolyamtársaim már kialakítottak egy-egy kis baráti társaságot maguk körül - nélkülem.
A tréning előtt is hallottam, amint arról egyezkedtek, hogy ki megy kinek a kocsiján, vagy kik mennek és melyik vonattal. Csak én voltam az a körön kívüli, akit senki nem kérdezett, hogy nem akarsz-e velünk jönni? Én meg nem mertem kezdeményezni, mert akkor már megtapasztaltam, hogy mennyire előítéletesek a korosztályom nőtagjaival.
Történt ugyanis, hogy egy előző tréningen a gyakorlatot vezető tanár pszichoterápiás módszerrel próbálta a heterogén társaságot összehangolni. Egy-két fiatal, amikor magáról kellett, hogy mondjon pár mondatot - megnyílt és csak úgy dőlt belőlük a szüleik, főleg az anyjuk iránti gyűlölet. Kiderült, hogy sikeres értelmiségi, vagy média-szakember az illető szülője, aki szeretet, teljes testi- lelki odafordulás helyett pénzzel megfizethető "gondoskodást biztosított" gyermekének.
Az is előfordult számtalanszor, hogy - reflexszerűen - előre köszöntem nekik, amikor összefutottunk egy-egy konzultációs hétvégén, a folyóson. Ilyenkor csak egy szemvillanás volt a viszonzás, melyből kiérződött, az is elég ahhoz, hogy gyűlöljenek: a szüleik korosztályához tartozom!
Próbáltam a tréningen - legalább abban a kiscsoportban, amelyikbe beosztottak - úgy megnyilatkozni, olyannak mutatkozni, amilyen valójában vagyok.
Anyapedagógiai tevékenységemről beszéltem, mint "foglalkozásról", majd megemlítettem napközis nevelői ténykedésem is, ami enyhe undorkodást váltott ki. (Sok rossz emlékük lehetett, amit nem vonhattam kétségbe és nagyon zavart, hogy a "mundér" becsületét sem tudtam megvédeni.)
Minél többet töprengtem a jelenséggel kapcsolatban, annál mélyebben gyökerező társadalmi problémá(k)hoz jutottam. Olyan, áttörhetetlen zárt körökkel, csoportosulásokkal találkoztam a főiskolán, amelyek áthatolhatatlansága az indiai kasztokéhoz volt hasonlatos.
Pécsett még nem is éreztem annyira, mint a pesti tagozaton...
Nem volt elég nekem az, hogy magánéletemben olyan gyötrelmeknek voltam kitéve, ami úgy próbára tette testi- lelki tűrőképességem, hogy már azt hittem képtelen vagyok úrrá lenni önmagamon, amikor belecsöppentem egy másik, számomra kizárólag negatív üzenetet közvetítő kasztos kirekesztősdibe.
Olyan értelmetlen, végtelenül korlátolt, kicsinyes, buta magatartásmintákkal találkoztam, amilyennel (már) az alsó tagozatos gyerekeknél (sem)!
(Ott előfordult, hogy - hat-kilenc éves gyerekeknél - az is elég volt a másik csúfolásához, hogy nem a "b"-be járt, hanem az "á"-ba a körön kívülinek tartott társuk. Természetesen, akkor mint nevelő, nagyon igyekeztem ezeket a jelenségeket megszüntetni, a kiközösítettnek alkalmat adni a szeretni valósága felmutatására, elfogadhatóságára.)
Az életkorom miatt úgy éltem meg a négy félévet a pesti tagozaton, mint az a bizonyos "kisnyúl", akit azért is meg kell verni, mert van rajta sapka, meg azért is, mert nincs rajta.
Miben nyilvánult ez meg?
Például: nekem soha nem jutott jegyzet, meg tematika... "Akitől elvárható, hogy viszonozza a szívességeket", csak annak adtak.
Tőlem el sem fogadták azt a bizonyos szívességet, amikor fölajánlottam, mert kinevettek. Föl sem tételezték rólam, hogy nem egy buggyant agyú, vén nyanya vagyok, hanem egy olyan értelmes ember, akinek nem volt eddigi életében módja arra, hogy intézményesen(!) továbbtanuljon.
Elképzelni sem tudták, hogy létezik olyan ember közös kis hazánkban, aki folyamatos önképzéssel élte le élete nagyobbik felét. Azt sem tudták elképzelni, hogy van olyan ember, akinek nem kényszerű nyűg a tanulás, hanem a létezés, az élhető élet egyetlen, lehetséges formája!
Amikor meg-megvillantottam egy-egy hozzászólásommal az őszintét, még jobban tartottak tőlem. Pedig nagyon számítottam arra, hogy a rendszerváltozást követően a hozzám hasonló sorsú emberek mind többen élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy pótolhatják azt, amit korábban a kontraszelektív oktatáspolitika elvitatott tőlük.
Csalódottan szembesültem azzal, hogy az évfolyamon nem találkozhattam sorstársakkal. Nagyon fájt, hogy ismét úgy lehettem "tagja" egy közösségnek, hogy az valójában nem fogadott be! Így válhatott végül is kényszerű nyűggé számomra is az, amire eleinte önként és boldogan vállalkoztam.
Az út nagyon hosszúnak tűnt. Igazi, hétvégi zsúfoltság volt a vonaton. Irigykedve néztem az öreg- és fiatal párokat, családi- vagy baráti közösségeket, amint már messziről látszott rajtuk: "hazamennek" a "Balcsira".
Csak nekem ront el mindent az a tény, hogy az én utazásom kizárólag kötelesség-teljesítésből történik, - gondoltam szomorúan.
Hirtelen, olyan nagyon elegem lett a kötelességekből; olyan nagyon szerettem volna minden konvenciót fölrúgva világgá menni, hogy a lázadozó indulat utat tört magának és végig bőgtem az utat.
Nem is tudom, hogy az fájt-e jobban, hogy nem volt hova menni, vagy az hogy nem volt kihez menni. „Hajléktalan” lélekkel arra vágytam, de nagyon(!), hogy egyszer az életben nekem is mondja valaki:
„(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:”
„Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)”
József Attila Ódajának Mellékdala lüktetett lelkemben, hiszen nincs szörnyűbb tapasztalás, mint megélni a *„...hazám földjén is száműzött vagyok;” *... „befogad és kitaszít a világ.” élethelyzeteket.
Végre megérkezett a vonat a Balaton-parti helységbe.
Akkor értettem meg, hogy miért voltak a budapesti pályaudvar információjában olyan készségesek, amikor leszálltam a vonatról és útbaigazítottak a helybéliek. Az a bizonyos Club Aliga Szálloda a rendszerváltozás előtt bizony csak a kiváltságosaknak volt fönntartva!
Most is egy sorompó zárta el az utamat. Amint igazoltam magamat, az őrző-védő portáján, és az erdei úton elindultam, átjárta minden porcikámat a félelem.
Utoljára 11 éves koromban, "száműzetés"-emben féltem ennyire. Amikor éjjel demonstráltak az orosz tankok... Minden pillanatban arra számítottam, hogy a fák közül egy "eltévedt golyó" szíven talál, és én holtan esek össze.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
