|
TIBORCA története IV. 4.
Bóna Mária Ilona 2010.03.03. 12:32
De, most ismét be kell bizonyítanom, hogy a segítségnyújtás nekem tulajdonképpen életforma. Bizonyság erre, hogy a szomszédoknak gyakran segítettem mindenféle kérelmeket, beadványokat megfogalmazni és legépelni. Amikor még kicsik voltak a gyerekek, farsang előtt jelmezeket készítettem, - nemcsak nekik! Az óvodának lepedőt szegtem, paplan- és párnahuzatokat varrtam. Az iskolának függönyt szegtem, rendezvényekhez előkészítettem a tantermet, süteményt sütöttem; segítettem a kirándulásokon. Nyaranta, bukásra álló, reménytelennek tartott gyerekeket korrepetáltam és készítettem föl a javító- pótvizsgákra. Azután, amikor lányunk elballagott, ki kapott az iskolától köszönetet, emléklapot? Az apukája. Pedig itthon is inkább szálka volt férjem szemében minden ténykedésem, mert pénzt senkitől sem fogadtam el. Neki viszont csak az számított és számít munkának, amit megfizetnek, amiből meg tudtam volna élni! Elhiszem, hogy nehéz egy ilyen embert fölvállalni, mint én vagyok. Nehéz a mai, elanyagiasodott világban megérteni azt, aki akkor is dolgozik, ha ezért nem kap pénzt, elismerést. Ezért: megértettem azt is, hogy képtelen volt háztartásbeliként elviselni! Engem is degradált, hogy olyan mértékben függök egy másik embertől, mintha gondnokságra szoruló, csökkent értékű ember lettem volna!
TIBORCA története
IV. f., 4. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Örökös magyarázkodások
Ezt már nem hagyhattam szó nélkül, mert eszembe jutott, hogy én voltam az, aki anya agyvérzésekor, az első hívó szóra visszaköltöztem a közelükbe - három kicsi gyerekkel és egy olyan férjjel, aki erről hallani sem akart!
- Ezt nekem mondod, akivel ezt már egyszer megbeszéltük? Mitől lettél ilyen egyoldalúan feledékeny? Hát nem én voltam az, akinek a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a közeletekbe költözzön? Tudod miért, mert tudtam, hogy az öreg fát már nem lehet átültetni, mert kipusztul tőle! Én akkor még fiatal és egészséges voltam, tudtam, hogy nekem kell költözni az ő közelébe és nem fordítva!
Kiabáltam vissza apa arcába az igazamat, majd gondolatban végigéltem újra a költözködésünk előtti időszakot.
Tele voltam reménnyel és jó szándékkal, de már akkor sem értettem miért vitatja el mindenki tőlem, hogy egy utolsó lehetőségként megpróbáljam jóra fordítani szüleimmel, gyermekeim nagyszüleivel a kapcsolatunkat?
Leghevesebb tiltakozást férjemben és édesanyjában váltott ki az elhatározásom.
Egy évig tartó, indulatokkal teli - levélváltás anyós-anyámmal és vádaskodásoktól terhes - veszekedés előzte meg a költözködést.
Ez az időszak volt az, amikor a harmadik gyermekünket vártam – kislányom, pedig iskola-előkészítős óvodás volt, majd első osztályos kisiskolás. (Erről már írtam történetem elején.) Nándikát, pedig nem vették föl az óvodába, mert még nem volt 36 hónapos. A bölcsiből, viszont azért tanácsolták el, mert már elmúlt 28 hónapos.
Azóta is keresem erre a természetellenes hozzáállásra az érthető, ésszerű magyarázatot.
Miért nem volt férjemnek, "testvéremnek", az egész rokonságnak természetes, hogy édesanyám, édesapám közelében szerettem volna élni?
Miért volt olyan nagy bűn az, hogy vágyódtam vissza oda, ahova a Kunságból eljut a pusztai szél, friss, ismerős földszagot hozva. Ahol, majd a rokonok hozzám is benéznek, ha jönnek a szüleimhez.
Sajnos, ez sem történt meg, mert állítólag nem is tudták(?), hogy már lassan huszadik éve itt lakunk a szomszédban, pedig az ünnepi üdvözlő lapokra ráírtam a címünket. Azzal a nagynénémmel még leveleztem is, akit ugyanúgy hívtak lány korában, mint engem.
Az igaz, hogy én sem mentem hozzájuk, mert éppen asztmás volt valamelyik gyerek, vagy építkeztünk, vagy vizsgaidőszak volt, vagy nem volt pénzem az útiköltségre. Nagyon-nagyon nehéz lett volna az utazást megoldani három kisgyerekkel egyedül.
Férjemet, pedig lehetetlenség volt rávenni arra, hogy elkísérjen.
Ő mindig kíméletlenül mérlegelt és mindenkiben talált valami kivetnivalót, amiért kerülte, vagy nem engedte közel magához.
Úgy élt, mint egy magányos farkas. Ez nem is lett volna baj, ha nem én lettem volna a felesége! Mert semmi nem állt tőlem olyan távol, minthogy - mint a felesége – én legyek a magányos "farkasné"! Ezért jártam úgy végül is, mint Kőmíves Kelemenné...
Ó, hogy mennyire nem vették észre állítólagos rokonaim soha, hogy lépten-nyomon elárulják magukat!
Mi az, amit mindenki tudott már akkor is - mindig is - csak én nem?
Miért kell erre a sok MIÉRTre a bíróságtól kérnem a választ és nem a rokonságtól?
*
- Micsoda szégyen, hogy a saját anyját derogál neki ápolni!
Zökkentett vissza apa megjegyzésével a jelenbe.
Ezt nekem mondta, aki minden nap ott jártam és törődtem anyával!
- Ide hiába jönnek, mert megmondom nekik, hogy míg mozogni tudok, ápolom a feleségem! Nem hagyom, hogy elvigyék, mert azzal csak megölik! Nekem kötelességem, hogy gondoskodjak róla! Én még tudom mi az a kötelesség nem úgy, mint...egyesek!
Ettől fogva ilyen típusú vitát provokált minden egyes alkalommal, amikor ott voltam. Ezért, már előre remegtem, ha hozzáfogtam a készülődéshez, hogy átmenjek hozzájuk.
Sírtam, ha mentem, sírtam, ha jöttem...
Canossát járatott velem mindkét családom. Miért? Miért?
Talán az iskola okozott nekik gondot?
Miért fáj az egy apának, ha tanult ember lesz a lánya?
Tudhatta volna: minél többet tudtam, minél több dologhoz értettem, annál többet tudtam rajtuk segíteni!
Annyiszor elmondtam, hogy már untam:
- Számomra csak annak a tudásnak van értelme, amit magam, családom és embertársaim hasznára tudok fordítani!
Mindent elkövettem, hogy érezzék: erről nem csak beszélek, hanem eszerint is élek! Ezek a segítségek nekem annyira természetesek voltak, hogy most nagy gondban vagyok, hogy visszaemlékezve fel tudjam sorolni melyek is voltak ezek…
De, most ismét be kell bizonyítanom, hogy a segítségnyújtás nekem tulajdonképpen életforma.
Bizonyság erre, hogy a szomszédoknak gyakran segítettem mindenféle kérelmeket, beadványokat megfogalmazni és legépelni.
Amikor még kicsik voltak a gyerekek, farsang előtt jelmezeket készítettem, - nemcsak nekik!
Az óvodának lepedőt szegtem, paplan- és párnahuzatokat varrtam.
Az iskolának függönyt szegtem, rendezvényekhez előkészítettem a tantermet, süteményt sütöttem; segítettem a kirándulásokon.
Úszásra kísértem gyerekeim osztályát, amikor majd két évig betegápolási- fizetés nélküli szabadságon voltam a legkisebbel.
Azért éreztem szükségét a segítségnek, mert a fiúk és a lányok külön-külön öltözőben zuhanyoztak, öltöztek, vetkőztek. A tanár, pedig nem lehetett egyszerre két helyen, ezért gondoskodtam arról, hogy mindenki hamar megszárítkozzon és felöltözzön. Külön odafigyeltem arra, hogy a hosszú hajú kislányok haja is megszáradjon.
Úgy vittem gyümölcsöt is, hogy mindenkinek jusson, mert tudtam jól fog esni nekik. (Termett eleget a kertünkben az öreg almafa, körtefa, meg a szőlő!)
Színházba kísérésben, kirándulásokon is ott voltam, segítettem mindenben, ahol csak tudtam!
Nyaranta, bukásra álló, reménytelennek tartott gyerekeket korrepetáltam és készítettem föl a javító- pótvizsgákra.
Azután, amikor lányunk elballagott, ki kapott az iskolától köszönetet, emléklapot? Az apukája!
Pedig itthon is inkább szálka volt férjem szemében minden ténykedésem, mert pénzt senkitől sem fogadtam el. Neki viszont csak az számított és számít munkának, amit megfizetnek, amiből meg tudtam volna élni!
Elhiszem, hogy nehéz egy ilyen embert fölvállalni, mint én vagyok. Nehéz a mai, elanyagiasodott világban megérteni azt, aki akkor is dolgozik, ha ezért nem kap pénzt, elismerést.
Ezért: megértettem azt is, hogy képtelen volt háztartásbeliként elviselni!
Engem is degradált, hogy olyan mértékben függök egy másik embertől, mintha gondnokságra szoruló, csökkent értékű ember lettem volna!
Az is biztos, hogy többnyire igaza volt, amikor az anyagiak miatt aggódott!
Amikor egyre csak szaporodtak a kifizetetlen számláink, kénytelen voltam megfogadni, hogy "ingyen" nem leszek senki segítségére a jövőben!
Annál is inkább, mert apa is tudta, hogy nem tudok elhelyezkedni.
Viszont azt is tudta és gyakran mondogatta, hogy
- Györgyinek nagyon jó állása van és karakánul mindenhol megállja a helyit! Neki nincs arra szüksége, hogy iskolába járjon, mert neki nem büdös a munka!
Még akkor is ezt mondogatta, amikor egy-egy, hiábavaló kilincselés után szomorúan átmentem. Minden jel arra utalt, hogy neki van igaza, mert hiába jártam álláshirdetésről álláshirdetésre, tőlem még a legújabb, legmodernebb ismeretek sem kellettek senkinek!
Általában iskolatitkári álláshirdetésekre jelentkeztem, vagy napközis nevelőnek. Az iskolatitkárihoz "túl képzett" voltam, a napközis nevelőihez, pedig nem volt diplomám...
Férjem is beajánlott egy-két helyre, ahol újra és újra kudarcot vallottam.
Az egyik alkalommal, amikor egy szakközépiskola könyvtárába szerettem volna bekerülni, - mivel nem volt még meg a diplomám és szabódtam, hogy már "csak" egy alapfokú nyelvvizsgát kell tennem ahhoz, hogy az andragógiai tárgy- és témakörbõl írt szakdolgozatomat megvédjem - az "üzemorvos" azzal tanácsolt el, hogy:
- „Idegbeteg, súlyos hypoaktivitásban szenved, mert a maga korában kóros agytevékenységre utal a tanulási mánia! Sürgősen kezeltesse magát!”
Ezek az alkalmak úgy értek, mint azt a bokszolót, akit újra, meg újra - szabálytalan ütésekkel - padlóra küldenek!
Amikor egy-egy "kómás" állapotból magamhoz tértem, ("kinőttek a szárnytollaim"), leültem a szövegszerkesztőhöz és valóságos esszéket írtam általam kompetensnek tartott személyeknek, politikusoknak. Minden esetben a "szabálytalan ütések" ellen szólaltam föl és olyan új "szabályokra" tettem javaslatot, amivel emberségesebbé lehetne tenni elembertelenedő életünket. Annyira mindennapos problémává vált számomra a teljes erkölcsi ellehetetlenülésem, hogy kezdtem úgy érezni magam a bőrömben, mint azok a negatív irodalmi hősök, akik képtelenek voltak kilátástalan helyzetükre megoldást találni...
*
A főiskolán is egyre elviselhetetlenebb volt számomra a légkör.
Ahogy közeledett a választások időpontja úgy vált a közhangulat meghatározójává.
A tanárok előadásaiból is egyértelműen kiérződött, hogy melyik politikai szekértáborhoz tartoznak.
Hiába kerültem föl egyik pesti tagozatra, mégis félévenként utaznom kellett egy-egy ilyen-olyan (pl: kommunikációs) tréningre az egyik balatoni szállodába. Ráadásul, olyan mértékben volt az önköltséges tréning kötelező, hogy nem mehettem(tünk) addig vizsgára, míg ezen részt nem vettem(tünk).
Az esedékes novemberi tréningre alig tudtam anya és apa miatt leutazni.
Apa ugyanis ödémás lett. A vizenyő a lábát hatalmas hurkává duzzasztotta, majd fölhúzódva a törzsére úgy felpuffadt, hogy nem tudott leülni tőle. Nemhogy anyát nem tudta ellátni, de már ő is ápolásra szorult.
Megkerestem Györgyit telefonon, hogy elmondjam neki, milyen újabb probléma van a szülei körül.
- Ha beteg, menjen kórházba! Te nem tudsz vele mit kezdeni! Vagy igen?
Ezzel a gúnyos kérdéssel fejezte be véleményét, majd sok, fontos munkájára hivatkozva letette a telefont.
Ismét elballagtam a családorvoshoz. Elmondtam mi a helyzet apával.
Azt hiszem ekkor beszéltem - a velem egykorú orvossal először arról, hogy főiskolára járok és lesz ez a tréning, ahova kötelező leutazni.
Borzasztóan szégyelltem magamat.
Zavaromban azt sem tudtam, hogyan mondjam el, hogy ötven évesen milyen "iskolás" gondjaim vannak.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
