|
TIBORCA története IV. 3.
Bóna Mária Ilona 2010.03.03. 12:32
Erre én, elmentem családorvosukhoz és ott kaptam - a házi beteggondozó hálózatról és szolgáltatásaikról - egy kiadványt. Ebben kikerestem a területileg illetékes csoportot és fölhívtam őket. Ugyan nem volt gyógytornászuk, sem pszichiáterük, de addig erősködtem, hogy megadták egy gyógytornász telefonját. Akit fölhívtam, majd megbeszéltem vele egy időpontot, amikor is együtt mentünk át "szüleimhez". Előző nap megpróbáltam apával elfogadtatni a dolgot, de iszonyú ordítással tiltakozott. Anya, pedig sírva jajveszékelt az ágyában, miközben össze-vissza csinálta magát. Összeszorított foggal, hulló könnyek közepette mosdattam meg és tettem tisztába. Akkor láttam, hogy mennyire lefogyott és összeaszott! Olyan lett, mint egy riadt kis madárka. Úgy sajnáltam, hogy a szívem majdnem beleszakadt! Legszívesebben magamhoz vettem volna, de apa kijelentette, hogy: - az nem a te kötelességöd, hanem Györgyié!
TIBORCA története
IV. f., 3. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Két ember élet-halál -harcának lettem részese
Másnap délelőtt fölhívott Györgyi telefonon. A szokásos:
- Na, mi van?
kérdése után elmeséltem neki: - Vettünk járókeretet Nándikával. Ha láttad volna, hogy mennyire örült anya a járókeretnek és milyen ügyesen rakosgatta a lábait! Azonban egy pillanat alatt összeesett, amikor apa elkezdett ordítozni! Én meg, ahogy utána nyúltam anyának, a hirtelen mozdulattól kiújult a gerincfájdalmam.
- Úgy kell neked!
válaszolta, majd folytatta:
- Megmondtam, hogy ne menj át! Nem a te dolgod őket ápolni! Nem vagy nővér, sem gyógytornász!
Erre én, elmentem családorvosukhoz és ott kaptam - a házi beteggondozó hálózatról és szolgáltatásaikról - egy kiadványt.
Ebben kikerestem a területileg illetékes csoportot és fölhívtam őket. Ugyan nem volt gyógytornászuk, sem pszichiáterük, de addig erősködtem, hogy megadták egy gyógytornász telefonját. Akit fölhívtam, majd megbeszéltem vele egy időpontot, amikor is együtt mentünk át "szüleimhez".
Előző nap megpróbáltam apával elfogadtatni a dolgot, de iszonyú ordítással tiltakozott. Anya, pedig sírva jajveszékelt az ágyában, miközben össze-vissza csinálta magát. Összeszorított foggal, hulló könnyek közepette mosdattam meg és tettem tisztába. Akkor láttam, hogy mennyire lefogyott és összeaszott!
Olyan lett, mint egy riadt kis madárka. Úgy sajnáltam, hogy a szívem majdnem beleszakadt! Legszívesebben magamhoz vettem volna, de apa kijelentette, hogy:
- az nem a te kötelességöd, hanem Györgyié!
Azt már nem mertem mondani, hogy én nem is kötelességből, hanem szeretetből tenném, mert eszembe jutott, hogy szeretetről soha nem lehetett szó közöttünk!
Ezen az estén is, mint minden alkalommal, mire eljutottunk odáig, hogy elrendeztem anyát, már beszélgetni is lehetett vele. Ilyenkor egyedül felült és vette volna a papucsát, hogy ha én elmegyek, ő is jön velem. Ilyenkor úgy mentem haza, hogy még az utcán is hallottam, amint kiabálva sír utánam!
Nem lehet szavakkal elmondani, hogy milyen lelkiállapotban hagytam őket ott - egymásnak!
Otthon azután - csupa féltésből - megígértették velem:
- Ha van egy kis eszed, akkor ezek után, soha többé be nem teszed a lábad "anyádék" házába!
Persze, képtelenség volt megállni. Hiszen a falakon keresztül, az éteren át is éreztem, hogy anya vár!
*
A gyógytornász hamar rájött arra, hogy lelki eredetű anya mozgásképtelensége és lemondta a kezelést.
Apa ünnepelt. Diadalmasan kijelentette:
- Megmondtam előre, hogy „az” nem kel ki többé abból az ágyból!
Ezt úgy kiabálta, mint egy halálos ítéletet. Ekkor jöttem arra rá, hogy itt két ember élet-halál harcának lettem ismét a részese.
Igaza lett Györgyinek, mert ő előre megmondta:
- Ha átmész, közénk állsz és te sem úszod meg, mert bűnhődniük kell!
Ezt a hozzáállást nagyon betegesnek és érthetetlennek tartottam, és ezért nem tudtam vele mit kezdeni.
Nem először fordult elő, hogy nem értettem apa és Györgyi észjárását!
Akárhányszor megpróbáltam áthangolni őket, mindig bumerángként pattantak le róluk szavaim, - úgy, hogy a legnagyobb jóindulattal kigondolt ötleteim is - ellenkező előjelet kapva, nekem okoztak gondot, fájdalmat.
Érdekes, hogy anyával könnyen és még beteg állapotában is egy hullámhosszon tudtunk lenni. Gyakran éreztem, hogy "egy húron pendülünk". (Azt hiszem, az volt a tragédiánk, hogy Györgyi nem örökölte anyja szenzibilitását.)
Anya nagyon szerette a tisztaságot maga körül, még betegen is. Ezért, jó volt őt tisztába tenni, megfürdetni, a haját megmosni, megfodrászolni. Szerencsére értettem hozzá, hiszen tőle lestem el a csinosítgatás fortélyait!
Úgy örült ilyenkor, olyan öröm volt nekem is, hogy közben el is felejtettem, hogy mennyi megoldatlan probléma tornyosul saját családomban, otthonomban!
Azt hiszem, ő lehetett volna a legjobb barátnőm! Kár, hogy a világ elvárta, „megkövetelte” tőle és tőlem az anya-gyerek kapcsolatot, pedig az nagyon nem ment nekünk.
Amikor kezdtem megszokni, hogy anyát délutánonként, esténként egy kicsit életre keltem, mindig történt valami, vagy apával, vagy Györgyi keresett meg, hogy
- el kell intézni anya elhelyezését!
Hamarosan, ellentmondást nem tűrőn kijelentette:
- Nem a te dolgod, hogy ápold!
Nem mertem ellentmondani, mert férjem örökösen azon aggodalmaskodott, hogy nem fogom tudni befejezni az iskolát, és végképpen nem tudok elhelyezkedni az ő elvárásai alapján.
Györgyi kijött hozzánk megbeszélni a hogyan továbbot.
Éreztem, hogy Nándinak imponál az a kíméletlen eltökéltség és határozottság, ahogy megpróbálja rendezni a problémát okozó szülei életét.
„Ez az, ami régen még engem is vonzóvá tett a szemében! Ez kell egy sikerorientált embernek!” - gondoltam magamban.
El is döntötték, hogy hova megyünk szociális otthon-nézőbe. Ott, azután "húgom" tárgyalt az illetékes ügyintézővel, otthonvezetővel. Sokszor majd elsüllyedtem szégyenemben, amikor aggályoskodtak:
- Nem szerencsés dolog szétszakítani két embert, akik fél évszázadot leéltek egymás mellett!
"Húgom" szemrebbenés nélkül kiteregette a családi szennyest és elmondta, hogyan
- „ölik egymást és mindkettő világ életében megérte a pénzét, az egyik jobbra- a másik balra ment örökké...”
Én csak annyit mondtam óvatosan:
- Valóban, egy házon belüli különélésben élnek régóta, de most apuka nagyon ragaszkodik a feleségéhez, meg az otthonához.
Érdekes, hogy a sok utazgatásra, ügyintézésre fordított idő miatt nem aggódott egyikőjük sem. Eszükbe sem jutott(?), hogy ez alatt otthon tanulhatnék, készülhetnék az éppen esedékes szigorlatokra...
Annál is inkább felesleges időtöltésnek tartottam az otthonban történő elhelyezés intézését, mert nekünk azonnal kellett volna valamilyen segítség, hogy be tudjam az iskolát fejezni.
Ezekben az intézményekben egy-két év (volt, ahol két-három év) várakozási időről beszéltek...
Ezért, nem értettem, hogy miért nem várhattunk még pár hónapot, míg befejezem az utolsó szemesztert is a főiskolán?
Úgy terheltek mindennel, mintha szakítópróbára ítéltek volna.
Olyan voltam, mint egy megnyesett szárnyú madár, akinek azonnal levágták a szárnytollát, mihelyt kinőtt és a nyesés után minduntalan földobtak, hogy repüljek. Amikor ez nem sikerült, azok gúnyolódtak, nevettek rajtam a legjobban, hogy "milyen szánalmas vagy"-ok, akik kezében ott csattogott az képletes "tollvágó olló".
Tekintettel arra, hogy én tartottam a kapcsolatot a családorvossal, a kerületi önkormányzat szociális osztályával, nekem kellett a mindenféle papírokat kitölteni, és az illetékesekkel aláíratni.
Az egész - általam felesleges tortúrának tartott - ügyintézés az én nevemen futott, pedig nagyon nehezen tudtam Györgyi és Nándi álláspontját képviselni.
Volt, ahol bizony elhatároltam magamat az egésztől.
Ekkor, fölajánlotta a szociális ügyintéző:
- Kössön betegápolási szerződést az önkormányzattal! Kap valamennyi illetményt is, de ami a legfontosabb, beszámítható a szolgálati időbe! Ez egyáltalán nem mindegy már az ön korában!
Megemlítettem otthon a lehetőséget először apának mondva el.
Ő rettenetesen megbántott ismét, mert kijelentette:
- Nincs arra szükség, hogy más nyerészkedjen rajta, úgyis én ápolom. Nekem miért nem jár érte az a pénz?
Észre sem vette közben apám, hogy a „nyerészkedő” éppen én, az állítólagos lánya lennék. Természetesen azt sem értette, hogy miért rohantam el olyan hirtelen… Most utólag elmondom: azért, mert majd megfulladtam az elfojtott zokogástól.
*
Ezt követő hétvégén Györgyi hirtelen ráért szombat délelőtt és kilátogatott a szülői házba.
Természetesen, nem jött hiába: mert amiért én olyan "tehetetlen" voltam, neki kellett aláíratni anyával az elhelyezési kérelmét.
Szegény, olyan riadtan nézett rám, miközben lánya fogta a kezét.
- Ne oda nézz, hanem ide!
Mordult rá Györgyi.
Ki kellett, hogy menjek a szobából. Látni sem akartam a jelenetet, mert annyira természetellenesnek tartottam! Annyira méltatlan volt pont a lányától, akit olyan nagyon megkülönböztetetten szeretett egész életében!
Majd, amikor Györgyi elment, odaültem az ágya mellé. Nem bírtam tovább a könnyeimet visszatartani. Ő fölemelte a kezét, olyan mozdulattal, mintha letörölné az arcomat és hónapok óta először megszólalt:
- Ne sírjál, nekem már úgyis mindegy! Úgyis hamarosan meghalok!
Apa jókedvűen jött be a sufniból. Örült, mert végre meglátogatta a lánya! Ha tudta volna, hogy miért?
Ha tudta volna, hogyan beszélt róla, róluk, a szüleiről mindenfelé az idegeneknek! Azt hiszem ő még ezt is megértette volna, mert ők is egy húron pendültek!
Hamarosan megjött a válasz az egyik otthonból és értesítettek a környezettanulmány időpontjáról. Amikor elmondtam apának, hogy kik fognak hozzájuk- látogatóba jönni és, hogy miért, rettenetes haragra gerjedt.
Megvádolt mindenféle gonoszsággal. Megvádolt azzal, hogy meg akarom ölni őket, mert nem vagyok képes kivárni, míg szép csendben meghalnak...
- Mert azt neked tudni kell - azzal, hogy elvitetitek: megölitek!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
