|
TIBORCA története IV. 1.
Bóna Mária Ilona 2010.03.03. 11:55
Vagyis, kénytelen voltam újra és újra vargabetűket tenni, mielőtt az eredeti életcélomhoz vezető útra térhettem volna! Égbekiáltó igazságtalanságként éltem meg azt, amit ezen a téren anya és apa elkövetett velem szemben, mert újra és újra olyan kényszerhelyzetet teremtettek számomra, melyben kényszercselekvésre kellett szánnom magam. Mert igenis megfosztottak: - a gyerekkoromtól és mindattól, ami gyermeki jogon járt volna nekem is,mint példáulaszülői szeretet, gondoskodás;- nem vállalták a taníttatásomat, megfosztva ezzel a továbbtanuláshoz, a szabad pályaválasztáshoz való jogomtól; - megfosztottak a saját keresetemhez való jogomtól,azzal, hogy "anyuka" az első, közös munkahelyünkön felvette a fizetésemet helyettem, majd amikor ez ellen fellázadtam,- megfosztottak az otthon nevezetű helyhez való jogomtól, azzal, hogy kizártak a lakásukból; - megfosztottak a szabad párválasztáshoz való jogomtól azzal, hogy kényszerhelyzetbe hozva, kényszerházasságot kellett kötnöm; TIBORCA története
IV. f., 1. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
„Mit csináltál mostanáig?”
Azt hittem, hogy az előző fejezetekben megfogalmazottakkal átugorhatom, kihagyhatom annak a négy gyötrelmes évnek a leírását, ami azóta is itt feszíti szívemet, lelkemet legbelül. Azóta is olyan az életem, mintha egyhelyben topognék, mert bármerre próbálok is nyitni, bármibe is szeretnék belekezdeni, minduntalan azt kérdezik tőlem: "Mit csináltál mostanáig?"
Mit is felelhetnék, amikor örökösen mások élték és élik az életemet - és arról olyan nagyon nehéz beszélni!
Tényleg, miért is kellett úgy élnem, mint egy jogfosztott rabszolgának, mint egy "törvényen kívüli zabigyereknek", miközben hivatalosan (papíron) voltak szüleim, testvérem, rokonaim…?
Hogyan is kezdődött?
Anyával a kapcsolatom csak akkor nem működött, ha gyermeki lélekkel fordultam felé, vagy közeledtem hozzá. Olyankor nagyon - bántó módon - elutasító tudott lenni.
Ezek az elutasítások már kora gyerekkoromban mély nyomot hagytak bennem, és nagyon szenvedtem tőle.
Éppen ezért – kezdetekben ösztönösen, majd tudatosan - kerültem azokat az élethelyzeteket, ahol a gyermeki kiszolgáltatottságom nyilvánvalóvá válhatott.
Például: nem sírtam, ha valamim fájt, vagy rosszul éreztem magam, vagy valamilyen hiányérzetem volt: éhség gyötört, vagy a tanyán, anyám-helyett-anyám-nagynéném mellett megtapasztalt melegség- biztonság- szeretet utáni hiábavaló vágyakozás miatt depresszióba estem.
Ilyenkor a munkába, a tanulásba menekültem.
Egyébként is mindig volt egy könyv, amit éppen olvastam. Így, az aktuális történet hőseinek élethelyzeteivel, konfliktusaival voltam elfoglalva. Gyakran, úgy tekintettem ezekre az irodalmi alakokra, mint modellekre.
Az ő problémamegoldó módszereiket alkalmaztam hasonló élethelyzetekben, többnyire sikerrel.
A tragikus hősöknél bántott fejlődésképtelenségük, ami miatt ellehetetlenültek, vagy meghaltak. Velük nem tudtam azonosulni, legfeljebb megszántam őket. Vagyis elgondolkoztam azon: én hogyan cselekednék az övékével azonos- vagy hasonló élethelyzetben.
Nagyon magányos voltam ifjúi éveiben.
Ez - igazi paradoxonként - elkísért egész életemben, mert mindig tagja voltam valamilyen iskolai, vagy munkahelyi "közösség"-nek.
Ezekben az alkalmi csoportokban mindig találtam egy-két barátnőt, vagy barátot, akikkel együtt készültünk a vizsgákra. Én általában az irodalmi és történelmi tételeket dolgoztam ki, míg társaim a matematikát, vagy a könyvvitelt.
Munkahelyeimet átmenetinek tekintettem, mert valójában soha nem mondtam le arról, hogy majd egyszer tanító leszek.
Nekem nem "nagyzási hóbortból" kellett volna a diploma, mint ahogy ezt annyiszor az arcomba vágták "szüleim" és kompetensék, hanem a t a n í t á s r a - n e v e l é s r e feljogosító okmánynak!
Mire megszereztem a főiskolai felvételihez szükséges érettségi bizonyítványt, már huszonnyolc éves voltam és ismét férjes asszony.
Vagyis, kénytelen voltam újra és újra vargabetűket tenni, mielőtt az eredeti életcélomhoz vezető útra térhettem volna! Égbekiáltó igazságtalanságként éltem meg azt, amit ezen a téren anya és apa elkövetett velem szemben, mert újra és újra olyan kényszerhelyzetet teremtettek számomra, melyben kényszercselekvésre kellett szánnom magam.
Például, férjhez kellett mennem ismét és ismét.
Valósággal túladtak rajtam, minden alkalommal, mint egy ingyen-rabszolgán. Csakhogy ezzel olyan mértékben szolgáltattak ki férjeimnek, hogy ezen a kiszolgáltatottságomon soha ne legyen lehetőségem változtatni!
A mai napig még azt is elvitatja mindenki tőlem, hogy feltegyem a kérdést: miért?
Miért üldözött el a "szülői házból" az, akit "édesanyámnak" és "édesapámnak" tudtam?
Miért tart "egyetlen testvérem" a "legszemetebb ember"-nek a világon, amiért ápoltam a közösnek hitt szüleinket?
Bármit tettem, ha a szívemet kitépve kitettem eléjük, akkor sem voltam nekik soha elég jó, mintha már a fogantatásommal egy időben megkérdőjeleződött volna létezésemmel együtt minden cselekvésem, történésem!
Miért?
Miért használhatták "szülői" státuszukat arra, hogy elszigeteljenek minden jogom gyakorlásától?
Mert igenis megfosztottak:
- a gyerekkoromtól és mindattól, ami gyermeki jogon járt volna nekem is,mint példáulaszülői szeretet, gondoskodás;
- nem vállalták a taníttatásomat, megfosztva ezzel a továbbtanuláshoz, a szabad pályaválasztáshoz való jogomtól;
- megfosztottak a saját keresetemhez való jogomtól,azzal, hogy "anyuka" az első, közös munkahelyünkön felvette a fizetésemet helyettem, majd amikor ez ellen fellázadtam,
- megfosztottak az otthon nevezetű helyhez való jogomtól, azzal, hogy kizártak a lakásukból;
- megfosztottak a szabad párválasztáshoz való jogomtól azzal, hogy kényszerhelyzetbe hozva, kényszerházasságot kellett kötnöm;
- megfosztottak a szabad vallásgyakorlás jogától, azzal hogy elhallgatták megkeresztelésemet és körülményeit;
- megfosztottak a rokonokkal való kapcsolattartáshoz való jogomtól, ezen belül a gyászhoz való jogomtól - azzal, hogy mindenkitől elszigetelve és minden információtól elzárva "tartottak";
- gyermekeimet is megfosztották a nagyszülőkhöz, rokonokhoz való joguktól - azzal, hogy soha nem tekintették őket unokáiknak, ugyanakkor elfoglalták a vér szerinti nagyszülők helyét.
Úgy éltem "Apukával", "Anyukával" és Györgyivel egy "családban", mint egy törvénytelen gyerek, akkor, amikor már a magyar törvényekből törölték ezt a jogi formulát.
Miérttehetik meg még mindig, hogy egyfajta családon belüli "törvénytelenként" kezeljenek?
Miért kellett és kell eltűrnöm, hogy nem ismerhetem meg a család múltját, történetét?
Miért írhatta nekem Györgyi - apa halála után - azt, hogy "..örülhetnél, hogy a papa a nevére vett... soha nem tudtál beilleszkedni a családba..."!
Tessék ezt megértetni egy olyan emberrel, akinek része volt a feltétel nélküli szülői szeretetben és része van az igazi, testvéri összefogásban és szeretetben!
Mert ezek miatt - a második házasságomba bezárulva - örökösen magyarázkodásra kényszerültem és kényszerülök.
Ezt is tudtam előre, hogy így lesz!
Ezért sem akartam soha férjhez menni, mert féltem, hogy képtelen leszek megértetni bárkivel is azt, amit én sem értek...
Amikor Bercze Janával összeházasodtunk, úgy tudtam, hogy árva. Azután, amikor a házasságkötésünk után az arcomba vágta, hogy nem is igaz, mert neki van anyja, apja és még testvérei is vannak - már tudtam, hogy ezzel az egyetlen érv dőlt meg, ami amellett szólt, hogy hozzámehetek feleségül.
Ettől fogva éreztem, hogy csak idő kérdése, mikor válik elviselhetetlenné számomra - az örökös magyarázkodások miatt is - a házastársi kapcsolat.
Az alkoholizálása is azért válhatott szenvedélybetegséggé, mert akkor a külvilágban annyi, érthetetlen társadalmi jelenséget és történést kellett volna megértenie, ami már elviselhetetlen mértékűvé fokozódott azzal a "terheltséggel", amit én jelentettem neki.
Nem véletlenül éreztem annak idején felelősnek magam miatta.
Második házasságkötésem előtt hiába határoztam el, hogy addig nem kötök újabb házasságot, míg meg nem bizonyosodok arról, hogy a másik képes úgy szeretni, hogy életem nagy t i t k á r ó l lehet vele beszélni!
Hiába gondoltam ki az előrelátó döntésemet, ha a körülmények kényszerétől hajszoltan ismét kénytelen voltam úgy fejest ugrani valamibe, hogy nem volt időm előtte megtanulni "úszni".
Hamarosan szembesültem azzal a ténnyel is, hogy Farkas Nándor még úgy sem tud "úszni", mint én!
Nem volt más választásom, mint az, hogy miközben fuldokolva kapálództam az életben maradásomért, őt is próbáltam megtanítani a túlélési- felszínen maradási stratégiákra.
Erőt adott az összetartozás érzése és a kölcsönösnek hitt szeretet reménye.
Az én „páromról” azonban éppen akkor derült ki mindig, hogy nem képes erre az érzésre irántam, amikor a legnagyobb bajban voltam és a legnagyobb szükségem lett volna a megértő, megerősítő szeretetére…
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
