|
TIBORCA történe III. 26.
Bóna Mária Ilona 2010.02.26. 15:27
Hozzá is láttam, hogy a hurkokat föllazítva, megszabadítom a fákat a rissz-rossz kötéltől. Megdöbbenve láttam, hogy idő közben úgy belenőtt a kötél mindkét helyen a fa testébe, hogy már nem lehetett - csak úgy egyszerűen levenni. Elvágtam tőben a kötelet, mert csak a fa roncsolásával tudtam volna tőle megszabadítani. Inkább hagytam, nem faragtam ki, de rettenetes lelkiismeret-furdalást éreztem. ... Ilyen jármot kényszerült apa is szövőgyári munkásként viselni. Apát is szerettem volna megszabadítani tőle. Minél jobban próbáltam megszabadítani a proletáröntudatától, annál jobban kezdtem rajta is észrevenni a kiütköző félelem jegyeit. ... December 5-én volt a díjkiosztó. Szerettem volna neki megmutatni az emléklapot, de halogattam a dolgot. Azután, amikor végre rászántam magamat és átvittem a kézirattal együtt, akkor már későn volt. Apa holtan ült, - ökölbe szorított kezekkel, a kopott kékre mosott munkásruhájában - a kedvenc foteljében. Szégyenkezve dobtam félre a kéziratot, mert akkor értettem meg, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki kérdéseimmel, melyekkel feszegettem azt a húsába vájódott, rohadt "jármot"! Nem vettem észre - ugyanúgy, mint a fák a szárítókötél hurkától - hogy már soha nem szabadulhat meg tőle! TIBORCA története
III. f., 26. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A felfelé nyíló kapuk zárva maradtak
Visszatérve történetemhez, amikor ismét kísérletet tettem arra, hogy (Goethét idézve, szabadon) kinyissam a felfelé nyíló kapukat: számos, utamat záró falat kellett lebontanom még a főiskolán is, miközben számos „vihar” keletkezett körülöttem minden egyes próbálkozásom alkalmával.
Ezekkel már megtanultam együtt élni eddigi életemben, hiszen csakis erről szólt.
A stratégiám mindig az volt, hogy első lépésben megerősítsem azt a falat, amelyen állok.
Második lépésben már biztonsággal felemelhettem volna magamhoz az „alattam” lévőket.
Majdnem mindig itt akadtam el. Példa erre egész eddigi életem.
Ez a törekvésem "anyukáékkal" kapcsolatban is meghiúsult, mert nekik létfontosságú menedék lett az az anyagi- és szellemi leépültség amiben a második világháború után, de legfőképpen az 1956-os forradalom eltiprása után éltek.
Amikor rájöttem, hogy nekik ez az évszázados visszalépés egzisztenciális életükben az életbenmaradás záloga - és hallani sem akarnak másfajta életfelfogásról, életformáról - akkor határoztam el, hogy megtanítom őket emlékezni.
MIÉRT? Miért éppen ők kapálództak a legjobban ellene? Ők, akik már egyszer, a háború előtt megmutatták, hogy képesek a polgárosodásra, most a rendszerváltozáskor nekik kellett volna megmutatni a HOGYAN-t!
Sajnos, ez nem sikerült. Azt hiszem, olyan hosszú idő telt el a hazugságok jegyében, hogy már nem is emlékeztek másra! Nagyon fájt, hogy soha nem meséltek gyerekkorukról, szüleikről, családi múltjukról, vagyis: elhallgatták családi gyökereiket. Ez az elhallgatás a leghatékonyabb módja a hagyományok- a nemzeti- és nemzetiségi kultúra gyökeres kihalásának.
Minél jobban igyekeztem rávenni őket arra, hogy meséljenek az ifjúságukról, annál nagyobb "vihart" gerjesztettek körülöttem, maguk körül, hogy majdnem maga alá temetett engem is a ledőlő "fal". Itt Goethe azon gondolatára utalok, amelyet az előző részben idéztem, de most is ide másolom emlékeztetőeül:
"Legjobban a fatális polgári viszonyok ingerelnek. Éppoly bölcsen tudom, hogy mint bárki, mennyire szükséges és mennyi előnyt jelent nekem is a rendek közötti különbség, de hát ne álljon az utamba..." Jelentése: a kapuknak lefelé zárva kell maradniuk. Felfelé viszont ki kell nyílniuk. Goethe sem gondolhatott arra, hogy a felfelé vezető utat lezáró falat széttörje, mert attól félt, hogy a viharban ledőlne az a fal is, amely őt magát az alatta levő néptől elválasztotta. A magyar valóságban - a saját társadalmi státuszom egészen más volt, mint az övé. Az 1990 előtti osztálytársadalom is kitermelte a maga elitjét, ami hasonlatos volt a „rendek közötti különbséghez”.
*
1990 után megszűnt az osztálytársadalom és úgy látszott, hogy a munkásságnak és a paraszságnak a magyar társadalomban az addig elfoglalt helye gyökeresen megváltozik.
Róluk: a gyár-privatizálások után, a tömegesen utcára kerülő „munkásosztály”-hoz tartozókról, újra és újra az a kép ötlik fel bennem, amikor az amerikai polgárháborúban, a rabszolgák felszabadítását követően ellepték az utakat a „gondoskodó” gazda nélkül maradt rabszolgák. „Az emberéletben bekövetkezett veszteség és az anyagi kár hatalmas volt. A legnagyobb változást az jelentette, hogy megszűnt a rabszolgaság, és vele az abból élő rendszer. Megszüntetésével úgy látszott, hogy a feketéknek az amerikai társadalomban elfoglalt helye gyökeresen megváltozik. Ennek a reménynek a megvalósulásáig azonban majdnem egy teljes évszázadot kellett még várni.” Ez egy idézet a Cambridge Enciklopédiából, melyben a megfogalmazott gondolattal párhuzamot szeretnék vonni a rabszolgatartó proletárdiktatúra és az amerikai rabszolgatartó társadalom között.
A tömegesen munkanélkülivé válók ugyanúgy visszasírják „Kádár-atyuska” „gondoskodó” államát, mint a „felszabadított” amerikai rabszolgák a róluk „gondoskodó” munkaadóikat! Ennek felismerését követően igyekeztem mindent elkövetni, hogy nálunk ne száz évet vegyen igénybe a munkásság és parasztság életének jobbra fordulása, hanem a közeli jövőben megtörténjen az!
Azért lett volna oly fontos, hogy – a régi-új hatalmi elitet kiszolgáló - értelmiségi réteg (rendek) befogadjon, miután megszereztem hozzá a jogosítványt, vagyis, a diplomát!
Tudtam, hogy csak akkor szerezhetek érvényt annak a meggyőződésemnek, hogy meg kell tanítani ezt a népcsoportot régi-új identitására! Meg kell teremteni azokat a helyeket ismét, ahol (a már osztálynélküli) egyén megismerheti saját egyéni értékeit, amellyel kialakíthatja saját alkalmazkodási életképességét, ami alapja lehet minden további elsajátításnak, tanulásnak. Szüleim és gyermekeik korosztálya azonban már teljességgel képtelennek bizonyult erre. (Később rájöttem, hogy nem csak ők…)
*
Miközben e sorokat írom, eszembe jutott egy nyári élményem.
Pár évvel ezelőtt kötelet feszítettem ki a fűzfa és a barackfa között a kertünkben. Hevenyészve, az ideiglenesség biztos tudatában hurkoltam a kötelet a faágra, mert elég rossz minőségű volt a kötél és terveztem egy igazi ruhaszárító állvány beszerzését.
Közben telt-múlt az idő és csak nem futotta új szárító alkalmatosságra.
A kötél maradt.
A nyáron azután, teregetés közben, - amint átvetettem rajta a tiszta ágyneműt - a kötél leszakadt.
Bizony, közben annyira elhasználódott, hogy nem volt egy ép szakasz rajta.
Hozzá is láttam, hogy a hurkokat föllazítva, megszabadítom a fákat a rissz-rossz kötéltől. Megdöbbenve láttam, hogy idő közben úgy belenőtt a kötél mindkét helyen a fa testébe, hogy már nem lehetett - csak úgy egyszerűen levenni. Elvágtam tőben a kötelet, mert csak a fa roncsolásával tudtam volna tőle megszabadítani.
Inkább hagytam, nem faragtam ki, de rettenetes lelkiismeret-furdalást éreztem.
*
Az előzőekben már említett, Tudósítás Magyarországról: életformák és életstratégiák... című szociográfiámban, "Katalin, a politizáló anya-pedagógus" című fejezetben a következőket írtam:
"...Nincs erkölcsi alapunk megvetni azokat, akik "járomba" hajtva fejüket, keményen dolgozva az éhbérért egy életen át - továbbélték és adták az Életet! Ezt az Életet tisztelnünk kell, mert igen is nekik köszönhető, hogy még létezik olyan ország Európa szívében, hogy Magyarország!..."
Ilyen jármot kényszerült apa is szövőgyári munkásként viselni. A kontraszelekcióval a hatalom engem is bele akart kényszeríteni. Amiért egész életemben tiltakoztam viselése ellen, 1990-től nem lett volna nehéz levetni.
Apát is szerettem volna megszabadítani tőle. Először "leaggattam" róla a „Kiváló Dolgozó” kitüntetéseit, hátha úgy könnyebb lesz.
Próbáltam meggyőzni arról őt is: nem szívességet tettek neki a "hatalom" emberei azzal, hogy érdeme szerint értékelték és elismerték szakmai tudását, munkájának szeretetét és kötelességtudását, amivel végigdolgozta teljesítménybérben, mint szövőmester a fél életét!
Minél jobban próbáltam megszabadítani a proletáröntudatától, annál jobban kezdtem rajta is észrevenni a kiütköző félelem jegyeit.
De én nem kíméltem. Újra és újra emlékeztettem arra a csinos, jó megjelenésű, ambiciózus, fiatal úriemberre, aki a háború előtt volt. Tettem ezt azért, mert azt hittem megőrzött valamit ifjúi önmagából, amit csak értő módon elő kell hívni, mint egy régi fényképfelvételt!
Ez, bizony nem így működik a magyar emberek lelkében!
A szóban forgó szociográfiával éppen akkoriban középdíjat nyertem. December 5-én volt a díjkiosztó. Szerettem volna neki megmutatni az emléklapot, de halogattam a dolgot.
Azután, amikor végre rászántam magamat és átvittem a kézirattal együtt, akkor már későn volt. Apa holtan ült, - ökölbe szorított kezekkel, a kopott kékre mosott munkásruhájában - a kedvenc foteljében. Szégyenkezve dobtam félre a kéziratot, mert akkor értettem meg, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki kérdéseimmel, melyekkel feszegettem azt a húsába vájódott, rohadt "jármot"!
Nem vettem észre - ugyanúgy, mint a fák a szárítókötél hurkától - hogy már soha nem szabadulhat meg tőle!
Anya is 1998-ban halt meg, csak ő fél évvel korábban. Ő mindig is "szabad ember" volt. Mégsem irigyeltem azt a "szabadságot", mert örökös betegeskedéssel váltotta meg. Szerettem volna vele is békességben élni - legalább öregségében - de ahhoz a feltételeket korábban kellett volna megteremteni.
Fáj, ahogy elment...
Györgyi úgy tudja, hogy fölöttem áll. Szeretném őt ebben megerősíteni. Valóban fölöttem áll, mert neki nem kellett úgy megélnie életét, mint egy apátlan, anyátlan árvának!
Bóna Mária Ilona
- Vége a III. fejezetnek -
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
