| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 10. A főnemesség |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 10. A főnemesség
Benedek Elek 2010.02.26. 11:52
... valóságos küzdelem foly Timotheus zalai főesperes miatt, kit IV. Orbán pápa zágrábi püspökké akar tenni. Közben IV. Orbán meghal s utódja IV. Kelemen hajthatatlan marad, Tudjuk, hogy az oroszlán nem küzd férgekkel, és a sas nem támad verebekre. És te, nagyságos fejedelem, mégis annyira fáradsz abban, hogy egy püspöködet letaszítod? A miket szemére hánysz, föltéve, hogy mind igaz, nem róhatók föl neki, mert nem maga teremtette magát, hanem az Isten;... Ez a levél diadalra juttatja a nép fiának ügyét, s a főpapok rendjébe emelkedik Timotheus, illetőleg a főurak közé, mert hiszen a püspöki széket mind urak töltötték be, köztük nem egy olyan, a ki méltatlan volt erre.... A megye tehát kezdetben demokratikus jellegű intézmény, a gyüléseken szava van a népnek is s az ő sorából is emelkednek egyesek előkelő megyei tisztségre. Vannak egyházi és világi főurak, vannak köznemesek, városi polgárok és vannak - jobbágyok. Ez utóbbi nevezet alatt elfér mind a köznép. Itt kezdődik a népnek az igazi története. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
A főnemesség.
A második honalapítás. - A főnemesség féktelenkedése. - Kun László szekere. -
Timótheus püspök. - Levél az egyenlőségről. - A megyei önkormányzat. -
Várjobbágyok nemesítése. - A jobbágy.
Képzeljük, hogy az ország minden folyója egyszerre kicsap a medréből s a fékevesztett ár elsöpör városokat, falvakat, embert és állatot: ehhez hasonlatos volt a tatárjárás. Nehány szerencsésebb fekvésű vidék, itt-ott egy-egy város, falú, kikerüli a szörnyű katasztrófát, de ezek is megsínylik, mert az árvízhajtotta nép ösztönszerűleg oda menekűl, hol még talál egy talpalatnyi száraz helyet. Az Alföld: egy nagy pusztaság, vadak tanyáznak, s élősködnek a hulladékokon, a holtak csontjain. Tizenöt napi járó földön - mondja egyik krónikás - nem lehetett élő embert találni s abban a mondásban sincs semmi túlzás, hogy »Krisztus ideje óta nem volt ily csapás és nyomorúság egy országon sem, mint akkor Magyarországon«. Hozzá tehetjük, hogy az azóta lefolyt hatszáz esztendő sem mutat föl ekkora csapást. A mohácsi vész sem mérhető ehhez. A Dunántúl s a Felvidék aránylag keveset szenvedett a tatárjárástól, de az ország többi része »siralom völgye« lett. Nem csoda, ha mind e mái napig kitörűlhetetlen nyomot hagytak a nép lelkében a tatárjárás iszonyatosságai. A magyar nép ezer éves történetében egyetlen egy esemény sincs, mely oly bőséges anyagot szolgáltatott volna a népnek monda- és meseköltésre, mint a tatárjárás, mely azután is, hogy elmúlt, évekig félelemben tartotta a lelkét, mint a nehéz, rossz álom, hátha ismétlődik.
Midőn IV. Béla nehány hívével visszatér az országba, a nyomorúlt, kiéhezett nép, a remény és aggodalom vegyes érzelmeivel szívében, félénken, bátortalanul szállingózik elé a rengetek erdők, a nádasok rejtekeiből. Király és nagyúr, köznemes és paraszt: egyek most a nyomorúságban. Érthető izgatottsággal, nyugtalanító aggodalmak közt indúl a nagy munka: a második honalapítás. Mint mikor szénagyűjtés, aratás idején állandóan eső fenyegeti a gazdaembert s kettőzött erővel, szorgalommal dolgozik, hogy összegyűjtse, födél alá hordja Isten áldását, mielőtt az eső meglepné: így dolgozott akkor a király is, a nép is, lázas munkája közben folyton kelet felé tekintgetett, vajjon nem jön-e a tatár.
IV. Bélát méltán nevezik a hon második megalapítójának. Természetesen, hogy e nagy munkát végbevihesse, szakítania kellett a tatárjárás előtt követett politikájával. Ki kellett engesztelnie a főurakat. Annak most már nem volt értelme, hogy folytassa a könnyelműen elajándékozott uradalmak visszavételét, ellenkezőleg éppen adományozásokkal kellett magához édesgetnie az urakat. Óriási területeket tett gazdátlanná a tatárjárás: volt, amiből adományozzon. S mert a maga erejéből nem tehette, örülnie kellett, ha az urak várakat építenek az ország védelmére. Hogy e várak majd nagy részt rablófészkekké lesznek, honnan az elbizakodott főurak daczolnak a királylyal s rabolják, fosztogatják, sanyargatják a népet s a köznemességet: ilyen messzire nem nézhetett s ha látta is a kényszerű helyzet szomorú következéseit, a tatárjárás megújulható veszedelme közt alig tehetett mást, mint hogy az urak hatalmát növelje a királyi hatalom rovására, előreláthatóan súlyosbítván ezzel a földnépének állapotát is.
Várakat kellett építeni. Városokat és falukat ujra teremteni. A puszta földet ujra benépesíteni. A tatárjárás szörnyen megdézsmálta a lakosságot. A népek ezreit hurczolta el vagy mészárolta le a tatár, s a tatárjárás után is ezrek meg ezrek pusztúltak el éhhalállal. Most már végrehajthatja a kunok betelepítését is: van hely elég, hová letelepítse, legeltethetik nyájaikat, nem tesznek kárt a szomszédok vetéseiben. És jőnek mindenfelől az idegen népek, kiket maga Béla hív be, ad nekik földet, elegendőt, mindenféle kedvezésekben részesíti őket. Különösen nagy gondja van a városokra. Nagy szabadságokat és kiváltságokat ád a városoknak és idegenből jött polgáraiknak, kedvez nekik, néhol a magyarság rovására.
A régi várszerkezet felbomlik, amint a király kénytelen a tehetősebb urakkal építtetni várat, nemcsak, de a királyi várak jó részét is átengedni a hozzája tartozó földekkel együtt. Ezzel együtt jár, természetesen, az is, hogy a várnépek is más gazdát kapnak: a király helyett főnemeseket. A hadierő, melylyel a király közvetlen rendelkezik, megcsappan: az egyházi és világi főurak kezében a nép. Csakhamar tapasztalnia kell, hogy a főnemességé a hatalom s tűrnie kell egyesek garázdálkozásait. Most ez, majd az foglalja el a más birtokát, egy-egy hatalmas főur egész vidék népét sanyargatja, rabolja s a királynak nincs annyi hatalma, hogy a garázdálkodót megfékezze. Az egyház sem nagyon tiszteli a királyi tekintélyt s pld. a veszprémi káptalan a király megkérdezése nélkül választott püspököt. S növeli ezt az áldatlan helyzetet még a meghasonlás is, mely a király és fia, István közt kitört. Apa és fia egymás ellen viselnek háborút, s mint rendesen, az urak két táborra oszlanak: kiki oda szegődik, ahonnét többet remélhet. Egyiktől a másikhoz menekűlnek, ha valami vétséget követnek el s büntetés helyett megjutalmazzák a bűnöst.
A törvénynek jó formán semmi ereje. IV. Béla 1267-iki törvénye, melyet fiaival, Istvánnal és Bélával együtt állít ki, valóképpen az aranybulla megújítása, de nincs, aki végrehajtsa. Aztán kecskére bízta a káposztát. Míg az aranybulla a nemességet meg akarja védeni a főurak ellen, ez a törvény már egyenesen kiköti, hogy csak a »bárók« jelenlétében (így nevezi a főurakat) lehet itélni pörös ügyekben. S mert nemcsak a király birtokaiból foglaltak el önkényesen, de a király számára is a nemesekéből, a törvény kölcsönösen megadja a birtokvisszavétel jogát, királynak és nemesnek egyaránt. És ha nemes ember örökös nélkűl hal meg, addig nem szabad eladományozni a birtokot, míg az egész rokonságot a király elé nem idézték, de a király ismét csak a bárók jelenlétében dönthet a birtok sorsa fölött. A nemes embert feloldja a törvény ama sérelmes kötelesség alól, hogy irásban adja be ügyét a kanczelláriához. A király nem követelhet adót a nemesek népeitől. Sem ő, sem udvara nem szállhat be a nemeshez; ha beszáll, fizetnie kell az ellátásért. Támadó háborúba nem köteles kisérni a királyt a nemes ember s arra sem kényszerítheti, hogy őt vagy fiait vagy másokat szolgáljon. Végezetűl: az esztergomi érsek egyházi büntetése sújtja a törvény megszegőjét.
Kényszerhelyzet teremtette e törvényt. Két király van egyszerre, egyik sem igazi úr az országában, de még a maga területén sem. Mindkettő a hatalmas uraktól függ, kik ma ehhez, holnap ahhoz pártolnak. A fiu háborút indít apja ellen s midőn kibékülnek, ebben a békében sincs áldás. Mi van e békében? Hogy nem csábítják el egymástól a »bárókat«, nem szednek adót egymás birtokán, az apa nem száll meg a fia hivéhez s ha mégis megszáll, fizet is érette. Ugyanígy a fiú. Csupán a paraszt kivétel: ezt telepíthetik egyik király területéről a másikéra.
A királyi tekintély sülyedéséről, valóságos megalázásáról tanuskodik nemcsak az 1267-iki törvény, de az apa és fiú között kötött béke is. Csak külszínre egy az ország, valójában ketté szakadott s a békekötés után is mindkét király azon igyekszik, hogy mennél több hivet szerezzen magának s csalogassa el a másiktól. Az oktalan versenygés újabb meg újabb adományozásokra kényszeríti őket s a főurak már nemcsak nagy uradalmakat, egész kerületeket kapnak adományúl, de az adományos birtokkal örökös méltóságokat is. S míg a Szent István-féle alkotmány szerint a birtok nagysága nem tesz külömbséget nemes és nemes ember közt jogok és kiváltságok dolgában, az örökös czímek és méltóságok adományozásával teljesen kiválik a főurak rendje a köznemesek rendjéből. A »báró« és »comes« czímek mellett sokan kapnak báni, vajdai, sőt nádori czímeket is, a nélkül, hogy a czímeknek megfelelő tisztet viseltek volna. Az igazságszolgáltatás a kezökbe kerűl s mert ők rendelkeznek a haderő nagy részével, büntetlenűl nyomhatják el a nemzet szabad tagjait, a náluknál gyengébbeket, meggátolják a törvények, nemkülönben a rájuk kedvezőtlen itélet végrehajtását. Erőszakkal veszik el a köznemesek birtokát vagy kényszerítik a birtok eladására s ugyanakkor a birtokától megfosztott nemest letaszítják a várjobbágyok vagy várnépek közé, hogy így szolgáikká tehessék. Már az aranybulla kikötötte volt, hogy az eladományozott várbirtokon lakó várjobbágyok és népek a Szent István király adta szabadságban maradjanak, a főurak azonban, amint kezükre kapták a birtokot, önkényesen rendelkeztek a rajta lakó népekkel is, s az eredetileg királyi, illetőleg várispáni hatóságot úri hatósággá változtatják. De másfelől tényleg kiváltságlevelet kapnak egyesek, melynek értelmében a birtokaikon lakó, személyükben szabad emberek fölött, milyenek a szabad parasztok és vendégek, törvénykezési joguk van, melybe nincs beleszólása sem várispánnak, sem nádornak. Az első Árpádok idejében csak egyes főpapok nyertek ily nagy kiváltságot, az arany bulla óta azonban a világi urak is, sőt némelyek még abban a kiváltságban is részesűltek más szabadok fölött, hogy az ő ügyükben egyedűl a király mondhatott itéletet, nem idézhették a nádor itélő széke elé.
Az ehhez hasonló kiváltságok adományozása sürün fordul elő IV. Béla s általában az utolsó Árpádok idejében. A Frangepánokat, kik a tatárjáráskor valóban nagy hüséggel és pénzbeli áldozattal támogatták, részeseivé teszi »a magyar királyság dicső főurai minden jogának, méltóságának, szabadságának és kiváltságának«, helyet ad nekik a tanácsban. Nemcsak őket, kik segitették, hanem utódaikat is. És örök időkre azzal a kiváltsággal ruházza föl e családot, hogy udvarának és országának semmiféle birája meg világi méltósága sem személyük, sem mostani és leendő birtokuk fölött ne itélkezhessen, egyedül a király. Hasonló kiváltságot ad IV. Béla fia, V. István, 1272-ben István trencséni ispánnak, a királyné főlovászmesterének. E kiváltság levél szerint, melyet később IV. vagy Kun László is megerősit, »az ő népei és a szásztói egyház népe fölött - melynek ő patronusa - István »mester« személyén kivül sem a nádor, sem a királyi udvar birája, sem az abauji, sem a nógrádi ispánok, sem más birák és ispánok ne biráskodhassanak, hanem ő maga itéljen e népek minden ügyeiben.«
Egész vármegyéket is adományoznak örök birtokul, igy IV. Béla az Aba nemzetségből való Lőrincznek, asztalnokai mesterének Locsmánd megyét Lánzsér várával. A várjobbágyok ugyanazt a szolgálatot kötelesek teljesíteni, mint a királynak, mikor övé volt a vár, de az adománylevél egyben meg is engedi nekik a szabad költözködést. Csák bán Bakony megyét kapja, mint örökös főispán, Lipót, testvérének, Trusleff ispánnak halála után, Semptét, azzal a kikötéssel, hogy el nem adhatja ugyan, de halála esetén testvérei vagy rokonai öröklik. És igy tovább.
Előttünk áll a hatalmas birtok-arisztokráczia, a főnemesség mint külön rend, szertelen nagy kiváltságokkal, a király meg gyönge hatalommal, kevés jövedelemmel. A köznemesség és a nép meg úgy szólván védtelenül türi az elbizakodott urak hatalmaskodásait. A törvénytelenség, erőszakoskodás, a gyöngébbek kifosztása, sanyargatása közönségessé válik, különösen Kun László és III. Endre idejében. Már az az áldatlan viszony, mely IV. Béla és István fia közt volt, sürü alkalmat nyujtott a nagy urak féktelenkedéseire, kik közül többen közönséges rablók módjára fosztogatták a népet, s mint valami kis királyok, háborut viseltek egymás ellen; várakat, birtokokat foglaltak el. Igy foglalta el Csák István Tatát a benczésektől, ugyanigy Márton ispán és fiai Tátika várát, ahol a veszprémi püspök kincstára volt. A kincstárt kifosztották, az egyház népeit kegyetlenül zsarolták, s mikor a király törvény elé idézte, a fiához menekültek. Tul a Dunán Henrik báró, a Németujvári család megalapitója, egy kis hadsereggel pusztitott, rabolt s a királynak, V. Istvánnak nem volt arra való ereje, hogy megfékezze. Különösen a kiskoru Kun László idejében zavartalanul üzhette rablásait. Majd a Németujváriak és Csákok egymás ellen viselnek háborut. Németujvári István horvát bán elfoglalja a zágrábi püspökséget s a dézsmaszedéssel és mindenféle sanyargatással földönfutóvá teszi a népet. Kun Lászlót gyermekkorában egy főur bottal veri meg, Béla herczeget pedig Németujvári Henrik bán és társai megölik. Főként a Csákok és Németujváriak visznek nagy szerepet. Rengeteg nagy birtok van a kezükön. Németujvári István egymaga harczol Albrecht osztrák herczeg ellen s teheti, mert királyi hadserege van a saját népéből. Hasonlókép Csák Máté egymaga 8000 vitézzel megy hadba a cseh király ellen. Ő is tehette: harmincz vára volt s tizenkét megyében birtoka.
Az utolsó Árpádok korából való okmányok, följegyzések az erőszakosságnak, a nyilvános fosztogatásnak számtalan emlékét őrizték meg. A Németujváriak vezettek a rablásban. Mindegy nekik: egyházi és világi birtok. Az esztergomi, győri, veszprémi püspökségek s a pannonhalmi monostor falvait elfoglalják, azoknak minden jövedelmét ők szedik. A szegény nép barmait elhajtják, gabonáját, pénzecskéjét elveszik. Sok helyen a falut felégetik s a hajléktalan népet elüzik földjéről, mehet világgá. A Hunt-Pázmánokról följegyzik, hogy egy faluból még a házakat is elvitték, a mi nem is volt nagy dolog, mert a házak nagy része még afféle hordozható fa viskó s békés időkben is gyakran fordult elő a házaknak más helyre való szállítása. Egy Moys Sándor nevű ur Baranyamegyében ezer barmot hajtott el, sok családot tett földönfutóvá s nemesek és parasztok házait kirabolta.
Szomorú emlékek, szégyenletes dolgok, nem szivesen jegyezzük föl.
V. Istvánban talán meglett volna az akarat és tehetség is, hogy idővel visszaállítsa a királyi hatalmat s megfékezze a főurakat, de fiatalon halt meg s egy kiskorú gyermek követi, a ki midőn ifjuvá serdül is, méltatlan a magyar koronára. Kun Lászlót nem nevelték királynak, a legválságosabb állapotok sem tudták kiragadni a kun leányok karjai közül. Nem él a feleségével, csak kevés ideig, midőn fogsággal kényszerítik a házas életre, de amint szabaddá lesz, a kun leányok és asszonyok közt él királyhoz nem illő életet. Csak a pogány kunok közt érzi jól magát, nem törődik a kunok pogányságával, sőt ő maga és hű emberei is bő kun ruhát viselnek, pogány mód szerint viselik a hajukat s egyáltalán nincs arra gondja, hogy a kunokat keresztény hitre téritse, állandó letelepedésre kényszerítse. Ő, kinek anyja kun leány volt, a kunokban látja igazi támaszát a főurak ellenében, de ha időnként neki is buzdul, hogy a főurakat megzabolázza, az erőszakkal elvett birtokokat visszaszerezze, ez nála csak pillanatnyi felindulás, ritkán követi a szándékot a tett. Ilyen pillanatnyi felindulás nála az is, midőn a pápával szembe száll, nem törődve az egyházi átokkal. Találóan jellemzi pár szóban Marczali Henrik a Magyar Nemzet Történetében: »Csak véletlenül király, valójában korhely.«
De minden »korhelysége« mellett az Árpádok hősi vére folyt ereiben. Mikor a kunok garázdálkodása türhetetlenné válik, sőt Oldamur alatt fel is lázadnak s rabolják az udvarházakat és a klastromokat, megembereli magát s Hódmező-Vásárhely mellett hosszú és makacs küzdelem után megveri a kunokat. Később a tatárok ellen mutatja magát méltó Árpád-ivadéknak. Mert az ő idejében ismét szerencsét próbálnak a tatárok, s 1285 elején egész Pestig pusztított a tatár sereg. Most azonban volt vár elegendő, nem kellett nyilt csatába elegyedni velük. Télviz idején kénytelenek itt hagyni az országot s a magyarok még a keleti határon is túl üldözik a visszavonuló tatárokat.
Hanem amint a veszedelem elmulik feje fölül, ismét a kunok társaságában találjuk Lászlót. A nagy urak közt alig van nehány hive. Még a nádora is egy Mizse nevű mohamedán volt, a ki csak később keresztelkedett meg. A kunokkal való e nagy barátkozás lett végre is szomoru végének okozója. Magok a kun urak, Árbocz, Törtel, Kemenes és mások esküdtek össze ellene, éjnek idején meglepték sátrában, amint egyik kedvesével szeretkezett s megölték, »nehéz sebeket ejtvén rajta« a krónikás szerint, a ki hozzá teszi még, hogy »a kunok községének megbízásából tették azt sok tanácskozás és alkudozás után.«
»Ennek a László királynak korában kezdett Magyarország - mondja a krónikás - az ő nagyságos dicsőségéből siralmas eseményekbe hanyatlani. Akkor kezdtek benne belső háboruk támadni, akkor törték meg a városokat, akkor tették tönkre gyujtogatással a falvakat. A békét és egyetértést lábbal tiporták, a gazdagok elszegényedtek és a nemesek a nagy nyomoruságtól paraszt sorra sülyedtek. Ebben az időben László király szekerének mondták az ország lakosai a két kerekű taligát, azért, mert a folytonos rablás miatt nem volt már igavonó marhájuk és az emberek a taliga elé fogva pótolták a barmokat.«
Ezután a László után következett az utolsó Árpád: III. Endre, II. Endrének az unokája. Apai részről magyar, anyai részről olasz. Apja, István, II. Endrének harmadik feleségétől, Beatrixtől született fia. Elég volt, hogy Árpád vére s szinte egyértelemmel hozták haza idegen földről. Egyházi és világi főurak, a köznemesek mind örömmel látták az Árpád-ház sarjadékának fején a magyar koronát. A sziveket szebb jövendő reménye szállotta meg. Magok az urak is, ugy látszik, mintha megelégelték volna a nyers erő uralmát. A hatalmasnál mindig van hatalmasabb, senki sem érezte magát biztosságban, hogy ami az övé ma, nem lesz-e másé, nálánál hatalmasabbé holnap. A nép, a sokat sanyargott nép is mintha föllélekzenék. Látja a királyt, amint utazik országában, törvényt lát, igazságot tesz. S midőn hadat üzen Albrecht osztrák herczegnek, ki három vármegyét foglalt volt le a Németujvári báróktól, készséggel indúl hadba minden fegyverfogható. Ezzel a három megyével Albrecht valóképpen az országot csonkitotta meg: vissza kellett azt szerezni. Vissza is szerzi, de a kötött békének az volt egyik föltétele, hogy Endre lerontatja a Németujváriak várait, honnét ezek az urak többször beütöttek Ausztriába is.
»Németujvári Iván és nemzetsége oly gazdag és hatalmas volt, hogy senki sem lehetett volna király, ha ők nem szolgálják.« Ezt irja róluk a krónikás abból az alkalomból, midőn Endre haza jő, hogy megkoronáztassa magát. Midőn aztán le akarja romboltatni e hatalmas nemzetség várait, a gőgös Iván fegyvert ragad koronás királya ellen, összeszedi népeit túl a Dunán, sőt szövetségeseket is kap, kiüt a lázadás s bár a királynak sikerül elnyomni azt, midőn haza felé jött, a bárók »megszegve a királylyal kötött szerződéseket, vakmerő kisérettel utját állották«, kisérőivel együtt fogságba hurczolták.
A magyarok királyát fogságba hurczolja egy magyar főur s csak akkor bocsátja szabadon, midőn Tódor prépost három unokaöcscsét s egy testvérét adja kezesekűl, »kiket a gonosz rabló vasbilincsekben őriztetett.« Magával a királylyal is, mig fogoly volt, királyhoz nem illő módon bántak az őrizetére rendelt mosonyi várjobbágyok.
Ez az eset egymagában is eléggé magyarázza a királyi tekintély szégyenletes sülyedését s ezzel szemben a nagy urak korlátlan hatalmát. Maga az egyház is érzi, hogy a királyi hatalom e meggyengülése veszedelmet rejt magában reá nézve is. Veszedelem az egyházra, a nemességre, a népre általában. És nem szabad felednünk, hogy a tatárjárás pusztításait erősen megsínylette az egyház is. Sok gazdag püspökség, apátság elszegényedett s a papság éppúgy kénytelen tűrni az urak erőszakoskodásait, mint a köznemesség és a nép. Minduntalan előfordul, hogy a pápák erélyes levelekkel, zsinati határozatokkal, kiátkozásokkal való fenyegetéssel lépnek föl az egyház védelmére s az egyházi sérelmek révén néha túlságba is viszik a beavatkozást, elannyira, hogy például III. Endre idejében a papság nyíltan állást foglal a pápával szemben, a magyar király mellett. Mert a magyar papság belátta, hogy a királyi hatalom megerősítése, a nagy urak féktelenkedése ellen való védekezés: közös, nemzeti és egyházi érdek. E közös érdek védelme mind szorosabbra fűzte a viszonyt a papság, a köznemesség és a nép között.
A nagy urak gőgös elfogultságára jellemző, hogy, mig az egyház már demokratikusabb elveket kezd vallani s hajlandó megnyitni a papi pályát az alsóbb osztály előtt is, valóságos küzdelem foly Timotheus zalai főesperes miatt, kit IV. Orbán pápa zágrábi püspökké akar tenni. Timotheus a nép fia volt s a Rómában élő Váncsa vagy Báncza biboros, azelőtt esztergomi érsek, mindent elkövetett a pápai udvarnál, hogy Timotheust nevezzék ki zágrábi püspöknek. A király és a főurak viszont mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák a nép fiának püspökké való kinevezését. Közben IV. Orbán meghal s utódjához IV. Kelemenhez a király Demeter esztergomi esperest küldi követségbe, az urak meg levelet küldenek, hogy lebeszéljék a pápát szándékáról. De IV. Kelemen hajthatatlan marad, az urak levelét fel sem olvastatja s kinevezi a nép fiát püspöknek. Ez az első eset, hogy szolgarendből való pap magyar püspökké lett. A levélhez, melyet ez alkalomból a pápa IV. Bélához ir, mintha csak Szent István mondását (»mindnyájan egyformák vagyunk«) választotta volna alapigéűl. Méltó a megörökitésre, méltó, hogy a mai s az ezután eljövendő nemzedékek is olvassák az egyenlőségnek e gyönyörű, magasztos hitvallását.
»A Mindenségnek bölcs rendezője - igy szól a levél - úgy akarta, hogy az emberek egyforma módon szaporodjanak, egyformán szülessenek, egy égboltozat fedje őket és egyformán örvendjenek az életnek. Ugy rendelte, hogy meztelenül lépjenek a világba és meztelenül hagyják el azt. Mindezekben nem tett semmi külömbséget szabad és szolga, gazdag és szegény, király és nép között. Amint azonban az emberek megsokasodtak a földön, némelyek közülök féktelen akaratuk indulatait követték, mások ellenben, az okosabbak, alárendelték az ész uralmának, és igy a tisztesség és a közügy érdeke kivánta, hogy emezek előbbrevalók legyenek amazoknál. Mert akik saját lelkükön jobban birtak uralkodni még a várak megvivóinál is, különbek és mások fölött is uralkodhatnak, azért, hogy a gonoszok kihágásait megfékezzék és az emberi társadalom szilárdságát a nyugalom védelme alá helyezzék. Nem tagadjuk, édes fiam, hogy néhol a bitorlott hatalom jutott, Isten engedelméből, fejedelmi trónra. De az az ok, melyet emlitettünk, volt az igazi, mely miatt a természettől egyenlők közt uralkodók és alávetettek támadtak. Az állapotnak e különbözősége nem igazságtalan, ha az alávetett elismeri, hogy érdemetlenebb, az előljáró pedig magát természettől egyenlőnek vallja. Igy adta meg az egymásután következő örökölt előljáróság, az atyáktól örökölt dicső erkölcs, melyet számos év szokása tett szilárddá és a nép hozzájárulása erősített meg, a nemességnek dicséretes és mindenkitől becsülendő eredetét. Ez által a nemesektől ismét nemesek származnak, és nem a természet, hanem a szokás szerezte meg az emberi nemnek ezt a nem csekély kiváltságot. Ámde ez nem szab határt az isteni kegyelemnek abban, hogy kicsinyt, nagyot, szolgát és szabadot tetszése szerint felemeljen vagy letaszitson, saját nem csalatkozó akarata szerint, melynek titkos okát ember be nem láthatja. Ezért hiába emlegeted a személyek rendjét, mert az Úr azt részesíti kegyelmében, akit akar: előtte nincs személyes tekintet. Neki nem áll utjában szolgai származás, még ha bizonyos is; különben is megváltja, megsemmisíti azt a püspöki méltóság. Nem is gyaláz meg téged a szegény ember, ha jobb- vagy baloldalodon foglal helyet, hogyha nem eredetét nézed, hanem a méltóságát; ha megemlékezel a legfőbb királyról, ki asztalának társaiúl, helyetteseiűl és ami még több, birodalma örököseiűl szegény halászokat választott. Végre, ha dicsőségedet nézed, mi becsület vár egy ily kiváló királyra, ha egy szegény ember ellen küzd? Száraz fűszálat tépsz, midőn hatalmadat egy egyszerű emberen mutogatod. Tudjuk, hogy az oroszlán nem küzd férgekkel, és a sas nem támad verebekre. És te, nagyságos fejedelem, mégis annyira fáradsz abban, hogy egy püspöködet letaszítod? A miket szemére hánysz, föltéve, hogy mind igaz, nem róhatók föl neki, mert nem maga teremtette magát, hanem az Isten; nem is választhatott magának nemes szülőket; nem is az ő büne, hogy olyanok voltak, minőket Isten adott neki. Tudd meg, hogy nyomába lépvén annak, a mennyire tőlünk telik, aki, övéit megvédve, nem engedi, hogy az emberek bántsák őket, sőt még királyokat is megfenyegetett miattok: nem mulaszthatjuk el, hogy fel ne öleljük a szegény ember ügyét, kit Isten reánk bizott.«
Ez a levél diadalra juttatja a nép fiának ügyét, s a főpapok rendjébe emelkedik Timotheus, illetőleg a főurak közé, mert hiszen a püspöki széket mind urak töltötték be, köztük nem egy olyan, a ki méltatlan volt erre. Ilyen volt a Zách nemzetségből való Jób, pécsi püspök, Zách Feliczián nagybátyja, egy parázna, házasságtörő, vérfertőző, erőszakos ember, ki többek közt azt is megcselekedte, hogy a somogyi apátot hátra kötött kézzel, lábánál fogva ló hátához köttette, a szájába zabolát tett s úgy hurczoltatta meg!
De ugyanaz a IV. Béla, ki, valószinűen az urak befolyása alatt, meg akarja akadályozni az alacsony származású Timotheus püspökségét, aggódva látja a főurak hatalmának szertelen növekedését, s a nép, a tömeg felé fordul figyelmével, innét próbál erőt meríteni. A várak, várkerületek nagy részét kénytelenségből eladományozván, elveszíti ezzel a hadi erő legfontosabb részét: a várjobbágyságot. Most már csak a köznemesség az, melyre háboru esetén számíthat, saját érdeke tehát, hogy a nemesség erejét és számát növelje. Sürün fordulnak elő a nemesítések s nemcsak várjobbágyok, de várnépek is emelkednek a nemesek sorába, egy s más érdemeik fejében. Nemcsak IV. Béla politikája ez, ugyanigy cselekszik István fia is, utána Kun László és III. Endre is. Egy embernek az érdeme nemcsak a családot, hanem az egész nemzetséget a nemesek rendjébe emeli.
Az oligarchia féktelenkedése indítja az utolsó Árpádokat a várjobbágyok és várnépek nemesítésére s ugyancsak ez a féktelenkedés tömöríti a nemességet védelemre, melynek első nagy fontosságu eredménye a megyei önkormányzat. A hadi jellegű várszerkezet megszünik s helyébe lép a megye. Már a tatárjárás előtt, 1232-ben, a »Zalán innen és túl lakó összes királyi szolgák«, tehát a köznemesek, megszerzik a jogot IV. Bélától, hogy maguk itéljenek és szolgáltassanak igazságot »az elnyomottoknak és végtelen sérelmet szenvedőknek.« Az első megyei önkormányzattal tehát Deák Ferencz megyéjében találkozunk, de közbe jő a tatárjárás s az országos átalakulás csak ezután mehet végbe. Most még több oka van a köznemességnek a megyei önkormányzat megalkotására, mert a tatárjárás után lép föl igazán a főnemesség mint rend, a tatárjárás után lesz igazán általánossá a főnemesség türhetetlen hatalmaskodása. IV. Béla idejében már a köznemesség együtt tanácskozik a megyei közgyüléseken, törvényszékeken, s részt vesz e tanácskozásban, itélethozatalokban a megye többi népe is: a várjobbágyok és várnépek, a vendégek, a király és királyné birtokain élő udvarnokok, a földesuri hatóság alatt lévő nem nemes földmivesek. Mindezek együtt választják a négy szolgabirót (a kik azonban csak nemesek lehettek) az esküdteket, rendesen nyolcz becsületes megyebeli embert, s ezek nemcsak a parasztok, hanem a nemesek ügyében is itélnek a megyei ispán (azelőtt várispán) elnöklése mellett. Ennek helyettese volt az udvarbiró helyébe lépett alispán, a kiknek sorában, bár az 1298-iki törvényczikk világosan kiköti, hogy csak nemes ember viselheti e tisztséget, nem-nemesekkel is találkozunk. A megye tehát kezdetben demokratikus jellegű intézmény, a gyüléseken szava van a népnek is s az ő sorából is emelkednek egyesek előkelő megyei tisztségre.
Maga IV. Béla is vett részt megyei gyüléseken, s mindjárt a tatárjárás után, Váczon gyülést tartott, melyre három megyét hivott meg: Nógrádot, Hontot és Gömört. E gyülésnek az volt a czélja, hogy tisztázza az egyes birtokok tulajdonjogát, megállapitsa, melyik birtok kié, miután a zavarosban halászók sok birtokot idegenitettek el igaz tulajdonosaiktól. De a birtokot el sem lehetett képzelni a földmivelő nép, a különféle cselédek nélkül s ez a gyülés nemcsak a birtokok tulajdonjogát tisztázta, hanem egyben azt is elrendelte, hogy a birtokkal együtt a hozzájok tartozó parasztokat és cselédeket is visszakapják az illető birtokosok.
Ehhez hasonló gyüléseket tartott Kun László is, III. Endre is, s e gyüléseken jelen volt a megyéknek minden rendü népe, s már az 1267-iki törvény hivatalosan is elismeri a megyét, midőn az országos törvénynapokra minden megyéből 2-3 nemes jelenhet meg.
A 13-ik század második felében tehát, ugy látszik, mintha jobb napok virradtak volna a népre, ez azonban csak látszik: a valóság mást mond. Igaz, hogy a várjobbágyok és várnépek rendjéből sokan emelkednek a nemesek rendjébe vagy lettek városi polgárokká, de a nép zöme az elajándékozott birtokokkal az urak hatalmába kerül, kik a földet együtt adják vagy cserélik el a földhöz tartozó néppel. Még mindig adják-veszik a rabszolgákat. A szegényebb rendű nemesség is a kapott föld fejében a nagy urak szolgája lesz, sokan önként szállanak le az alsóbb osztályok közé, hogy megszerezhessék a mindennapi kenyeret. Az adományos birtokkal mindenféle kiváltságok járnak, az urak vásártartási, vámszedési s más egyéb jogokat szereztek, a birtokaikon lakó népnek valóságos urai, s midőn az utolsó Árpád behunyta szemét és örökébe lépnek az Anjou-királyok, egy névben foglalódik össze az összes nem szabad emberek tömege: a »jobbágy« névben. A név, melyet addig az előbbkelők viseltek, a népre ruházódik.
Nincs többé különbség várjobbágy, várnép, szabad paraszt, udvarnok, rabszolga között, mind uri hatóság alá kerülnek, jobbágyok mind, a földesurak jobbágyai.
Vannak egyházi és világi főurak, vannak köznemesek, városi polgárok és vannak - jobbágyok. Ez utóbbi nevezet alatt elfér mind a köznép. Itt kezdődik a népnek az igazi története.
<< előző rész következő rész >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
