|
TIBORCA történe III. 24.
Bóna Mária Ilona 2010.02.24. 12:27
Azt hittem be van rúgva és félrebeszél. Napokkal később értettem csak meg. Azt hiszem rájött, hogy a telefonnal kapcsolatos intézkedése fordítva sült el. Egy kicsit rám akart ijeszteni. Azt akarta, hogy tanulás helyett azokkal a piti, rosszindulatú pletykákkal foglalkozzak, amivel ők ketten anyával múlatták éveken át az időt! Szegény, csak azt nem tudta, hogy mindaz, amit anya a lejáratásomra, rólam híresztelt, annak semmilyen valóságalapja nem volt. Erre az egész életem a bizonyíték. Anya, a rossz lelkiismeretét azzal nyugtatgatta, hogy azért nem szeret, és nem segít nekem, mert „rossz vagy”-ok. Azt akarta velem is elhitetni, hogy minden rosszat kizárólag magamnak köszönhetek! Amikor legközelebb átmentem rákérdeztem: - Mondd csak Anyuka! Emlékszel még, hogy kivel pincérkedtem régen? "Anyuka" nem emlékezett, ezért emlékeztetőül elmeséltem neki első házasságomat az alkoholista Bercze Janával.
TIBORCA története
III. f., 24. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Tortúra a „pokol bugyraiban”
Még hat napig volt bent a kórházban. Minden alkalommal megismétlődtek a megalázó cirkuszok. Hazafelé, rendre végigsírtam az utat a buszmegállóig.
A hazaszállíttatásával és anya otthoni ápolásával a tortúra folytatódott.
Ettől fogva arról szólt az életem, hogy úgy jártam el az iskolába vizsgázni, hogy nem tudtam igazán készülni. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez majd egyre rosszabb lesz!
Minden este átmentem anyát "lefektetni", majd feldúlt lélekkel hazamentem kisírni magamat.
*
A családorvossal is én tartottam a kapcsolatot.
Nagyon igazságtalannak éreztem az egészet, mert alighogy fölnőttekgyermekeim és már nélkülem is el tudtak menni az orvoshoz, akkor meg anya miatt tölthettem órákat az orvosi rendelőkben, kórházakban! Valószínű könnyebb lett volna, ha nem ötven éves főiskolásként ér a dolog!
Így nagyon nehezemre esett a segítés, mert iszonyú anyagi gondjaink voltak. Nagyon-nagy tehertétel volt a továbbtanulásom. Mégis vállaltam, vállaltuk, mert ezt tartottuk az egyetlen megoldásnak. Bíztunk benne, hogy a megemelt nyugdíjkorhatárig könnyebben vissza tudok menni, majd dolgozni, ha új, a legújabb ismeretekkel rendelkezem!
Nekem úgy látszik az a sorsom, hogy ha egy kicsit képes vagyok magamra találni, azonnal olyan terheléseket kell kiállnom, ami másik három embernek is sok volna! Szerettem volna elérni, hogy "egyetlen testvérem" hajlandóságot mutatna szülei gondozásában való részvételre, édesanyja ápolásában!
Helyette, Györgyi ismét rászokott az örökös, vég nélküli telefonálgatásokra.
Akkor hívott a legtöbbször, ha készültem leutazni vidékre, az egyetemre, vagy elpanaszoltam, hogy mennyi tanulnivalóm van.
Órákig magyarázkodott, hogy neki milyen fontos munkaköre van, meg mennyi problémája az egyik, majd a másik tizennyolc éves gyerekével. Kutyuskáját is vinni kellett versenyre.
Ezt még csak-csak el tudtam viselni, de azt már nem, hogy fölhívogatta az önkormányzat szociális osztályát, meg a családorvost és mindenkit leteremtett, hogy nem segítenek!
Örökké rendezkedett, szervezkedett az én „érdekemben” és nevemben.
Nem győztem mindenhol, mindenkinek magyarázkodni, mert amikor kijött anyához az orvos, akkor olyan szépen válaszolgatott a kérdéseire, meg felült, meg mindenre „normálisan” reagált, hogy még a végén én éreztem hülyének magam!
Most, több év távlatából, még mindig nem tudom a magyarázatot. Lehet, hogy nincs is?
Akkor, viszont úgy éltem meg a rajtuk való segítséget, mintha minden alkalommal a "szülői házban" a Pokol bugyraiban, magával az Ördöggel kellett volna megküzdenem minden alkalommal. Apa úgy dühöngött és reklamálta Györgyi segítségét, hogy attól féltem, tehetetlen haragjában agyonüt egyszer!
Mintha én tehettem volna arról is, hogy Györgyi elérkezettnek tartotta az időt arra, hogy megbüntesse szüleit. MIÉRT?
Igaz is, miért éppen akkor jutott eszébe?
Már annyira kimerült voltam, hogy fűnek-fának panaszkodtam, hátha megesik rajtam, rajtunk a szíve valakinek és segít nekünk! De csak azt értem el, hogy bárki, ha meglátott már pánikszerűen elmenekült.
Még férjem is olyan megvetéssel és iszonyodva viseltetett irántam, hogy óriási kőfalként éreztem közöttünk a belőle áradó elutasítást. Döbbenten jöttem arra rá, hogy amilyen mértékben fokozódik a problémám súlyossága, olyan mértékben határolja el magát tőlem és mindattól, amiben nekem akkor állítólagos szüleim miatt részem volt!
Az fájt a legjobban, hogy még huszonéves lányom is elfordult tőlem. Ma már tudom, hogy ez az elutasítás a "nagyszülőknek" szólt. Akkor azonban úgy éreztem magam, mintha mindenki tétlenül végignézte volna, hogyan süllyedek el a mocsárban, miközben a biztonságos partról kioktattak arról, hogy nem kellett volna belemásznom!
Amiért éreztem, hogy fizikai erőm megsokszorozódott, elhatároztam, hogy végig csinálom: kimászok a bajból!
Elhatároztam, hogy betegápolót fogok fogadni, de a családorvos nem tartotta indokoltnak. Majd amikor sikerült meggyőzni, akkor meg apa szabályosan kiutálta a gyógytornászt a házból.
Örökké hangoztatta, hogy
- míg mozogni tudok: ellátom, nincs szükségem senkire!
- Akkor meg miért csöngetsz rám állandóan? Miért mondod a szomszédainknak, rokonoknak, hogy nem segítek?
Apa, erre mintha meg sem hallotta volna, csak mondta a magáét. Tudtam, hogy két, szenilis öregember hálójából kell kimásznom, addig amíg lehet! De hogyan?
Egy idő után rádöbbentem, hogy míg a "gyerekük" vagyok nem tehetem!
A felismeréstől, hogy talán soha nem lesz vége, rám telepedett és testemet, lelkemet átjárta a félelem!
Amint teltek, múltak a hónapok, úgy fedeztem föl, hogy nem csak én félek, hanem anya is! Esténként, egyre gyakrabban összecsomagolta a takaróját, párnáját és jönni akart velem, mert félt apától, meg egy "fehér hajú ember"-től és egy "szőke nő"-től!
Félrebeszélt(?) és örökös hallucinációi(?) voltak - amit, a családorvos következetesen kétkedve fogadott, amikor beszámoltam neki róla.
Pedig, anya nagyon sokat sírt és olyankor ököllel verte a falat.
Otthon meg férjem dühöngött!
Amikor már nem bírtam türelemmel elordítottam magamat:
- hagyjatok békén! Ilyen komisz indulatokkal körülvéve képtelen vagyok segíteni! Én is beteg vagyok!
Ekkor már előfordult, hogy a vérnyomásom felment 200-ra, ami miatt meg kellett duplázni a vérnyomáscsökkentő gyógyszeradagom.
Mintha csak erre vártak volna! Sorra kiderült, hogy akiket a barátaimnak, vagy rokonaimnak ismertem, ők ítélkeznek elsőként fölöttem!
Valóságos lélektani hadviselésbe kergettek.
Például: Györgyi kifogyhatatlan ötleteivel bombázott a szülők különböző intézményekben való elhelyezés kezdeményezésében.
L. bácsi is fölhívott, és nagyon katonásan bejelentette:
- „Mindent tudok. Az összes férfit, a pincért, meg a többit!”
Azt hittem be van rúgva és félrebeszél. Napokkal később értettem csak meg.
Azt hiszem rájött, hogy a telefonnal kapcsolatos intézkedése fordítva sült el. Egy kicsit rám akart ijeszteni. Azt akarta, hogy tanulás helyett azokkal a piti, rosszindulatú pletykákkal foglalkozzak, amivel ők ketten anyával múlatták éveken át az időt!
Szegény, csak azt nem tudta, hogy mindaz, amit anya a lejáratásomra, rólam híresztelt, annak semmilyen valóságalapja nem volt.
Erre az egész életem a bizonyíték.
Anya, a rossz lelkiismeretét azzal nyugtatgatta, hogy azért nem szeret, és nem segít nekem, mert „rossz vagy”-ok.
Azt akarta velem is elhitetni, hogy minden rosszat kizárólag magamnak köszönhetek!
Amikor legközelebb átmentem rákérdeztem:
- Mondd csak Anyuka! Emlékszel még, hogy kivel pincérkedtem régen?
"Anyuka" nem emlékezett, ezért emlékeztetőül elmeséltem neki első házasságomat az alkoholista Bercze Janával. Arra is emlékeztettem, hogy:
- "az ő mellékjövedelmi forrása volt a pincérkedés, amit teljesen legálisan, mellékfoglalkoztatási szerződéssel végzett. Még én is elmentem a Köjálba a munka-alkalmassági egészségügyi vizsgálatokra. Én, ugyan fizetést nem kaptam, de a "jatt" az enyém lehetett!
Nekem soha senkim nem volt, mert mindig tanultam, két állásban dolgoztam, meg otthon is mindig volt egy-két kiszabott ruha készülőben! Egyébként is olyan brutális volt a férjem, hogy irtóztam minden férfi-közeledéstől!
Amikor semmi megbánást nem mutatott, még drámaibbra vettem a hangot.
- "Anyukám"! Anya létedre hogyan mondhattál ilyesmit rólam, a lányodról? Ráadásul nem is igaz, amivel vádoltál, mert a „pincér” nekem férjem, hivatalos házastársam volt! Hogy hozhattál olyan helyzetbe, hogy az a férfi, aki a te barátod: engem, - a háromgyerekes családanyát - kétes erkölcsű nőszemélyként kompromittálhat a telefonban?
Tudod, hogy mióta másodszor is férjhez mentem, csak a kötelességnek és a gyerekeimnek élek!
Erre, olyan erővel tört föl belőle a zokogás, hogy még én vigasztaltam a végén. Mondani, azonban nem mondott semmit csak sírt és sírt, de olyan keservesen, amilyen keservesen még soha nem hallottam.
Soha nem tudtam meg, hogy mi fájhatott neki annyira!
Elvitte titkát a sírba... L. bácsit soha többé meg sem említette. Ezzel: azt hiszem végérvényesen szakított vele lélekben.
Ugyanakkor, elveszítette életének egyetlen, maradék értelmét. Rádöbbenhetett arra, hogy nélküle kell - a teljes kiszolgáltatottság állapotában - leélnie hátralévő életét egy olyan emberrel, akitől örökké félt és csak a sok megélt rosszra emlékeztette. Asszonyi szánalommal ápoltam tovább. Annyira sajnáltam, amennyire szenvedett és az sokszor elviselhetetlen mértékű volt!
*
A harmadik szemesztert már a fővárosba kihelyezett tagozaton folytattam. Nem volt egyszerű dolog elintézni. Kérvényeztem a főigazgatónál, aki semmiképpen nem akarta "átigazolni".
A budapesti tagozatvezető tanár sem akart befogadni. Idegőrlő telefonálgatások, könyörgések után végül is megtörtént az "átigazolás"-om. De utána jött csak a "feketeleves"!
A főiskola vidéki tagozatán demagógiától mentes művelődésszervezést oktattak. A fővárosba kihelyezett tagozaton azonban ironikus felhanggal adták elő kultúránk nemzeti értékeket hordozó részét, kulturális örökségünk történetét.
Miközben a "kognitív" (megismerő) társadalomról, - andragogiából a "permanens" (folyamatos, élethosszig tartó) tanulásról - és az eurokonform oktatási rendszer kiépítésének szükségességéről hallgattam a hosszú előadásokat, olvastam a legújabb kiadványokat, készítettem a dolgozatokat: a vizsgán olyan megalázó kérdésekre kellett válaszolnom, mint például:
- „Nincs jobb dolga, mint itt szenvedni a maga korában? Még azt sem érti mi volt a feladat, de ez várható volt, mert nem könnyű a fakanalat fölcserélni a tudománnyal, főleg a maga korában! ... Hát ezt is megéltük, most már unatkozó háziasszonyok és funkcionális analfabéták is beülhetnek az egyetemi padokba...”
Az elkövetkező két év volt életem egyik legnehezebb és legküzdelmesebb időszaka. (Hittem, hogy így van, amikor ezeket a mondatokat leírtam…)
Még soha, de soha nem kényszerültem olyan kettősségre, mint akkor!
Egyfelől, szinte lebegtem, amikor a szellemi szférákban "szárnyalhattam"! Mintha "börtönéből szabadult" volna "sas-lelkem", amiért szemesztert záró dolgozatokat írhattam!
Másfelől, pedig állandóan az volt az érzésem, hogy "anyukáék" mindent el akarnak követni, hogy magukkal vigyenek a sírba!
Apa gyakran emlegette, hogy
- "ha mi möghalunk, elszabadul a pokol, mert Györgyi soha nem fogja annyiban hagyni a dolgot!". (Azóta sem tudom, hogy mi az a bizonyos "dolog"!)
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
