|
TIBORCA történe III. 23.
Bóna Mária Ilona 2010.02.24. 12:06
Föltűnt, hogy nem beszél senkivel és nekem sem válaszolt egyetlen kérdésemre sem. Feküdt, mint egy darab fa. Meg sem kísérelte, hogy egyen, vagy az ágytálat maga alá tegye. ... A szemem ismét és ismét az asszony szomorú arcára tévedt. Annyira megindító látvány volt az elesettsége mellett a nyilvánvaló magányossága, hogy nem bírtam tovább, megkérdeztem tőle: - Miben segíthetek? Nincs szüksége valamire? Még alig mondta, hogy - egy pohár vizet szeretnék, de nekem poharam sincs, mert nincs senkim, aki behozhatna bármit is otthonról, amikor anya nagyon is érthetően rám förmedt: - Hagyd azt! Ne törődj vele! Jaj de fáj! Jaaaj! Jaaaj! Közben, anya "megtanult" hirtelen beszélni, mert egyfolytában szidott, amiért nem csak vele törődök. Lassan, megtelt a szoba: látogatókkal. Közben, egyre elviselhetetlenebb lett anya. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy itt csak egy ideggyógyász, vagy pszichiáter segíthetne!
TIBORCA története
III. f., 23. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
„Hol vagy Ilonka?”
Az első szemesztert záró vizsgákra készültem a karácsony utáni hangulatban, amikor apa ráfeküdt a kapucsöngőre.
Gyorsan kiszaladtam, mert éreztem, nagy a baj.
- Gyere nézd meg anyádat, mert görcsei vannak. Orvost kéne hozzá hívni!
Fölkaptam az átmenős dzsekimet, meg csizmámat és ismét kiszaladtam. Amint apa mellett elindultam, eszembe jutott, hogy kis koromban mindig megfogta a kezemet, vagy előre ültetett a bicikli vázára erősített ülőkébe. Közben éreztem, hogy milyen erősen tartja a kormányt az én "Apukám"!
Akkor, úgy gondoltam, hogy én lány létemre is olyan erős leszek, ha felnövök, mint ő!
Biztos voltam benne: ha megöregszik, akkor majd én fogom őt olyan biztonsággal megtartani, amilyen biztonsággal tartott engem gyerekkoromban. Mitől romlott el annyira köztünk minden, hogy csak úgy lődörögtünk egymás mellett a hó-olvadéktól lefagyott úton, mint két idegen? Még belékarolni sem mertem, pedig nagyon féltettem, hogy el ne essen!
Anya jajveszékelve feküdt az ágyán. Amikor kérdezgettem, hogy mi baja, milye fáj, nem válaszolt, csak jajgatott. Végül is apától megtudtam, hogy karácsonyra Györgyi hozott nekik egy fazék töltött káposztát, amiből anya többet evett a kelleténél, mert "annyira szereti".
Hazaszaladtam lázmérőért, meg láz- és fájdalomcsillapítóért. Közben fölhívtam az orvosi ügyeletet. Elmondtam a tüneteket és megígérték, hogy fél órán belül kint lesznek. Elindultam vissza és útközben arra gondoltam, hogy a görcsös epebajom óta nem ettem töltött káposztát, pedig én is nagyon szerettem! Anyáról és apáról is köztudott volt: nem ehetnek káposztát.
Vajon miért hozott nekik Györgyi mégis azt?
Amikor visszaértem, anya a fürdőszobában volt. Éppen alul- fölül jött belőle... Nagyon gyönge volt. Sápadt arcán hidegverejték gyöngyözött. Alig bírta megtartani magát, míg lemosdattam és átöltöztettem. Éppen elkészültünk, amikor megérkezett az ügyeletes orvos. Megvizsgálta anyát és mentőt hívott.
Minden porcikámban reszketve szedtem össze hálóinget, pongyolát, papucsot, tisztasági csomagot, evőeszközt, ivópoharat. Kitörölgettem az egyik utazótáskáját. Megkerestem a személyi igazolványát, a betegbiztosítási kártyáját.
Furcsa volt az örökké tiltott polcokon kotorászni! Persze, semmit nem találtam.
Apától kérdezgettem, hogy mi hol van. Ő se nagyon tudta, mert kiderült: huszonöt éve egyfajta házon belüli különélésben éltek.
Ismét hazaszaladtam átöltözni, mert tudtam, apa nem fogja elkísérni. Kértem férjemtől pénzt, mert ilyenkor kell, hogy legyen az embernél.
(Persze a nincsből nehéz adni és meg kellett hallgatnom férjem háborgását. Figyelmeztetett arra, hogy egy héttel előtte milyen csúnyán elbánt velem apa és megfogadtam: "nem érdekelnek! Csak a tanulásra koncentrálok"! Már egy hete semmit sem aludtam, mert nappal sütöttem, főztem, kiszolgáltam a vizsgára - szintén éjjel-nappal - tanuló gyerekeimet; éjszaka, pedig tanultam és írtam a dolgozataimat. (Ezekről már előzőekben részletesen beszámoltam...)
Már fölöltöztettem jó melegen anyát, amikor megjött a mentő. Ekkor már olyan rosszul volt, hogy nem tudott járni. A sofőr és a betegszállító "gólya viszi a fiát" módon kézbe vették és kivitték a régi típusú, agyonhasznált kocsiba. Anya annyira jajgatott, hogy hordágyra tették. Míg táskát, papucsot, meg magamat is elrendeztem, anya egyfolytában engem keresett a tekintetével és kétségbeesetten szólongatott, ha nem látott:
- "Ilonka! Hol vagy Ilonka?"
Amikor a mentősökkel elrendeztük az adminisztrációt, odaültem mellé, és egész úton az egyik kezemmel fogtam a kezét, a másikkal, pedig simogattam az arcát, homlokát, mint ahogyan gyerekeimmel tettem, amikor még kicsik, vagy betegek voltak.
A Szt. László Kórházba vitték. Ott végigkísértem a betegfelvételi vizsgálatokra. Akkor jöttem csak el, amikor már a kórteremben, a betegágyon feküdt.
Otthon fölhívtam Györgyit, hogy elmondjam:
- Anya kórházban van, valószínű epehólyag gyulladása van. Olyan rossz állapotban volt, hogy nekem kellett helyette aláírni a műtéti hozzájárulást. Tudod, olyan rossz érzésem volt, hogy előtte nem tudtalak megkérdezni, és helyetted nekem kellett eldönteni! Azért megígértettem az osztályos orvossal, hogy ha csak egy mód van rá, nem "nyiszálják". Olyan furcsa volt, hogy egész életében nem engedett közel magához, most meg hirtelen a semmiből lett egy "Anyám". Nem gondoltam volna, hogy képes leszek vele a testi kontaktusra!
Györgyi nagyon elutasító volt. Azt hiszem, meg sem látogatta. Nagyon megsértődött, mert megemlítettem a töltött káposztát...
Szerencsére anyát nem operálták. Egy hét múlva hazahoztuk kocsival.
De ettől fogva minden baja volt. Minden napra esett valami problémájuk apuval… ezért, szinte naponta átjártam hozzájuk.
Anya combnyaktörése
Már-már úgy tűnt, hogy szépen föl fog épülni, amikor augusztusban, a nyár utolsó napján, hajnalban ismét megszólalt házunk kapujának csengője. Ismét apa riadóztatott, mert anya elesett, amikor ki akart menni a fürdőszobába. Átrohantam és a látványtól, ami ott fogadott, majdnem én is összeestem. Ránéztem - az utóbbi időben szemlátomást kétségbeesett, nyolcvanhárom éves apára és tudtam, hogy erősnek kell lennem, mert két tehetetlen öregember élete függ most tőlem!
Ismét, mentő, kórház.
A röntgenfelvételcombnyaktörést mutatott. Még aznap összeszegecselték a törött csontokat. Két nap múlva kikerült az intenzív osztályról és egy nyolc ágyas kórterembe tették. Föltűnt, hogy nem beszél senkivel és nekem sem válaszolt egyetlen kérdésemre sem. Feküdt, mint egy darab fa.
Meg sem kísérelte, hogy egyen, vagy az ágytálat maga alá tegye.
Minden látogatáskor tisztába tettem, megmosdattam, megetettem.
Ez a teljes tehetetlenség teljes szívemből megrendített. A sok sérelem, harag úgy elszállt, mintha soha nem is lett volna! Csak a mindent betöltő szánalom járta át a lelkemet.
Amiért anyától nem tudhattam meg a kórházi történéseket, ezért betegtársai válaszolgattak helyette a kérdéseimre. Hálás szívvel fogadtam, amiért kisegítettek és informáltak anya mindenkori állapotáról.
A szakorvos szerint:
- "A műtét jól sikerült, a csontok jól illeszkednek, az is lehet, hogy össze fog forrni. Már csak rehabilitálásra, gyógytornára van szükség, meg arra, hogy a beteg ne hagyja el magát!". Ezt nem értettem...
Egy alkalommal a nagyvizit még ott ért a kórteremben. Éppen a mosdónál álltam, nem tudhatta a vizitelő csapat, hogy melyik beteghez tartozom. Végig asszisztáltam hogyan beszélnek a betegekkel, vagyis hogyan nem beszélnek velük. Ugyanis, az éppen ügyeletes osztályos orvost és nővért kérdezte a fő(?)orvos, miközben futó pillantást vetett a kórlapokra.
Az volt az érzésem, hogy a "beteg" csak egy munkadarab a szemükben. Amikor anyához értek, meglepett, hogy összeszidták, amiért "nem hajlandó együttműködni a gyógytornásszal"!
Anya csak nyöszörgött valamit, amire egész a kiabálásig fölemelt hangon ismét ráparancsoltak, hogy
- "...üljön ki az ágy szélére, mert trombózist fog kapni, ha nem mozog!".
Anya, erre hangos jajgatással válaszolt. Az orvosok, pedig összenéztek és továbbléptek a következő betegágyhoz! Ekkor felsejlett bennem a gyanú, hogy anya ismét átesett egy agyvérzésen, melynek következtében esett el és törte el a combnyakát.
Sehogy nem értettem, hogy miért nem érti itt ezt senki?
Hiszen, amikor a mentő behozta, sem beszélt senkivel. Én válaszolgattam helyette a mentősöknek is és a betegfelvételkor is. A sebész-ortopéd szakorvosnak, - aki operálta - elmondtam, hogy 1980-ban már átesett egy agyvérzésen, amiből egy agyműtéttel és egy évig tartó neurológiai rehabilitációs kezeléssel "hozták vissza".
Azért, a kisördög csak befészkelte magát a lelkembe, mert elkezdtem gyanakodni.
Ugyanis, anya műtétje utáni hetedik napon, az ágya melletti betegágyra fektettek egy hasonló korú asszonyt. Figyelmetlenül ment át az úttesten és elütötte egy autó. Szerencséjére csak az egyik lába törött el az idős hölgynek. Feltűnt, hogy látogatáskor nem jön hozzá senki, és utcai ruhában fekszik. Amint hozzáfogtam anyát rendbe tenni, - miközben folyamatosan beszéltem hozzá - látom ám, hogy a hölgynek csendben megered a könnye.
Amikor már sokadszorra sem kaptam választ kérdéseimre anyától, egyik betegtársa nem bírta tovább, és belekezdett elmesélni a nap történéseit.
Ahogy beszélt, az volt az érzésem, hogy nagyon ellenszenves neki anya!
A többi beteg is bekapcsolódott a beszélgetésbe és nyilvánvalóvá vált, hogy kimondottan nehezteltek rá "viselt dolgai" (pl. ebédidőben történő ágyba csinálás) miatt. Miközben azon törtem a fejem, hogy hogyan értessem meg velük azt, amit én is olyan nehezen tudtam megérteni, anya belemélyesztette az egyik mutatóujja körmét a sebébe és teljes erővel felordított.
Iszonyodva próbáltam megnyugtatni.
Leültem egy kisszékre az ágya mellé, kedvesen beszélve hozzá, elvettem a kezét a sebtől. Közben, a mellette lévő ágyon fekvő új betegtársával összetalálkozott a tekintetünk. Még mindig könnyezett.
Az otthonról hozott kislavórba meleg vizet engedtem és megmostam anya kezét, levágtam a körmeit...
A szemem ismét és ismét az asszony szomorú arcára tévedt. Annyira megindító látvány volt az elesettsége mellett a nyilvánvaló magányossága, hogy nem bírtam tovább, megkérdeztem tőle:
- Miben segíthetek? Nincs szüksége valamire?
Még alig mondta, hogy
- egy pohár vizet szeretnék, de nekem poharam sincs, mert nincs senkim, aki behozhatna bármit is otthonról,
amikor anya nagyon is érthetően rám förmedt:
- Hagyd azt! Ne törődj vele! Jaj de fáj! Jaaaj! Jaaaj!
A kórteremben, az ablak mellett egy konyhaasztalon volt egy tálca, rajta kancsó és mellette vizespoharak. Megnéztem, hogy mi van a kancsóban. Amikor láttam, hogy tea, megkérdeztem az idős asszonyt, hogy
- nem kér inkább teát?
Mondta, hogy vizet kíván, ezért vittem neki az egyik pohárban vizet.
Megható módon igyekezett - anyával ellentétben - önálló lenni.
Közben, anya "megtanult" hirtelen beszélni, mert egyfolytában szidott, amiért nem csak vele törődök. Lassan, megtelt a szoba: látogatókkal. Közben, egyre elviselhetetlenebb lett anya. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy itt csak egy ideggyógyász, vagy pszichiáter segíthetne!
Megkerestem a nővérszobát és elmondtam az ott talált nővérkének a problémámat. Mondta, hogy majd megnézi anyát.
Örömömben a zsebébe csúsztattam egy-két százast. (Azért csak annyit, mert nem volt több pénzem.)
Amikor visszamentem a kórterembe, már mindenki, aki csak tudott, kimenekült a társalgóba. Az ágyhoz kötöttek, pedig egy emberként szidták anyát. Nagy volt a hangzavar, amikor megérkezett a nővér egy injekciós tűvel.
- Na mamika, melyik oldalába szúrjam?
"Mamikával" közelharcot kellett vívni, hogy megkapja a "szuriburit", amitől megnyugszik és a "fájdalmai" is megszűnnek.
Már sírhatnékom volt, amikor lélekben teljesen lemerülve eljöttem tőle. Én, igazság szerint nem egészen ilyen tárgyi "segítségre" számítottam, mint az injekció, de úgy gondoltam ezt én nem ítélhetem meg reálisan. Amiért még az orvosok, betegápolók sem értették anyát, tudtam: senki emberfia nem segíthet. Pedig olyan jó lett volna elmondani valakinek, hogy együtt kiokoskodjuk mire az a szörnyű "színjáték", amit anya betegsége miatt (vagy valami más miatt) produkál?! Attól is bűntudatom volt, hogy azt hittem ezek a gonoszkodások csak nekem szólnak és az én meggyötörtetésemre vannak kitalálva...
A buszmegállóig tartó hosszú gyalogút alatt, kétségbeesett tehetetlenségemben kitört belőlem a zokogás. Már az sem érdekelt, hogy mit szólnak hozzá a járókelők?
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
