|
TIBORCA történe III. 22.
Bóna Mária Ilona 2010.02.24. 12:05
Legnagyobb meglepetésére és értetlenségére egészen egyszerűen nem szerepeltünk még a titkosítottak nyilvántartásában sem! Elnézést kérve kiment az irodából és hosszas várakozás után visszajött, majd kitöltetett velünk újabb kérdőívet, meg mindenféle kérelmet és ígéretet tett arra, hogy az 1997-ben megjelenő telefonkönyvben már benne leszünk és - mihelyt felkerülünk a rendszerre - a tudakozó is közölni fogja adatainkat az érdeklődőkkel. Mire este hazaértünk, már várt L. bácsi üzenete, hogy: A telefonnal kapcsolatos probléma el van intézve! Aznap délelőtt, ugyanis fölhívtam telefonon és elmeséltem neki, hogy milyen gondom van. Nagyon kíváncsi voltam arra, vajon hogy fog reagálni? 2004 ősze óta tudom róla, hogy nagy hatalmú kapcsolatai vannak. Ekkor sugározta a televízió a pince-börtönökről készített sorozatát, melyben többek között a Köztársaság téri "kazamatákban" tartott foglyokról vitáztak. Egyszer csak megjelent a képernyőn L. bácsi és kijelentette, hogy "a szóban forgó épület alatti pince-rendszerben soha, semmiféle rabokat nem tartottak...".
TIBORCA története
III. f., 22. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Ezt az ellenfelek is tudhatták, ezért érzik szükségét a hozzám hasonlók elszigetelésének, erkölcsi- anyagi ellehetetlenítésének!
Példák hosszú sora ez a visszaemlékezés az ilyen törekvésekről és élethelyzetekről.
Például, egy ilyen alkalommal, amikor győzködtem férjemet, azalatt majdnem meghalt legkisebb gyerekünk! Ezt is megírtam "Anyányi vészharang" címmel. Egyik kiadó meg is jelentette volna - a saját költségemen, mert olyan jónak találta.
Természetesen azóta sincs saját pénzem, még annyi sem, hogy időnként jegyet vegyek a Metróra, nemhogy kiadjam írásaimat!
És, hogy soha ne is legyen: számosan - számtalan esetben - tetten érhetők az erre irányuló törekvéseikkel! Például az is köztudott volt, hogy férjem hithű katolikus családból származik és vidéki konvenciók szerint gondolkodik. Neki még azt a tényt is nehezére esett elfogadni, hogy elvált asszony voltam, amikor megismert.
Ezek után el lehet képzelni, hogyan gondolkodott anyuról, apuról és Györgyiről!
Valóságos erőszakot kellett vennie önmagán, nekem meg rajta, hogy bármelyikükért tegyen valamit.
Nem csoda, ha csakis, hosszas győzködések, vitatkozások után ülhetett be anya az autójába. Ilyenkor, amiért nem mondhatott nemet, engem büntetett durva, bántó beszéddel.
Soha nem volt tekintettel arra, hogy én is kényszerhelyzetben vagyok, és nagyon szenvedek!
Erre a lelki távolságtartásra én testi távolságtartással válaszoltam, pl. még soha nem ültem mellé az autóban.
Ez már sok ismerősnek, rokonnak föltűnt és meg is kérdezték, hogy: "miért?". Eddig nem válaszoltam, mert nem tudtam megmagyarázni. Most már tudom az okát...
Érdekes ez az autó-história, mert már nagyobbik fiam is tud vezetni (van jogosítványa) és előfordul, hogy ketten megyünk valahova. Mielőtt beülne, kinyitja előttem az első, jobb oldali ajtót és kedvesen betessékel. Amikor beül mellém a volán mögé, megjegyzi, hogy: "a fiad vagyok nem a sofőröd". Válaszul csak mosolygok és tudom, értjük egymást. Ilyenkor nagyon jól érzem magam elöl, az "anyósülésen".
*
Ezekben az években, a telefon adott még sok vitára és bonyodalomra okot.
Rendszerváltoztató polgármesterünk kiérdemelte a "Telefonos YX" nevet, olyan mértékben szorgalmazta a pesterzsébetiek jobb telefonellátottságát, hogy még a városrész peremén is (ahol mi is lakunk) telefonhoz lehetett az általa szervezett akcióban jutni. Ez nálunk 1994 őszén következett be. Azonnal kitöltöttük a szükséges kérdőívet és kértük nevünk, címünk és telefonszámunk megjelentetését a telefonkönyvben. Erre legközelebb 1995-ben kerülhetett volna
sor.
Azonban, hiába kerestük magunkat a telefonkönyvben.
Ismét elmentünk az illetékes ügyfélszolgálati irodába és ismét kitöltöttünk egy kérdőívet, melyben kifejeztük azt a határozott kívánságunkat, hogy legyen nyilvános, bárki számára elérhető a telefonszámunk és kérjük a telefonkönyvben való közlést is.
Végre, megjelent az 1996-os telefonkönyv is és abban sem voltunk benne. Ekkor már gyanút fogtam és kértem a tudakozót,
- legyen szíves megmondani az alábbi, lakcím szerinti telefonszámot!
Bediktáltam a lakcíműnket és legnagyobb meglepetésemre, válaszul közölték velem:
- A megadott címen nincs telefon.
Fölháborodva megkérdeztem:
- Hogy lehetséges ez, amikor már több-mint két éve használjuk az XY telefonszámot és fizetjük a részletes számlát?
Az ügyintéző megkérdezte a telefonszám tulajdonosának a nevét és megígérte, hogy utánanéz. Mihelyt, meg tud valamit vissza fog hívni.
Kisvártatva visszahívott és közölte, hogy megtalálta a kérdezett nevet, de nem mondhatja meg, mert titkos!
Azóta is csak találgatok, hogy kinek állhatott érdekében duplán titkosítani a telefonszámunkat?!
Férjem határozottan visszautasította a feltételezését is, majd demonstratíve: „közösen”, levelet írtunk a telefon-"szolgáltatást" nyújtó intézmény területileg illetékes vezetőjéhez.
A válaszban kaptunk egy időpontot, amikor személyesen előadhattuk a problémánkat.
Amikor a területvezető fogadott bennünket, azonnal a számítógéphez ült és meg akarta az adatainkat keresni.
Legnagyobb meglepetésére és értetlenségére egészen egyszerűen nem szerepeltünk még a titkosítottak nyilvántartásában sem!
Elnézést kérve kiment az irodából és hosszasvárakozás után visszajött, majd kitöltetett velünk újabb kérdőívet, meg mindenféle kérelmet és ígéretet tett arra, hogy az 1997-ben megjelenő telefonkönyvben már benne leszünk és - mihelyt felkerülünk a rendszerre - a tudakozó is közölni fogja adatainkat az érdeklődőkkel.
Mire este hazaértünk, már várt L. bácsi üzenete, hogy:
- A telefonnal kapcsolatos probléma el van intézve!
Aznap délelőtt, ugyanis fölhívtam telefonon és elmeséltem neki, hogy milyen gondom van. Nagyon kíváncsi voltam arra, vajon hogy fog reagálni?
2004 ősze óta tudom róla, hogy nagyhatalmú kapcsolatai vannak. Ekkor sugározta a televízió a pince-börtönökről készített sorozatát, melyben többek között a Köztársaság téri "kazamatákban" tartott foglyokról vitáztak. Egyszer csak megjelent a képernyőn L. bácsi és kijelentette, hogy "a szóban forgó épület alatti pince-rendszerben soha, semmiféle rabokat nem tartottak...".
*
Azóta félek kapcsolatokat fölvenni, és bárkivel érintkezni, mert valahol, valakik megmutatták nekem, hogy hiába szerepelnek az adataim a telefonkönyvben...
Tudom, hogy nyílt titok lenne minden hangom, amit bárkivel is váltanék!
Leveleimre ugyanez vonatkozik. Ekkor jöttem arra is rá, hogy miért keletkezett az a rengeteg problémám a főiskolán is!
Azóta úgy élek a saját otthonomban, mintha házi őrizetben lennék! Nem bánkódnék, ha bíróság elé állhatnék és a "fantomok" a szemembe mernék mondani, hogy MIÉRT!
*
Ismét lavinaként zúdultak rám a problémák.
Apából szerettem volna némi együttérzést kicsikarni és elmondtam neki, hogy főiskolára járok. Megmutattam neki az indexemet, benne életem egyik legjobb színes fényképével és az első évfolyam tanulmányi eredményével…
Arra számítottam, ha a közös, családi ismerősünkkel való politikai rivalizálásra hivatkozok, talán megnyerem őt az ügyemnek.
Egy utcában laktunk gyerekkorunkban a már említett helyi párt (amelyikből kiléptem) elnöknőjével és szüleivel.
Apa, legkedvesebb galambász barátja volt az illető hölgy férje. Ő volt az, aki levitt bennünket a trabantjával Kunszentmiklósra, haldokló- anyám-helyett-.anyám-nagynénémet, Boriska nénit meglátogatni!
Apa úgy szerette az ifjú családapát, mintha a fia lett volna.
(Ebben az időben mi még a lakótelepen laktunk.)
Volt iskolatársnőm férje nagyon boldogtalan volt, mert válságba jutott a házasságuk. Apa szerette volna, ha Györgyivel vigasztalódott volna az illető úr. Ő azonban, (mint "húgom" gyermekeinek apja) szintén külföldre távozott.
Györgyi nagyon dühösen panaszolta el nekem akkor az esetet. Nem titkolta, hogy milyen rossz véleménnyel van volt iskolatársnőnkről.
Amikor hozzáadtam civil kurázsimat az illető hölgy által fölvállalt párt- és polgári szervezkedésekhez, apa nagyon büszke volt rám.
Később nem tudtam elhallgatni sérelmeimet és elpanaszoltam, hogy nem ismerik el tudásomat, mert nekem nincs róla papírom, vagyis: diplomám, nem úgy, mint az illető hölgynek!
- Igaz is! Apu mondd meg nekem, hogy ő miért tanulhatott tovább nappalin, én meg nem?
Tettem föl az előbbi nagy kérdést ismét apának, aki ezúttal szokatlan és nagyon elgondolkodtató indoklással lepett meg:
- Hogy hasonlíthatod magadat hozzá? Ő polgári származású lány volt, te meg csak egy proli voltál?
- Igen, ezt csak részben értem, mert éppen a polgáriakat, meg a kulákokat, vitézeket nem nézték jó szemmel a felvételiken. Boriska nénitől úgy tudom, hogy nagypapa „kulák” volt, sőt az első világháborúban "nagy-vitézi keresztet" kapott a hősiességéért.
XY hölgynek még az apukája is vitézzé lett avatva a második világháborúban. Te körülbelül egyidős vagy vele. Tudom, hogy jól ismered az egész családot, és mindenkivel tegeződsz. Sőt, a lányod-korú hölgy is visszategez téged!
Csak nekem kellett mindig is mindenkinek "kezitcsókolomot" köszönni.
Miért? A napokban avatták a hölgyet is és két fiát vitézzé. Veled, velünk mi a helyzet?
- Az nem tartozik térád, hogy én kivel tegeződök és kivel nem! Ők olyan emberek, akiknek meg kell adni a tiszteletet.
- Értem, de éppen az ellenkezője okoz nekem gondot. Az, hogy te, meg Györgyi is tegeződik XY-nal és családja tagjaival, én meg csak "Kezitcsókolom!" utáni tetszikezéssel szólíthatom meg őket. Mi bennetek a közös,ami velem kapcsolatban nem az?
Ki vagy te apukám? Miért nem tudok én tirólatok semmit?
Tudod, milyen rossz, amikor a gyerekek is kérdezősködnek a nagypapáról, nagymamáról és én semmit nem tudok mondani! Anyósomék is úgy beszélnek velem, mintha valami talált gyerek lennék, akit az út szélén szedett a fia össze!
- Az a té bajod! Neköm a té családodhoz nincs sémmi közöm!
- Nagyon fáj, hogy ezt mondod, mégis köszönöm, hogy őszinte voltál. Nem könnyű tudomásul venni, hogy még most sem számíthatok rátok! Éppen ezért, arra kérlek, hogy a jövőben ne akadályozzatok sem tanulmányi-, sem munkahelyi előmenetelemben! Mindenben forduljatok Györgyihez bizalommal!
- Neked anyáddal szemben kötelességed van! Ő égy beteg asszony, akit csúnya dolog lenne magára hagyni!
- A kötelességről először ő, vagyis ti feledkeztetek meg. Én szívesen segítek, de nem szeretnék találkahelyet csinálni az otthonomból! Ha van ereje és egészsége vidéken víkendezni, akkor legyen ereje ellátni magát itthon is! A Mami nénihez sem viszem el többet, mert Mami néni menye nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez.
- Nem kellett volna csúnyán viselkedned, akkor ők sem vágnának csúnya dolgokat a fejedhez.
- Istenem, hogy milyen kevély vagy még most is! Nem rólam mond csúnyákat, mert azokat mind meg tudom és meg is cáfoltam, amikor a múltkor átjött Mami néni hozzám is, hanem rólad és Györgyiről!
Hagyjuk kislányom a múltat! Né hánytorgass már örökké, mert én nem is tudom, hogy mit csinálok, de az lösz a vége, hogy éccő arra gyüssz át, hogy fölkötöm magamat!
Erre nem tudtam mit mondani. Szépen hazaoldalogtam és átsírtam az éjszakát, mert ilyen beszélgetés után nem lehet elaludni, bármilyen fáradt is az ember!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
