|
TIBORCA történe III. 21.
Bóna Mária Ilona 2010.02.24. 12:04
- Tessék nekem megmondani Mami néni miért ilyen velem az "Anyu"? Miért nem szeretik pici koruk óta a gyerekeimet sem? Miért nem hagyták soha, hogy legalább mások szeressenek, ha már ők nem tudnak? Minél jobban igyekeztem jól tanulni, dolgozni, becsületesen élni, annál jobban haragudtak rám, egyenesen gyűlöltek? Előfordult, mint most is, hogy valóságos rágalomhadjáratot indítottak ellenem. Miért? Most, pedig elvárnák tőlem, hogy hagyjak ott munkahelyet, iskolát és őket istápoljam, miközben Györgyinek adtak és adnak mindenüket: szeretetet, megértést, törődést és örökséget? Mami néninek könnybe lábadt a szeme és remegő hangon csak annyit mondott:- „Szeresd nagyon a férjedet, gyerekeidet és legyél nagyon büszke, mert nagyon szép családod van! Legyetek nagyon boldogok!” Nem mondott többet. Nem tudtam meg tőle semmit! Megpuszilt és hazament. Másnap szívrohamot kapott.
TIBORCA története
III. f., 21. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Álságos élethelyzetek
Haragudtam rájuk, amiért ilyen álságoshelyzetbe kényszeríttettek és ezzel közvetve, folyamatosan akadályoztak abban, hogy a tisztesség jegyében éljem, éljük az életünket!
Azóta okoz ez nagy gondot, amióta másodszor is férjhez mentem, majd megszülettek gyermekeim, mert velük is rosszindulatúak voltak.
Én megtanultam - úgy, ahogy tudtam - kezelni ezt a fájdalmas problémát, de nekik nem tudtam segíteni, mert tudtam: ahhoz mindent el kellene mondani!
Halogattam a dolgot, mert utolsó leheletükig hittem benne, hogy majdcsak megszeretik a családomat!
Talán ezért, minden anyák napi ünnepélyre, ballagásra, szalagavatóra vittem nekik meghívót. Amikor soha nem éltek a lehetőséggel, vagyis egyetlen alkalommal, amikor Orsolya ballagott az általánosban anya is elballagott az iskolába. Ott azonban találkoznia kellett férjem testvéreivel és családjával.
Rosszul érinthette az, hogy egyedül volt azzal a nagy-nagy familiáris érzésű sokadalommal szemben…
Akkor még tanítottam, és az iskolámban - mint munkahelyen - dolgoztam. Igazgatónőmet hiába kértem, hogy engedjen el! Azt hiszem demonstrálni akarta: ez a "pedagógus-gyerekek sorsa".
Valósággal elszöktem a munkahelyi iskolából, hogy valamennyit lássak gyermekem ballagásából. Férjem bátyja meg is jegyezte:
- Van, akinek fontosabb a karrierje, mint a saját gyereke!
Ettől fogva tudtam: férjemmel való presztízsharcom sem maradhat - mint kettőnk magánügye - otthonunk falai között.
Anyatett igazán próbára, mert ő kifelé mutatta a gondos édesanyát és nagymamát. Erre akkor volt igazán szüksége, amikor már nem tudott eljárni randevúzni, telefonálgatni. Kénytelen volt engem megkérni arra, hogy segítsek a kapcsolatfelvételben barátnőjével, „barátjával”.
Ez eleinte apa miatt esett nehezemre, majd amikor még ő tett szemrehányást azért, amiért nem "gondozom a témát", már könnyebben hívtam föl anya barátját, barátnőjét.
*
Anya barátsága barátnőjével: Mamival, jószomszédsági kapcsolattal kezdődött, majd munkahelyivel folytatódott. Mami néni: férjénél, csak "egyszem" fiát szerette jobban.
Anya – még kislány koromban - emlegette, hogy "jó parti lehetne a Mami fia". Azután, hogy nem rokonszenveztünk egymással, lemondott az összeboronálásunkról. Meg, hamarosan kiderült mindenki számára, hogy Halmos Jóskába vagyok szerelmes, (akit apa „vörösnek” tartott, pedig szőke volt).
Mami néniék még azt követően elköltöztek Budára, amikor beleerőszakoltak az első házasságomba.
Mami néni egyszem fia a vidéki, egyetemi évei alatt nemcsak diplomára tett szert, hanem egy lány szerelmére is. Amikor férjül vette őt a határozott ifjú hölgy, és megszületett az első, majd a második unoka is, Mami néniék Zuglóban vettek egy kertes házrészt a megnövekedett családnak.
Akkor, amikor anyát kocsival el-elvittük hozzájuk, már nem élt Mami néni férje és rákosakárhol laktak.
A fiatalabbik, kislányunoka, miután leérettségizett már elkezdődött a rendszerváltozás nevezetű folyamat és, hogy ne tengesse munkanélküliként itthon az életét, elszegődött Nyugatra, babacsősznek (baby-sitter-nek).
A daliás termetűfiú unoka éppen sorköteles katonai szolgálatát teljesítette. A meny, amikor kivonultak hazánkból a szovjet csapatok, belekerülve egy létszámcsökkentésbe, otthagyta közalkalmazotti munkahelyét. Hamarosan betársult egyik szomszédja - kötöttáru termékeket előállító - vállalkozásába. Mami néni „egyszem” fia, miután privatizálták a hatalmas mamutvállalatot, ahol olajmérnökként dolgozott, - egy Pest-környéki TSZ-nél kapott állást.
Amikor utoljára ott jártunk, éppen betegállományban volt a nálam csak három évvel idősebb férfi és arról beszélt:
- le fognak százalékolni...
Mami néni, pedig mint egy igazi "tyúkanyó" vezette a háztartást, és nagyon szerette a családját. Nagyon aggódott kislányunokájáért, akit - mint nagymama szeme fényét - még a széltől is óvott.
Ó Istenem! Hogy mit nem adtam volna azért, hogy anya legalább egyszer is úgy nézett volna gyermekeimre, vagy aggódott volna sorsukért, mint ahogy Mami néni tette! Szegény Mami néni! Látnia kellett széthullani mindazt, amit megtartó szeretetével sem tudott többé együtt tartani!
Amikor anya - felgyógyulva az agyműtétje után - meglátogatta Mami néniéket, hazajőve nem győzött áradozni arról, hogy milyen sikeresek! Észre sem vette, hogy milyen fájdalmat okoz nekem, azzal, ahogy dicsérte Mami néni menyét, hogy
- "milyen ügyes, mert munka mellett, gyerekszülés mellett bedolgozik egy maszeknak"! Ebből a plusz pénzből azután kocsit vettek, amit elsőként tanult meg vezetni.
Ilyenkor megkérdeztem, hogy
- közben mit csinál Mami néni?
Erre az volt anya válasza:
- „Az olyan abban a családban, mint egy cseléd. Már nem is lehet vele semmiről beszélgetni, mert mindig csak az unokákról, menyéről és a fiáról áradozik.”
Ha valaki, akkor Mami néni igazán nem érdemli meg, hogy öregségére széthulljon körülötte mindaz, amit olyan nagy szorgalommal és tisztességgel próbált megtartani, együtt tartani!
Látva az ő sorsát, még eltökéltebb elszántsággal ültem le a számítógép szövegszerkesztőjéhez és írtam mindenféle rendszerváltoztató pártnak, szervezetnek, hivatalnak a CSALÁD védelmében!
Azokon a látogatásokon, amikor anya már nem tudott egyedül elmenni, vállaltam, hogy elkísérem.
Ők elvonultak Mami néni szobájába. Mi, "fiatalok" magunkra maradtunk és, mintha mami néni menye erre várt volna, elkezdte rám olvasni mindazt a sok rosszat, amit addig hallott rólam.
Többek között:
- „Akkor kellett volna tanulni, amikor fiatal voltál. Nem kellett volna kimaradni a „nappali” gimnáziumból és olyan korán férjhez menni! Most is inkább dolgozni kellene, nem panaszkodni!”
Olyan váratlanul értek ezek a valótlanságok, amiket nekem tulajdonítva pont a "saját anyám" terjesztett rólam, hogy megmukkanni sem tudtam…
*
Már főiskolás voltam, és az első sikeres évet követő nyári szünetben Mami néni egy alkalommal meglátogatta anyát, aki nem volt otthon, mert éppen elutazott pár napra a hegyekbe kikapcsolódni.
Miután beszélgetett apával, átjött hozzánk is.
Egyedül voltam otthon. Már annyit sírdogáltam azokban a napokban anya miatt, hogy nem tudtam elhallgatni depresszióm okát. Életemben először, kiborítottam szívem összes, gyermeki fájdalmát.
Elővettem az általános iskolai bizonyítványomat, melyben megmutattam a nyolcadik osztály elvégzésének dátumát. Ezt követően megmutattam az utolsó oldalt, benne: olyan sorrendben a különböző pecséteket, ahogy az illető iskolákba „jelentkeztem” az általános iskola befejezése után. Legelső helyen az ipari iskola pecsétjét, majd a dolgozók esti gimnáziumának, ezt követőn a dolgozók gyors- és gépíró iskolájának, végezetül a dolgozók közgazdasági szakközépiskolájának pecsétes bejegyzését.
Megkérdeztem tőle, hogy
- egy igazi édesanya terjeszt-e olyat a saját lányáról, amit anya mondott rólam a menyének?
Miután nem kaptam tőle választ, folytattam a kérdezést.
Előtte elmeséltem azokat az eseteket, amikor még Budán laktunk és anya fölcsöngetett hozzánk, de "nem volt ideje" följönni a lakásba, megnézni az unokáit! Erről később L. bácsi, akinek nem volt gyermeke, nevetgélve mondta, hogy: - „Tudok a dologról, miattam nem ért rá, ott vártam rá a sarkon.”
Ennek ellenére, amikor agyvérzést kapott és apa közölte velem, hogy eladó egy ház a közelükben, azonnal meghirdettük a lakásunkat és megvettük ezt az öreg házat, hogy a közelükben lehessünk. Anyukának, pedig az volt az első mondata, amikor meggyógyult és eljutott a tudatáig, hogy itt lakunk majdnem mellettük: -"Na, már csak ez hiányzott! Nem lesz ám átfutkosás azzal a sok kölökkel!"
- Tessék nekem megmondani Mami néni miért ilyen velem az "Anyu"? Miért nem szeretik pici koruk óta a gyerekeimet sem? Miért nem hagyták soha, hogy legalább mások szeressenek, ha már ők nem tudnak? Minél jobban igyekeztem jól tanulni, dolgozni, becsületesen élni, annál jobban haragudtak rám, egyenesen gyűlöltek? Előfordult, mint most is, hogy valóságos rágalomhadjáratot indítottak ellenem. Miért? Most, pedig elvárnák tőlem, hogy hagyjak ott munkahelyet, iskolát és őket istápoljam, miközben Györgyinek adtak és adnak mindenüket: szeretetet, megértést, törődést és örökséget?
Mami néninek könnybe lábadt a szeme és remegő hangon csak annyit mondott:
- „Szeresd nagyon a férjedet, gyerekeidet és legyél nagyon büszke, mert nagyon szép családod van! Legyetek nagyon boldogok!”
Nem mondott többet. Nem tudtam meg tőle semmit!
Megpuszilt és hazament. Másnap szívrohamot kapott.
Hetekig feküdt az egyik kórház intenzív osztályán. Majd jobban lett és hazakerült. Menye azonnal elment a polgármesteri hivatalba és a szociális osztályon betegápolói státuszba vetette magát.
Anyuka ismét nyakamra járt, hogy "szeretne elmenni a Mamihoz". Addig könyörgött, hogy férjemmel egy alkalommal beültettük az autóba és elvittük.
Mami néni nagyon legyöngült, lefogyott. Csak csoszogva tudott járni. Megrendítő látvány volt.
Nekem, pedig lelkiismeret furdalásom, mert éreztem, nagyon fölkavarhatta az a bizonyos beszélgetés, kérdezősködés. Milyen szörnyű titok lappanghat e mögött? Milyen szörnyű körülmények között születtem a világra, és kik lehettek az igazi szüleim?
Ilyen torokszorító gondolatok közepette próbáltam könnyedséget mutatva beszélgetni…
De, Mami néni menye nem kímélt és ismét kitett magáért a megjegyzéseivel. Azt hiszem ekkor "intézte el", hogy soha többet ne kelljen bennünket vendégül látniuk!
Elmesélte, hogy
- "Mindent tudok", mert állandó kapcsolatban vagyok K. Lászlóval. Szörnyű, hogy "Apuka" és Györgyi milyen arrogáns módon kergette el a háztó L. bácsit. Pedig a "húgod" jobb lenne, ha magába szállna egy kicsit. Ugyanis, míg anyukád agyvérzéssel kórházban volt, összefeküdt "Apukával". L. bácsi rajtakapta őket...
Azt hiszem erkölcsi hullát akartak belőlem csinálni. Úgy tudta, hogy férjem „frekventált” helyen és munkakörben dolgozik. Tudták, Laci bácsival, hogy írok és politizálok, méghozzá a rendszer megváltoztatásáért. Azt is tudhatták, hogy otthon én vagyok az új eszmék híve. Férjem soha nem akart több lenni, mint jó munkaerő, akinek a jól végzett munkáját (főleg anyagilag!) elismerik.
Én, hozzá képest, forradalmár voltam és vagyok! Azt is tudták, hogy mennyire sikerorientált. Azért nem volt soha életstratégiája a problémákra, mert az neki "körön kívüli" volt.
Tehát, ha baj volt, mindig nekem kellett megmondani, hogy mit kell tenni.
Ennek ellenére sokszor olyan hosszú időt vett igénybe a meggyőzése, hogy a probléma csak halmozódott, mert a társadalom szemében ő volt a kompetens, döntéshozó helyzetben. Ez olyan, amikor a beosztott irányít egy munkahelyen és csakis a főnök dönthet, akit viszont meg kell győzni arról, hogy tőle származik a helyes döntés!
Tehát: olyan szuggesztív és hiteles módon kell a ráhatástgyakorolni, hogy az, akit meg akarunk győzni, valósággal azonosuljon a gondolattal. Ez többnyire nem is sikerül, vagy nagyon időigényes folyamattal valósítható meg. Ezért hatásosabb, ha az ember nem egymagában, hanem eszmetársakkal lát neki a munkának... a győzködésnek.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
