|
TIBORCA történe III. 20.
Bóna Mária Ilona 2010.02.23. 09:51
Éppen ekkor kellett dolgozatot írnom kultúrszociológiából, Alfréd Shütz: Az idegen című művéből. Annyira a saját helyzetemben fölmerült problémára szolgált magyarázatul a shützi eszmefuttatás, hogy az volt az érzésem, hasonló élethelyzet ihlette a következő gondolatokat: - "Az idegennek azonban rá kell jönnie, hogy abban a csoportban, amelyhez csatlakozni akar, semminemű státusa nincs." ... "Az idegen nem feltételezheti, hogy az új kulturális mintát éppen úgy értelmezi, mint a csoport tagjai." "...gyakori, hogy az idegen baljós éleslátással hibáz rá egy-egy válság közeledtére... miközben a tünetek fölött elsiklanak a csoport tagjai, akik megszokott életvitelük folytatódásában bíznak." "...valójában szüntelen tudakozódási folyamat a megközelített csoport kulturális mintái iránt. Ha sikerrel jár a tudakozódás folyamata, akkor... az idegen már nem idegen többé...". TIBORCA története
III. f., 20. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A főiskolai tanulmányaim …
Sajnos, a környezetemben még akkor sem maradt abba a sok intrika, amikor férjemmel együtt fölkerestük a pesterzsébeti templom plébánosát, hogy szeretnék revelzálist tenni, majd egyházi esküvő keretében, a huszonötödik házassági évfordulónkon összeházasodni.
Ahogy közeledett a huszonötödik házassági évfordulónk, úgy erősödött bennem a vágy, hogy legalább férjem rokonai befogadjanak végre. Szerettem volna legalább ott családtag lenni. Nagyon fájt, amikor sógornőm második babáját várta, én fölajánlottam neki a keresztanyaságomat és ő visszautasította! Mondván: „nem lehet, hiszen református vagy!” Akkor sírtam egy sort és továbbléptem. Ha nem, akkor nem… Nyitottam mindig más irányba.
Ekkoriban például azért lelkesedtem, hogy a "kultúrcentrumból” egy valódi kultúrközpontot hozzak létre. Csakhogy, a közeli plébánia fennhatósága alatt, vagyis használatában működött az akkor még önkormányzati ingatlan. A plébánosatya nagyon bizalmatlan volt velem kapcsolatban… Szerettem volna, ha férjem, mint katolikus, volt ministráns, patronálja az elképzelésemet! Látszatra bele is ment, de mindig, amikor a pappal kellett volna beszélnie, kitért a találkozás elől attól fogva, hogy közölte velünk, nem tud minket összeházasítani, mert a katolikus joggyakorlat lehetetlenné teszi. Ő soha nem fecsérelte a saját energiáit. Nekem viszont soha nem volt más választásom, mint a lehetetlent is megpróbálni.
A ... kultúrcentrumban sokféle életfelfogású emberrel találkoztam, akik között mindig én voltam az IDEGEN. Sajnos, minden alkalommal ezt tapasztaltam, amikor valamilyen rendezvény volt. Például: még, amikor tagja voltam a pártnak (KDNP), akkor az egyik emléktaggyűlésünkre eljöttek 56-os emigránsok, régi cserkészek.
Az egyik, akivel egymás után léptünk be a bejárati ajtón, megtorpanva előttem, majd udvariasan maga elé engedett, miközben ránézve a „cégtáblára” amelyen Munkás Szent József neve szerepelt ezt mondta:
- „A József ellen semmi kifogásom, de a „munkás”-t nem lehetne törölni?
El kéne már ezt a kadári allűrt felejteni!”
Amiért idegen volt, nem tudtam megszólítani, hogy beszéljek vele egy kicsit. Aztán meg alkalom sem volt rá.
Pedig, úgy elmondtam volna neki, hogy a mostani munkások többnyire, az 1945 utáni – osztályidegen - üldözöttek gyerekei…mint például én is…”
Azóta sem tudtam ezt megbeszélni senkivel…
Egyik pesterzsébeti díszpolgárunk és testvére kezdeményezésére megalapítottuk a Kolping Család helyi egyesületét.
Akkor már a főiskolán tanultam andragógiát=felnőttképzést.
Gyermekeim is tagok lettek az egyesület ifjúsági tagozatában és vasárnaponként misére- hétfőnként, pedig felnőtt hittanra jártunk.
Amikor már nyilvánvalóvá vált férjem számára, hogy ő semmit nem nyújthat az egyesület számára, amit elvárnak tőle, kilépett az egyesületből.
Ettől fogva úgy kezeltek, mint egy idegen betolakodót.
Veszélybe került főiskolai, kultúrházi gyakorlatom is.
Éppen ekkor kellett dolgozatot írnom kultúrszociológiából, Alfréd Shütz: Az idegen című művéből. Annyira a saját helyzetemben fölmerült problémára szolgált magyarázatul a shützi eszmefuttatás, hogy az volt az érzésem, hasonló élethelyzet ihlette a következő gondolatokat: - "Az idegennek azonban rá kell jönnie, hogy abban a csoportban, amelyhez csatlakozni akar, semminemű státusa nincs." ... "Az idegen nem feltételezheti, hogy az új kulturális mintát éppen úgy értelmezi, mint a csoport tagjai." "...gyakori, hogy az idegen baljós éleslátással hibáz rá egy-egy válság közeledtére... miközben a tünetek fölött elsiklanak a csoport tagjai, akik megszokott életvitelük folytatódásában bíznak." "...valójában szüntelen tudakozódási folyamat a megközelített csoport kulturális mintái iránt. Ha sikerrel jár a tudakozódás folyamata, akkor... az idegen már nem idegen többé...".
Be kellett látnom, hogy azok a szép mozgalmak, amelyek sikeresek voltak a század eleji keresztény Európában, nem biztos, hogy sikeresek lehetnek a századvégi Magyarországon.
Több jelenség nehezítette kultúraközvetítői tevékenységemet: - elsősorban az, hogy idegen illetéktelennek tartottak; - másodsorban az a sértettség, ahogy a "hitehagyott népet" az egyház képviselői kezelték; - harmadsorban, amikor kiléptem a ...párt helyi szervezetéből, érvényesíteni akartam azt a törekvésem, hogy a kultúra nem lehet politika- és felekezetfüggő, sőt!
Hamarosan szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy minden igyekezetem és fáradozásom pusztába kiáltott szóvá vált, abban a politikailag kiélezett légkörben.
Kénytelen voltam belátni: mint "pártonkívülinek" és csecsemőkoromban reformátusnak megkereszteltnek, semmi esélyem nincs arra, hogy egy eredendően katolikus szervezet a jövőben tőlem bármit is elfogadjon, nemhogy a "keresztény szellemiségű kultúra közvetítését"!
Kényszerhelyzetemben fölkerestem a pesterzsébeti művelődési ház igazgatóját, (aki minimum tizenöt évvel volt fiatalabb nálam) és pironkodva előadtam a problémám, majd segítséget kértem tőle. Becsületére legyen mondva, hogy segített: első kultúrházi gyakorlatomat igazolandó, aláírta a papírjaimat! Ennek ellenére, - miközben végigvezetett a házon, bemutatta kulturális tevékenységüket, - minden megnyilvánulásából kiütközött leplezett megbotránkozása.
Nagyon bíztam benne, hogy az egész félévre kapok tőle feladatot, egy kicsinyke lehetőséget, hogy dolgozhassak végre.
*
A főiskolán, továbbiakban is átkozottul megkínlódtam minden ici-pici sikerért. Úgy jártam, hallgattam végig az első szemesztert, hogy szerencsémre volt otthon számítógépem és nyomtatóm. Ezért, a sok írásos beszámoló dolgozat, esszé megírása nem okozott problémát.
A könyvtárhasználatról szóló dolgozat megírásához elővettem azt a jegyzetemet, amit akkor írtam, amikor napközis nevelőként, elvittem tanítványaimat kerületünk főkönyvtárába.
Az akkori állapotokkal egybevetve készítettem el a "Könyvtárhasználati lehetőségek a gyermekolvasók körében 1988-ban és 1995-ben a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár XY. kerületi Főkönyvtárában" című, összehasonlító dolgozatomat.
Ezt gondoltam tovább a harmadik szemeszterben, és szolgált alapul a szociokulturális dolgozatomnak, melynek címe Könyvtárhasználati lehetőségek..., avagy a könyvtárosi munka "flow"-ja volt.
Majd, 1996-ban Az új személyi igazolvány című írásomnak is, ami megjelent 1996 augusztusában az egyik, rendszert változtató helyi párt újságjában.
Mindhárom alkalommal arról a hatásról írtam, amit a rendszerváltozással kellett megélnie a könyvtárnak, mint állami intézménynek, valamint a könyvtárban dolgozó "közalkalmazottaknak" és a könyvtár "szolgáltatásait" igénybevevő "közönségnek" - különös tekintettel arra, hogy 1996-ot kikiáltották a "Közkönyvtárak éve"-nek, valamint "Ezer éves a magyar iskolai oktatás" (Pannonhalmi Bencések-rendje iskolájának alapítása) évének és honfoglalásunk millecentenáriumi évfordulójának.
Szociálpszichológiából az emberi érzékenységről (szenzibilitásról) írtam, Dr. Buda Béla Empátia...a beleélés lélektana c. könyvében megfogalmazottak tanulmányozása után. Ez a dolgozat is az iskolai, pedagógiai munkámmal szerzett tapasztalataim, - melyeket a péntek délutánonkénti, iskolai "házimozizás" során szereztem - egybevetése Buda Béla empátia-tanulmányával.
Tanulásmódszertanból egy három-dimenziós írásban fogalmaztam meg "...a nő, mint individuális- valamint társadalmi lény..." élni-tanulását: "Életformák és életstratégiák különböző szakmák és életkörülmények tükrében" címmel. Ebből a dolgozatból született a Tudósítás Magyarországról... című szociográfiám, amit megküldtem a Magyar Naplónak,
„A magyarság önképe az ezredfordulón” című szociográfiai pályázatára.
A kultúraközvetítés elmélete tantárgy keretében a "kultúra" és a "művelődés" történelmi fogalma, mai jelentése; a kereszténység "fölvétele" és az Európába integrálódás; a latin- és magyar nyelvű írásbeliség; a "hét szabad művészet"; középkori egyetemeink és a magyar reneszánsz; az európai és a magyar könyvnyomtatás kezdetei nagy témaköreit kellett tanulmányozni és az első kollokviumhoz egy dolgozatban megfogalmazni.
Az egyetemi, főiskolai jegyzetekhez és irodalomhoz azonban csak nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Sajnos itt is megszenvedtem a hátrányos helyzetemet, mert én "... sem ismerőse" nem voltam senkinek, de legfőképpen az volt a legnagyobb baj, hogy nem egy kulturális intézmény iskolázott be!
Férjem, "csak" a szakirodalom kölcsönzésében és beszerzésében tudott segíteni egy darabig.
Valószínű, hogy előképzettség (melyet részben a gyakorlatban- és önképzéssel-, részben a felvételi előkészítőkön szereztem) nélkül nem tudtam volna sikeresen levizsgázni.
Amikor életem első indexét, (benne az első félévi vizsgáim 4,3-es átlag-eredményével) kezembe vehettem, ugrándozni szerettem volna a boldogságtól! Szerettem volna valakit megölelni, valakivel együtt örülni!
Az a vágyam, hogy megöleljek valakit, aki úgy ölel vissza, ahogy édesanyám, édesapám ölelt volna - örökre kielégületlen maradt.
Jó lett volna legalább olyan párkapcsolatban élni, amelyikben ezt megtehetem…
*
Hiába voltak nagyon kedvesek a panziót működtető szállásadóim, én mégis úgy éreztem magam a nagy idegenben, mint egy elárvult kisgyerek, mint egy partra vetett hal. Iszonyúan hiányzott a családom, vagyis a gyerekeim. Itt döbbentem arra rá, hogy az én koromban már az Otthonnevezetű helyre mennyire szükség van ahhoz, hogy tanulni, teljesíteni tudjon az ember. „Otthon” lenni valakinek a szívében…
Erről mindig eszembe jutott a másik "családom": anya, apa és Györgyi, csak teljesen ellentétes érzelmekkel. Amilyen szeretetet, örömöt éreztem akkor, ha saját családomról, vagyis gyerekeimről volt szó, ugyanolyan intenzitással haragudtam "szüleimre" és "húgomra".
Amilyen mértékben szenvedtem a sok méltánytalanság miatt az életben, annál nagyobb volt bennem a "szüleim" és "húgom" iránti elutasítás, a harag, a keserűség.
Mindig, újra és újra elhatároztam, hogy amilyen mértékben szenvedek miattuk, olyan mértékben fogom őket elkerülni, elfelejteni. Sajnos ezt lehetetlenség volt megvalósítani, mert ott éltünk a szomszéd utcában.
Mindenki azt a hazugságot tudta igaznak, hogy amikor Budán laktunk és picik voltak gyermekeim, „anya örökké ott volt nálam” - egészen addig, míg agyvérzést nem kapott! Most, pedig - amikor neki lenne szüksége rám - iskolába járok, ahelyett, hogy "gondoskodnék szegénykéről"!
Előfordult, hogy kifakadtam egy-egy ilyen alkalommal és a szomszéd néninek elmondtam, hogy milyen kegyetlenek voltak velem egész életemben és a mai napig is azok.
Erre olyan nagymértékű gyanakvás, bizalmatlanság volt a válasz, hogy visszafogtam magamat és folytattam az alakoskodást, ami miatt megint csak "szüleimre" haragudtam.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
