|
TIBORCA történe III. 19.
Bóna Mária Ilona 2010.02.23. 09:51
Az a bizonyos "ördögi" kör ismét bezárulni látszott. Ennek a felelőssége is az én "lelkemet" nyomta évtizedeken keresztül! Mindenek ellenére még megszületésükkor elhatároztam, hogy keresztény nevelésben részesítem gyermekeinket, függetlenül attól, hogy nincsenek megkeresztelve! Emiatt is mennyi bántás ért! Mennyit emlegette férjem: - kellett neked olyan korán férjhezmenni! Inkább tanulni kellett volna helyette… És, akkor most nem lennének ezek a problémák sem! - De, hiszen én örökösen tanultam. Eldöntött tény volt, hogy nem mehetek középiskolába, hanem szakmunkásképzőbe! Még szakmunkás tanuló voltam és már kértem a javaslatot a dolgozók, esti gimnáziumába, de a munkahelyem főnöke nem írta alá, mert neki nem volt szüksége érettségizett varrónőre!
TIBORCA története
III. f., 19. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Ármánykodások és elkötelezettségek
A másik élményem is ehhez az évhez kötődik. Már éppen elhittem, hogy: kihaltak Magyarországon"a hitük, hazájuk, szeretteik és családjuk mellett kiálló, iskola- és államalapító férfiak", amikor rész vehettem egy újságíró találkozón a Lakitelek Népfőiskolán.
Ott, "a magyarság sorsának jobbításáért elkötelezett újságírás"-ért, a fennmaradásért küzdő helyi lapok szerkesztői között visszanyertem lelki egyensúlyomat. Örömmel és megnyugvással tapasztaltam, hogy élnek és dolgoznak közöttünk - ha hagyják - még hitük, hazájuk, szeretteik, családjuk és hivatásuk mellett kiálló emberek! Mindezt meg is írtam.
Ez elég volt ahhoz, hogy - hazajőve - egy "keresztény szellemiségű ökumenikus óvoda" létrehozása kapcsán kijelentsék: "Ilona képességeit meghaladja, hogy ebben feladatot kapjon!"
Pedig már - végre felhasználva statisztikusiképesítésemet, ismeretemet - szerkesztettem a kérdőíveket, amelyekkel meg akartam keresni az érintett korosztály szüleit.
Úgy szereztem az intrikákról tudomást, hogy volt a vezetőségben már egy-két olyan tag, akiket meggyőztem elkötelezettségemről. Őket olyan mértékben felháborította az önkényes eljárás, hogy ki is léptek, mondván:
- "Mire számíthatunk, ha a legbizalmasabb munkatárssal így járnak el, ilyen antidemokratikusan? Na, köszönjük szépen, nekünk ebből elegünk volt a múltban és most már igazán nem kérünk belőle!"
Nem léptem ki, mert bíztam abban, ha következetesen kitartok az illető párt eszmerendszere mellett, szükségtelen a helyi elnök személyét "szolgálni". Beszereztem egy alapszabályt. Gondosan áttanulmányoztam, majd megtalálva problémám megoldására a legmegfelelőbb paragrafust (13.), írtam egy abszolút tárgyilagos levelet az illetékes párt elnökének, melyben megírtam, hogy
„Egész életemben soha nem kaptam lehetőséget az intézményes továbbtanulásra. Ezért úgy döntöttem - amiért végre fölvettek egy vidéki egyetem főiskolai karára - tanulmányaim idejére szüneteltetném párttagságomat.”
Az elnöki válasz hamar meg is érkezett, hogy:
-"Helyzetét megértem, párttagságának felfüggesztése ügyében - kérésének megfelelően, intézkedtem."
Meglepett ez az "intézkedés", de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert közben olyan mértékben lekötöttek magánéleti problémáim, továbbtanulási gondjaim, hogy képtelen voltam félbe maradt ügyeimet intézni.
Azután, hogy a pártoskodásban nem tudtam részt venni és riválisaimat is szerettem volna megnyugtatni, félév múlva kiléptem a pártból.
Elhatároztam, hogy a jövőben csakakkor fogok pártpolitikában részt venni, ha nem egymás ellen fognak a pártok politizálni, hanem egy közös ügyért: a magyar társadalom minél jobb működőképességértés a különbség csak az lesz közöttük, hogy másképpen akarják ugyanazt.
*
Hogyan lettem főiskolai hallgató?
Hogyan vettem magamnak a bátorságot arra, hogy negyvenkilenc évesen, leutazzak a vidéki egyetem főiskolájára "pót felvételizni"? Természetesen, férjem egyik szaklapjában olvasta a felhívást és ő vitt le kocsival erre a felvételi vizsgára. Előtte vállalta az ügyintézését is az akciónknak: telefonálgatások, jelentkezési kérelmek kitöltése, megírása, stb...
Fölvettek!
Végre főiskolás lehettem én is! Továbbtanulhattam: úgy, hogy bővíthettem- rendszerezhettem- és bizonyítvánnyal is bizonyíthattam (legitimizálhattam) meglévő ismereteimet!
A következő hónapban már megkezdődtek az előadások. Az "Intercity" járatával három és félóra alatt értem oda a patinás vidéki városba. A már előzőleg lefoglalt szálláson éjszakáztam, hogy másnap reggel az előadásból egy percet se mulasszak. Körülbelül, hat-hétezer forintba került a szoba három éjszakára, reggelivel és vacsorával.
Férjem megnyugtatott:
- „Ha kell, a föld alól is előteremtem a pénzt a költségek fedezésére!”
(Ekkor már azt hittem, hogy - mint a családjáért, feleségért is felelős családfőt - bántotta az a negatív diszkrimináció, ami minden továbbtanulási- és érvényesülési kísérletemet meggátolta. Valójában, egészen másról volt szó. Azzal, hogy tálcán szállítottam az információt a patinás egyetemről, éppen akkor, amikor a kreditálása volt folyamatban, olyanná váltam, mint egy közvetett informátor… Akkor még erről semmit sem sejtettem.)
*
Sajnos az ezt követő években ismét egyfajta "visszarendeződést" lehetett tapasztalni az oktatásban. Felerősödött ismét a kontraszelektív szemlélet a felnőttképzésben.
Ezért, hamarosan megtapasztaltam, hogy a főiskolán mennyire hátrányos helyzetben vagyok - gyermekeimmel egykorú - hallgatótársaimmal szemben. Ráadásul, míg őket valamilyen kulturális intézmény iskolázott be, ezzel növelve a képzésük legitim voltát, addig én nem tudtam egyetlen intézményt sem megnevezni, ahol a "kötelező gyakorlati időmet" tölthettem volna!
Az is igaz, hogy a kultúrcentrumban, az időközben alapított ...keresztény egyesületbe belépve, határozott elképzeléseim voltak a polgári életformaváltással kapcsolatban.
Először családom keresztényi voltát kellett volna megerősíteni azzal, hogy - közben felnőtté váló - gyermekeimet végre megkereszteltetem. Sajnos, apa és anya még ekkor sem tudott engem informálni megkeresztelésemmel kapcsolatban.
Annyit közöltek velem, hogy református vagyok. (Anya, a halálos ágyán még azt is elmondta, hogy akinél az eredeti anyakönyvi kivonatom- a keresztlevelem van, ő a szülőanyám. Kislány koromban anya gyakran ment velünk a közeli református templomba. Később ebben a templomban találtam meg megkeresztelésem dokumentációját.)
Amikor sorban születtek gyermekeim, szerettem volna megnyerni valakit a családból a keresztszülőségre. Anya és apa azonban feleslegesnek tartotta a keresztelőt. Férjem családja, pedig katolikus volt.
Ennek ellenére, anyósanyám még a lakótelepi idegenbe is utánunk küldte a falujuk plébánosát, amikor várandós voltam.
Abban bízott, hogy meg tudjuk beszélni az egyházi esküvőt.
Őszintén elmondtam - az apa nélkül maradt félárvák szellemi- és lelki gondozását, a szó szoros értelmében atyai módon felvállaló - plébános atyának, hogy
- én már házasságot kötöttem tizenhét évesen egy református emberrel. Ettől az embertől – ötévi, meddő házasság után elváltam, mert nem tudott lemondani az italozó életmódról.
A plébános kijelentette:
- A teológiai joggyakorlat alapján örökre annak a felesége marad Isten előtt, és a születendő gyermeket sem keresztelhetem meg, míg "Isten színe előtt" is össze nem házasodnak.
Az a bizonyos "ördögi" kör ismét bezárulni látszott. Ennek a felelőssége is az én "lelkemet" nyomta évtizedeken keresztül!
Mindenek ellenére még megszületésükkor elhatároztam, hogy keresztény nevelésben részesítem gyermekeinket, függetlenül attól, hogy nincsenek megkeresztelve! Emiatt is mennyi bántás ért! Mennyit emlegette férjem:
- kellett neked olyan korán férjhezmenni! Inkább tanulni kellett volna helyette… És, akkor most nem lennének ezek a problémák sem!
- De, hiszen én örökösen tanultam. Eldöntött tény volt, hogy nem mehetek középiskolába, hanem szakmunkásképzőbe! Még szakmunkás tanuló voltam és már kértem a javaslatot a dolgozók, esti gimnáziumába, de a munkahelyem főnöke nem írta alá, mert neki nem volt szüksége érettségizett varrónőre!
- Anyádék rohadt szemetek voltak, te pedig egy fasz, hogy hagytál magaddal kibaszni!
Nem is tudom, hogy ettől az ellenségességtől, vagy a durva szövegtől-e, de mindig anyuék pártját fogtam. A szívem azt súgta, hogy hiába gyötörtek olyan sokat, azért a felszín alatt volt bennük valami megmagyarázhatatlan összetartó érzés. Valami olyan, amire azt szokták mondani, hogy a „vér szava”.
Férjemből, pedig csak a rideg, érzéketlen, IDEGEN elutasítás áradt.
Csakhogy, míg a szüleimtől elvártam a feltétel nélküli elfogadást és szeretetet, addig a gyermekeim apja szeretetét nagyon igyekeztem kiérdemelni. Talán, már ekkorra nem is annyira a szeretetére vágytam, hanem a MEGÉRTÉSÉRE…
Benjamin Spock doktor, Csecsemőgondozás gyermeknevelés című könyvében olvastam arról, hogy a gyermekeinknek a legfontosabb, hogy anya-apa szeressék egymást. Vagyis, az érzelmi nevelésben nagyon fontos, hogy a gyermek érezze anya-apa összetartozásának érzését. Ez érzelmi biztonságot jelent neki. Arról nem is beszélve, hogy ha egy gyermeket egy szülőpár egymást is szeretve szeretik gyermeküket, az olyan érzelmi- és létbiztonságot jelent, amire a későbbiekben alapozni lehet. Vagyis, a későbbi oktató-nevelői folyamatban egy stabil alapot jelent a gyerekeknek.
Lehet, hogy ezért, de annyira igyekeztem a gyerekeim apjával jóban lenni, hogy sokáig nem reagáltam ezekre a dühkitöréseire.
Meg, gyakran jutott eszembe az, amikor kiszekálta a lelkemet Nándika barátai miatt és akkor annyira kiborultam, hogy bizony, kiabáltam a férjemmel. Csakhogy ő mindig a foga közt sziszegte az „észrevételeit” én meg az indulattól, meg tehetetlen dühömben kiabáltam.
A gyerekek mindig, már csak arra lettek figyelmesek, hogy anya már megint sírva kiabál apával, aki ilyenkor egy szó nélkül visszaült az íróasztala mögé és lehajtotta a fejét, mint egy áldozati bárány…
Iszonyú lelkiismeretfurdalásom volt minden egyes kiborulásom után. Olyankor mindig elhatároztam, hogy nem szívok mellre többé semmit, amit mond.
De, hogyan zárjam ki a rólam szüleimről, családomról sulykolt véleményét, ha ő volt a fontos beosztású, örökösen „csak” a kötelességének élő „CSALÁDFŐ”?
Az összes hivatalos papírokon, amiket az iskolában ki kellett tölteni, mindenhol ott volt a rubrika, hogy a gyermek, vagy tanuló „GONDVISELŐJE”?
Az ő nevére lehetett igényelni a családi pótlékot a gyerekek után.
Mindig, amikor intéznem kellett – ez is csak egy nyűg volt neki, mint minden, ami velünk volt kapcsolatos – kénytelen voltam vele aláíratni.
Ilyenkor mindig nagyon bizalmatlan volt velem, hogy mi a fenét akarok tőle. És, mire elmagyaráztam neki, addigra már újból össze is vesztünk.
Miért nem tudtam megszokni, hogy engem mindig, mindenhol csak szidnak, elutasítanak?
Hát, a gyerekeim miatt!
Mert hogyan várjam el gyermekeimtől azt a tiszteletet, amivel én foglalkoztam velük, ha engem senki nem tisztel és szeret?
Mert, én már a pocimban tiszteltem bennük az egyéniséget. Azt, amivel a Teremtő megajándékozta meg őket és aminek megismerésére olyan nagyon vágytam a várandósságaim időszakában.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
