|
TIBORCA történe III. 18.
Bóna Mária Ilona 2010.02.23. 09:49
Föl voltam háborodva, mert azt hittem, hogy az egyetem, a főiskola az a hely, ahol az értelmiségi életformára is fölkészülhet a leendő pedagógus. Amolyan tudományos műhelyféle, ahol szakmai (pedagógiait is) konzultációkat, vitaesteket lehet folytatni. Helyette: a presztízsharcban őrlődő tanárok, oktatók munkahelye lett. A sokféle oktatáspolitikai intézkedésre hivatkozva úgy számolták föl azt, amit az előző rendszerben kiépítettek, hogy nem gondoskodtak helyette az új feltételek megteremtéséről! Olyan volt az egész, mint az a ház, amit lebontottunk, és míg az új felépült, nem volt más helyette, csak az albérlet. Míg minket éltetett- és türelemre intett a jobb, szebb otthon reménye, addig a főiskolán, mintha senkinek, még elképzelése sem lett volna az új oktatáspolitika által meghirdetett változásokról! Mindenki türelmetlen volt és senki nem akarta megérteni, hogy az „átalakítás” idejére egy egész ország lakosságát nem lehet "albérletországba" költöztetni.
TIBORCA története
III. f. 18. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Iskolák és politika 3.
Közeledett a karácsony. Arra lettem figyelmes, hogy Orsolya szervezkedik; apjával arról tárgyalnak, hogy kellene valami apróságot venni mindenkinek... Ugye, nekem nem volt pénzem amin ajándékot vehettem volna bárkinek…
Megoldották valahogy, de én csak félig voltam jelen. Nagyon türelmetlenül sütöttem meg a beiglit és főztem meg a karácsonyi ebédeket. Mindenki nagyon lehangolt volt.
Föltűnt, hogy Orsolya nem eszik és nagyon szomorú. Azt hittem, hogy a félévi vizsgák miatt - a szokásos vizsgadrukkja újult ki. Azután, megtudtam, hogy már második hete jár kezelésre, a fülészetre és végső döfésként: sürgősen, ki kellett vetetni az ismét kinőtt(?) és elgennyesedett manduláját. Az összes vizsgáját el kellett halasztania.
Ez is olyan probléma volt, amivel nem tudtam nem foglalkozni!
Olyan nagy öröm volt, amikor Orsolyát fölvették az egyetem tanárképző karára! Irgalmatlanul sokat tanult, mert bekövetkezett az, amitől mindig is féltem, ha lányom nem humán szakot választ...
A biológiával nem is volt gondja, de a földrajzzal? Az a rengeteg helységnév, földrajzi nevek, amit egy-egy vizsgára meg kellett tanulnia!?
Ez egy olyan életformaváltással járt, amibe szinte belebetegedett.
Először a sportot hanyagolta el, majd egy sérülés után teljesen abbahagyta. Azután barátnőit"építette le", majd a kedvesévelis szakított. Rendszertelenül étkezett, mert (a rendszerváltozásra hivatkozva) megszűnt a "közétkeztetés", a menza.
Egy sor negatív történéssel kellett volna megbirkóznia főiskolának és alkalmazottainak, valamint hallgatóinak egyaránt, miközben nem állhatott meg az élet egy pillanatra sem.
Ugyanakkor, a munkaügyi hivatalhoz hasonló stílusban intézték az adminisztrációt a tanulmányi osztályon...
Vagyis, az a hely lett a főiskola, ahol valósággal büntették a hallgatókat.
Föl voltam háborodva, mert azt hittem, hogy az egyetem, a főiskola az a hely, ahol az értelmiségi életformára is fölkészülhet a leendő pedagógus. Amolyan tudományos műhelyféle, ahol szakmai (pedagógiait is) konzultációkat, vitaesteket lehet folytatni. Helyette: a presztízsharcban őrlődő tanárok, oktatók munkahelye lett.
A sokféle oktatáspolitikai intézkedésre hivatkozva úgy számolták föl azt, amit az előző rendszerben kiépítettek, hogy nem gondoskodtak helyette az új feltételek megteremtéséről!
Olyan volt az egész, mint az a ház, amit lebontottunk, és míg az új felépült, nem volt más helyette, csak az albérlet.
Míg minket éltetett- és türelemre intett a jobb, szebb otthon reménye, addig a főiskolán, mintha senkinek, még elképzelése sem lett volna az új oktatáspolitika által meghirdetett változásokról!
Mindenki türelmetlen volt és senki nem akarta megérteni, hogy az „átalakítás” idejére egy egész ország lakosságát nem lehet "albérletországba" költöztetni.
Kislányomnak is csalódást okozott, hogy csak a "szakmai tudás presztízse" volt a lényeg! Mármint, a földrajz- és biológia szakterületén elért eredmények, pontosabban a megtanult szöveg, adathalmaz gépszerű visszaadása számított csak igazán!
Ezért aztán valóságos sorscsapás volt, hogy Orsolya beteg lett és kénytelen volt halasztást kérni, majd utóvizsgán vizsgázni. Vészesen közeledett a bűvös nyolcadik utóvizsgafelé.
Az akkori rendeletek értelmében, mindenkit fel kellett venni a fölsőfokú tanintézetekbe jelentkezők közül, akinek sikerült a felvételije! Senkit nem lehetett „helyhiány”-ra hivatkozva eltanácsolni!
Közben, csökkentették az oktatói létszámot. Majd, átszervezésre hivatkozva, csökkentették az adminisztrációs létszámot is. Ilyen lehetetlen körülmények között kellett a megnövekedett hallgatói létszámot fogadni a főiskolának, vagy az egyetemnek.
Így hozták az egyetemeket, a főiskolákat olyan kényszerhelyzetbe, amelyikben nem volt más választásuk, minthogy megszabadulni a „felesleges” hallgatóktól!!!
Ezért, azután az első két évfolyamon mindenféle "tankcsapdát" helyeztek el, melyekbe többnyire bele is sétált a gyanútlan hallgató, okot adva a fölsőfokú oktatásból való kizárásra.
Az egyik ilyen "tankcsapda" a nyolc utóvizsga volt.
A másik, pedig a "teljesíthetetlen követelmények".
Erre példa, hogy rendeletben írták elő: egy évfolyam időtartama alatt nem lehet kettőnél több szigorlatra kötelezni a hallgatót. Ennek ellenére, a második évfolyamon, Orsi éppen a negyedik(!) szigorlatrament be és pont földrajzból. Itt aztán, a kétezerből esetlegesen kiválasztott tíz belépő ("tankcsapda") helységnév helyett, csak hetet volt képes beazonosítani, ezért le sem ülhetett vizsgázni! Így fordulhatott elő, hogy 4,6-es átlaggal eltanácsolták a főiskoláról, mint egy semmirekellő, lusta, felelőtlen, buta diákot! Kétségbeesett kérvényezések után két évre mérsékelték az elutasítást.
A családi "tanács" összeült és - tekintettel lányunk érveire - úgy döntött, hogy ne hagyja ott a főiskolát, sőt a földrajz-biológiaszakot sem, hanem a két év alatt legalább középfokú nyelvvizsgát tegyen angol nyelvből és tanítson, mint napközis nevelő.
Bátortalanul megemlítettem, hogy vissza kellene térnie a történelemhez, "első szerelméhez".
Orsolya ezzel már nem értett egyet, mert addigra olyan beállítódásra (attitűdre) tett szert, annyi munkája volt a két szakban (szép- és szakirodalom, jegyzetek, gyűjtemények), hogy eltökélte: visszaverekedi magát a főiskolára és elvégzi, befejezi azt, amit kénytelen volt félbehagyni!
Új elhivatottságát úgy fogalmazta meg, hogy:
- "Az ember, mint élőlény része az őt körülvevő élővilágnak. Ahhoz, hogy megtanuljon okosan együtt élni ezzel, meg kell ismernie jobban önmagát és azt a környezetet, amelybe beleszületett. Ebben a megismerési folyamatban akarok én másoknak, főleg a gyerekeknek segíteni. Olyan csodálatos és lenyűgöző ez a földi világ, hogy egy emberi életöltő is kevés ahhoz, hogy megismerje és beteljen vele az ember!"
Ezzel Orsi példát mutatott még nekem is, hogy hogyan lehet a kudarcból is sikert kovácsolni!
Büszke voltam rá és bíztam benne, hogy meg fogja csinálni!
Sajnos apja már kevésbé bízott benne, mert örökös aggodalmaskodással stresszelte lányát.
*
Nekem a teljes kudarcok időszakává vált ez a két év, majd utána a másik kettő is. Behozhatatlanul lemaradtam a tanulásban és azon törtem a fejemet, hogy hogyan fizetem vissza a tandíjat a Munkaügyi Hivatalnak.
Ismét a sors keze nyúlt közbe, mert egyik ismerősünk adminisztrátor-könyvelőt keresett a kft-jébe. Így, munkaviszony létesítésére hivatkozva abbahagyhattam a tanfolyamot anélkül, hogy a tandíjat vissza kellett volna fizetni. Könyvviteli ismereteimet sürgősen fel kellett újítani, mert nem szerettem volna ismerősünk vállalkozását rosszul végzett könyvelői munkával kellemetlen helyzetbe hozni!
*
A politikában, a helyi pártoskodásban, pedig ekkor már éppen eljutottam odáig, hogy semmilyen emberi erőfeszítésnek nincs értelme.
Van ilyen a szabás-varrásban is. Előfordult már velem is, amikor egy régi ruhát szétbontottam, hogy fel lehessen újítani, és át lehessen alakítani: bizony, a bontás közben derült ki, hogy az anyag annyira elhasználódott, szétmálló, hogy a felújításra teljesenalkalmatlan.
Nincs ez másképp a politikában sem,mert a rendszerváltoztatás is lehetetlen új emberek, az egészséges változtatásra ráhangolt új nemzedék nélkül - amikor egy érdekes esemény rácáfolt erre a reményvesztettségre.
Egy alkalommal (még az 1990-es választáskor az MDF színeiben jelöltként feltűnt) ismerős néven felhívás jelent meg a helyi önkormányzat lapjában, majd személyesen is találkoztam az illető úrral. Elpanaszolta, hogy már hónapok óta kilincsel a konzervatív pártok helyi szervezeteinél, de még érdemben nem tudott megnyerni senkit az ötlete megvalósításához.
Az akkor 82 éves nyugdíjas mérnökről kiderült, hogy középiskolás kora óta verseket ír, fehérhajú felesége pedig regényt, novellát. Ismerősei között, pedig olyanok vannak, akik - miután egy gyárban letöltötték valamilyen, muszáj-munkával az életük javát, közben miniatúrákat faragtak fából; portrékat, képeket festettek; gobelineket hímeztek; vagy "csak" esztétikai értéket hordozó használati tárgyakat készítettek saját kezűleg; vagy szépen játszottak valamilyen hangszeren; vagy született nótafa az illető.
Most, a rendszerváltozáskor szeretnék végre megmutatni mi az a kreativitás, velük született képesség és tanult készség, amit a kontraszelektív "proletárdiktatúra" elvitatott tőlük!
Összejöveteleinket egy keresztény kultúrcentrum nevezetű helyiségben tartottuk. Elvállaltam, hogy megrendezem a "Nyugdíjasok fesztiválját".
Ettől kezdve azután olyan sok munkával: újságcikkírás (megrendelt témában, ami azután meg sem jelent), konzervatív társaskör szervezése, egyesület alakítása/alapítása, ökumenikus keresztény óvoda létesítése - "bízott" meg a vezetőségre hivatkozva a pártelnök, hogy csak arra maradt időm, hogy mint magánember beszélhessek az idős amatőrökkel.
A helyi párt által megszavazott témákban azonban bármelyik irányban próbáltam intézkedni, vagy lépni, minduntalan falba ütköztem.
(Mintha már valaki megelőzött volna és egy olyan csiki-csukiba kerültem volna, amilyenbe a "Malom-játék" figyelmetlen játékosa keveredhet. Valószínű sejtelmük sem volt azokról a reménytelennek tűnő élethelyzetekről, amelyekben már számtalanszor próbára tétettem!)
Amikor értesültem arról, hogy - míg a sziszifuszi "megbízatásaimmal" voltam elfoglalva - a helyi művelődési ház megrendezte a "Nyugdíjasok fesztiválját", már főiskolás voltam és ez lett volna az első művelődésszervezői feladatom.
Az egészet kezdeményező idős úr azután kórházba került, talán a sok tortúra, intrika miatt?
Felesége, Harangozó Anna: "Fordulj vissza kislányom!"című kisregényének sorsa sikeresebben alakult. Kiolvastam egy éjszaka alatt és a művet méltató ajánlólevél kíséretében visszaadtam.
Örömmel hallottam, hogy a regény rövidített változatát - részletekben fölolvasták a Magyar Rádióban, a Kossuth-adón.
Bóna Mária Ilona
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
