|
TIBORCA történe III. 17.
Bóna Mária Ilona 2010.02.12. 09:56
Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor egy este hazamenve már az előszobában voltam és a szobából hallom Nándit, amint Istenkáromló szavakkal szidja a filmbéli bűnözőt… Benyitva látom, hogy ülnek a kanapén egymás mellett apa és fiai. Még idilli is lett volna a kép, ha nem valami rettenetes akciófilmet néztek volna. Már nyitottam volna a számat, amikor a képernyőn a fegyveres betörőbanda egyik tagja a ház asszonyát készül – a kicsi gyerekei szeme láttára – megerőszakolni.Valami rettenetes trágár szavak kíséretében letépte a nőről a ruhát, majd háttal térdre kényszerítette. Azt hittem hogy rosszul látok, amikor a férfi lehúzta farmernadrágja cipzárját. A következő pillanatban már mutatták a nőt, ahogy egy hang nélkül tűrte a gyalázatot és végigfolyt az arcán a könnye és csendesen csak annyit mondott: - „… a gyerekeimet ne bántsátok!" De, alig mondta ki, egy másik bűnöző beleengedett egy sorozatot a két kicsibe a nála lévő géppisztolyból. És, ezt nézette a gyerekeivel Nándi!!! ... A pártban arra hivatkozva próbáltam a rám zúdított feladatokat visszautasítani, hogy: - „...nekem pénzt kell keresnem, mert ha így folytatom, tönkremegy a családom és elárverezik a három gyerek feje fölül a házat...” A pártelnökhöz föl sem értek gyermeknevelési, családanyai gondjaim, amelyeket azzal a megjegyzéssel utasított el, hogy:- Távol állnak tőlem az ilyen szüfrazsett problémák! TIBORCA története
III. f., 17. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Az élet csúnyaságai
Előfordult, hogy - minden előzetes megállapodás ellenére - csörgött a telefon és át kellett szerveznem az aznapi programom.
Ettől kezdve nem volt névnap, születésnap, semmilyen családi ünnep, mert mindig és mindenkor valamilyen nagygyűlés, fórum, rendezvény volt, amelyen "természetesen ott kellett lenni"!
Közben tengernyi családi probléma, megélhetési gondok, bajok közepette zajlott a család élete.
Nem tudtam megvarrni gyerekeim elszakadt iskolaköpenyét, a kinőtt nadrágokat, ruháikat; nem tudtam levágni a hajukat, mert a meglévő írásaim valahogy "mégsem találtattak elég publikusnak".
Helyette mindig új, megrendelt témákon kellett dolgozni. Ha egyszer is nemet mondtam, az ismerős revans nem maradt el, csak a stílus volt finomabb, mint a "megszokott" proletár környezetben, de annál fájóbb is tudott lenni.
Ezért, mindent elkövettem, hogy alkalmasságomat bizonyítsam, ha kellett a nap huszonnégy órájában!
Kezdetben a család is mellém állt, csakhogy végre hozzám "méltó" dolgokkal foglalkozhassak. Férjem, azonban egy idő után váltott, mert minden átmenet nélkül szidni kezdte párttársaimat. Egyre csak fúrta a jártait a lelkemben, ha leültem írni, vagy telefonon megbeszéltem valakivel valamilyen programot. Fölháborodását azzal szereltem le, hogy emlékeztettem azokra az időkre, amikor kicsik voltak a gyerekek és úgy neveltem őket, mint egy leányanya, mert ő "kiszezett"! Igen ám, de ő akkor, azért fizetést kapott... vagyis, hozta a pénzt a megélhetésre, nem úgy, mint most az én ténykedésem.
Annyit elért, hogy sikerült az életemet pokollá tennie. Amikor valamilyen programra mentem, mire hazajöttem, kész anarchia volt otthon. A gyerekek nem tanultak, hanem nézték apjukkal a szörnyű akciófilmeket.
NEM állt be a helyemre igazi apaként, amikor távol voltam – mint én tettem és teszem helyette is - hanem egy számomra teljesen idegen, haverkodós stílusban és szabadossággal viselkedett a gyerekekkel...
*
Én is tudtam káromkodni, meg csúnyán beszélni. Amikor a Fonalkikészitőgyárban dolgoztam, akkor tanultam meg.
Eleinte kiröhögtek a nagy-batár „kolléganőim”, amikor úgy szólítottam meg őket, hogy „Légy oly szíves…!”
Aztán, egy napon kiszakadt belőlem, hogy a „Kurva anyátokkal szórakozzatok!”
Ez, a gyári zuhanyozóban történt. A szárító üzemi meló után muszáj volt lezuhanyozni, mielőtt átöltöztem és hazaindultam volna. Sajnos, mindig többen voltunk, mint a zuhanyozó.
Én meg még szégyenlős is voltam, mert még soha nem meztelenkedtem senki előtt. Ekkor jöttem arra rá, hogy mennyire izoláltan nevelkedtem. Meg, hogy mitől védte meg a szövetkezeti varroda az ott dolgozó (1945 előtti) polgárasszonyokat!!!
Aztán, amikor egy alkalommal, egyenesen a gyorsíró iskolába mentem műszak után, kénytelen voltam sietni a zuhanyozással. Bizony, amikor megszólalt a műszak végét jelző csöngő valósággal kiesett a kezemből a vizes törölközőbála.
Nagy sietve sikerült megelőzni fáradt-ráérős melóstársnőimet.
Behunyt szemmel már a szappanos habot öblítettem le a testemről. Még élveztem is ahogy a zubogó víz verdeste a hátamat, mellemet. (Nem volt ám zuhanyrózsa, csak egy lyuk, amin ömlött a víz.)
Az egyik kezemmel, a megszokott mozdulattal - még csukott szemmel - el akartam zárni a vizet, amikor egy kezet találtam a csapelzárón.
Riadtan kinyitottam a szememet és azt látom, amint két hatalmas, kreol bőrű női mell nyomult a víz alá, nem törődve azzal, hogy közben én még ott vagyok. Amint az idegen testszagot árasztó, meztelen test hozzádörgölődzött az én meztelen, tiszta testemhez, reflexszerűen visszaléptem volna a víz alá. De a békesség kedvéért inkább lemondtam róla. Akkorra már a hátam mögött is meg oldalt is nyomultak a víz alá a többiek.
Csak akkor jöttem arra rá, hogy direkt basztatnak, amikor a nagymellű végigstírölte a legintimebb testrészeimet, miközben megjegyezte:
- Csak tudnám, hogy a Jana mi a fenét eszik rajtad!?.
Kicsi, törékenynek látszó – de annál szívósabb - testemet még soha nem szégyelltem annyira, mint akkor!
„Csakhogy az én két kicsi mellem nem lógott, mint az ő tőgyeik! Igen is tőgyeik!” Ágaskodott bennem a felháborodás, mert a tanyasi fejős teheneink jutottak eszembe róluk! Két kicsi zsemle formájú mellemen a mellbimbóm a víztől, mint két kemény gombocska úgy ágaskodott, mintha helyettem akart volna büszkélkedni magára.
Ettől aztán elfogott a harctéri idegesség, de még mindig nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott közrefogva, mint egy bekerített vad egy vadászaton.
- Aztán jó kemény fasza van a Janának, mi?
Kérdezte a nagytőgyű belenyomva a mellét az arcomba.
Eszembe jutott az iskola és, hogy sietnem kellene, hátraléptem a mögöttem álló lábára, aki egy káromkodással hátrált egy lépést. Az így keletkezett résen aztán kitörve siettem a szekrényem irányába, miközben ordítva kiabáltam:
- A rohadt, kurva anyátokkal szórakozzatok!!!
Nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha akkor utánam jönnek és megbüntetnek azért, amiért az anyjukat szidtam? De, ők ezen egy jót röhögtek…
*
Szerintem ez az egy szitok volt még az Isten-káromláson kívül, amit igyekeztem egész életemben kerülni. Gyerekeimtől sem tűrtem el. Szerencsére Nándi sem beszélt a jelenlétemben csúnyán.
Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor egy este hazamenve már az előszobában voltam és a szobából hallom Nándit, amint Istenkáromló szavakkal szidja a filmbéli bűnözőt…
Benyitva látom, hogy ülnek a kanapén egymás mellett apa és fiai. Még idilli is lett volna a kép, ha nem valami rettenetes akciófilmet néztek volna. Már nyitottam volna a számat, amikor a képernyőn a fegyveres betörőbanda egyik tagja a ház asszonyát készül – a kicsi gyerekei szeme láttára – megerőszakolni.
Valami rettenetes trágár szavak kíséretében letépte a nőről a ruhát, majd háttal térdre kényszerítette. Azt hittem hogy rosszul látok, amikor a férfi lehúzta farmernadrágja cipzárját.
A következő pillanatban már mutatták a nőt, ahogy egy hang nélkül tűrte a gyalázatot és végigfolyt az arcán a könnye és csendesen csak annyit mondott: - „… a gyerekeimet ne bántsátok!”
De, alig mondta ki, egy másik bűnöző beleengedett egy sorozatot a két kicsibe a nála lévő géppisztolyból.
És, ezt nézette a gyerekeivel Nándi!!!
Egy szökkenéssel a képernyő elé álltam. Legszívesebben ott, helyben én is egy sorozatot engedtem volna gyerekeim apjába. Persze meg is tettem, mert amit tőlem kapott, azt hiszem, hogy egy életre megjegyezte.
Mindenféle primitív vadállatnak lehordtam. (Ma már tudom, hogy igaztalanul bántottam a primitívnek nevezett, vadon élő néptörzseket, mert azoknak sokkal magasabb-rendű az erkölcsi érzékük, mint az ilyen agyoncivilizált városi patkánynak, mint akik ezeket a kultúr-mocskokat gyártják, forgalmazzák és a gyerekeiknek megnézésre ajánlják.)
- Sajnálom srácok!
Mondta a fiainak, miközben kikapcsolta a videót.
Ilyenkor éreztem igazán, hogy mekkora a gondolkodásbéli különbség kettőnk között. Nem is értettem, hogy a gyerekkorában ministráló Nándiban miért nem alakult ki az a fajta értékrend, mint pl. bennem?
Honnan volt ebben az emberben az agresszivitáshoz való vonzalom?
Vagy ez talán minden férfiban meglévő valami, amit a különböző szociokulturális környezettel kezelni, irányítani lehet?
Sajnos, gyerekeink csak azt látták, hogy alig jövök haza valahonnan, kiabálva „szétcsapok” közöttük.
Ettől fogva – szerintük - én lettem a minden „jónak” az elrontója, amolyan „házisárkány”. Apjuk, pedig a csendesen tűrő, békés „áldozat”…
Nándi rá is játszott erre, mert mint egy megszidott kisgyerek, egy szó nélkül elkullogott a tv elől és leült az íróasztalához dolgozni, vagy tanulni. Nem osztotta meg velem gondolatait. Soha nem vitatkozott érvelve, ezért aztán soha nem tudtam meg, hogy mit- miért csinál éppen úgy, ahogy…
Sehogy nem értettem őt! (Ő meg engem… Csakhogy arra még hosszú éveket kellett - kétségek között vergődve - hiába várnom, hogy el is mondja nekem.)
*
A pártban arra hivatkozva próbáltam a rám zúdított feladatokat visszautasítani, hogy: - „...nekem pénzt kell keresnem, mert ha így folytatom, tönkremegy a családom és elárverezik a három gyerek feje fölül a házat...”.
A pártelnökhöz föl sem értek gyermeknevelési, családanyai gondjaim, amelyeket azzal a megjegyzéssel utasított el, hogy:
- Távol állnak tőlem az ilyen szüfrazsett problémák!
Mivel soha nem volt alkalom a helyi politikai és más lakossági problémák megbeszélésére, ismét otthon a családomat terheltem a rendszert javító ötleteimmel, majd az írásba menekültem.
Egyetlen jó dolog volt életemben ebből az időszakból, hogy írásaim megjelenhettek egy helyi lapban. Végre eljutottak gondolataim azokhoz, akikről, és akiknek szóltak!
Azután, hogy így kezdtem "népszerű" lenni, egyre több sérelem, intrika ért.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
