| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 9. A tatárjárás. |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 9. A tatárjárás.
Benedek Elek 2010.02.11. 09:35
Ehhez járul az urak izgatása, kik azzal bolondítják a népet, hogy a kunok a tatárok szövetségesei. Csak azért jöttek hamarább egy-két esztendővel, hogy megtanulják a magyar nyelvet, megismerjék az országot, s aztán kalauzolják a tatárokat. Semmi sem volt könnyebb, mint ezt elhitetni a néppel, mely oly sokat szenvedett a kunok garázdálkodásai miatt s mely a királynál nem talált igazságot. S midőn a tatárok csakugyan betörnek az országba, mégpedig három oldalról: a vereczkei szoroson Batu kán, a borgói szoroson Kadán, északról Peta, - elemi erővel tört ki a magyarságban a gyülölet a féktelen kunok ellen. A király Budára hivta a világi és egyházi főurakat, magát Kuthent is, tanácskozásra, de ekkor már oly nyíltan vádolták a kunokat a tatárokkal való alattomos egyetértéssel, oly fenyegető módon viselkedett a magyar nép, hogy Kuthen ki sem mozdult pesti szállásáról s a királynak őrséget kellett rendelni Kuthen szállása körül. A tanácskozások közben érkezett meg Dénes nádor, akit a király a vereczkei szoroshoz rendelt volt, azzal az izgalmas hirrel, hogy a betörő tatársereg tönkre verte egész csapatját, ő maga néhányad magával alig tudott megmenekülni. Ez az ütközet 1241. márczius 12-én folyt le s már márczius 15-én Batu kán seregének előcsapatai ott voltak Pest határán. Megérkezésöket égő faluk jelenték a pesti népnek. Márczius 17-én már hamuvá lett Vácz városa is s a váczi püspök, Ugrin érsek, megütközvén egy tatárcsapattal, harmad-negyed magával menekült Pestre. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
A tatárjárás.
IV. Béla a főurak ellen. - Julián szerzetes útja az ős hazába. - Jön a tatár! - A kunok befogadása. - A kunok garázdálkodása. - Kuthen kun fejedelem megöletése. - A Sajó melletti ütközet. - Az elpuhúlt főnemesség. - A tatár világ. - A lépre csalt nép. -
Rogerius esperes a tatárjárásról. - Az éhinség.
Korlátlan királyi hatalom: ez volt IV. Béla király eszményképe. Fölemelni a királyi hatalmat s tekintélyt ama magasságba, hol Kálmán király idejében tündökölt. Egy úr legyen az országban: a király. Már mint ifjabb királyt mélyen bántotta a királyi hatalom lesülyedése, de akkor még nem volt eléggé szabad a keze s bár sok főurtól visszaszedte az apja által könnyelmüen elajándékozott jószágokat, nem érhetett czélt, mert II. Endre a szentesitett törvények és esküje ellenére is folytatta az adakozásokat s akárhányszor, a mit a fiu elvett, visszaadta, vagy tovább ajándékozta az apa. Mihelyt azonban Endre behunyta szemét, IV. Béla kiméletlenül folytatta az elajándékozott jószágok visszavételét s e tekintetben nem ismert különbséget apja és a saját hivei közt. Azon kezdette, hogy Dénes nádort, »kinek büne az országjavak elpazarlásában és hütlenségben világos volt,« - megvakíttatta. Az urak székét a tanácsteremből kihordatta s elégettette; nem volt szabad többé leülni a király jelenlétében, mint annakelőtte. Minden rendű és rangú embernek irásban kellett beadni a panaszát a kanczelláriánál s nem mehetett a király elé.
Világi és egyházi főurakkal szemben egyenlő szigorusággal járt el az országos javak visszaszerzésében. Magára haragította a pápát is, de a pápa haragja sem tántorította meg föltett szándékában. Természetesen, ellenségévé tette a világi főurakat is, az egyházat is, anélkül azonban, hogy egyuttal gondoskodott volna igazi hivekről. Sem a köznemesség, sem a polgárság, sem a parasztság nem látta hasznát annak a nagy szigornak, mit a király a főurakkal szemben tanusított. Korlátlan királyi hatalom volt a főczélja s midőn a főnemesség meggyöngítésére törekedett, ugyanakkor nem gondolt arra, hogy a nép egyes osztályait, a nemzet zömét megerősítse. Szóval: II. Endre tulságos könnyelmüségét, gyöngeségét, tulságos, a kiméletlenségig menő szigor követte. Adományozott ugyan IV. Béla is, de keveset s a nemesség hangosan zugolódott, hogy mig más királyok, ha háboruból tértek vissza, a nemeseknek adományokat osztogattak, Bélának ilyesmi nem jut eszébe. Az arany bullából csak azt hajtja végre, mi a királyi hatalom erősítésére szolgál. A kincstár megtelik, a régi fény visszatér, de a nép szegény és elnyomott, mint annakelőtte; az érdekeiben megsértett nemesség és papság duzzog, harag, keserüség tölti meg a szíveket. Midőn a tatárcsorda betör s elözönli az országot, szinte halljuk a királyra haragvó nemességet: na, most védd meg az országot a te királyi hatalmaddal! A királynak alig van megbizható hive. Még alkalmas vezére sincs, akit egy nagyobb hadseregnek élére állíthasson. Pedig a tatárok nem jöttek váratlanul. Még II. Endre király idejében történt, hogy négy Domokosrendi szerzetes elindult megkeresni Nagy-Magyarországot, az őshazát, hogy az ott maradt magyarokat megnyerjék az egyedül üdvözítő keresztény vallásnak. Ezeknek a vállalkozása nem sikerült, csak egy Ottó nevű szerzetes juthatott el valami pogány országba, hol magyarokkal is találkozott, de az őshazát már nem kereshette föl. Ottó visszatért, hogy társakat szerezzen ujabb utazásra, de alig ért haza, meghalt. Hanem azért ismét akadt négy lelkes szerzetes, ki a nagy utra vállalkozott, köztük Julián, az egyetlen, kinek tényleg sikerült is eljutni az őshazába. Nagy-Bolgárország fővárosától, Bolgharitól két napi járásnyira találta meg a magyar testvéreket, az Etil folyó vidékén. Juliánt nagy örömmel fogadták a pogány magyarok, egymás beszédjét jól megértették s szóhagyományból volt arról tudomásuk, hogy messze nyugaton élnek keresztény magyarok, kiknek elei innét szakadtak el. Itt tudta meg Julián azt is, hogy a mongolok és tatárok elindultak világhódító utjukra s hogy már a keleti magyarok is szövetségre léptek a legyőzhetetlen nagy sereggel. Elbúcsuzott a magyar testvérektől s sietett vissza Magyarországba. Öt hónapig tartott az utja visszafelé, alig pihent közben néhány napot.
IV. Béla már első alkalommal utiköltséggel látta el Juliánt és társait s most, hogy hallotta Julián rendkivül érdekes elbeszéléseit, másodszor is utnak indította, ajánló leveleket is adott az orosz fejedelmekhez. De nem juthatott tovább Oroszország keleti határánál, ott megtudta, hogy Nagy-Magyarország volt - nincs. Elsöpörte népét a tatárok rettentő nagy serege, mely, országot ország után hódítva, közeledik Európa felé s meg sem áll Rómáig.
»Jön a tatár!« Ezzel a rémes hirrel tért vissza Julián. »A tatárok éjjel-nappal azon tanakodnak, hogyan foglalják el a keresztény Magyarországot.«
És csakugyan jön a tatár. Sorra hódítják meg Ázsia népeit, a megdöbbentően nagy s halált megvető tömeget a legvitézebb népek sem tudják feltartóztatni világhódító utjában. Az oroszok és kunok egyesülten próbálnak ellent állani a félelmetes áradatnak: elsöpri ezeket is. A hazájukból kizavart kunok, Kuthen fejedelem vezetése mellett, Magyarországban keresnek menedéket, s IV. Béla nagy örömmel fogadja be országába ezt a vad, de vitéz népet. Negyvenezer nyilas vitézről volt szó, hatalmas szövetséges a tatárok ellen, s egyben erős támasztékot remélt bennök a főurak ellenében is. Nagy pompával fogadta a határon Kuthent és népét s egyenesen az ország belsejébe, a Tisza mellé vezette a jövevényeket, minden csapat mellé egy-egy magyar urat rendelvén, hogy az országon való átvonulás rendben történjék.
A mennyire örült Béla a kunok beköltözésének, oly kevéssé örült az ország mindenrendű népe. Vad, harczias nép volt a kun, törvényt, fegyelmet nem ismerő. Abban az országban, hol a nomád-életnek már csak emléke élt jóformán, a merre a kunok elvonultak, megujul a nomád-élet. A tulajdonjogot nem ismerik, szabadon legeltetik állataikat mások földjén, nem téve külömbséget legelő és vetés közt. Lopnak, rabolnak, erőszakoskodnak, a családi tüzhely sincs biztosságban, »megfertőztették a nép leányait, sőt az urak nyoszolyáját is bemocskolták«. Urak és parasztok nem szünnek panaszkodni, de a király rendesen a kunoknak fogja pártját, s ami különösen bántja a magyarokat, mig ők nem jutnak a király szine elé, irásban kell beadni panaszukat, a kunoknak szabad bejárásuk van a királyhoz.
Világos, hogy itt valami rendet kellett csinálni, annál is inkább, mert mind hangosabban zugott végig az országon a vészkiáltás: jő a tatár! A király úgy igyekezett megoldani a kérdést, hogy más-más vidékekre telepíti le a kunokat, a várispánok hatósága alá helyezvén. Magának Kuthennek, Pestet jelölte ki szállásul. Ez meg a kunoknak nem tetszett: ők együtt szerettek élni, nagy tömegben. De már nem is volt arra ideje a királynak, hogy rendet csináljon, s a magyarok és kunok közt erősen kiélesedett ellentétet elsimítsa. Félelmetes sebességgel közeledett a tatár. A nép lelkét kimondhatatlan rémület, csüggetegség szállotta meg. Ehhez járul az urak izgatása, kik azzal bolondítják a népet, hogy a kunok a tatárok szövetségesei. Csak azért jöttek hamarább egy-két esztendővel, hogy megtanulják a magyar nyelvet, megismerjék az országot, s aztán kalauzolják a tatárokat. Semmi sem volt könnyebb, mint ezt elhitetni a néppel, mely oly sokat szenvedett a kunok garázdálkodásai miatt s mely a királynál nem talált igazságot. S midőn a tatárok csakugyan betörnek az országba, mégpedig három oldalról: a vereczkei szoroson Batu kán, a borgói szoroson Kadán, északról Peta, - elemi erővel tört ki a magyarságban a gyülölet a féktelen kunok ellen. A király Budára hivta a világi és egyházi főurakat, magát Kuthent is, tanácskozásra, de ekkor már oly nyíltan vádolták a kunokat a tatárokkal való alattomos egyetértéssel, oly fenyegető módon viselkedett a magyar nép, hogy Kuthen ki sem mozdult pesti szállásáról s a királynak őrséget kellett rendelni Kuthen szállása körül. A tanácskozások közben érkezett meg Dénes nádor, akit a király a vereczkei szoroshoz rendelt volt, azzal az izgalmas hirrel, hogy a betörő tatársereg tönkre verte egész csapatját, ő maga néhányad magával alig tudott megmenekülni. Ez az ütközet 1241. márczius 12-én folyt le s már márczius 15-én Batu kán seregének előcsapatai ott voltak Pest határán. Megérkezésöket égő faluk jelenték a pesti népnek. Márczius 17-én már hamuvá lett Vácz városa is s a váczi püspök, Ugrin érsek, megütközvén egy tatárcsapattal, harmad-negyed magával menekült Pestre.
Évekig járt szájról-szájra a hir, hogy jön a tatár, de mert évről évre huzódott a betörés, már-már mendemondának vették urak és parasztok. Most, hogy valósággal itt volt: rettentő rémület szállotta meg a lelkeket. A király iránt szivükben boszut forraló főnemesek mintegy örülni látszanak, a tatárok betörését kedvező alkalomnak tartják a kevély király megalázására s a helyett, hogy a kunok vitézségét, halált megvető vadságát felhasználnák a tatárcsorda ellen, felbőszítik a népet ellenök s a mint a tatárok feltünnek Pest határán, megrohanják Kuthen házát s őt és embereit felkonczolják. A mikor ez történt, a kun csapatok már utban voltak Buda felé. A király parancsára jöttek, növelni a magyar hadat. De utközben meghallják hogy fejedelmük minő véget ért, vad haraggal fordulnak vissza, s most már igazán szövetségesei lesznek a tatároknak: ők is égetnek, rabolnak, gyilkolják a magyar népet.
De végre is, bármennyire szerették volna megalázni királyukat a főurak, nem nézhették összedugott kézzel az ország pusztulását. A tatár nem tett külömbséget ur és paraszt között: rabolt, gyujtogatott, kegyetlenül gyilkolt. Nem ismer kiméletet, nem elégszik meg azzal, hogy öl, a legszörnyübb kinzásokban leli kedvét ez a vad nép, nyársra huzza még a szopós gyermeket is.
Sajó vize mellett történt meg a döntő ütközet. A király a vezér, de nem termett vezérségre. Öcscse, Kálmán és Ugrin érsek válnak ki a magyar seregből, melyet 65 ezer főre becsülnek: óriási sereg abban az időben. Ha ez a sereg fegyelmezett, ha vannak alkalmas vezérei, ha a főurak részben nem szoktak vala el a hadakozástól, részben meg igaz lélekkel sereglenek a király körül: a magyarok javára dőlhet el a harcz. De szinte lehetetlennek tetszik ma, hogy abban az időben mennyire elfajult volt a fiatal főnemesség. Az első összeütközés a magyar fegyvernek szerzett dicsőséget, s természetesen, jó magyar módra mindjárt nagy áldomást csaptak s tivornya után mély álomba merültek fiatal urak. Csupán a jó Ugrin érsek és Kálmán őrködtek, nem hunyták le szemüket, ők tudták, hogy a tatár nem szalad ki az országból az első kudarczra. És csakugyan az alvó sereg hajnali álmát a Sajón átkelt tatárok eget-földet megrengető harczi lármája zavarta meg. Még ha mindjárt kardjához is kap az álmából fölvert sereg, félig már elvesztette a csatát, de a mi fiatal urainknak csak az álmot verte ki a szemükből a csataorditás, kényelmes szokásaikban nem zavarta meg. Mintha csak udvari bálra készültek volna, nagy gondosan mosakodtak, fésülködtek, szépen, módosan felöltözködtek. Mire lóra ültek, azt a három csapatot, mely Ugrin érsek, Kálmán király s Montreali Jakab, a templomos vitézek mesterének vezérsége alatt szembeszállott a tatársereggel, elsodorja a tatárok rettentő áradata
Nem tartozik e könyv keretébe a gyászos emlékű csata részletezése. A szörnyű véget mindnyájan ismerjük. A magyar sereg megsemmisült, a király életét nehány hű emberének önfeláldozása menti meg. Az ország egy nagy temetővé válik. Holttestek borítják a magyar földet. Egyházi és világi főuraknak nagy sokasága, a magyar köznemesség, a várjobbágyság s a magyar parasztság szinejaván gázol keresztül a tatárok irgalmat nem ismerő tábora. A király idegen földre menekül s valóságos rablónál talál menedéket: rokonánál, Frigyes osztrák herczegnél. Visszafizetteti vele azt a hadisarczot, mit atyja, II. Endre rótt volt reá, elszedi tőle, a mi értékes holmija volt s ráadásul elvesz három magyar megyét, Ausztriával határost.
Most már a tatároké az ország, ugyszólván ellentállás nélkül pusztítják végig az országot. A ki menekülhet, menekül, rengeteg erdők sürüjében bujdokol, mignem az éhség kiűzi onnét, hátha talál a füstölgő romok közt valami harapni valót. És ott áll lesben a tatár mindenütt s megöli az éhségtől elkényszeredettet. Az erdők sürüjében, a nádasok ingoványában sincs biztosságban a nép, mindenütt nyomában a tatár, üzi, zaklatja, mint a kopó a vadat.
De egyszerre mást gondol, belátja, hogy a nép teljes kiirtásával lehetetlenné teszi az országban való hosszabb tartózkodást. Ki szánt, ki vet, ki arat, ki tartja el élelemmel őket, ha elpusztítják a földmíves népet? Kezükbe kerülvén a király pecsétje, az irástudó papokat kényszerítik, hogy levelet irjanak a király nevében a néphez. Fölbiztatják e levelekben a népet, hogy ne hagyja el házát, aki meg elrejtőzve lappang valahol, jöjjön elé bátran, mert nemsokára visszatér a király s kiüzik a tatárt. A királyi pecsétes levél sok embert lépre visz: ki otthon marad, ki visszajő falujába s a ravasz tatár nem bántja őket, hagyja, hadd szántsák, vessék földjüket. S a szegény földnépe örül, hogy ismét hullathatja verejtékét a földre, szánt, vet, kapál s nem is sejti, hogy ez a vad nép csak arra vár, hogy betakarítsák, behordják, kicsépeljék a termést, leszüreteljék a szőlőt, s maguk részére foglalják le majd a termést. A falukban, hol eddig tiszta magyar nép lakott, különös keverék nép él együtt: tatár, kun és magyar. Természetesen, a tatár meg a kun az úr. Magyar kenézek állanak szolgálatukban s ezek egy hajszállal sem emberségesebbek a tatároknál.
Rogerius nagyváradi esperes, ki végig szenvedte a tatárjárás iszonyatosságait, ma is megindító hangon sirja el a szerencsétlen magyar nép ezidőbeli állapotát. Most már a tatár is külömbséget tett úr és paraszt közt: az urat kirabolta, megölte, a néppel azonban kegyetlenebbül bánt el. Először földönfutóvá tette, azután visszacsalta rejtekéből, engedte mívelni a földjét s mikor elkövetkezett az ideje, hogy a rettentő sok éhezés, sanyargás után, ismét élvezheti munkája gyümölcsét: lelketlenül kivette a falatot a szájából.
»Aratás ideje volt - irja Rogerius - behordták a gabonát, a szénát és a szalmát a csűrbe. Ott állott mellettük a kun és a tatár, s mulatott azon, hogy az apa leánya, a férj felesége, a legény szép huga árán váltja meg életét. A nőket életben hagyták és különös gyönyörüséget leltek abban, hogy az apa vagy férj jelenlétében kéjelegjenek leánynyal vagy feleséggel. Kenézeket, vagyis ispánokat is rendelnek, hogy igazságot szolgáltassanak és őket lóval, marhával, fegyverrel, szállással és ruházattal ellássák. Az én tiszttartóm is (magyar ember) ilyen úr volt és talán ezer falunak parancsolt. Volt talán száz ilyen kenézük. Béke volt, vásárt tartottak, gondoskodtak pártatlan igazságszolgáltatásról (?). Aki szép leányokat hozott nekik, azt birkával, ökörrel vagy lóval ajándékozták meg.« Megtörtént, hogy a kenézek egész falu népét maguk elé idézték s miután az ajándékot elvették tőlük, valamennyit megölték.
Látta Rogerius egyszer azt is, hogy nagy számú tatár és kun rengeteg nyájat hajtott s temérdek megrakott szekér ment velük. Megtudta, hogy legyilkolták több falu népét s csak a házakat hagyták meg, miből Rogerius azt következteti, hogy télre is ott akarnak maradni. »Aratásra, szüretre felhasználták a népet, de azt már nem akarták, hogy annak elfogyasztásában is része legyen.«
Ugy is történt. A tatárok Magyarországban teleltek, itt érte őket a tavasz is s csak a nyár kezdetén takarodnak ki az országból. Az ország nagy részében sem 1241. őszén, sem 1242. tavaszán nem vetették be a földeket. A rászedett nép ismét az erdők sürüjébe, a nádasok ingoványai közé menekül s mikor a tatár már kitakarodott az országból, akkor is csak nagy félelmek közt vánszorog elé, bátortalanul fogja meg az ekeszarvát: hátha megint csak a tatárnak szánt?
Elképzelhetetlen inség, nyomor vár mindazokra, kiket a tatár meg nem ölt, vagy fogolyként ki nem hurczolt az országból. Magát Rogerius esperest is Moldváig hurczolják, ott szökik meg nagy nehezen. Ha nem sikerül a szökése, a többi fogoly sorsára jut, akiknek a tatárok, amint az országból kiértek, marhák belét, fejét és lábát adták, miből azt következtették, hogy nemsokára lemészárolják őket, miután nem tudják ellátni élelemmel. Másodmagával, a szolgájával szökik meg Rogerius, egy vizmosásban feküdt két teljes napig, levelekkel, ágakkal fedve be magát. Hallották a tatárok rettenetes hangját, amint az erdőkben bujkáló foglyokra kiabáltak. Két napi fekvés után az éhség felköltötte, kigyó módjára kusztak s igy találkoznak egy szökevénnyel. »A halálos félelem és az éhség kettős kinzása zaklatott - irja Rogerius - úgy, hogy alig láttunk. Nem birtuk már lenyelni az erdei növények nedvét, sem a füvön rágódni, mint a barom!«
Az erdő szélére jutván, felmásztak egy fára s onnét nézték a tatárok által jöttükben elpusztított földet. A puszta lakatlan földön a tornyok voltak mutatóik. Az utakat és ösvényeket fű és bokor lepte el. »Boldog voltam, ha a parasztok kertjeiben paréjt, vörös- vagy foghagymát találtam, a másik kettő mályvával és bürökkel töltötte a hasát.« Nyolcz nap mulva értek Gyulafehérvárra, hol nem lehetett egyebet látni, csak a megöltek koponyáit és csontjait, a templomok és paloták lerombolt falait. Innét Fratafalvára mentek, egy erdő mellett fekvő faluba. Az erdőben, magas sziklahegy tetején tartózkodott a menekült nép, ezek lisztből és összezuzott cserehéjból sütött fekete kenyérrel kinálták, melyet ő édesebbnek talált minden süteménynél. Teljes egy hónapig maradtak itt, folyton kémlelvén, vajjon csakugyan elment-e a tatár.
A tatár elment, de abban az esztendőben az ország jó nagy részében nem volt aratás. S hogy az inség rettenetesebb legyen, ami kevés termett, azt meg a sáskák pusztították el. Még a tatárnál is nagyobb pusztítást tett a népben az éhinség. Kezdetben fagyökéren rágódott a nép, az éhség szörnyű kinjában megette a földet is, s elkövetkezett a legborzasztóbb is: az emberevés. Az anyák megölték gyermekeiket s husát megették! Egy ember, mint később megvallotta, nyolcz szerzetest és hatvan gyermeket vágott le. Árulták az emberhust. S mindez nem elég, még a vadállatoktól sem volt biztosságban az elkényszeredett emberek élete. A farkasok bementek a házakba s a bölcsőből kiragadták a csecsemőt. Megszokták az emberhust, egy esztendőn át ez volt a táplálékuk, szabadon falhatták a holttesteket, senki el nem riasztotta: nem féltek a fegyveres embertől sem.
Ezzel a végső inségre jutott, ezzel az elerőtlenedett néppel kellett IV. Bélának ujra megalapítani Magyarországot!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
