|
TIBORCA történe III. 16.
Bóna Mária Ilona 2010.02.11. 08:35
Hogy így mennyire ki lehet törölni a lakóhelyi kötődést, a hovatartozás (identitás) érzését, elég azt a francia iskolapéldát megemlíteni, amely arról szól, hogy párizsi középiskolásoknak feltették azt a kérdést, hogy szerintük lesz-e még 2020-ban Franciaország? Ugyanezt a kérdést feltették budapesti diákoknak is, csak Magyarországgal kapcsolatban. Mit válaszoltak a franciák? Semmit. Miután megkérdezték tőlük, hogy miért, azt felelték: "Méltatlan a kérdés!". És a magyar diákok? Többsége úgy gondolta, hogy: "2020-ban már nem lesz ilyen nevű ország Európában, hogy Magyarország, mert addigra eltörlik a határokat, ezért nem is lesz rá szükség." Ide kívánkozik Tamási Áron egyik igaz gondolata: "Azért születünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne..." Továbbgondolva, nem kötődhet az a kisgyerek az otthonához, a hazájához, aki a lakóhelyéhez, iskolájához sem kötődik igazán! Európa-polgárok is csak magyarul lehetünk, mert az Európai Unió országai is erős nemzettudattal rendelkező államok uniója volt az unió kezdetén! Az iskolájához kötődő gyermekből, otthonához, hazájához, nemzetéhez-kötődő felnőtt válik, aki ezzel a nemzeti öntudattal már egyenrangú polgára lehet az Európai Uniónak!
TIBORCA története
III. f., 16. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Különböző iskolák és a politika (2)
Egy ilyen „takarékossági” megfontolásból zárták be kerületünk egyik legrégebbi, legpatinásabb általános iskoláját, azt, amelyikben két nagyobbik gyermekem már végzett és ahol én is elvégeztem a nyolc általánost.
Kisebbik fiam akkor volt hetedik osztályos ugyanott, amikor először fölvetődött, hogy a kerület új lakótelepén épült új iskolát "elveszi" a "Főváros", ha nem foglalják el, nem népesítik be azonnal gyerekekkel. Egyik közeli (de nem a legközelebbi!) iskola tanulóit irányították át a foglalás céljából.
Közben azokon az érveken gondolkodtam, amelyek az új iskola elfoglalása mellettés ezzel egy időben, a régi bezárása- vagy annak gyors felújítása mellettszóltak volna.
A következőkre jutottam.
Az új iskola elfoglalása mellett kell dönteni, mert: 1) az egy korszerű, minden szempontból a gyerekek egészséges fejlődését szolgáló épület és elszereltségét tekintve is alkalmasabb a korszerű oktató-nevelőmunkára, mint a régi; 2) a tanulók utaztatását meg lehet oldani a közlekedési vállalat jelenlegi járatainak útvonalát meghosszabbítva; 3) addig, míg az új lakótelepen nem születik annyi gyerek, hogy benépesítse az iskolát, kitatarozzák, felújítják a régit és lesz hova visszaköltözniük;
4) az új iskola megmarad a kerület "saját tulajdonának".
Mindebből következika régi iskola – ideiglenes - bezárásának szükségessége, mert fel kell újítani.
Nyilvánvaló volt, hogy szinte "minden szempontból elavult, a tornaterme egyenesen életveszélyes"; a felújítás idejére kényelmes megoldás lenne, hogy nem kell ott maradniuk a tanulóknak és kerülgetni a felfordulást.
Én mégis a régi iskola bezárása ellen akartam felszólalni.
Miért?
Azért, mert: 1) Már ekkor köztudott volt, hogy az új iskola a kerülettől elválni készülő - és Budapest új, a 23. kerületeként továbbműködő – lakóterületen, Soroksáron helyezkedik el.
2) Ebből következik, hogy az új iskola mindenképp kikerülne a 20. kerület fennhatósága alól, vagyis azért költöztetünk 380 gyereket egy másik iskolába, hogy a szomszéd kerületnek lefoglaljuk további használatra?
3) Ez a praktikusnak tűnő megoldás sajnos hozzájárulhat ahhoz a nemkívánatos, identitásromboló folyamathoz, amelyet például: Erdélyben olyan fondorlatosan alkalmaztak (az új lakótelepre költöztetéssel és az onnan kiszanált magyar őslakosok egy távoli, románok lakta helyre költöztetésével).
Hogy így mennyire ki lehet törölni a lakóhelyi kötődést, a hovatartozás (identitás) érzését, elég azt a francia iskolapéldát megemlíteni, amely arról szól, hogy párizsi középiskolásoknak feltették azt a kérdést, hogy szerintük lesz-e még 2020-ban Franciaország?
Ugyanezt a kérdést feltették budapesti diákoknak is, csak Magyarországgal kapcsolatban.
Mit válaszoltak a franciák? Semmit. Miután megkérdezték tőlük, hogy miért, azt felelték: "Méltatlan a kérdés!".
És a magyar diákok? Többsége úgy gondolta, hogy: "2020-ban már nem lesz ilyen nevű ország Európában, hogy Magyarország, mert addigra eltörlik a határokat, ezért nem is lesz rá szükség."
Ide kívánkozik Tamási Áron egyik igaz gondolata:
"Azért születünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne..."
Továbbgondolva, nem kötődhet az a kisgyerek az otthonához, a hazájához, aki a lakóhelyéhez, iskolájához sem kötődik igazán!
Európa-polgárok is csak magyarul lehetünk, mert az Európai Unió országai is erős nemzettudattal rendelkező államok uniója volt az unió kezdetén!
Az iskolájához kötődő gyermekből, otthonához, hazájához, nemzetéhez-kötődő felnőtt válik, aki ezzel a nemzeti öntudattal már egyenrangú polgára lehet az Európai Uniónak!
4) Érdemes-e meghozni ezt a nagy áldozatot akkor, amikor az önkormányzat kerek-perec kijelentette, hogy nincs és nem is lesz pénze a régi iskola felújítására. Sőt! Lehet, hogy az épületet kénytelen lesz másképpen "hasznosítani"!
El lehet képzelni, hogy ezek után milyen kettős érzéssel mentem el a lakossági fórumra, mert úgy éreztem, hogy nem lesz alkalmam mindezt elmondani. Attól is féltem, hogy - ha mégis felszólalok - értik-e?
Nem értelmezik-e szándékosan, vagy véletlenül másképpen, mint ahogy a fentiekben leírtam?
És akkor még ott van az a nagy kérdés: nem lesz-e ebből kellemetlenségük a kerület különböző iskoláiba járó gyerekeimnek?
*
A lakossági fórumon azután kellemes meglepetésben volt részem, amikor sorra szólaltak fel a szülők az iskolájuk bezárása ellen!
Sokan ingyen-munkában elvállalták volna a kőműves- és más építőipari- szerelő munkálatokat!
Ettől én is nekibátorodva fölszólaltam és elmondtam "hatásos" beszédemet. Nagyjából sikerült felidéznem mindazt, amiről itt már írtam.
Először nagy csönd támadt és a már-már bóbiskoló alpolgármester hirtelen fölriadt és idegesen elkezdett mozgolódni.
A pulpitus mögött ülők mindannyian - szemlátomást - igen kínosan érezték magukat.
A pillanatnyi csöndet azonban taps követte.
Ettől fogva már nem voltak olyan magabiztosak az iskola és az önkormányzat jelenlévő vezetői. Megígérték, hogy "írásban dokumentálják azt, hogy vissza fognak költözni, mihelyt a régi iskola fel lesz újítva és kizárólagosan ideiglenes jelleggel, költözik át a körülbelül 400 tanuló az új épületbe".A "társadalmi munkát" és minden más felajánlást azonban visszautasítottak.
Számomra ezzel egyértelművé vált, hogy már előzőleg eldőlt az akkor 65 éves (a 35 éves iskolaszárnnyal újjáépített) iskola sorsa, és a lakossági fórum csak része annak az áldemokráciának, amit a valódi demokrácia látszatát keltve, de valójában helyette produkáltak. (Az egész "színjátékot" közvetítette a városközpont minden lakásába bevezetett helyi kábeltévé.)
Azt is tudtam, hogy ettől kezdve megpecsételtem gyermekeim iskolai "pályafutását". Rettenetes letargiában indultam hazafelé. Mintha megérezték volna az ismerős anyukák, apukák, mert senki nem mert odajönni hozzám. Senki még csak nem is köszönt nekem kifelé menet. Pedig mennyi közös szülői értekezlet, iskolai rendezvény, kirándulás, úszásra kísérés fűzött mindhárom gyerekemnek osztálytársaihoz, szüleihez, sőt: nagyszüleihez! Sokukkal ugyanennek az iskolának padjait koptattuk nyolc évig!
Már hazafelé baktatva az utcán eleredt a könnyem. Hazaérve átöltöztem és odaálltam a mosogató mellé, miközben elmosogattam, elkészítettem a vacsorát - mint egy robot, amit erre a két tevékenységre programoztak - és még mindig nem tudtam megszólalni.
Azzal vigasztaltam magamat, hogy fél évvel előtte volt egy másik lakossági fórum a kerület művelődési házában, ahol szintén nagy vehemenciával szóltam hozzá. Ezzel nem kis részem volt abban, hogy az ígért, de közben visszatartott tizenegy százalékos pedagógus béremelést mégis megkapták a kerület óvoda- és iskolapedagógusai.
Akkor, arról beszéltem, hogy:
- "Ember nem alkothat nagyobbat, mint embert, és ebben a nevelő és nevelt között kialakult – oda-vissza működő - pedagógiai alkotófolyamatban nem mindegy, hogy milyen minőségű munkát végez a nevelő! Miért?
Azért, mert: addig, míg a pedagógus olyan alulfizetett, a társadalmi hierarchia legalsó fokára szorított értelmiségi és arra kényszerül, hogy háztájit műveljen (káposztát termesszen, mint az akkoriban öngyilkosságot elkövet szabolcsi iskolaigazgató), vagy "maszek kötős"-ként kereskedjen, stb... hogy megéljen - erkölcstelen elvárni tőle az alkotói színvonalú tevékenységet! Be kellene látnunk végre - azzal, hogy az ember gyermekeket nemz, szül és nevel: (újra)reprodukálja önmagát. A minőségi reprodukció (többek között) pedagógiai munkával csak minőségi lehetséges! Erre azonban minden, a reprodukcióban résztvevőt föl kell készíteni: anyagilag kiemelten kell kezelni, pl. a pedagógusok fizetését föl kell emelni! stb..."
Ezt is élőben közvetítette a helyi kábeltévé. Akkor is nagy volt a döbbenet és nem álltak szóba velem még a volt kollégáim sem. Pedig ők tapsoltak a legjobban - talán, mert úgy szólaltam föl, mint egy "háromgyerekes családanya". Vagyis, „hálásak” voltak azért, mert nem úgy mutattam be magamat, mint pedagógus, és nem kompromittáltam a pesterzsébeti pedagógusokat a nézeteimmel. Rá kellett jönnöm, hogy ebből az egészből csak annyi érdekelte őket, amennyit pénzre lehetett váltani. Valójában, nekem személy szerint: tényleg nem volt mindegy, hogy a szabadidejében tudását gyarapító, vagy pénzkereső- ipari, vagy kereskedelmi tevékenységgel kifárasztó tanár tanítja, "neveli" gyermekeit és kortársait!
Misi már az új épületbe költöztetett iskolában fejezte be az általános iskolai tanulmányait. Az utolsó év első félévi vizsgáival együtt, sikeres, alapfokú- angol nyelvvizsgát tett. Osztályával elballagott - az iskola történetében - az első, nyelvi tagozatos osztály.
Misi pályaválasztási orientációja volt a három gyerek közül a legnehezebb, mert őt minden érdekelte, azonban semmiben nem tűnt ki, úgy igazán.
Ezért, arra gondoltunk, hogy jó közgazdász lehetne.
Több szakközépiskola „nyíltnap”-jára elmentem Misivel, hogy ismerkedjünk a szakterülettel és a lehetőségekkel. Végül is, Külkertes egyik közgazdasági szakközépiskolája mellett döntöttünk, mert csodálatos művészi csoportokat működtetett az iskola a szakmai képzés mellett.
Orsi is sikeres felvételi vizsgát tett a tanárképzőben.
Megkezdte fölsőfokú tanulmányait földrajz, biológia szakon.
*
Ilyen viszonyok között ért bennünket az 1994-es választási kampány. Amikor megtudtam, hogy az NDSZ indít képviselő jelöltet lakókörzetünkben, segítettem neki kampányolni. Meglepett, hogy milyen dühvel, és gyűlölettel beszéltek ismerőseink alapítóikról. Majd beláttam, hogy a jelöltnek nincs semmi esélye - leginkább azért, mert egy távoli kerület lakosa volt. Nem is ismerték és ő sem ismerte azokat az embereket, akiket tulajdonképpen képviselni szeretett volna.
Amikor láttam a tv-ben a majorettes, amerikás felhajtást, már sejtettem, hogy "minden elveszett"! Tudtam, hogy minél jobban prezentálják az új módit, annál ellenszenvesebbek a "nép" szemében! Ismerve a "néplélek" "működését", azt is tudtam, hogy nem csak nekem jut eszembe erről az egész választási csinnadrattáról a francia forradalom előtti sirám: "éhezik a nép, mert nincs számára kenyér" és rá a királynéi válasz: - "Egyen akkor kalácsot!"
Előre tudtam, azok győznek: akik úgy tesznek, mintha elhinnék, hogy mennyire szegény az a bizonyos "magyar nép"! És azt is tudtam, hogy majd zokszó nélkül el kell tűrni az "új-szocialisták"-tól, hogy valóban olyan szegénnyé teszik az embereket, amilyen szegénynek mutatkoznak! És azt is tudtam, hogy tőlük el fogják tűrni még ezt is, mert "a saját kutyánk kölykének" azt is elnézik, amit a "más kutyája kölkének" nem!!! (Ez be is következett a "Bokros-csomag" bevezetésével.)
Ismét ki kellett dolgozni önmagam és családom számára egy túlélési stratégiát.
Úgy látszik semmi nincs véletlenül, mert a helyhatósági választások előtti kampányban megkeresett egy régi ismerősöm, volt iskolatársnőm, mint "független jelölt".
Egy hosszas beszélgetés után konstatáltuk, hogy még nem veszett ki mindenkiből a nemzeti érzés! Sőt!
Amikor elővettem a szekrényemben őrzött írásaimat, nem győzött a képviselőjelölt csodálkozni, - egyenesen föl volt háborodva azon a csendes hallgatáson, amellyel "ennyi tudás birtokában mostanáig" beértem.
- Akinek ilyen gondolatai vannak, azt meg kell mutatni, el kell az emberekhez juttatni!
Férjem is jelen volt ezen a beszélgetésen és nagyon büszke volt rám. Ettől a naptól kezdve elindultam az "aktív politizálás" útján. Miből állt ez? Érvényesülésből, állandó közszereplésből? Ó, nem! Tolhattam, húzhattam a szekerét az "önjelölt"(?) képviselőjelöltnek, míg be nem léptem az akkor újjáalakult ...párt helyi szervezetébe.
Ugyanis, szükség volt egy gazdaságisra,aki hűségesen kezeli a párt pénzügyeit (és nem a pénzét!).
Szükség volt egy megbízhatóan jól jegyzőkönyvezőre, aki bármikor elérhető és gépel, adminisztrál, fénymásol, amikor csak az illető (már egyáltalán nem "független") helyi pártelnökké választott személy jónak látta. A helyi szervezet korábbi tagjai egyáltalán nem nézték jó szemmel az új és ennek ellenére "túlságosan futtatott" tagot: engem.
Amikor rájöttem, hogy nekem milyen szerepet szánnak, már nehezen tudtam kihátrálni.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
