|
TIBORCA történe III. 15.
Bóna Mária Ilona 2010.02.11. 08:31
Apropó iskola: fiam ekkor már középiskolás volt és mit tetszik gondolni, hogy ki volt az új osztályfőnöke? Györgyi ikrei apjának a húga, aki soha nem tudta megbocsájtani Györgyinek, hogy "testvérének tönkretette az életét". A tanárnő megkülönböztetetten távolságtartó volt velem és gyermekemmel. A vér is kiment a fejemből, mert tudtam, hogyan hurcolta meg Györgyi azt az embert és milyen körülmények között hagyta el P.P. az országot - meg sem állva az egyik amerikai államig. Azt is tudtam, hogyan nyomozta ki új tartózkodási helyét és milyen kíméletlenül csapott le rá a törvény erejével, biztosítva magának a gyermektartást dollárban átutalva, gyermekei amerikai nagykorúságáig. Ugyanakkor, "Anyuka" és "Apuka" úgy tudta, hogy "szegényke egyedül küszködik" és mindent neki adtak és neki ígértek, amilyük csak volt. És ezt a nőszemélyt - aki velem ugyanúgy el akart bánni, mint gyermekei apjával és családjával - hitte mindenki testvéremnek, gyermekem nagynénikéjének! Édes Istenem! Hogy mit gyötrődtem azon négy éven keresztül, hogy vajon mit csinálhattam rosszul, amiért már a látásomtól is ideges lett az osztályfőnöknő? TIBORCA története
III. f., 15. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Különböző iskolák és a politika
Egy oktatási központtöbb tanfolyamot kínált "munkanélküliek" számára. Már másnap reggel ott tolongtam a bejáratnál jelentkezési lapért. Ezzel azután visszasiettem a Munkaügyi Hivatalba, ahol végigváratták velem (mind)két ablaknál a sort, mire elfogyott a türelmem. Reszketve, sírva kiabáltam, hogy mondják meg végre: miért csinálják ezt velem!? Az egyik ügyintéző szintén elveszítette a türelmét és megkérdezte tőlem:
- Ugyan, asszonyom, szokott maga tükörbe nézni? Mi csak olyanokkal foglalkozunk, aki képes velünk együttműködni!
Ettől a megjegyzéstől sarokba szorított vadként küzdöttem a javaslatért.Azonnal a vezetővel, vagy a pszichológussal akartam beszélni. Azzal fenyegetőztem, hogy
- ezt a bánásmódot az egész ország-világgal meg fogom ismertetni!
*
Végül is megkaptam a javaslatot és rohantam vele másnap az oktatási központba, ahol kiderült, hogy nyolcezer forint önköltségi részt be kell fizetni. Ismét, mint egy kétségbe esett kisgyerek vártam férjemet haza, hogy kinyilatkozza döntését: van-e erre a családnak pénze, vagy nincs?
(Az 1989-es sikertelen felvételim óta, teljesen elveszítettem férjem bizalmát. Ennek első jeleként - átvette tőlem a családi kassza kezelését, amit akkor nem is bántam. Mert: 1) semmi ambícióm nem volt azt a pénzt "beosztani" és elszámolni vele, amit - kizárólag - ő keresett meg; 2) már az építkezés megkezdésekor fölsőfokú végzettsége, és a vele járó szakmai kapcsolatai voltak a szakterületen.)
Mint egy fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodtam, úgy fogtam a pénzt és fizettem be másnap, majd aláírtam egy olyan szerződést, amelyben vállaltam, hogy végig csinálom a tanfolyamot, minden vizsgát leteszek az oktatási központ szabályai szerint, vagy visszafizetem a 280000 Ft oktatási költséget(!). Ezért aztán, mint egy megszállott tanultam.
Gyermekeim bármilyen problémájukkal fordultak hozzám, elzavartam őket. Oldják meg, ahogy tudják! Elég nagyok már!
*
Életemből húsz évet teljesen rájuk fordítottam és úgy éreztem, hogy emiatt - közel az ötvenhez - egy nagy senki vagyok az emberek és férjem, valamint férjem családja és még saját szüleim szemében is!
Egy magyar anya, aki anyasága miatt egy nagy SENKI és semmi, egy elöl-hátul 0, egy 00.
Pedig, ezidőtájt is lett volna éppen elég dolgom gyermekeim körül! Kamasz fiaim olyan gyorsan nőttek hogy egyik napról a másikra kilátszott a bokájuk, majd fél lábszáruk a nadrágból. Férjem is most már csak a havi fixét tudta hazahozni, ezért nem tudtunk új nadrágot, inget, ruhát venni. Én, pedig nem értem rá varrni, mert tanultam. Tanultam, hogy végre pénzkereső foglalkozással tudjak a család anyagi helyzetén javítani! Tanultam,de milyen körülmények között? Naponta szembesültem azzal, hogy lányommal egykorú „munkanélküliekkel” kellett összemérnem tanulékonyságomat, teljesítőképességemet.
Semmi nem zavart, ha magamra csukhattam a szobaajtót és tanulhattam. Minden létező technikát igénybevettem. Ismét elővettem a magnót és rámondtam a megtanulandó szöveget, majd házimunka-végzés közben visszahallgattam.
Már közeledett az első negyedévi megmérettetés, amikor Nándika belázasodott. Férjem azt sem tudta, hogy mit kell ilyenkor csinálni, hiszen az elmúlt húsz évben mindig, mindent elrendeztem. Most is adtam a gyereknek egy lázcsillapítót, majd megbeszéltem vele, hogy másnap mikor rendel a gyermekgyógyász, és iskola helyett elmegy hozzá.
*
Apropó iskola: fiam ekkor már középiskolás volt és mit tetszik gondolni, hogy ki volt az új osztályfőnöke? Györgyi ikrei apjának a húga, aki soha nem tudta megbocsájtani Györgyinek, hogy "testvérének tönkretette az életét".
Ugyanis sem ő, sem az egész család nem hitte el "húgomnak" az apaságot, amit - elmondása szerint - antropológiai vizsgálattal végül is rábizonyított az illetőre.
A tanárnő megkülönböztetetten távolságtartó volt velem és gyermekemmel. Amikor a szülők az iskolaszékbe javasoltak, nagyon elutasító lett és mindig nagyon zavart volt a szülői értekezleteken.
Az öt év alatt annyira inkognitóban maradt, hogy akármikor problémánk volt, vagy a betegségek miatti hiányzást - "kötelezően" - be kellett volna jelenteni, nem lehetett őt megtalálni, sem elérni.
A szülői értekezleteken, a fogadóórákon, ha beszélni akartam vele, mindig nagy-nagy fenntartással fogadott. Mintha nem is ugyanarról a gyerekről beszéltünk volna, annyira éreztem a negatív előítéletét.
Már negyedikbe járt a fiam, amikor még mindig csak azt tudtam róla, hogy hogyan hívják a férjét. Majd egy iskolai kiránduláson valamelyik kolléga keresztnevén szólította és ettől fogva a gyerekek is úgy emlegették. Ekkor eszembe jutott amikor "húgom" naponta sírt-rítt nekem gyermekei apjának és családjának "szemétségeiről". És hirtelen ismerősnek tűnt a név, a foglalkozás és "előástam" azt a cédulát, amire "húgom" egyszer fölírta az apa testvérének asszonynevét. Minden stimmelt.
A vér is kiment a fejemből, mert tudtam, hogyan hurcolta meg Györgyi azt az embert és milyen körülmények között hagyta el P.P. az országot - meg sem állva az egyik amerikai államig. Azt is tudtam, hogyan nyomozta ki új tartózkodási helyét és milyen kíméletlenül csapott le rá a törvény erejével, biztosítva magának a gyermektartást dollárban átutalva, gyermekei amerikai nagykorúságáig.
Ugyanakkor, "Anyuka" és "Apuka" úgy tudta, hogy "szegényke egyedül küszködik" és mindent neki adtak és neki ígértek, amilyük csak volt. És ezt a nőszemélyt - aki velem ugyanúgy el akart bánni, mint gyermekei apjával és családjával - hitte mindenki testvéremnek, gyermekem nagynénikéjének! Édes Istenem! Hogy mit gyötrődtem azon négy éven keresztül, hogy vajon mit csinálhattam rosszul, amiért már a látásomtól is ideges lett az osztályfőnöknő? Mintha nem lett volna e nélkül is éppen elég bajom, gondom?
*
Visszatérve a történethez: éjjel, tanulás közben arra lettem figyelmes, hogy a jól ismert, félelmetes asztmás köhögéshallatszik Nándi szobájából. Képtelen voltam tovább tanulni. Amint bementem gyermekem szobájába és láttam a hirtelen nőtt nagykamaszt az ágyán aléltan feküdni, azonnal megtettem az ilyenkor szükségeseket. Megemeltem jó magasra a párnáját. Gyógyteát főztem, kalciumot adtam és párásítottam.
Majd visszamentem tanulni.
Azonban a köhögés csak nem szűnt...
Másnap, iskola helyett orvoshoz kísértem fiamat, mert rájöttem, hogy úgysem tudok addig tanulni, míg bármelyik gyermekem beteg! Akkor vettem észre, hogy kisfiam mennyire lefogyott, beesett- karikás lett a szeme, sápadt az arca. Összeszorult szívvel, azért reménykedtem még abban, hogy majd egy-kettőre rendbe jön. Azonban, olyan tüdőzörejt lehetett hallani a mellkasában, hogy a gyermekgyógyász beutalta pulmonológiai szakrendelésre, meg tüdőröntgenre, meg teljes laborvizsgálatra.
Mire fiam jobban lett, már behozhatatlanul lemaradtam az angol nyelvvel, mert azt is tanítottak a tanfolyamon. Egy idegen nyelvet különben sem lehet gondok alatt roskadozva tanulni, mert az olyan, mint egy játék: azt játszom például, hogy angol vagyok... Elkeseredve tapasztaltam, hogy képtelen vagyok ebben a "játék"-ban részt venni, míg újra rendbe nem jön körülöttem minden és mindenki.
Elrohangásztam az órákra, de készülni nem tudtam. Úgy éreztem magamat, mint az az utas, aki lemaradva a hajóról utána úszva próbálkozna a feljutással, sikertelenül.
Nekem sem maradt más választásom, mint visszaúszni a "partra", (ahol idősb Nándi állt, az elutasítás teljes vértezetében), vagy alámerülni örökre!
Mint már annyiszor, életem során, megpróbáltam a sikertelenségből is sikert kovácsolni. Meg kellett mutatnom gyermekeim apjának, hogy vannak dolgok az életben, amihez igazán értek, amihez megvannak az adottságaim és a cselekvéshez a belső késztetéseim.
Melyek voltak ezek? Például, lakossági fórumokra fölkészülni, hozzászólni: szabatosan, hitelesen, szépen, emberül- magyarul!
Miért éppen én? Azért, mert úgy tűnt, egész Pesterzsébeten egyedül engem zavart, hogy az önkormányzat oktatási bizottsága elkészítette oktatási programját a "takarékosság jegyében".
Csak ezt követően látott hozzá a többi bizottság éves programtervezetéhez, melyekben szó nem volt a takarékosságról!
Miért zavart ez engem, a háromgyerekes családanyát annyira?
Azért, mert: (statisztikusi, tervezői, könyvelői ismereteimet magánéletemben is használva)a szükséges adatok, információk begyűjtése után, azok várható hatásait elemezve: minden évben elkészítettem a család költségvetését.
Ezek a családi költségvetések a "szocialista" diktatúra idején soha nem voltak összhangban a társadalmi költségvetéssel. Mindig úgy kellett ügyeskedni, hogy a bürokratikus diktatúrát kijátszva, életben tudjon a család maradni.
Számomra egyértelmű volt, hogy ez a rendszerváltozással - szinte gombnyomásra - meg fog változni! Bíztam benne, hogy nem kell többé csűrni-csavarni, fondorlatoskodni, hanem békésen lehet majd igazodni, csatlakozni a társadalmi, önkormányzati költségvetésekhez.
Biztos voltam benne, hogy meg fog szűnni az az álságos látszat jóság is, ami jellemezte a "szocialista" családpolitikát.
Hát ez valójában megszűnt, de mi jött helyette?
Valami olyan, ami mélységesen fölháborított, kétségbe ejtett.
Olyan volt ez a Pesterzsébeti oktatási költségvetés, mintha én a családi költségvetésben egyetlen fillért sem terveztem volna gyermekeim oktatására, nevelésére, sőt az otthon nevezetű helyet is bezártam volna előttük, miközben - igazi jó fogyasztóhoz méltóan - körülvettem volna magamat és férjemet luxuskörülményekkel.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
